Amikor Aczél György volt a váci börtön titkos tervezőirodájának raktárosa

Perczel Károly, az 1971-es Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció szellemi atyjának személyes visszaemlékezései alapján raktam össze egy anyagot a 2016-os kutatásaimból. Perczel 1949 és 1954 között volt börtönben, a Rajk-perrel kapcsolatban francia kémkedésért vádolták meg, hivatalosan először életfogytiglanra ítélték bizonyítékok és vallomástétel nélkül, a börtönben a kihallgatása alatt rendszeresen megverték. Személyesen ismerte Rajkot a kommunista mozgalomból, állítása szerint Franciaországban Rajkot “ő szabadította ki” a koncentrációs táborból.

Hosszan ír arról, hogy hogyan dolgoztattak tervezőként különböző szakembereket a váci fegyházban – afféle saraska teamekben – az újjáépítés és a Rákosi alatti fejlesztések érdekében. Szerény körülmények között, de saját tervezőirodát alakíthattak ki, ami egyre gyarapodott. Olyan szakemberek dolgoztak együtt, akik különböző okokból, de döntően a Magyar Közösség-per és a Rajk-per kapcsán kerültek sittre, és később a Kádár éra alatt fontos pozíciókat töltöttek be igazgatói és professzori rangban. Köztük volt Mistéth Ferenc, aki neves hídtervezőként az átmeneti Kossuth-hídat tervezte még 1946-ban (1956-ig bent tartották); Jándy Géza, aki korábban a hadügyminisztériumban dolgozott, a szállításprogramozás és operációkutatás professzora lett (a lineáris és nem-lineáris programozás úttörője); Somlyó György, aki később a VEGYTERV igazgatója lett; Hajdú György, aki később a Fővárosi Vízművek igazgatója lett; Váradi Sándor, aki később az Energiafelügyelet főnöke lett; de ott volt Pichler Ferenc, Földi Iván, Demeter György, Simon Dénes is – Pichler névlegesen a statikai részleg vezetője, Simon az egész iroda adminisztratív vezetője lett. A Magyar Közösség-per kapcsán ott volt Arany Bálint és Kiss Károly (Kiss Ferenc öccse), utóbbi a Gázművek főmérnöke volt az 1940-es években. A fordítóirodában írók is dolgoztak, mint Szász Béla, Ignotus Pál, de ott volt Ádám György is, és olyan szépirodalmi és műszaki szövegeket fordítottak, amiket ők előbb olvastak, mint bárki (pl. Széchenyi önéletrajzát is lefordították), vagy amelyek teljesen titkosak voltak, és azért kerültek hozzájuk, hogy titkosak is maradjanak, pl. a Vár alatti pincék katonai parancsnoksággá alakítását, amit külső irodának nem adtak volna ki.

Az ÁVH szakembereinek felügyelete alatt először a váci börtön felújítását terveztették meg velük, tehát a terveik révén a saját celláik körülményeiért, a saját alávetésük és “biztonságuk” megalapozásáért feleltek volna – és valóban, saját celláikat is ők tervezték meg, a munkatermekben pedig szabadon mozoghattak és beszélgethettek. Mindig “kijárhattak terepre” “felmérés” ürügyén, és valójában nem szükséges anyagokat rendeltettek az ÁVH-sokkal – poénból. Az első nagy munkájuk az volt, hogy a budapesti hidak újjáépítését és korszerűsítését terveztették meg velük (Árpád-híd és Petőfi-híd), de Perczel például tervezett csirkekeltetőt, raktárépületet, bányászati vasútállomást, lakóházakat is. Az Árpád-híddal annyira meg voltak elégedve az ÁVH-sok, hogy friss paprikát és paradicsomot is kaptak, aminek az árát természetesen levonták a “fizetésükből”. A terveiket egy alibi figura írta alá, és hivatalosan különböző állami tervezőirodák bocsátották ki a teveket. Mint később kiderült, ez a figura egy olyan fiatal diák volt, akit akkor építésznek állítottak be, pedig nem volt az, sőt aztán később – kiszabadulása után – Perczel államvizsgáztatott le. A tervező- és fordítóirodának különböző részlegei, vezetői lettek, és a munkát úgy kezdték el végezni, hogy olyan feladatokan dolgoztak, amikhez nem is feltétlenül értettek, tehát kellő kreativitás és csapatmunka kellett a munkák elvégzéséhez. Perczel állítása szerint sokat tanultak egymástól, sőt Hajdú György például “ott nagyon sokat tanult … ott tanulta meg a műszaki tervezést az ottani gépészmérnököktől”, de Váradi Sándor is “előtanulmányokat végzett” itt, öszességében Perczel szerint egy “műszakilag és kulturálisan igen jó társaság jött ott össze.” Ehhez a csapathoz került később Aczél György is.

“K.: Kik voltak a szobatársai a hálóteremben?
V.: Demeter György, Pichler Ferenc, és Földi Iván. Négyen voltunk. Egyébként ott volt Aczél György is. Ő meglehetősen nagy hírnévnek örvendett közöttünk, mert úgy került be a Rajk-ügybe, amihez semmi köze nem volt, hogy a Demeter György a barátja volt. Amikor a Demeter Györgyöt lecsukták, mert … együttműködött a háború idején, akkor Aczél György bement Rákosihoz és azt mondta, hogy ő személyében garantálja azt, hogy Demeter György becsületes ember és nem lehet áruló. Erre föl másnap őt is lecsukták. Ez volt a részvétele a Rajk-perben, s mi ezt eléggé becsültük nála, hogy így viselkedett. Ő volt a tervezőiroda raktárosa. nagyon tisztességes raktáros volt. Mindig megkaptuk a szükséges anyagokat.”

2016-ban szerepelt a sztori az egyik előadásomban: https://kritikaifoldrajz.hu/2016/09/12/1956-es-a-szocialista-teruleti-tervezes.

Fantom a múltból: Mendöl Tibor „Bevezetés a földrajzba” újra kiadott tankönyvének posztszocialista ellentmondásai

Ez ez előadás egy prominens magyar geográfus eredetileg az 1950-es években írt tankönyvének posztszocialista időszakbeli újrakiadásának körülményeit tárja fel, és a magyar posztszocialista geográfia „nagy történeti hézagának” ellentmondásos narratíváiban értelmezi. Mendöl Tibor „Bevezetés a földrajzba” című egyetemi jegyzete egy kettős narratívában íródott hibrid szöveg: egyfelől az előző konzervatív-nacionalista rezsim hagyományos „felfedezések története” narratívája, másfelől a későbbi szovjetizált rezsim kötelezően átvett marxista-leninista nyelvezete hatja át. 1999-ben a szöveg két rehabilitátorát, Perczel Györgyöt és Probáld Ferencet egészen különböző motivációk vezérelték (mint például egy letűnt, egykor dicsőséges földrajzi hagyományhoz való visszatérés, vagy a diszkreditált szocialista múlt szelektív elfedése), ám mindkét esetben a szerző szimbolikus átértelmezését követték el. Ez végső soron a szöveg önkényes átszerkesztéséhez vezetett, először is a kompromittálónak talált részek kitörlésével, másodszor a mű „teljes” történeti ívének „befejezése” általi újrakeretezésével, harmadszor pedig az ideológiailag terhelt szövegrészek szelektív és nem teljes „lefordításával” egy deideologizált formába. Az előadás célja rétegről rétegre bemutatni a szöveg történeti kontextusait, ugyanis a szövegértelmezési és történeti újraértelmezés nélkül az olvasó úgymond benn ragad Mendöl összeszőtt kettős narratívájának „hermeneutikai csapdájában”. Az előadás utolsó részében a tankönyv dicsőséges „felfedezések története” narratívája és világtörténeti, geopolitikai képzelete mai újraértelmezési lehetőségeit mutatom be a kritikai elmélet anti-eurocentrikus szakirodalmán keresztül.

Phantom of the past: Postsocialist contradictions in Tibor Mendöl’s republished “Introduction to Geography” textbook

This paper aims to unravel the contextual layers of the postsocialist republishing of a prominent Hungarian geographer’s textbook originally written in the 1950s, which is considered here as a vehicle of the contested narrativity in the “big historical gap” of postsocialist Hungarian geography. Tibor Mendöl’s Introduction to Geography was a hybrid text written in a dual narrative: first in a traditional “age of discoveries” narrative of the previous conservative-nationalist regime, and second in the obligatory Marxist-Leninist language of the later Sovietized regime. In 1999, the two rehabilitators of the text, György Perczel and Ferenc Probáld, were driven by different motivations (such as the return to a formerly glorious geographical tradition, or the selective confining of a discredited socialist past), but in both cases through a symbolic contestation of the author. This ultimately led to the arbitrarily reediting of the text, first by deleting its most compromising parts, second by reframing it in a “completed” form by “finishing” its historical span, and third by selectively and incompletely “translating” some of its burdened phrases into a partly de-ideologized language. My aim is to provide a layer-by-layer historical analysis of the text’s contexts, because without a dense hermeneutical and historical reinterpretation, we are entangled in the “hermeneutic trap” of Mendöl’s interwoven dual narrative. The last part of my presentation provides possible reinterpretations of the textbook’s triumphalist “age of discoveries” narrative and world historical, geopolitical imagination in light of the critical theories of anti-Eurocentric literature.

