Térbeli fordulat a tudománytörténetben? A tudományos tudás történeti földrajza

Április 25-én az ELTE TáTK Tudománykutató Központjának előadássorozatában adok elő a szűkebb szakterületemről, amelyből a disszertációmat is írom. Az időpont várhatóan 14:00 (egyeztetés alatt), helyszín a Tanári Klub lesz. Az alábbiakban olvasható az előadás összefoglalója:

Hol képződik a tudományos tudás? Miért éppen ezeken a helyeken? Hogyan terjed, kik és miért mozgósítják? Kikhez jut el a termelt tudás? Miként változik a tartalma vagy jelentése útközben és más-más átvételi helyeken? Egy tudományos elmélet vagy eredmény megítélésekor gyakran szoktak annak nemzetköziségére vagy éppen hazai relevanciájára utalni. De hogyan és miért váltak nemzetközivé vagy hazaivá bizonyos helyekről származó elméletek, eszmék, módszerek vagy kutatási irányzatok, míg mások miért nem? Mi áll az átvétel vagy elvetés, a fordítás és értelmezés motivációi és politikái mögött, miért olvassák vagy terjesztik másképpen a műveket, használják másképpen az eszközöket, módszereket? Melyek a tudományos provincializmus vagy kozmopolitizmus mozgatórugói, és kik a helyi tudás ún. „hermeneutikai kapuőrei”? Az előadásom célja ilyen és ehhez hasonló, a tudás térbeliségét feszegető kérdések mentén áttekintést adni a magyar tudományban még szinte ismeretlen kutatási terület, a tudásföldrajz, ezen belül a tudományos tudás történeti földrajzának fő problémaköreiről.

Habár a tudománytörténet-írásban és a tudományszociológiában korábban is szerepeltek a fenti szempontok, mégis csak az 1990-es évek második felétől figyelhető meg a kifejezetten tudásföldrajzi szemléletű kutatások megjelenésének hulláma, a tudománytörténet-írás „térbeli fordulatát” jelezve. Előadásomban, a tudásföldrajz irányzatának hazai megjelenésére adott önreflexiómat követően, a földrajz fogalomkészletén keresztül igyekszem körüljárni, hogy mennyiben módosítják vagy destabilizálják az „egyetemes” tudományról alkotott felfogásainkat a hely, a tér, a táj, az áramlás, illetve a globális, a regionális, az állami, a helyi és a testi léptékek és léptékviszonyok. Ide tartoznak a különböző episztemikus (megismerési) terek eltérő gyakorlatai, a tudás térbeli reprezentációinak politikái (pl. modellek, térképek, kiállítások), illetve hogy a tudás jellege hogyan hat a tudástermelő hely morfológiájára, és ez hogyan hat vissza a tudás tartalmára. A „távvezérelt” tudomány és terepmunka konfliktusai mellett szót érdemel a nemzeti vagy helyi tudományos hagyományok rivalizálása, és a transznacionális vagy globális tudáshálózatok történeti kialakulásának politikái is. Tudománytörténeti példáim bemutatása során igyekszem rámutatni, hogy a különböző irányzatok, mint a kritikai földrajz, a posztkoloniális kritika, a világrendszer-elemzés és a cselekvő-hálózat elmélet megközelítései hogyan járultak hozzá a fenti kérdések megválaszolásához.

