Plotting the semiperipheral empire: Hungarian imperialist imaginaries of Balkan landscapes, 1867–1948

Eastern Europe is the “black sheep” of postcolonial studies: its colonial experiences have been routinely missed out from the relentless focus on (post)colonial centres and peripheries. To be sure, postcolonial literature extended Orientalism as the Western construction of Eastern Europe and the Balkans, and reinterpreted postcolonialism in relation to Soviet imperialism, postsocialism, Eastern Europe’s role in decolonization and socialist globalization. However, the imperialist or colonialist ambitions of Eastern or East Central Europe seem to go against the grain, since concerning countries were themselves often colonized and rarely or never held any colonies. In contrast, Hungarian geographical knowledge production from the mid-19th to the early 20th centuries related to the Balkans is a demonstrative case study of what I call Eastern European semiperipheral imperialism. Hungarian imperialist ambitions emerged from the economic boom in the late 19th century and Austro-Hungarian geopolitical interests to secure southern areas against Russia, Turkey and Serbia. Although the tragic defeat in WWI led to the Hapsburg Empire’s demise, huge Hungarian territorial losses and a defensive revisionism, this only replenished arguments for Hungarian civilizational superiority in the region. Hungary’s “in-between” position constructed a complex and ambivalent imperialist-nationalist discourse operating on various intertwined scales. The Carpathian Basin was envisioned as the scene of a “civilizing mission” by the superior Hungarian culture towards culturally backward and “half-Europeanized” landscapes, in order to both bring and protect European civilization by upholding a “bridge” role and an essential “healthy mix” of Eastern and Western traits. The ideal nation-bearing landscape of the Alföld basin was geographically co-constructed in relation to the Balkan “Other”, while imperialist visions of cultural expansion and economic modernization in the Balkans were naturalized through the concept of landscape: transforming the “wild” Karst and opening to “the Hungarian sea”.

Reklámok

Tudománykommunikáció konferencia

Május 11-én pénteken előadtam a Tudománykommunikáció Kutatócsoport (Tud.Com) által a Budapesti Corvinus Egyetemen szervezett Tudománykommunikáció konferencián. Magyarországon ez volt az első ilyen témájú konferencia, és Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke és a NKFIH jelenlegi elnöke nyitotta meg. Az előadásom címe “A tudományos tudás földrajza és tudományunk eurocentrikussága” volt.

 

Az előadásom elérhető itt:

tudkomm_cover

A 2018. május 11-i tanácskozás képei. A képek készítői: Kristóf Anikó, Szabó Krisztina, Veszelszki Ágnes.

Posted by Tud.Com kutatócsoport on Sunday, May 13, 2018

The shifting hegemonic relations between American and German human geography in light of the quantitative revolution, 1900-1970s

This research project looks at two intertwined processes in the history of North American and German geography from the early 20th century to the 1970s. First, the shifting hegemonic relations between “theory-importer” United States and “theory-exporter” German human geography, in which a formerly peripheral US geography triumphed over its German counterpart and became hegemonic after WWII; second, this shift was connected to the post-WWII quantitative revolution in US and Canadian geography during the 1950s and 1970s, in which the discipline became a mathematical and rigorous Cold War spatial science. This project follows a transnational historical perspective in the historical geographies of scientific knowledge to look at how geographical knowledge circulated and interacted between North America and Germany. It does so by analyzing the influence and circulation of German geographical knowledge and location theories, most notably central place theory in urban and regional planning, which became a paradigmatic theory of Cold War geography internationally, and later re-influenced German geography from the late 1960s from the US. The research project is based on archival research and career path interviews with scholars connected to the quantitative revolution.

The Ghana Job: Opening Socialist Hungary to the “Developing World”

ghana-job-cover

17 April 5:30 PM

Rutgers_University_with_the_state_university_logo.svgSeminar Room
Department of Sociology
Rutgers University
26 Nichol Ave
New Brunswick, NJ 08901

facebook event

Why was Hungary interested in the decolonized “developing world”? What does this episode of Eastern European history tell us about shared postcolonialities, transnational interconnectivity, and semiperipheral positioning or development strategies? My talk introduces why and how socialist Hungary decided to develop foreign economic relations with decolonized countries, which in turn facilitated a new orientation towards the world and the emergence of Hungarian development expertise towards developing countries.