See my publication: Gyimesi, Z. (2014): The Contested Post-Socialist Rehabilitation of the Past: Dual Narratives in the Republishing of Tibor Mendöl’s “Introduction to Geography”. Hungarian Cultural Studies, 7: 242–273. https://ahea.pitt.edu/ojs/index.php/ahea/article/view/172

© Zoltán Ginelli

Citation:

Ginelli Z. (2020): Fantom a múltból: Mendöl Tibor „Bevezetés a földrajzba” újrakiadott tankönyvének posztszocialista ellentmondásai. Kritikai Földrajz Blog, 2020.07.18. Link:

A „klasszikus” szociológia dekolonizálása felé: Max Weber eurocentrikus világtörténetének földrajzi kritikája

Fotó: https://www.thoughtco.com/max-weber-relevance-to-sociology-3026500

Max Weber gazdaságtörténeti és vallásszociológiai elemzéseiben széles körű áttekintést adott arról a nagy kérdésről, hogy miért éppen a „Nyugat” emelkedett ki a világtörténelem során. Híres hipotézise szerint a protestáns aszkézisben fellelhető gazdasági magatartásokra vezethető vissza, hogy végső soron „a Nyugaton, és csakis a Nyugat talaján” jöhetett létre a „racionális” kultúrán alapuló modern kapitalizmus. Ezzel szemben „Keleten” ennek hiánya tapasztalható: egész történelme során irracionalitás, gazdasági stagnálás és ún. orientális despotizmus uralkodott. Habár írt a konfucianizmusról, illetve a hindu és a zsidó vallásról, addig a kereszténységhez hasonlóan monoteista iszlámról tervezett nagy munkája sosem készülhetett el. A hazai társadalomtudományok azonban nem vettek tudomást Weber protestáns etikára visszavezetett, ideáltipikus kapitalista „szellemének” földrajzi alapjairól, holott ezek a weberi életmű fontos „preszociológiai” előfeltételezéseit képezték. Az előadás célja egyrészt bemutatni Weber hipotézisének földrajzi állításait, másrészt kritika alá vetni globális összehasonlító elemzéseinek eurocentrikus földrajzi képzeletét, és végül felfedni a korabeli geopolitikai, gyarmatbirodalmi viszonyokba ágyazódó társadalomtudományi tudástermelés diskurzív alapjait és ellentmondásait. Weber „progresszív Nyugat” és „merev Kelet” orientalista dichotómiájának dekonstruálása végül kiegészül az iszlámról közölt nézeteinek rövid áttekintésével és néhány politikai gazdasági példával is, rámutatva a gyarmatosításnak és az egyes régiók közötti globális kereskedelem történelmi hegemóniaviszonyainak elfedésére, valamint az orientális despotizmus és a keleti „bezárkózó” gazdaságok eurocentrikus mítoszaira. Az előadás célja ezzel a nemzetközi szakirodalomban jól ismert globális történetírás, valamint a posztkoloniális és dekoloniális megközelítések alapján a „klasszikus” szociológia tudáskánonjának dekolonizált olvasatát sürgetni.

Towards decolonizing “classical” sociology: The geographical critique of Max Weber’s eurocentric world history

In his economic history and sociology of religion, Max Weber presented an expansive account on the big question, why was it the “West” that emerged as dominant in world history. According to his famous hypothesis, ascetic Protestantism was the insufficient ingredient to why “in the West and only on Western soil” could the “rational” culture of modern capitalism evolve. In contrast, the “East” was only home to a range of absences: irrationality, economic stagnation and so-called oriental despotism reigned throughout its whole history. Although Weber had written on Confucianism, the Hindu and Jewish religions, his vast study on Islam, also a monotheism as Christianism, was never to be finished in full. However, Hungarian social sciences and the humanities did not pay any attention to the geographical foundations of Weber’s capitalist “spirit” and its supposed origins in the Protestant ethic, despite these being important “presociological” conceptions of his œuvre. The aim of this paper is first to present the geographical statements of Weber’s hypothesis; second, to criticize the Eurocentric geographical imagination behind his global comparative analysis; and finally, to elucidate the discoursive conditions and antagonisms of social scientific knowledge production embedded in its contemporary geopolitical and imperial-colonial context. The deconstruction of Weber’s orientalist dichotomy of a “progressive West” and “static East” is supplemented by a sketchy overview of his thoughts on Islam and some political economic examples, demonstrating the silences of colonialism and the changing hegemonic relations of interregional global trade, and also the myth of oriental despotism and the “closed” economies of Eastern economies. In sum, the aim with this critique is to provide and argue for a global historical, postcolonial and decolonial reading of the scientific canon of “classical” sociology.

© Zoltán Ginelli

Citation:

Ginelli Z. (2020): A „klasszikus” szociológia dekolonizálása felé: Max Weber eurocentrikus világtörténetének földrajzi kritikája. Kritikai Földrajz Blog, 2019.07.18. Link: https://kritikaifoldrajz.hu/2020/07/18/a-klasszikus-szociologia-dekolonizalasa-fele-max-weber-eurocentrikus-vilagtortenetenek-foldrajzi-kritikaja/

Félperifériás gyarmatiság: Magyar rasszpozíciók a globális kolonializmusban

Jelenet a „Django elszabadul” (2012) filmből – Stephen (bal), a fekete rabszolgákat felügyelő fekete komprádor kedélyesen társalog rabszolgatartó fehér ültetvényes gazdájával, Calvin Candie-vel (jobb)

Az előadás egy kutatási programot vázol fel, amely a gyarmatisághoz való magyar(országi) félperifériás viszonyt globális történeti keretben, illetve politikai gazdasági, világrendszer-elemzési és poszt/dekoloniális megközelítésben vizsgálja. Az uralkodó olvasat szerint nekünk magyaroknak sosem voltak gyarmataink, viszont a történelemben gyarmatosítottak minket, ezért nekünk nincs erkölcsi felelősségünk elszámolni a gyarmatosításért. Mivel az apológia szerint Magyarország történelmileg nem részesedett a kapitalista gyarmati felhalmozás előnyeiből, ezért a „fehér bűntudat” kizárólag az imperialista-kolonialista „nyugatot” terheli. Ugyanakkor Magyarország globális kolonializmusba való beágyazottságának elhallgatása lehetővé tette a gyarmati viktimizáció kelet-európai kisajátítását és a rasszizáló identitáspolitikai-morális versenyt az „Európán” kívüli posztgyarmati világgal. Ez a gyarmatisághoz való ellentmondásos viszonyulás a globális centrum és periféria közötti strukturális és identitásbeli pozícióból, a globális kolonializmusba való félperifériás integrációból fakad. A gyarmatosító és gyarmatosított pozíciók közötti félperifériás manőverezés dinamikáját a globális kolonializmusból való komparatív előnyökből részesedés stratégiái határozták meg: felzárkózó lepaktálás a globális gyarmatosító centrummal vagy felforgató szövetségkeresés a globális gyarmati perifériával; lázadó antikoloniális szolidaritás vagy koloniális kisajátítás és öngyarmatosító komprádorság. Az előadás ennek nyomán a magyar félperifériás rasszpozíciók – „frusztrált fehér”, „turáni”, „indián”, „fehér néger” – történelmi-földrajzi mozgatórugóira kérdez rá, hogy a centrumvezérelt narratíváink dekolonizálásával felforgató módon a „nem fehér” (poszt)gyarmati világ felől nézze a magyar történelmünket.

© Zoltán Ginelli

Ginelli Z. (2020): Félperifériás gyarmatiság: Magyar rasszpozíciók a globális kolonializmusban. Kritikai Földrajz Blog, 2020.07.14. Link: https://kritikaifoldrajz.hu/2020/07/14/felperiferias-gyarmatisag-magyar-rasszpoziciok-a-globalis-kolonializmusban/

Posztkoloniális kritika

Társadalomelméleti Kollégium, Corvinus Egyetem, 2019/20, 2. (tavaszi)félév

Melegh Attila, Ginelli Zoltán, Soltész Béla, Mendly Dorottya, Vancsó Anna

Kurzusleírás:

A kör során bevezetést adunk a posztkoloniális kritika alapvető irányzataiba, és problémaköreibe. Feltárjuk a globális kapitalizmus történeti folyamatainak és intézményi rendjeinek szerepét a koloniális viszonyokban, és külön hangsúlyt helyezünk a politikai gazdaságtani összefüggésekre a rasszizmus és a koloniális politikai erőszak megjelenésében és megerősödésében. A kör során nagyon fontos szempont, hogy szemben a posztkoloniális kritika sok irányzatával, állandóan törekszünk a konkrét történeti kontextus feltárására, és közel hozzuk a kelet-európai kurzus tagokhoz és történeti tapasztalataikhoz a posztkoloniális kritika legfontosabb tematikáit. A kurzus során a tagok vizuális és textuális elemzést is végeznek, illetve ilyen formában is készítenek beszámolókat.

1. Melegh Attila: Posztkoloniális kritika – Bevezetés: a koloniális kapitalizmus születésének néhány problémája – febr. 17.

Melegh, Attila (2006): On the East/West Slope. Globalization, nationalism, racism and discourses on Eastern and Central Europe. CEU Press Chapter 1.

Böröcz, József (2009): The European Union and Global Social Change: A Critical Geopolitical Economic Analysis. Routledge, London. Magyar változat: Böröcz József (2018): Az EU és a világ: Kritikai elemzés. Budapest: Kalligram. 2. fejezet

Melegh, Attila (2003): Kelet-Nyugat lejtő (East/West Slope). Élet és Irodalom. April 28. on the internet: http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=FEUILLETON0317

2. Melegh Attila: Koloniális politikai erőszak és ellenállás: Kenya példája – febr. 24.

Melegh Attila: Globális ötvenes évek. Eszmélet, 2015. Tavasz

Melegh Attila (2016): Gyarmatiság, rasszizmus és erőszak az 1950-es években Megjegyzések és dokumentumok 1956 globális összefüggéseiről. Eszmélet 111. Eszmélet folyóirat, 2016. október 17.

3. Melegh Attila: Az algíri csata – film és beszélgetés – márc. 2.

4. Soltész Béla: Történeti áttekintés: Kolonizáció, dekolonizáció és a posztkoloniális

Elméletek – márc. 9.

McLeod, John (2010): Beginning Postcolonialism. Manchester: Manchester University Press, pp. 12–36.

5. Soltész Béla: Orientalizmus, bináris oppozíciók, posztkoloniális kultúra- és nemzetfogalmak – márc. 16.

McLeod, John (2010): Beginning postcolonialism. Manchester: Manchester University Press, pp. 37–55.

Fanon, Frantz (1952): The Fact of Blackness (excerpt). In: Ashcroft, Bill – Griffiths, Gareth – Tiffin, Helen (eds.) (2003): The Post-Colonial Studies Reader. London: Routledge, pp. 323–326.

Fanon, Frantz (1961): National Culture (excerpt). In: Ashcroft, Bill – Griffiths, Gareth – Tiffin, Helen (eds.) (2003): The Post-Colonial Studies Reader. London: Routledge, pp. 153–157.