Előadásomban végül amellett fogok érvelni, hogy miért szükséges a tudomány térbeli-társadalmi szerepére kritikai megközelítésben reflektálnunk. Ugyanis az, amit a tudományban vagy a tudományról mondhatunk eleve attól függ, hogy milyen térbeli pozíciókból és milyen társadalmi terekben szólalunk meg, míg az adott tudásforma megjelenésének és elfogadtatásának folyamata is már meglévő térbeli hálózatokba és lehetőségfeltételekbe ágyazódik. Fontos tehát megismernünk, hogy hogyan követhetjük nyomon a különböző emberi és nem-emberi szereplők (tudósok, szakpolitikusok, gépek, eszközök, módszerek, elméletek, modellek, stb.) térbeli életrajzait vagy térpályáit, és ezek milyen kapcsolatban állnak a tudományos tudás egyenlőtlen eloszlásával, illetve térbeli határainak és hozzáférésének felügyeletével és meghatározásával, beleértve a „tudós” és a „tudomány” helyi legitimálásának kérdéseit. Kritikailag kell reflektálnunk továbbá azokra a tudásföldrajzi hatalmi mechanizmusokra is, amelyek meghatározzák, hogy mely cselekvőket említjük meg vagy hallgatjuk el a tudománytörténet kanonizált helyi narratíváiban, vagy hogy az egyes tudományfelfogások és irányzatok mögött milyen „megismerési térpolitikák” állnak, és hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz a tudástermelés és -fogyasztás helyei. A tudománytörténet olyan megközelítése mellett fogok érvelni, amely a tudás térbeli áramlását és hálózatait a tudástermelés centrum-periféria viszonyaival és hegemóniaváltásaival összefüggésben értékeli. Az orientalizmus, az eurocentrizmus és a kelet-európaiságunk konstruálásának immár széles kritikai szakirodalma rámutatott, hogy az olykor egyetemesnek vagy globálisnak tűnő tudományos tudásformák helyi hatalmi törekvésekhez kötődtek, és tágabb politikai gazdasági folyamatokba ágyazódva gyakran más helyi tudásformák vagy hagyományok elnyomásán, kizsákmányolásán, elfeledtetésén vagy háttérbe szorításán is alapultak.  Így tehát felvetődnek azok a kritikai kérdések, hogy milyen térbeli egyenlőtlenségeket termelnek (újra) az adott tudásmobilizáló csoportok, milyen tétjei vannak a különböző léptékekhez kötődő tudáspolitikáknak (pl. globális tudomány- és társadalomtörténet magyarországi oktatásának kérdése), és végül mi, tudósok a saját térbeli szerepeinkre reflektálva hogyan tudnánk társadalmilag igazságosabb és az adott léptékviszonyokat jobban figyelembe vevő tudást létrehozni?

A magyar földrajztudomány szovjetizációja

A héten írtam egy kutatási tervet az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában végzendő kutatásomhoz, amely az alábbiakban olvasható:

Jelen kutatás a kommunista hatalomátvétel és a szovjetizáció hatását vizsgálja a magyar földrajztudományban. Ennek során az érintett geográfusok életpályáival és a velük kapcsolatban lévő politikai szereplőkkel, a tudomány és a hatalom összefonódásával foglakozik. A kutatás célja a tudományos diskurzust meghatározó személyes viszonyok és politikai pozíciók jobb megismerése az ÁBTL anyagain keresztül, elsősorban az ügynöktevékenységekre fókuszálva. Emellett a kutatásban elsősorban a társadalomföldrajz képviselői kerülnek előtérbe, mert az ő tevékenységük politikailag veszélyesebbnek minősült a párthatalom számára.

1949-ben a Belügyminisztérium határozata a földrajztudományhoz és különösen Teleki Pál alapító tevékenységéhez köthető intézményeket (pl. Államtudományi Intézet) felszámolta vagy működésüket felfüggesztette. A Magyar Földrajzi Társaság (MFT) működését és folyóiratát, a Földrajzi Közleményeket (1873– ) 1952-ig szüneteltették. A geográfus akadémikusokat ún. „tanácskozó tagokká” nyilvánították, amely a státuszuk és jogkörük elvételét, az akadémiai döntéshozatalból való kizárásukat jelentette. Ez a négy akadémikus Cholnoky Jenő (1870–1950), Prinz Gyula (1882–1973), Bulla Béla (1906–1962) és Mendöl Tibor (1905–1966) voltak. Fodor Ferenc megindított akadémiai felvételi eljárását szintén felfüggesztették. Több neves geográfust, többek között az Államtudományi Intézet igazgatóját, Rónai Andrást kényszerrel nyugdíjaztak. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Emberföldrajzi Tanszékét átnevezték Általános Gazdaságföldrajzi Tanszékre, a tanszékvezető Mendöl tanítványait (Major Jenő, Zombai Pál, Wallner Ernő, Lettrich Edit, Száva-Kováts Endre) fokozatosan félreállították, végül az egyetemről eltávolították.