My study investigates the Centre for Afro-Asian Research (CAAR) founded at the Hungarian Academy of Sciences in 1963 (in 1973 renamed as the Institute for World Economy, IWE) parallel to similar institutions founded internationally at that time. CAAR was established as a government think tank by József Bognár, who was a close friend to Prime Minister János Kádár and a hugely important figure in socialist era Hungarian reform economics and foreign economic policy-making. The associates of CAAR and IWE promoted export-oriented growth and fabricated new geographical development concepts as alternatives to the dichotomous Cold War categories of “capitalist” and “socialist” worlds in order to reposition Hungary in the world economy. The institute evolved out of the “Ghana job”: during his Eastern European round-trip president Kwame Nkrumah asked Bognár and his team of economists to develop the First Seven-Year Plan of Ghana in 1962.

During the Nkrumah period, the pan-Africanist, African socialist and Non-Aligned country of Ghana became a transnational hub of various experts and intellectuals, and a contested site not only of conflicting and intertwined “socialist” and “capitalist” views on development, but also of intensive cooperation and competition between Eastern Bloc countries in asserting their influence in the decolonized world. With Bognár’s assignment, the issue of “poorly developed countries” ignited the comparative reconceptualization of development histories in Hungary and led to exporting the Hungarian development model to the “Third World” based on the discourse of anti-imperialism, socialist solidarity and shared postcolonial histories.

In this context, I interpret the “Ghana job” from a postcolonial and world-systemic perspective as situated in a complex web of transnational relations, and point out Ghana’s decisive role in opening semiperipheral Hungary towards the global periphery during the 1960s by generating a field of development expertise, which enabled entrance into a new market of transnational development consultancy.

Download flyer (.pdf).

Why is the decolonization of the history of modern science and technology important in Eastern Europe?

Why is the decolonization of the history of modern science and technology important? So that we can understand why Francis Bacon’s iconic title page image of a European caravella navigating through the pillars of Hercules in his book Instauratio Magna (Great Instauration, 1620) or Novum Organum Scientiarum (“new instrument of science”), which indicated the new program for modern empirical (colonial) scientific development, was actually taken from Andrés García de Céspedes’s book, Regimiento de navegación (Madrid, 1606). This shows the Northwestern European (Dutch, British, German), Protestant hegemonic shift, which stigmatized the downfall of “luxurious”, “inefficient”, “rapacious”, “unindustrialized”, “state-led capitalist” Spain, the Iberian or Southwestern European imperial-colonial project, against the “industrial revolution” and “scientific revolution” of the Northerners, the latter of which the image became a symbol. The deconstruction of this narrative is important in revealing the concealed global histories of colonial scientific and technological development, which was partly a precondition for the development in the new hegemonic centre in Europe. The South American decolonialist approach might be an important influence in decolonizing Eastern European knowledge production, since the Northwestern-Atlantic-Protestant narrative of scientific development, largely present in social scientists’ work such as Max Weber or Karl Marx, was dominantly diffused in Eastern Europe as our Eurocentric understanding of global scientific and economic development. I was educated according to this narrative already in primary school. This story will be included in my chapter on decolonizing Eastern European history of science and technology in the book Technosciences of Post/Socialism planned to be published somewhere in 2018.

Credit goes to Jorge Cañizares-Esguerra‘s work in which I’ve read about parts of the argument I am making. Read a brief overview on William Eamon’s blog.

For those more professionally engaged in the history of science, find a superb overview of annotated literature here.