6. Mendly Dorottya: Biopolitika – márc. 23.

Black Venus Film és beszélgetés

Stoler, Ann Laura (2000): Sexual Affronts and Racial Frontiers. European Identities and the Cultural Politics of Exclusion in Colonial Southeast Asia. Comparative Studies in Society and History, 34 (3): 514–551.

7. Ginelli Zoltán: Nem leszünk gyarmat? Neokolonializmus a magyar politikában – márc. 30.

A feladat válaszolni a kérdésekre a kiadott szövegek alapján.

8. Ginelli Zoltán: Sose voltak gyarmataink: Kelet-Európa a globális gyarmattörténelemben – ápr. 6.

Mark, J., Slobodian, Q. (2018): Eastern Europe. In: Martin, T., Thompson, A. (eds.): The Oxford Handbook of the Ends of Empire. Oxford University Press.

Ajánlott:

Ginelli, Z. (forthcoming): Global Colonialism and Hungarian Semiperipheral Imperialism in the Balkans. In: Boatca, M. (ed.): De-Linking: Critical Thought and Radical Politics. (Political Economy of the World-System Annuals.) London: Routledge.

Grzechnik, M. (2019): The Missing Second World: On Poland and Postcolonial Studies. Interventions: International Journal of Postcolonial Studies, 21(7): 998–1014.

Sauer, W. (2012): Habsburg Colonial: Austria-Hungary’s Role in European Overseas Expansion Reconsidered. Austrian Studies, 20: 5–23. 

ÁPRILIS 10–19. TAVASZI SZÜNET

9. Ginelli Zoltán: Posztszocializmus és posztkolonializmus – ápr. 20.

Moore, D. C. (2008): Vajon a poszt- a posztkoloniálisban ugyanaz, mint a posztszovjetben?: egy egész világra kiterjedő posztkoloniális kritika felé. 2000: irodalmi és társadalmi havilap, 9: 3–22. [Moore, David C. “Is the Post- in Postcolonial the Post- in Post-Soviet? Toward a Global Postcolonial Critique.” PMLA, 116(1): 111–128.] http://ketezer.hu/2008/09/vajon-a-poszt-a-posztkolonialisban-ugyanaz-mint-a-posztszovjetben

Scheibner, T. (2008): Posztkoloniális korszak vagy posztkoloniális Kelet- és Közép-Európa? 2000: irodalmi és társadalmi havilap, 9: 23–28.

10. Ginelli Zoltán: Kelet-Európa dekolonizálása – ápr. 27.

Manolova, P., Kusic, K., Lottholz, P. (2019): Introduction: From Dialogue to Practice: Pathways towards Decoloniality in Southeast Europe. d’Versia Special Issue: Decolonial Theory and Practice in Southeast Europe, (March): 7–30.

11. Vancsó Anna: Vallás és posztkolonializmus – máj. 4.

Goulet, N. (2011). Postcolonialism and the Study of Religion: Dissecting Orientalism, Nationalism, and Gender Using Postcolonial Theory. Religion Compass, 5(10), 631–637.

12. Ginelli Zoltán, Szakács Eszter: Transzperiféria Mozgalom: Globális Kelet-Európa és Globális Dél – máj. 11.

Ajánlott irodalom

Ashcroft, Bill – Griffiths, Gareth – Tiffin, Helen (eds.) (2003): The Post-Colonial Studies Reader. London: Routledge.

Boatca, M. (2008): Define and Rule: The Role of Orientalism in Recolonizing Eastern Europe. In: Samman, K., Mazhar, A-Z. (eds.): Islam and the Modern Orientalist World-System. Boulder, London: Paradigm. 187–201.

Farkas, A. M. (2011): Szittya nacionalizmus vs. birodalmi progresszivizmus: Az öngyarmatosítás két formája Magyarországon. Replika, 75(2): 169–199. [http://replika.hu/system/files/archivum/replika%2075-09%20Farkas.pdf]

Kjosszev, A. (2000): Megjegyzések az önmagunkat kolonizáló kultúrákról. Magyar Lettre Internationale, 37. [http://epa.oszk.hu/00000/00012/00021/kjossz.htm]

Mayblin, L., Piekut, A., Valentine, G. (2016): ’Other’ Posts in ’Other’ Places: Poland through a Postcolonial Lens? Sociology, 50(1): 60–76.

Pomeranz, Ken (2000): The Great Divergence. China, Europe and the Making of the Modern World Economy. Princeton, Princeton University Press. Chapter 1.

Posztkoloniális Magyarország: A magyar „globális nyitás” és illiberális autoriter fordulat újraértelmezése a félperifériás gyarmatiság szempontjából

ORBÁN Viktor; KUTESA, Sam

Orbán Viktor Bécsben tárgyal az EU-Afrika Fórumon – Forrás: lokal.hu

Kutatási koncepció

Jelen kutatás célja globális történeti, posztkoloniális és világrendszer-elemző megközelítésben újraértelmezni az 1989-as magyarországi neoliberális rendszerváltással szemben megfogalmazódó, 2010 utáni „illiberális” autoriter rezsimváltást, elsősorban Magyarország és a globális posztgyarmati periféria kulturális, politikai és gazdasági viszonyainak vizsgálatán keresztül. A jelenlegi magyar politikai rendszer értelmezésében különböző politikai hívószavak (pl. „kereszténydemokrácia”, „illiberális állam”) mellett a „nyugati demokrácia” értékelvei alapján tipizáló (pl. „félautoriter”, „hibrid rezsim”) politikaelméleti és institucionalista, vagy szintén nyugati episztemológián alapuló politikai gazdaságtani megközelítések érvényesültek (pl. „munkaalapú állam”, „neoliberális államközpontú rezsim”), de ritkán helyezték el globális történeti és komparatív keretben, rasszpolitikai aspektusait alig, gyarmati diskurzusát pedig egyáltalán nem kutatták. A rendszerváltó „posztszocialista amnézia” elfedte a félperiféria-periféria kapcsolatokat, míg a 2010 utáni „globális nyitás” ezeket új kontextusban éleszti újra, de a hazai eurocentrikus kelet–nyugat diszkurzív rögzítettség elfedi a globális külpolitikai manőverezés félperifériás mozgatórugóit és politikai diskurzusainak funkcióit.

A kutatás alapkoncepciója, hogy a magyar félperifériás világgazdasági integrációra a dependens strukturális kényszerek (pl. hitelfüggőség, egyenlőtlen csere, technológiafinanszírozási kényszer) közötti fejlődés relatív útfüggősége jellemző a globális kapitalista munkamegosztás hierarchikus rendszerében. E strukturális viszony következményeként Magyarország „közbeeső” pozícióban manőverezve igyekezett komparatív előnyöket szerezni a(z egykori) gyarmattartó centrum és a (poszt)gyarmati periféria között. Ebből adódóan ellentmondásos viszony feszült a centrumhoz való öngyarmatosító felzárkózás (globális civilizációs/faji felsőbbrendűséghez tartozás) és a centrummal szembeni perifériaközi gyarmati szolidaritás vagy ellenállás dinamikái között („mi is gyarmatok voltunk”). A történelmileg egyszerre gyarmatosító (centrum) és gyarmatosított (periféria) pozíciókat megtestesítő Magyarország számára a (poszt)gyarmati globális periféria a nyugati dependencia enyhítését szolgáló potenciális külpolitikai szövetségesként, külgazdasági erőforrásként vagy kompenzációs hegemóniatérként jelent meg. Ez a kettősségen alapuló félperifériás gyarmati ellentmondás figyelhető meg az Osztrák–Magyar Monarchiában, a magyar balkanizmusban, a poszt-trianoni „keleti nyitásban” (turanizmus mint kulturális imperializmus), az afro-ázsiai dekolonizáció alatti anti-imperialista útkeresésben és a mai „keleti” vagy „déli nyitásban” is.

silkAz Új Selyemút és az Egy Öv Egy Út projekt – Forrás: hirado.hu

D_MTI201809030031-1140x760

Orbán Viktor miniszterelnök részvétele a Türk Tanácsban Csolpon-Atában (2018) – Forrás: merce.hu

A rendszerváltás után a szocialista „Második világ” egykori részeként Magyarország elvesztette globális ideológiai kiváltságait, afro-ázsiai külkapcsolatainak jelentős része felszámolódott, egyszerre „harmadikvilágosodott” és „visszatért Európába”. Azonban a 2008-as válság egyértelművé tette a rendszerváltozás ígéreteként megjelenő neoliberális felzárkózási illúzió ellentmondásait és kudarcait, amelynek hátterében az Európai Unió belső perifériájának függőségi viszonyai (német tőke) és az euroatlanti globális hegemónia strukturális válsága is állt. Ebben a kontextusban a 2010 utáni kormánypolitikai diskurzus erre a globális kapitalizmusban elfoglalt félperifériás strukturális pozícióra adott reintegrációs reakció, amely helyi történelmi hivatkozásokra épít. Egyrészt antikommunista revansizmusban megfogalmazott nacionalista viktimizációval gyarmati viszonyként tematizálja a nyugati (neo)liberalizmus kritikáját („Brüsszel az új Moszkva”); másfelől az imperialista múlt pozitív felértékelése, a „civilizációk harcának” diskurzusa, és az eurocentrikus, fehér, keresztény identitáspolitika affirmálja a centrumhoz tartozást a perifériával szemben („Közép-Európa”, „klasszikus Európa”); harmadrészt félperifériás „köztes” geopolitikai pozícióját félázsiai különutassággal és Eurázsiához tartozással erősítette meg (orosz befolyás, kínai Új Selyemút, török kapcsolatok).

maxresdefault

“Állítsuk meg Brüsszelt”, Nemzeti Konzultáció, 2017.
Migrants stand in front of a barrier at the border with Hungary near the village of HorgosA röszkei határzár – Forrás: JogÁsz

Ugyanakkor a kelet-európai országokban tapasztalható új gyarmati diskurzus kisajátította a gyarmatiságot és kizárta a globális gyarmattörténelmi összehasonlíthatóságot – holott egyébként a posztszocialista rendszerváltással az afro-ázsiai dekolonizációhoz hasonló politikai kihívások jelentkeztek (viktimizáció, nacionalizmus, nativizmus). A demarkáció egyik oka, hogy Kelet-Európa az afro-ázsiai posztgyarmati térség riválisává vált a globális szinten válságot átélő Európai Unióban; ez a centrumországokbeli „posztkoloniális” kiváltságokért, politikai elismerésekért és jóléti víziókért folytatott verseny különösen élesen tetten érhető a migrációs diskurzusban és a (Magyarországon újszerű) iszlámellenes politikában és szelektív xenofóbiában. Mindeközben az „illiberális kereszténydemokrácia” funkciója nemcsak Európai Uniós léptékű politikai stratégia, hanem egy új globális szövetségi, kereskedelmi és beruházási hálózat létrehozása is, főleg a keresztény szubszaharai afrikai és a közel-keleti térségben. A kutatás ezeket a folyamatokat elemzi történeti adatok és a jelenlegi külpolitikai terjeszkedés („déli” és „keleti nyitás”), valamint a 2010 utáni kormánypolitika által szubvencionált és propagált geopolitikai és gyarmati diskurzuson keresztül.

download-7-1024x576Nigériai püspökkel tárgyalt Orbán – Forrás: 24.hu

© Copyright – Szerzői jogok által védett tartalom!