Az 1949 és 1952 közötti átszervezések hatására a kommunista pártpropagandában jelentős szerepet vállaló geográfusok kerültek a MFT vezetésébe. Ezek közül Simon László a Mendöl-tanítványok közül a még egyetemi hallgató Száva-Kováts Endrét (1928– ) a Köznevelés újság 1949. október 1-i cikkében a kommunista rendszer ellenségeként mutatta be. (Sz-K. Endre apját, Sz-K. József meteorológus professzort koholt vádakkal börtönözték be és távolították el a tudományból.) 1948-ban a külföldi illegális kommunista tevékenységéből hazatérő Markos Györgyöt Nagy Tamás kurátor kérte fel az újonnan átszervezett Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Gazdaságföldrajzi Tanszékének vezetésére. A „burzsoá” és a „marxista” geográfusok között éles konfliktus bontakozott ki a szovjet felfogás és a marxista-leninista ideológia átvétele körül, mely utóbbinak élharcosa Markos György volt. A „marxista” geográfiát támogatók közül például Enyedi György (később akadémikus), Cravero Róbert, Matheika Március, Vörösmarti Antal, Antal Zoltán, Tatai Zoltán, Bora Gyula, Krajkó Gyula, Kovács Csaba vagy Kóródi József – többségük Markos tanítványai – a „burzsoá” ember/társadalomföldrajz meghaladását és a gazdaságföldrajz népgazdasági tervezésben való alkalmazott szerepkörét támogatták.

A kutatás nemcsak a „burzsoának” titulált geográfusok tragikus sorsával, hanem a marxista-leninista ideológiát aktívan terjesztő, fontos hatalmi pozícióban lévő geográfusok és regionális tervezők meghurcolásával is foglalkozik. A MKKE-n Bácskai Tamás közgazdász besúgóként jelentett Markos Györgyről, akinek dékáni tisztségéről való leváltását és az egyetemről való eltávolítását javasolta 1957-ben, és ezzel hozzájárult 1958-as félreállításához az 1956-os események alatti „ellenforradalmi” tevékenysége miatt (Petőfi Kör).[1] Markos mellett a regionális tervezés egyik hazai alapítóját, Perczel Károly építészt kommunista tevékenysége ellenére a Rajk-perben koholt vádakkal életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték, 1954-ben Nagy Imre amnesztiájával szabadult.

A kutatás azt a csoportot is vizsgálja, akik 1955-ben jöttek a Szovjetunióból Magyarországra, és szereztek a magyar földrajztudományban fokozatot. Radó Sándor a Szovjetuniónak kémkedett a második világháború alatt Svájcban, és 1955-ben tért vissza Magyarországra. Egyetemi végzettségének hiánya ellenére fontos kartográfiatudományi pozíciókat szerzett, és Markos György után elnyerte a MKKE Gazdaságföldrajzi Tanszékének vezetését 1958-ban. Fontos hatalmi pozíciói és pártkapcsolatai révén jelentős tekintélytiszteletet épített ki magának a kartográfiában és a geográfiában egyaránt. Az ÁBTL életrajzi nyilvántartása szerint Lehel Artúr az 1920-as években az USA-ban, az 1928-tól a Szovjetunióban kommunista pártmunkásként tevékenykedett, később egyetemi végzettség nélkül szerezte meg a földrajztudományok kandidátusa címet Moszkvában (1945), aztán a Szovjet Tudományos Akadémia Földrajzi Intézetének tudományos munkatársa lett (1934–38, 1940–46). 1955 elején tér Magyarországra, ahol először politikai munkatársként dolgozik különböző minisztériumi szerveknél, később a BM II/3. osztály alosztályvezetője lesz, végül rendőrezredesként megy nyugdíjba. Azonban a nyilvántartásból hiányzik, hogy 1959-ben a MTA előtt elismerteti kandidátusi fokozatát, és a Magyar Földrajzi Társaság választmányi tagja lesz 1959 és 1962 között. A tudományos, ezen belül földrajztudományos munkássága ismeretlen, tudományos munkát magyar nyelven nem publikált. 1959-ben Mendöl Tibor „Általános településföldrajz” c. kéziratáról (1957) az Akadémiai Kiadó megbízásából politikailag elmarasztaló kritikát írt, Mendöl munkájának kiadása egészen 1963-ig húzódott (ELTE Egyetemi Levéltár, Mendöl Tibor iratai). Mendöl Tibor a személyét ért támadások eredményeként akadémiai fokozatot csak posztumusz kapott 1966-ban.