Térbeli forradalmak: A „kvantitatív forradalom” kelet-európai kontextusban

A MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpontjában tudományos segédmunkatársként elkezdtem írni a “Kortárs térelméletek közép-kelet-európai kontextusban” című, NKFI-115870. számú OTKA kutatás keretében készülő kötetbe szánt harmadik fejezetemet (az első megtekinthető itt, a második pedig itt). Íme a szinopszis:

A „kvantitatív forradalom” a földrajzban, a regionális tudományban és a térgazdaságtanban (és valamelyest a városkutatásban) kanonizált tankönyvi fejezet, illetve gyakori, már-már közhelyszerű, ám igencsak homályos utalások tárgya a térelméleti irányzatokat bemutató és pozicionáló hazai tanulmányokban is. A fogalom az utóbbi évek nemzetközi szakirodalmában is az új térelméleti viták homlokterébe került, például a Big Data elemzési módszerekhez kapcsolódóan. Ennek ellenére a hazai szakirodalomban egyetlen érdemi munka sem jelent meg róla. Jelen fejezet éppen ezért kritikus szemmel tekinti át a „kvantitatív forradalom” eredeti megjelenését, térelméleti jelentőségét, konstruált narratíváit és későbbi interpretációit. A tanulmány érvelése szerint a „forradalom” egy tudományszociológiai és narratív konstrukció, amely elsősorban az amerikai kontextusból fakadt, ahol a hidegháborús tudománypolitika és az amerikai hegemónia terjedésének termékeként született meg. Emellett a „kvantitatív forradalom” kizárólag a földrajz, a regionális tudomány és a térgazdaságtan területén, és nem tágabban a társadalmi tértudományokban fogalmazódott meg a kvantitatív eszközökkel dolgozó, pozitivista térelemzés megjelenésének hívószavaként, amikor egyúttal előtérbe került a „tér” fogalma a „régióval” és a „tájjal” szemben. Kérdés, hogy ezek alapján milyen szempontból beszélhetünk a magyar és kelet-közép-európai kontextusban „kvantitatív forradalomról”, vagy mivel állítható párhuzamba? A nemzetközi szakirodalomban ugyanis a globális centrum (angolszász) narratívája érvényesült, elfedve a „forradalom” tágabb földrajzi feltételeit és kontextusait, így az ún. „fejlődő országok” vagy a szocialista tömb szerepét.

A történeti gyökerek után a tanulmány bemutatja a pozitivista, empirikus és kvantitatív térelemzési módszerek körüli főbb elméleti vitapontokat és episztemológiai kérdéseket a térről, összehasonlítva a „nyugati” és „keleti” megközelítéseket és örökölt tudáshagyományokat. Ennek során reflektál a nyugati szakirodalomban az 1960-as évek végétől a kvantitatív geográfiával szemben megjelenő kritikákra, valamint a nevesebb képviselők közötti vitákra és idővel változó álláspontjaikra is (pl. Hartshorne-Schaefer vita, Harvey/Smith és Berry vita, Morrill és Bunge radikális fordulata). Kiemeli, hogy a hazai posztszocialista térelméleti diskurzusban a „pozitivizmus” jobbára megfogalmazatlan maradt és retorikai eszközként működött. A nemzetközi szakirodalmi viták tétjeinek és a magyar történeti kontextusnak a fényében értékeli és pozicionálja a hazai szakirodalomban a rendszerváltás környékén kibontakozó „empirikus vitát” és az újabban kibontakozó „térvitát”, valamint rámutat annak ellentmondásaira is. Például kritizálja az ún. „abszolút” és „relatív” vagy „relacionális” térfelfogás közötti dichotómia narratíváját. Hasonlóképpen, problematikusnak tartja a „behaviorista forradalomnak” vagy „fordulatnak” a „kvantitatív forradalommal” szembeni bemutatását (pl. Cséfalvay, Faragó, Berki) a kontextusok és a „forradalmak” közötti térelméleti folytonosságok elfedése miatt. A fejezet végül bemutatja a pozitivista episztemológia fő szempontjait, a térstatisztikai adatpolitikák reprezentációs problémáit, a „térfétisnek” és a tér objektivizálásának a veszélyeit, valamint a kvantitatív és kvalitatív térelemzési eszközök közötti – gyakran retorikailag konstruált – ellentéteket és áthidalási kísérleteket. Rámutat, hogy a tér fogalmának előtérbe kerülése – és annak pozitivista értelmezése – sok szempontból más fogalmakkal (hely, táj, lépték) szemben és nem velük párbeszédben, valamint a társadalomelméleti interpretációk hiánya mellett érvényesült a hazai kontextusban.