Hivatkozási forma:

Ginelli, Z. (2019): Posztkoloniális Magyarország: A magyar „globális nyitás” és illiberális autoriter fordulat újraértelmezése a félperifériás gyarmatiság szempontjából. Kritikai Földrajzok blog, augusztus 11. Link: https://kritikaifoldrajz.hu/2019/08/11/posztkolonialis-magyarorszag-a-magyar-globalis-nyitas-es-illiberalis-autoriter-fordulat-ujraertelmezese-a-felperiferias-gyarmatisag-szempontjabol

Posztkoloniális Magyarország a rendszerváltás után

66507274_2257845017585375_3875057753743425536_n.jpg

Hétfőn, július 8-án a Politikatörténeti Alapítvány és Intézet nyári egyetemén tartottam egy kb. 25 perces előadást “A közép-kelet-európai rendszerváltások politikai gazdaságtani elemzése” panelben, “A magyar rendszerváltás a globális nyugat, kelet és dél történelmi viszonyában” című workshop keretében. Az én előadásom arról szólt, hogy az 1989-es rendszerváltást, annak következményeit és emlékezetét miért érdemes posztkoloniális szemszögből vizsgálnunk. A fő állításom az volt, hogy a magyarországi gyarmati diskurzus és történelmi gyarmati tapasztalatok megértését a világrendszer-elemzési és posztkoloniális megközelítést összekapcsoló “félperifériás posztkolonialitás” fogalmán keresztül érthetjük meg. Ez a fogalom segít feltárni a globális centrum és periféria közötti, olykor egymásnak látszólag ellentmondó, de funkcionálisan mégis jellegzetesen félperifériás struktúrákat alkotó pozicionálási stratégiákat Magyarországon.

Az előadásomban arról beszéltem, hogy a rendszerváltással miért és hogyan alakult ki “posztszocialista amnézia” a kelet-európai félperiféria és globális periféria közötti kapcsolatok elfedésével, és mik a kihívásai és politikai tétjei ebből a szempontból annak, ahogyan az Orbán-rezsim mozgósítja a magyar “gyarmati” történelmi tapasztalatokat a rendszerváltás “liberális” szakaszával szemben, méghozzá egy igen összetett “gyarmat diskurzusban”, a nacionalista viktimizáció és a “dekolonizáció” üzenetei mentén, egy “új rendszerváltás” politikai legitimációjának megalapozása érdekében. Márpedig a rendszerváltás utáni neoliberális és EU-párti átállás kritikai megközelítésben nemcsak egy gyarmati viszonyként értelmezhető, aminek hazai kritikája a liberális elit euró/nyugatpárti beállása miatt alig bontakozhatott ki, hanem emögött egy – az ún. konzervatív és liberális pozíciókat egyesítő – máig folytonos “fehér forradalom” is zajlott már az 1980-as évektől a posztkoloniális periféria lecsatolásával és a korábbi “rassztapasztalatok” elfeledtetésével (vö. mai migrációs diskurzus). A gyarmati diskurzussal egyébként a kormány “kulturkampfja” a nyugati posztkoloniális és dekoloniális kritikák üzeneteit sajátítja ki, kihasználva, hogy ezek itthon korábban nem kerültek politikai megvitatásra és mozgósításra a térségben, és úgy mozgósítja a nyugattal szembeni félperifériás gyarmati diskurzus bevett “imperialistaellenes” kritikáját (vö. szocialista időszak), hogy a gyarmatiságot kisajátítja a kelet-európai térség számára, egyúttal leválasztja magát a globális gyarmattörténelemtől, amit teljesen el is hallgattat. Ehhez képest a rendszerváltás gazdasági ígéreteinek kudarcából beérett “gyarmatozó” nacionalista revansizmus megértéséhez sokat tanulhatnánk abból, ha ezt az 1960-as évek eleji afro-ázsiai dekolonizáció nacionalizmusaival vetjük össze, figyelembe véve az államközpontosítási stratégiák hasonlóságait is. Az előadásomban arról is beszéltem, hogy a hazai “migrációs diskurzust” abban a kontextusban is kell értelmeznünk, hogy az EU-ban jelenleg verseny zajlik a korábbi “európai/nyugati posztgyarmati periféria” és a kelet-európai térség között a nyugati erőforrások és mobilitási lehetőségek fölött. Illetve arról is szó esett, hogy a keresztény identitás mozgósításának nemcsak lokális funkciója van az EU-n belüli pozicionálás szempontjából, hanem a Fidesz ezt a “globális nyitás” politikája révén egy újfajta diplomáciai és beruházási-üzleti szövetségi hálózat kialakítására is felhasználja pl. az adományozási rendszeren keresztül, mindkettő esetében reagálva arra a kényszerre/lehetőségre, hogy a világ keresztény lakosságának túlnyomó része már nem Európában van.

Mindezek talán olyan kérdések, amelyekkel a jelenlegi hazai politikai és értelmiségi elit egyáltalán nem vagy csak néhány kivételes kutató foglalkozik, de jellemzően nem válnak a politikai diskurzus részévé.

Kirúgtak az MTA kutatóintézetéből egy Facebook-hozzászólás miatt

Tavaly egy meglepően napsütéses őszi napon a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának (BTK) Történettudományi Intézetében (TTI) közölték velem, hogy mégsem kívánnak alkalmazni abban a projektben, aminek a pályázati támogatását az én munkámmal együtt nyerték el. Ez annak ellenére történt így, hogy az általuk aláírt támogatási szerződés egyik feltétele az én alkalmazásom volt, és a projekt már 1 hónapja futott, a szerződésem több mint 1 hónapot késett. Az intézet tehát jogosult volt felvenni támogatási pénzt a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivataltól (összesen 25 millió Ft), ledolgoztatott velem hivatalosan 80 munkaórát, informálisan pedig legalább további 100 munkaórát, és ezután hivatalos indoklás nélkül megvált tőlem és minden kommunikációt megszakított velem. Személyesen viszont – kérdésemre – közölték, hogy

az indok egy Facebook-hozzászólásom volt.

Edvard Munch: A sikoly (1893)

A szürreális ügyet súlyosbítja, hogy “jó tanácsnak” álcázott, édeskés szavakkal meg is zsaroltak: nem érdemes jogi útra terelném az ügyet, mert annak kihatása lehet a tudományos előmenetelemre; ha nem maradok csöndben, akkor beszántják az egész projektet. A 3 éves munkaszerződés és az egyéb pályázati juttatások elmaradása miatt perspektivikusan összesen kb. 4 millió Ft juttatástól estem el, és így állandó jövedelem nélkül maradtam, holott más státusz híján hónapokig jogosan erre az állásra vártam (márpedig a várakozás nem kevés anyagi hátralékot termelt ki). Emellett az erkölcsi és szakmai kár is jelentős: a kutatásvezető és a vezetőség megpróbált a témavezetőm és köztem, a korábbi ELTE-s kollégák és köztem, illetve a kutatótársak és köztem konfliktust szítani, valamint a nyilvánosság előtt lejáratni azzal, hogy az egyébként kitűnő szakmai referenciáim és tudományos teljesítményeim ellenére

nem vagyok alkalmas sem szakmailag, sem erkölcsileg egy tudományos  segédmunkatársi állás betöltésére.

Úgy érzem, ennél a pontnál nyomatékosan hangsúlyoznom kell azt is, hogy egy

nettó 73.000 Ft havi bérnek megfelelő félállásról volt szó, azaz 913 Ft kutatói órabérről.

spitzweg.jpg

Carl Spitzweg: A szegény költő (1839)

Ez volt tehát az a díjazás, az a privilégium, az a gazdasági autonómia, az a tudományos kutatói és “középosztályi” méltóság, amit sem a munkám, sem a személyem nem érdemelt meg. Ennek fényében érdekes kérdéseket vet fel, hogy vajon miért érte meg az MTA BTK számára egy ilyen nehezen indokolható, szinte pitiáner és szerintem vállalhatatlan lépés. De a kérdések felvetését az olvasókra bízom – én ugyanis érdemi válaszokat nem kaptam, így csak a tényeket tudom közleni.

Az MTA iránti mély tiszteletemből fakadóan, illetve különösen az elmúlt időszakban az MTA létezését fenyegetés alatt tartó kormányintézkedések és a rendkívül feszült politikai légkör miatt megadtam a lehetőséget az MTA BTK és aztán az MTA elnöksége számára is, hogy időben, diszkréten, belülről járjanak el az ügyemben, a lehető legkevesebb nyilvános visszhangot okozva, a személyes sértettségemet visszafogva, az érintett feleket meghallgatva és a kompromisszumot keresve – de válaszra nem méltattak. Megadtam a TTI munkatársainak is a lehetőséget, hogy az ügy tudatában kifejtsék véleményüket, méghozzá az intézetük érdekeit, értékeit és munkahelyi biztonságát képviselve és szem előtt tartva – de senki nem lépett az ügyben. A projektben dolgozó kutatótársaim többszöri kérésem ellenére sem tettek panaszt vagy indítottak tudományetikai eljárást, de még közös megbeszélést sem tartottak a jelenlétem mellett. Végül a tudományetikai eljárással kapcsolatban kért segítségemre az MTA elnöksége nem válaszolt.