Az említett esetek jól demonstrálják, hogy az ÁBTL-ben végzendő kutatás jelentősen hozzájárulna a földrajztudomány szinte elfeledett, „sötét” időszakának feltárásához. A kutató jelenlegi tudománytörténeti kutatásaiban életrajzi interjúkat végez a még életben maradt szereplőkkel (pl. Száva-Kováts Endre, Kóródi József), illetve levéltári kutatást végez a MTA Levéltárában, az ELTE Egyetemi Levéltárában és a Magyar Országos Levéltárban.

[1] Lásd: Laczik, E. (2005): Egy besúgó tisztikereszttel: Bácskai Tamás a hálózat szolgálatában. Magyar Nemzet, január 31. http://mno.hu/migr/egy-besugo-tisztikereszttel-589369. Laczik, E. (2005): Bácskai Tamás bevallotta ügynökmúltját. Magyar Nemzet, január 31. http://mno.hu/migr_1834/bacskai-tamas-bevallotta-ugynokmultjat-589283

A német mindig tárgyilagosságra törekvő és nem felületes

“A német tudományos folyóiratot, könyvet sohasem azzal az előítélettel nyitjuk fel, mint egyik-másik balkáni nép “tudományos” szellemi termékét. A német mindig tárgyilagosságra törekvő és nem felületes, sőt a “német alaposság” közmondásos.
Előttünk fekszik egy erdélyi szász-német folyóirat, melynek mult évi folyama egyebek között Nyiregyháza és Debrecen magyar városok településformáival foglalkozik. A rövid, de sokat mondani akaró cikkeket Treiber G. mérnök írta. A településtörténelmi adatok teljes mellőzésével pusztán alaprajz vizsgálat alapján megállapítja, hogy e városokat a középkorban németek alapították. Sőt az egyes városrészek keletkezésének időpontját is pontosan megállapítja tisztán spekulativ alapon.” (Győrffy Istán 1929)

Éghajlati determinizmus Fodor Ferenc gazdasági földrajzában

Részletek Fodor Ferenc 1933-ban kiadott Bevezetés a gazdasági földrajzba tankönyvéből:

“Az ember számára éppen úgy, mint a növényzet és az állatvilág számára, szintén van egy hőmérsékleti optimum. Ez a fehér emberre nézve kb. a 15 fokos napi közép hőmérséklet. A levegő nedvességében az optimum 80% körül van. Az évszakok sem egyenlő értékűek az ember fizikai és szellemi teljesítményére. Általában úgy tartják, hogy az európai embernek az őszi és tavaszi hónapok legkedvezőbbek úgy szellemi, mint fizikai munkára.

Az emberre nézve vannak egészséges és egészségtelen klímájú területek. Az időjárás változatossága vagy egyhangúsága, a levegőben lévő mikroorganizmusok és por mennyisége szerint egyes tájak jobban kedveznek az emberi életnek, mások kevésbé. Egyes betegségek bizonyos klímaövekhez vannak kötve, így pl. a trópusi betegségek, álomkór, malária stb. Sőt vannak egyes évszakok, amelyekben bizonyos betegségek gyakoribbak.

Mindezek alapján a klímamiliő a gazdasági tájak kultúrájára is rányomja a maga bélyegét. Így beszélhetünk a nomád állattenyésztés, az európai mezőgazdasági művelés, az öntöző kultúra, ültetvényes gazdálkodás, stb. tájairól. Még az ipari kultúrának is vannak bizonyos klimatikus előfeltételei. A trópusokban az ember kitartó testi munkára nem lévén képes, ezek a területek nehezen iparosodhatnak. A trópusokban a nedves levegő a gépek vasanyagát is hamar rozsdásítja. A gyáripar klimatikus feltételei kétségtelenül legkedvezőbbek a mérsékelt övben.” (71)