„Posztok” között: Posztszocializmus és posztkolonializmus Kelet-Közép-Európában

A MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpontjában tudományos segédmunkatársként elkezdtem írni a “Kortárs térelméletek közép-kelet-európai kontextusban” című, NKFI-115870. számú OTKA kutatás keretében készülő kötetbe szánt másik fejezetemet (az első megtekinthető itt). Íme a szinopszis:

Miként alkalmazható a posztkoloniális és dekoloniális kritika a posztszocialista kelet-európai régióban? Vajon hogyan változott Kelet-Európa gyarmati világhoz való viszonya, és hogyan értelmezhető a (poszt)szocialista régió a (poszt)gyarmati viszonyrendszerekben? Milyen értelemben beszélhetünk az eurocentrikus térfelfogások kelet-európai kritikájáról és a kelet-európai tudás dekolonizálásáról? A máig fennálló hidegháborús tudásrendből fakadóan a posztkoloniális kutatások az európai gyarmatokra avagy a „Harmadik világra”, a posztszocialista kutatások pedig a vasfüggöny mögötti területekre avagy az egykori „Második világra”, ezen belül is leginkább az európai keleti blokk államaira szorultak. Ezzel a regionális munkamegosztással szemben a „poszt” irányzatok közötti termékeny párbeszéd új térbeli fogalmakban és viszonyokban értelmezi újra kelet-európai pozícióinkat. A tanulmány a nyugati posztkoloniális irányzat bemutatása mellett először rámutat a posztkoloniális térfelfogások magyarországi gyökereire, hogy ez a tudás miért felejtődött el a rendszerváltás utáni „posztszocialista amnézia” során, illetve hogy a társadalomföldrajzban vagy tértudományokban miért nem terjedt el az anti-koloniális államszocialista propaganda ellenére sem. Egyfelől bemutatja a posztkoloniális kritika megjelenésének földrajzi feltételeit: a „fejlődő világ” színre lépése és az 1970-es évek globális struktúraváltása, a dekolonizációval és az El Nem Kötelezettek Mozgalmával való szocialista szolidaritás, a magyar reformmozgalom és exportorientált külpolitika keretében a kapitalista és szocialista világrendszereit átszelő új térelméletek jelentek meg, például a fejlődéstanulmányok, a latin-amerikai függőségelmélet, a világrendszer-elemzés, az eurocentrikus fejlődéskép kritikája és a globális szemléletű összehasonlító módszertan. Másfelől a tanulmány a orientalista kelet-nyugati „földrajzi képzeletek” globális történeti dekonstruálásával centrum-periféria hatalmi viszonyokban mutatja be a kelet-európaiság térpolitikáit: a felvilágosodás óta jelen lévő „civilizációs lejtő” diskurzusát, a szovjet imperialista törekvéseket, a fejlődő világ felé irányuló szocialista „paternalista testvériség” ideológiáját, a balkanizmust, a rendszerváltás utáni „vissza Európába” és piacorientált neoliberális „tranzitológiát”, illetve az Európai Unió „civilizációs misszióját” és az „európaiság” posztkoloniális politikáit a keleti bővítés során. Bemutatja, hogyan értelmezhető posztkoloniális perspektívából a hatalom, ágencia és tér kapcsolata, a rassz/tér, a biopolitika és „osztályrassz” fogalmai, az idegen „Másik” térbeli konstruálása, a hibrid identitás térbelisége és a társadalmi nem orientalizálása a posztsocialista régióban. Mindezek mentén a kelet-európai térfelfogások dekolonizálása a nyugathoz való felzárkózás metanarratívájából képzett társadalomtörténeti és fejlődéselméleti fogalmak és „öngyarmatosító” episztemológiák felülvizsgálatát sürgeti a régió globális történeti újraértelmezése érdekében. Végül felmerül, hogy vajon az Európai Unió válságtüneteivel és a liberális ígéretek kudarcával felerősödő nacionalizmus, xenofóbia és gyarmati diskurzus fényében mennyiben szükséges vagy lehetséges a Kelet-(Közép-)Európa fogalom újradefiniálása vagy elvetése?