Így sajnos, mivel egyrészt jelentős anyagi sérelem ért, másrészt szerintem törvénytelenség történt és a tudományetikai normákat súlyosan megsértették, harmadrészt pedig semmilyen lépés nem született az érdekemben, ezért – mély szomorúsággal eltelve – kénytelen voltam határozott lépésekről dönteni:

  1. A Helsinki Bizottság képviseletében munkaügyi pert indítottam az MTA BTK ellen.
  2. Kezdeményeztem a tudományetikai eljárás elindítását.
  3. Ezúton a nyilvánossághoz fordulok.

Rendkívül fontosnak tartom kiemelni, hogy nekem semmi kedvem konfliktust szítani, végképp nem az MTA-t vagy valamely kutatóintézetét támadni. Álláspontom szerint a botrányt nem én, hanem az MTA BTK vezetősége és a kutatásvezető okozta az elfogadhatatlan eljárással. Az állandó túlterheltségemből és anyagi gondjaimból fakadóan nekem egyébként sincs sem időm, sem energiám ilyen méltatlan ügyekkel foglalkozni, hiszen már így is elképesztő mértékben gátolták a szakmai munkámat: tanulmányokat nem tudtam határidőre leadni és pályázatoktól estem el az üggyel való foglalkozás révén kieső munkaórák miatt. A nyilvánossághoz elsősorban nem a saját ügyem igazságtalansága miatt fordulok, hanem azért, mert

nem járulok hozzá, hogy a tudományban egy ilyen ügy precedenst teremtsen arra, hogy ezt bármelyik kutatóval meg lehessen tenni.

Én a szakmai teljesítmény alapján értékelt és megbecsült munkában hiszek. Nem fogok szolgalelkűen hallgatni, nem fogom a MTA BTK vezetőségének “jó tanácsait” megfogadni, nem fogom a hierarchiával való erkölcstelen visszaéléseket elfogadni, nem fogok a “felülről leszóltak” hatalmi mechanizmusokhoz asszisztálni, sem pedig a személyi lojalitásokon alapuló hatalmi függést és a pitiáner módszerekkel próbálkozó gazdasági elnyomást legitimálni. Ez az ügy szerintem a törtető spiclik, túlbuzgó öncenzorok és önjelölt erkölcsrendészek lakta Bosch-féle pokol erkölcsi skizofréniával küszködő, groteszk disztópiáját idézi, de semmiképpen sem méltó a MTA szellemiségéhez. Egyenes beszédre, kölcsönös tiszteletre, nyitott párbeszédre és a munka védelmére lenne szükség. Pontosabban: lett volna.

Hieronymus Bosch: Gyönyörök kertje – Pokol (részlet, 1490)

De hogyan is történt mindez?

A szerződés aláírásának megtagadása

Az egyik kutató barátom meghívásából 2018. januárjában csatlakoztam egy pályázat megírásához, amit február 12-i határidőn belül közös munkával be is adtunk Demeter Gábor vezetésével és az MTA BTK TTI mint befogadó intézet nevében a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatalhoz (NKFIH). Az augusztus 8-i döntés alapján vált hivatalossá, hogy a pályázatunk nyert. Ennek megfelelően október 1-jén az MTA BTK Történettudományi Intézetben elindult a “Tudás, tájkép, nemzet és birodalom: A tájkép megismerésének és átalakításának gyakorlatai Magyarországon és a Balkánon 1850–1945” című kutatási projekt a NKFIH-tól elnyert 25.024.000 Forint pályázati támogatás keretében (azonosító szám: FK 128978), amelynek tervezett futamideje 36 hónap, tehát 2021. szeptember 30-ig tart. A kutatócsoport augusztus 24-én megtartott első megbeszélése után, tehát még a projektidőszak előtt elkezdtük a megtervezett munkát (ezt egyébként tudtommal a támogatási szerződés tiltja), közös munkával beadtunk egy konferenciajelentkezést és elkezdtünk a tervezett szöveggyűjteményen dolgozni, november eleji első határidővel. Egyszóval a kutatásvezető megbízott határidős feladatokkal, amiket a projekt kutatójaként, a támogatási szerződésben foglalt feltételeknek megfelelően elkezdtem végezni – tehát mindenféle munkaszerződés nélkül (tudtommal a támogatási szerződés ezt is tiltja), tehát a kutatásvezető és a kutatóintézet maximális bizalmamat élvezte. Egy szeptember 21-én kelt feljegyzésben a támogatási szerződésben vállalt tudományos segédmunkatársi felterjesztésemet a kutatásvezető, a Gazdasági Hivatal és a főigazgató hivatalosan is jóváhagyták, ennek megfelelően pedig október 8-án állományba léptettek, október 26-án pedig tájékoztattak a munkaszerződésem elkészültéről – tehát már jelentős késéssel, a munkaviszony megkezdése után. A késés önmagában elfogadhatatlan, de az egyik oka az volt, hogy a kutatásvezető által felelősséggel vállalt költségvetési terv hibás volt, így a kutatóknak először nem tudták garantálni a támogatási szerződésben ígért nettó bért, tehát a költségvetési terv módosítására volt szükség – többek között ezen kellett nekem is dolgoznom.

A fenti előremenetelhez képest tehát igencsak váratlan fordulatot jelentett, amikor Demeter Gábor kutatásvezető október 29-én e-mailben mégis arról tájékoztatott, hogy

Fodor Pál főigazgató megtagadta a tudományos segédmunkatársi szerződésem aláírását.

A “letelefonálás” hatására a kutatásvezető szintén nem írta alá a szerződésemet, illetve tájékoztatott álláspontjáról, miszerint a főigazgató indoklásával egyetértett. Mivel a válaszlevelemben megfogalmazott kérésem ellenére semmilyen indoklást nem kaptam a döntésről, ezért október 30-án személyesen kértem tájékoztatást. Ekkor a kutatásvezető elém tárta, hogy

az MTA BTK titkárságára beérkezett egy külső “panaszos bejelentés” a személyemet illetően: egy Szathmári Milán nevű Facebook-felhasználó beküldte egyik hozzászólásomat, amelynek tartalmát a vezetőség és a kutatásvezető is kifogásolta.

Én tájékoztattam a kutatásvezetőt arról, hogy sem a hozzászólás stílusa, sem a tartalma nem indokolhat ilyen döntést, ráadásul a hozzászólás korlátozott nyilvánossági köre sem teszi lehetővé, hogy az MTA BTK mint munkáltató ezt a hozzászólást (fel)használja, továbbá – legjobb tudomásom szerint – az MTA BTK-n belül sincsen olyan érvényes, rám vonatkozó etikai szabályozás, amit megsértettem volna. A kutatásvezető ezeket az állításaimat nem tudta megcáfolni, ennek ellenére saját álláspontját nem változtatta meg, és az MTA BTK jogi előadójához és a főigazgatóhoz irányított. Azonban a jogi előadó is csak a vezetőség meglévő álláspontját ismételte meg, miszerint a döntés végleges, indoklást nem kötelesek adni, a döntés felülbírálására pedig nincs mód. A főigazgató éppen bent tartózkodott, ezért személyesen kértem tőle időpontot, de nem szándékozott velem foglalkozni. A vezetőségtől és a kutatásvezetőtől is kértem, hogy a személyiségi jogaimra való tekintettel, hiszen nem járultam hozzá a védett tartalom megosztásához, mihamarabb küldjék el nekem a bejelentés tartalmát. Ezt azóta sem tették meg.

De mi is volt a Facebook-hozzászólásban?

A közalkalmazotti jogviszonyommal állítólag összeegyeztethetetlen Facebook-hozzászólásomat egy barátom korlátozott nyilvánosságú, csak ismerősök előtt megosztott bejegyzése alatti vitához írtam (lásd jelölve). Egy általam személyesen nem ismert illetővel, Szathmári Milánnal folytattam vitát, aki az utolsó hozzászólásában

leírta, hogy a vele szemben kritikus hozzászólásomat sérelmezve bejelentést tett az MTA BTK-nál, remélve, hogy ennek rám nézve szankcionálható következményei lesznek.

Emellett azt is leírta, hogy felkeres az otthonomban, és kaptam tőle egy sms-t is (!), amiben megerősítette ezt a szándékát. Mivel hivatalos és nyilvános bírósági tárgyalást kezdeményeztem, ahol egyrészt ez a kommentfolyam bizonyítékként szerepel, másrészt Szathmári Milán hivatalos állami szervnek küldte el (!), harmadrészt az MTA BTK mint köztestületi szerv felhasználta velem mint – jogi álláspontom szerint – közalkalmazotti munkaviszonyban lévő munkatárssal szemben, végül pedig a poszt tulajdonosa hozzájárult az anonimizált megosztáshoz, ezért lássuk, miről is szólt az ominózus hozzászólás!

Legnagyobb bánatomra csak Demeter Gábor kutatásvezetővel volt szerencsém rögtönzött elemzést lefolytatni a 21. századi magyar nyelvünk korpuszának méltó közkincseként elismert “felbasz” tranzitív ige és “faszság” főnévképzős névszó pontos terminológiai definícióiról és etimológiái hátteréről; a tőszavaknak a kortárs nyelvünk mellett a klasszikus nemzeti műveltségünkben is betöltött, már-már kötőszöveti jelentőségű szerepéről; a rész és az egész, a szöveg és a kontextus, illetve a forma és a tartalom közötti hermeneutikai dialektikáról (amelyben én egyébként Hans-Georg Gadamer álláspontját képviseltem), a freudi fallikus szakasz zsigeri jelenlétéről az ember pszichéjében; a kifejezések web 2.0 világában kialakult gazdag szövegformációiról és genealógiai térképéről; illetve a hegemón logocentrikus gondolkodásunkat és értelmiségi pozícióinkat provokatívan kibillentő dekonstrukciós erejéről és performatív osztálypolitikai funkcióiról, amely aspektusokról Jacques Derrida is ékes franciasággal írt. Mindezek ugyanis önmagukban is érdemes kutatási területek lennének, de nagy bánatomra Fodor Pál főigazgató úrral ez a kreatív, már-már revelatív és igen tanulságos intellektuális eszmecsere sajnos elmaradt. Pedig a lovagkeresztes bayerzsoltizmus posztmodern ingerküszöbű világában talán már nem lenne annyira zavarba ejtő befogadni, hogy 1903. augusztus 11-én Réthy László  (1851–1914) etnográfus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja a tekintélyeket próbára tevő, őt méltatlan helyzetbe hozó körülményekre reagálva írta meg a Tekintetes kultúrmérnöki hivatalnak, hogy “basszák meg az urak a sarkantyújukat, mert 35 Reaumur hőségben ilyen szarságokkal nem foglalkozhatunk.” Így 100 év távlatában én valahol most szimpatizálni tudok az öreg Réthyvel, ami a tekintetes kultúrmérnöki hivatal urainak sarkantyúját illeti.

Szerintem az értelmiségi hivatástudatnak nem az a lényege, hogy a privilegizált pozíciókat stratégiai konformizmussal védő “jómodor” osztálydistinkcióinak rituális szajkózásával termelje újra önmagát, hanem egészen más ügyeknek, kötelességeknek és felelősségeknek tartozik. Talán erre valaki önmagától is ráérez, és nem kell feltétlenül mondjuk Max Webert vagy Pierre Bourdieu-t olvasnia hozzá. Talán az ilyen embereknek már nem kellene külön hangsúlyoznom, hogy a tudományosan megalapozott szakmunka becsmérlése (a laposföldesektől az ufókutatókon át a szociológiaellenes üzletemberekig és társadalomtudomány-ellenes politikusokig terjedő intervallumban) és pláne a lakásszegénységben élő hajléktalan emberek en bloc stigmatizálása ellen minden, magát társadalomtudományilag képzett értelmiségi hivatástudatából fakadó kötelessége lenne a lehető legnagyobb erőbedobással küzdeni, ahogyan ezt a hajléktalanságot társadalmi és strukturális problémaként leleplező MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont kutatóinak nyilatkozata is jól példázza. Ennek fényében talán nem teljesen meglepő indulatokat vált ki belőlem, ha egy önjelölt szakzseni “PhD candidate” térítőmunkája során a faji ideológiák esszencializmusához hasonlítható modalitásokból és a MLM-es üzleti propaganda motivációs mémeinek individualizáló neoliberalizmusából ördögi koktélt keverve ventilál arról, hogy a lakásszegénységben élők helyzete #RichDadPoorDad alapon a “pénzszerzési ösztönök hiányára” és a káros ideológiákkal indoktrinált szociológusokra és szociális munkásokra (!) vezethető vissza. Talán ezt pláne nem a 73.000 Forintos nettó állami bérért félállásban dolgozó MTA-s kutatóknak kellene magyarázni, akik nyilván nem akarnak többet keresni. Én a magam részéről nem vagyok hajlandó az efféle káros és társadalomellenes kijelentéseket a posztigazság világának divatos elvárásai szerint erkölcsileg relativizálni. De a saját elvárásaim szerint az efféle pitiáner kis közösségi vitáknak semmi keresnivalójuk nincs az ember munkahelyén, és főleg nem exponálhatóak a tudományos pozíciók és a szakmai egzisztenciák megítélése szempontjából – kivéve persze az álszent prüdéria és a jómodorra intő, urambátyámozó, basáskodó paternalizmus világában. Mert amúgy ki nem szarja le, nem?

Talán sokkal fontosabb aspektus, hogy – mint olvasható – a hozzászólásaimban én semmilyen intézményes pozíciómra nem hivatkoztam, a fentieket magánemberként fogalmaztam meg egy zárt körű vitában. Ellenben Szathmári Milán szociológus doktorjelölti pozíciójára hivatkozott, amelynek valósságát később a Budapesti Corvinus Egyetem Szociológia Doktori Iskolájának vezetője cáfolta. Azonban az efféle részletektől eltekintve az ügy szempontjából a poszt alatti vita legnagyobb jelentősége szerintem inkább abban áll, hogy

a hajléktalanság kriminalizálásának intézkedéseit bíráltam, tehát kormánykritikát fogalmaztam meg, így álláspontom szerint az MTA BTK vezetőségének döntése engem – közvetve vagy közvetlenül – a politikai szólásszabadságomban korlátozott, sőt szankcionálta, büntette a kormánykritikus véleménynyilvánításomat.

Kérelmezés, zsarolás és kizárás

A fentiek hatására az alábbi lépéseket tettem:

  1. Kezdeményeztem az MTA BTK titkárságán keresztül levélben is főigazgatói meghallgatásomat, egyúttal a főigazgatót – rendkívül tisztelettudóan – írásban is tájékoztattam a körülményekről.
  2. Az MTA BTK vezetősége számára elküldettem néhány szakmai referenciámat a nemzetközi és hazai tudományos intézményekben vezető pozíciókat betöltő kutatóktól, ezzel hivatalosan cáfolva a szakmai teljesítményemet utólag, a felterjesztésem után és a szerződésem aláírása előtt egy nappal kifogásoló kijelentéseket. A referenciáim között szerepelt többek közt: Magyar Nemzeti Levéltár, University College London, University of Exeter, Rutgers University.
  3. Tájékoztatási kérelmet nyújtottam be a munkaviszonyom megszüntetésének tisztázásáról, megszüntetése esetén annak indoklásáról, valamint a munkaviszony megtartása esetében az NKFIH támogatási szerződésben a fogadó intézmény által vállalt munkavégzés biztosításának további feltételeiről. (Ezt a levelet az ügyvédem szövegezte meg.)
  4. Kezdeményeztem az október havi munkabérem kifizetését a támogatási szerződésben feltüntetett bérezés alapján, a munkavégzés bizonyítékainak felmutatásával. (Ezt a levelet az ügyvédem szövegezte meg.)
  5. Kértem a kutatásvezetőt, hogy a helyzetet mihamarabb tisztázza a kutatóprojekt további munkájának zavartalan biztosítása érdekében.
  6. Kértem a kutatótársakat, hogy az ügyben kezdeményezzék a főigazgatói meghallgatásomat akár informálisan, akár formális etikai eljárás kezdeményezésével, hogy tisztázódhasson az ügy és a kutatóprojektet a vállalt felállásban folytatni tudhassuk.

A meghallgatás kérelmezésének indoklás nélküli visszautasításán túl az MTA BTK titkársága egyetlen levelemre sem válaszolt. Hozzáteszem, hogy szívességből eszem ágában sem volt dolgozni, próbaidőről pedig szó sem volt (a közös pályázás ezt eleve felülírja), mindemellett a pályázati összeget az én munkámmal együtt nyertük meg és az elvégzett munkám kifizetését utólag megtagadták.

Végül a tájékoztatási kérelmek hatására (amiket, hangsúlyozom, az ügyvédem javasolt) az MTA BTK vezetősége egyik kutatótársam szóbeli tájékoztatása szerint a jogi előadó képviseletében valótlanságokkal félrevezetve vette rá egy másik kutatótársamat, hogy a kutatásvezetőt megkerülve egy nekem írt levélben közvetítse a vezetőség akaratát, amelynek ő azonnal eleget is tett.

A levél szerint amennyiben a tájékoztatási kérelmezést nem szüntetem be az MTA BTK felé, úgy a vezetőség visszavonja a befogadott kutatási projektet. Egyszóval megzsaroltak.

Mivel az illető kutató az MTA kutatója, és mivel ebben a minőségében mint hivatalos személy hivatalos ügyben határozottan az MTA BTK mint állami köztestület követelését közvetítette, ezért lássuk a levelet:

zsarolás2

Értelmezésem szerint ezzel a vezetőség a többi kutató helyzetét és egzisztenciáját is tétkérdéssé tette, és a beosztott kutatók függő helyzetét kihasználva próbálta meg saját akaratát érvényesíteni és engem zsarolni. Persze fontos hozzátennem, hogy sem Demeter Gábor, sem a kutatótárs nem méltóztatott az MTA-s levelezőrendszert hivatalos levelezésekre használni a hivatalos intézményi ügyek közvetítéséhez, ahogyan közös megbeszélésekre sem került sor az én részvételemmel, és az “egyéb kifogásokra” sem derült soha fény. De a selyemhangvételű, mégis ólomsúlyú üzenetek nem értek véget.

Később a kutatásvezető arról tájékoztatott, hogy a munkaviszonyom megtagadása mellett kizár a kutatóprojektből, de a hivatalos indoklás ezúttal is elmaradt.

Persze az már csak érdekesség, hogy a “vezetőség döntése” természetesen nem érintette eredetileg a kutatóprojektből való kizárásomat, csak a közalkalmazotti szerződésemet. Az viszont húsba vágó, hogy mivel a pályázatban foglaltak a szellemi tulajdonomat képezik, ráadásul a pályázatot az egyik kutatótárs állította össze az egyes kutatók hozzájárulásaiból (erről sűrű levelezések tanúskodnak), ezért a kutatásvezető kérése a szellemi tulajdonom “hozzáférhetetlenné tételéről” enyhén szólva is ironikus és mulatságos lenne, ha nem tennénk hozzá még a beígért munkaszerződés és a 4 millió Ft juttatás komolyságát. Ráadásul 2018 során az MTA BTK egyetlen másik kutatóval sem kötött munkaszerződést, tehát míg a projekt már október 1-jén hivatalosan elindult, a kutatótársakat az intézet hónapokig ingyen dolgoztatta, miközben zsebre tett 5 millió Ft “fenntartási költséget” (a pályázat teljes költségvetésének 20%-át automatikusan lenyeli a befogadó intézet). Kutatótársaimnak hiába javasoltam többször, hogy a saját munkajogi biztonságuk érdekében azonnal kérjék a szerződésüket, ezt mégsem tették meg, és ezzel megágyaztak a fenti zsarolásos helyzetnek. Végül fontos megjegyeznem, hogy én semmilyen hivatalos értesítést nem kaptam a NKFIH-tól arra vonatkozóan, hogy a kutatóprojekttel való viszonyom megszűnt volna, a pályázati rendszerben (NKFI-EPR) azóta is változatlan a státuszom, sőt a MTA BTK honlapján a mai napig kint van a nevem a projektben (frissítés: a napokban leszedték). Egyszóval jó indokom van azt feltételezni, hogy nemcsak a szellemi tulajdonommal és munkámmal, hanem a pozíciómmal is visszaéltek.

Következmények és következtetések

Az ügyet először informálisan a kutatói közösséggel vitattam meg. Magas pozícióban dolgozó kollégákat, professzorokat is megkérdeztem: mit tanácsolnak? A TTI-ben is több kollégával is beszéltem az ügyről, és a segítségüket kértem, hogy tegyenek valamilyen lépést, beszéljenek a kutatásvezetővel és a főigazgatóval, a vezetőséggel. Stefano Bottoni kivételével – aki egyébként az utóbbi időben az MTA érdekvédelmének képviseletében nagyszerű és lelkiismeretes munkát végez – egyetlen kolléga sem tett érdemi lépéseket: tulajdonképpen mindenki arra hivatkozott, hogy bár nagyon sajnálatos, példátlan és valóban felháborító az ügy, de “nincs mit tenni”, mert úgysem foglalkoznak majd vele, a hatalmi méltóságok cselekedeteit megkérdőjelezni nem lehet. Több TTI-s kolléga javasolta viszont a munkaügyi per és a tudományetikai eljárás elindítását, valamint a NKFIH felé való jelentést is. De volt olyan professzor is (méghozzá akadémikus!), aki a “minek ment oda” típusú érvelést közvetítette: talán nem kellene nekem ilyeneket írogatnom Facebookon!

Szomorú és kiábrándult lennék, ha mindez a hatalmi hierarchiának, illetve a tudományos ágazat erkölcsi kiüresedettségének és passzivitásának szomorú valóságát mutatná, hiszen ez korántsem a tudomány demokratikusságának, a szólásszabadságnak vagy a tudományos normáknak az érvényesülésére utalna. Az ügy kapcsán felmerült bennem az a gyanú is, hogy Fodor Pál az MTA BTK főigazgatójaként mintha nem valós szakmai kompetenciák és teljesítmények, hanem a hatalmi önkény szava alapján hozna egyoldalú döntéseket a felelőssége alá tartozó kutatógárda és intézet(ek) sorsáról, talán nem kellőképpen tiszteletben tartva a személyes egzisztenciák méltóságát és a szellemi termékek védelmét, valamint az intézeti partnerek érdekeit. Szomorú vagyok, mert úgy tűnik, mintha egy ilyen erkölcsi beállítódást az intézményi környezet is hajlandó lenne legitimálni. Remélem, a kutatói közösség utólag rácáfol borúlátó feltételezéseimre.

moricz-zsigmond-rokonok-i-ii-31740077-eredeti

Móricz Zsigmond: Rokonok (könyvborító)

A fokozott diszkrécióm ellenére az ügy már így is felháborodást keltett a nemzetközi tudományos világban, hiszen több száz partnerrel, intézménnyel működöm együtt, rendszeresen járok tudományos konferenciákra is. 2015 óta az Exeteri Egyetemen futó “1989 After 1989” c. nemzetközi kutatóprojekt, újabban pedig az ugyanott futó “Socialism Goes Global” c. nemzetközi kutatóprojekt kutatási asszisztenseként dolgoztam/om, ami az adott szakterületen – a szocialista keleti blokk és a “Harmadik Világ” közötti kapcsolatok vizsgálata – a világ egyik legkeresettebb és legismertebb tudományos kutatóprojektje. Ennek a projektnek a keretében dolgozom a “Posztkoloniális Magyarország” című saját projektemen, amely a magyar gyarmati történelem és tapasztalat feltárására irányul. Az ügy szempontjából ennek az a jelentősége, hogy a University of Exeter partnerintézménye a Belgrádi Egyetem, a Columbia University, a University of Oxford, a University College London és az Universität Leipzig mellett az MTA BTK TTI is, ezért

az ügy kapcsán a brit partnerintézményben a kutatásvezetőm, James Mark professzor levélben fordult az érintettekhez, magyarázatot kérve a kiváló kutatóját érintő esetről, hiszen mindez gátolja az érdemi kutatómunkát. De válaszra még őt sem méltatták.

Áprilisban megyek Freiburgba és Cambridge-be előadni, később a nyár folyamán Zürichbe, Zágrábba, Bucharestbe és Varsóba is megyek, illetve Oxfordba és Exeterbe is hívtak előadni, emellett más brit kutatóhelyeken való szereplésem is egyeztetés alatt áll. Freiburgban például éppen az MTA BTK-n futó kutatóprojekt pályázatába épített kutatásaimról fogok előadni, és a projekt keretében írt kéziratom – a brit kutatásvezetőm ajánlására – impakt faktoros folyóiratba kerül (sajnos már nem a TTI tudományos pontszámait erősítve). A freiburgi konferencián arról adok elő, hogy a magyar balkanizmus kolonialista földrajzi képzelete mennyire a globális kolonializmus felfogásaiba ágyazódott, hogyan kell a magyar nemzeti táj és a balkáni táj közötti kölcsönkapcsolati viszonyt gyarmati megközelítésben újraértelmeznünk – az absztraktomat a konferenciát szervező Manuela Boatca professzor nagy elismeréssel fogadta be. Mivel több mint 10 tudományos társaság tagja vagyok, és számtalan tudományos és művészeti műhellyel dolgozom együtt, amelyek a szakmai együttműködés és a közös pályázás reményében jogosan várták az MTA-affiliációmat, ezért nyilván az esetről kénytelen voltam ezt a nemzetközi tudományos közeget is tájékoztatni. November elején nyilvános fellépésem is volt a CEU-n a kutatóprojekt tagjaként: Diana Mishkova “Beyond Balkanism” (2018) című új könyve kapcsán rendezett “Rethinking Balkanism” kerekasztal-beszélgetésen szerepeltem, amit a Polányi Károly Kutatóközponttal együtt szerveztünk meg. Emellett konferenciajelentkezést is beadtam és pályázatra is jelentkeztem úgy, hogy a CV-mben szerepelt a kutatóprojektben való részvételem. Ez a botrányos eset viszont kellemetlen magyarázkodásokra kényszerített nagynevű tudományos intézetek és társaságok, szakmai szervezetek és professzorok előtt.

Szerintem nem nekem kellett volna magyarázkodnom nekik.

Az MTA elnöke, Lovász László és az MTA Titkárság számára 2018. december 14-én és 2019. január 8-án elküldött leveleimben részletesen feltártam az ügyet, és az etikai eljárás kezdeményezésében is segítségüket kértem. Sajnos azonban a leveleimre válasz azóta sem érkezett. Csak mindezek után indítottam el a munkaügyi pert az MTA BTK ellen, és kezdeményeztem a tudományetikai eljárás elindítását a Magyar Tudományos Akadémia Közgyűlésének 25/2010. (V. 4.) számú határozatával elfogadott MTA Tudományetikai Kódexének súlyos megsértése és jogsértő cselekedet elkövetése miatt. Álláspontom szerint a történtek konkrétan kimerítik az MTA Tudományetikai Kódexének „a kutatásetikai normák megsértésének súlyos formáiról” szóló 5.1.4. pontját:

“5.1.4. A személyes befolyásolás a személyek méltóságát sértő széles körű befolyásolási kísérlet, amely könnyen átmehet jogsértésbe. Irányulhat a befolyásoló érdekében történő előnyös állásfoglalás kikényszerítésére, de harmadik személyre vonatkozó előnytelen döntés meghozatalára is. Felmerülhet ellenszolgáltatás kérése vagy bármilyen alku esete is. Ide sorolható a kutatóval függelmi viszonyban lévők megfélemlítése, a kutatás szabadságának indokolatlan korlátozása, a hátrányos megkülönböztetés valamilyen formája. A személyes befolyásolás etikai vétsége – a körülményektől függően – átcsaphat bűncselekménynek minősülő cselekményekbe, így zsarolásba vagy rágalmazásba.” (27. o.)

Sérelmeztem továbbá, hogy a kutatótársak az események részleteinek többnyire teljes tudatában, de valószínűleg külső kényszer hatására asszisztáltak a cselekményekhez, egyesek többek közt zsarolásos helyzethez is, azaz az 5.1.4. pont szerint:

„Személyes befolyásolásnak minősül továbbá az előzőekben említett etikai szabályok megszegésének valamely külső kényszer hatására történő eltűrése vagy elhallgatása is, továbbá a panaszos elleni megtorlás.” (27. o.)

Nyomatékosan kértem továbbá, hogy a Szathmári Milán által az MTA BTK titkársága számára megküldött bejelentésre vonatkozó minden bizonyítékot küldjék meg nekem, hogy a jogi képviseletemet megfelelően elláthassam. Ez azóta sem történt meg.

Bíztam benne, hogy az MTA Tudományetikai Bizottsága a kérésemnek mihamarabb eleget tesz, és a Magyar Tudományos Akadémiáról szóló 1994. évi XL. törvény (MTAtv) 3. § (1) bek. g) pontja („őrködik a tudományos közélet tisztaságán, a tudományos kutatás és a tudományos véleménynyilvánítás szabadságán”) alapján a tudományos kutatás szabadságának, a tudományos közélet tisztaságának védelmében határozott állást foglal az ügyben. Bíztam továbbá abban is, hogy a bíróság igazságot szolgáltat az ügy munkajogi vitájában, hiszen álláspontom szerint a munkaviszonyomat törvénytelenül, érdemi és hivatalos indoklás nélkül szüntették meg. De a tudományetikai eljárást elutasították, arra hivatkozva, hogy már folyik az ügyben bírósági eljárás. A bíráskodási kompetenciákat tehát nem választják szét: a munkaügyi per ugyanis nem foglalkozik intézeten belüli tudományetikai kérdésekkel, a tudományetikai eljárás pedig nem foglalhat álláspontot munkajogi vitákban, viszont tudományetikai eljárás nélkül intézeten belüli vizsgálatot nem folytatnak le, és az ügynek következményei sem lesznek, az MTA nem köteles állást foglalni.

Mindezek miatt most már csak abban bízhatok, hogy a nyilvánosság előtt sikerül végre tisztázni az esetet és ez talán hozzájárulhat ahhoz, hogy hasonló esetek ne fordulhassanak többet elő. Objektív vizsgálat nélkül viszont félő, hogy ez az ügy rontaná az MTA tudományos hitelét és helyrehozhatatlan sebeket ejtene a magyar tudományba vetett bizalmamon és a magyar tudományos élet tisztaságába és szabadságába vetett hitemen. Azt hiszem, hogy a mostani politikai helyzetben – ami az MTA-t érő támadásokat illeti – az ügy különösen kényes kérdéseket vethet fel. Vajon ez az eset milyen üzenet azoknak a fiatal kutatóknak, akik a külföldi lehetőségek, a szakmai és anyagi megbecsültség csábítása ellenére mégis ilyen bérszínvonal és munkabiztonság mellett Magyarországon szeretnének dolgozni, a magyar tudományban innovatív módszerekkel, új távlatokat nyitva, magyar anyagokat feltárva és a hazai nemzetközi kapcsolatokat építve kutatni?

Mondandóm zárásaként szeretném Lovász Lászlónak küldött – sajnos megválaszolatlanul maradt – levelem utolsó sorait idézni:

Kedves Lovász úr!

Azért írtam ezt a levelet, mert félek. Félek attól, hogy a tudomány alapvető normái sérülnek meg, hogy emiatt az MTA hírnevének csorbulásával méltatlan helyzetbe kerülhet, illetve a NKFIH-val szembeni kötelezettségek megszegése esetén az MTA BTK komoly szankciókra számíthat. Félek, mert én nem szeretnék semmilyen konfliktust vállalni sem a kutatótársaimmal, sem a kutatásvezetővel, sem a kutatóközponttal. Félek, hogy a hierarchikus viszonyokkal visszaélve próbálnak engem szakmailag és egzisztenciálisan ellehetetleníteni. Félek, hogy a hivatásom iránti szeretet miatt el kell majd hagynom a hazámat, a tudomány szeretete szembekerül hazám szeretetével. Félek attól, hogy a kölcsönös tiszteleten alapuló párbeszéd és az érdekvédelmi eszközök hiányában arra kell kényszerülnöm, hogy jogi úton rendezzem az ügyet az MTA BTK-val. Leginkább talán attól félek, hogy az ügy nyilvánosságra kerülése esetén politikai támadások és a propagandasajtó áldozatává válnék, az ezzel járó érzelmi és anyagi terhek pedig jelentősen veszélyeztetnék a fokozatszerzésemet és az így is törékeny lábakon fenntartott tudományos munkámat. Végül pedig félek, hogy ez az ügy precedenst teremthet arra, hogy egy ilyen méltatlan eljárást bármelyik kutatóval következmények nélkül lefolytassanak Magyarországon.

Én nem szeretnék félni. Szeretnék biztonságban dolgozni és kutatni, a tudománynak élni. De úgy érzem, ennek biztosításáért jelen körülmények között nem tudok kihez fordulni.

Csak remélni tudom, de bízom benne, hogy félelmeimet megértéssel fogadja. Amennyiben így van, szeretném megkérni, hogy az MTA elnökeként lépjen közbe és tisztázza ügyemet Fodor Pállal és Demeter Gáborral, mindenekelőtt kérjen az ügyemben hivatalos tájékoztatást, mert velem szemben ezt megtagadták. Kérem, segítsen rendezni ezt az ügyet, mielőtt nyilvánossá válna, és olyan helyrehozhatatlan károk keletkeznének, amelyek méltatlanul nyomnák rá bélyegüket az MTA hazai és nemzetközi megítélésére, egyúttal árnyékot vetnének az MTA intézményébe és szellemiségébe vetett személyes bizalmamra is.

Tisztelettel és segítségében bízva,

Ginelli Zoltán

Assistant Researcher
University of Exeter
Socialism Goes Global
http://socialismgoesglobal.exeter.ac.uk
https://kritikaifoldrajz.hu
https://elte.academia.edu/ZoltanGinelli

A székely, az indián és a néger: A magyar gyarmati identitások földrajzi képzelete

Dél keresztje alatt

az indián és a néger
tüzet rakni éppúgy térdel
mint a hargitán a pásztor
számolni ujjain számol
különbség ha van az égen
itt a göncöl jön föl este
fölöttük a dél keresztje

a poncsónak nincsen ujja
ritkán telik mégis újra
rojtosul a rojtja rongya
kigyérül akár a condra
különbség ha van az égen
itt a göncöl jön föl este
fölöttük a dél keresztje
egy útmenti fogadóban
talán még boldog is voltam
rióból murryba tartón
a gitárszót most is hallom
más a dallam egy a nóta
itt a göncöl jön föl este
odalenn a dél keresztje

ó te istenáldott földrész
lenn vagy – a szemem rád fölnéz
érett banán az újholdad
íve akár a sarlónak
nézem hosszan vágyakozva
ha feljön a göncöl este
szívemen a dél keresztje

– Kányádi Sándor, 1983

“A Múlik a jövőnk (1989) korszakától Nagy Gáspár kulturális antropológiai jeltárában egy Európán kívülre, illetve a harmadik világra tekintő perspektíva, a magyar viszonyokat ehhez mérő összefüggésrendszer is kibontakozik. Az Ültem egy indián kövön és az Ideiglenes és örökkévaló című versek ennek az új panorámát nyitó szemléleti tágulásnak a bizonyítékai. A kortárs Kányádi Sándor egy teljes ciklust alakított ki latin-amerikai élményeiből, amelyben a 20. századi székely életváltozás és a bennszülött indián sors egyes párhuzamait is középpontba helyezte (Dél keresztje alatt). Szőcs Géza „indián”-versei (Csingacsguk látogatása a világosi villamossági üzletben; Indián szavak a rádióban; érintőlegesen Az elveszett törzs) szintén az erdélyi magyar lét és a rezervátumba vonult indián törzsek sorsanalógiáit erősítik fel. A kelet-európai ember és az „indiánság” fogalmát közelíti egymáshoz a diktatúra idején Szentmihályi Szabó Péter is (Kelet-európai indián). A Nagy Gáspár észak-amerikai látogatását őrző Ültem egy indián kövön című vers a sorsanalógia hasonló horizontját kínálja fel az olvasatban. Az „indián kőről” a létezést bemérő szerző egykori „fizikai” helye az idegennek minősített, hazájában a létperemre szorított ember közérzetének lélektani, társadalmi pozíciója is. A nomád, a kirekesztett, a nem kívánt, az ellenzéki, a kellemetlen ember figuráját összegzi a mű (más, dokumentatív szerepű vonásai mellett) az „indián kő” centruma köré. „A Nagy Medve Tó fölött / azaz a Big Bear Lake fölött / ültem egy indián kövön / – s tán még most is ott ülök – / azon az indián kövön.” A harmadik világ léthelyzeteivel megvont párhuzam – ahogyan Kányádi Sándornál – a Kárpát-medence történelméből és jelenéből, benne a magyar falu életköreiből felszökve vetül rá Nagy Gáspárnál is az egyetemesebb történelmi sorsra. A kultúrheroikus ihletettségű afrikai asszonylátomás az édesanya figurája mögött az Ideiglenes és örökkévaló című versben az anyára vetített sorspárhuzamban nemcsak a fiziológiai hasonlóságokat tárja fel, hanem a kiszolgáltatottságnak – a nemzeti történelem nagyobb távlataiból megítélt – analóg arányait is. „Édesanyám / afrikai törzsek vízhordóleánya / itt a szaharai délben vesszőkosárnyi / étel a fején / esti harmatban fényes csillagok / alatt botladozva / hol meg harangszó légifolyosóján úszva / haza hazafelé / kontya fölött / tonnányi répalevél – – – És átjön a szavannáson /szálig kiirtott réti tölgyek / temetőin / átjön egy fél országon / úton maradtak csontvázát / megnevezi eltemeti / minden bűnt magára vesz / és elátkozza az utakat / el valahányszor/ – innen és túl – / túl életen halálon álmon.””

Jánosi Zoltán: “Kőbe csiszolt villám”. Kortárs, 2012. 9. sz. p. 76-83
http://www.nagygaspar.hu/honl…/index.php/irasok/kritikak/424

Fehérköpenyes rabszolgák (1940)

“Fiatal magyar tudósok a regény hősei. A szerző, aki szintén közülük való, különös, ismeretlen világba vezeti olvasóját. Egyetemek, kórházak, tudományos intézetek laboratóriumaiban szerzetesi hittel és aszkézissel dolgoznak ezek a megszállott fiatal tudósok, s míg a legnagyszerűbb megfigyelésekkel és fölfedezésekkel gazdagítják a tudományt, irtózatos küzdelmet kell vívniok a puszta megélhetésért. A regény, mely feltárja sorsukat és küzdelmüket, nemcsak izgalmas és felemelő olvasmány, hanem megrendítő segélykiáltás is a magyar lelkiismerethez.”

Fülszöveg

“…voltaképpen csak a szegény és kicsiny nemzeteknek, főként a magyar nemzetnek az orvos-tudósaira lehet jogosan alkalmazni a «rabszolga» nevet. A magyar tudósok közül sokan nagyszerű felfedezésekre jutnak, de eszméik gyakorlati megvalósításához nincs elegendő pénzük sem nekik, sem a magyar társadalomnak, ezért rendszerint megelőzik őket a megvalósítás terén a külföldi gazdag és nagy államok tagjai, vagy pedig a magyar tudós kénytelen a felfedezését éhbérért eladni külföldi vállalkozónak ; a szerző szócsöve itt Orbán tanársegéd, aki keserű elmélkedésekbe bocsátkozik a magyar laboratóriumi kutatók sorsáról.”
– Regény az orvostudomány művelőinek magyarországi sorsáról. Budapesti Szemle.