1956 és a szocialista területi tervezés

Szombat 11 és 13 óra között megtartottam előadásomat az 1956-ról szóló, Egerben tartott konferencián, amelynek témája “1956 és a szocializmus: válság és újragondolás“. Az előadás egy már korábban beharangozott szekció része volt, amit a Helyzet Műhellyel szerveztünk “Megszakítás és folytonosság: 1956 szerepe a szakértői tudástermelésben” címmel.

Az előadásom elérhető itt.

Bal: Markos György; jobb: Perczel Károly feleségével

Két életrajzot elemeztem az 1950-es évek területfejlesztési szakértőcsoportjainak kialakulása és azok intézményesedése folyamatában.  Markos György és Perczel Károly, sok szempontból nagyon eltérő egyéniségek voltak, habár hasonlóan kalandos utakat éltek meg. Mindketten hittek a kommunizmusban, fiatalon emigrációban éltek, és végül a második világháború során maradtak Magyarországon (Markos 1939-től, Perczel 1945-től). Mindkettőjüket a hazai területfejlesztés “iskolaalapítóinak” tartják, és egyiküknek sem volt köze eredetileg a földrajzhoz. Ugyanakkor két egészen eltérő “iskolát” és “életművet” hoztak létre: Markos az újjászervezett (Marx Károly) Közgazdaságtudományi Egyetemen mint tanszékvezető és későbbi dékán a gazdaságföldrajzi irányvonalat, Perczel pedig építészmérnökként a területi tervezés szakintézményeiben végzett (TERINT, ÉVM, VÁTI), vezető tervezői munkája révén egy urbanista irányvonalat alapozott meg. A kutatásaim során részben ennek a két embernek az életrajzát rakom össze, hiszen rajtuk keresztül jól megragadható a korabeli magyar “szocialista” gazdaságföldrajz és területi tervezés kibontakozása.

Reklámok

A magyar gazdaságföldrajz és területi tervezés transznacionális története az államszocialista időszakban, 1949-1989

>>Scroll down for english version

Az imént fejeztem be egy pályázathoz benyújtandó kutatási tervet, ami lényegében a doktori kutatásaim folytatását képezné a hazai empíria megkutatásával. A transznacionális történeti szemléletet követő kutatás az államszocialista időszak magyar gazdaságföldrajzának és területi tervezésének geopolitikai és világgazdasági feltételrendszereit vizsgálja, különös tekintettel a globális világgazdaságba való magyar integráció tudásföldrajzi viszonyaira.

A globális és transznacionális történelem jelentősége

Az utóbbi másfél évtized gyorsan terjedő, friss kutatási irányzataként jelent meg a globális vagy transznacionális történetírás. A 18-19. századi eredetű, hagyományos történetírás jellemzően a nyugati fejlődést idealizáló, eurocentrikus szemléletben és nemzetállami „dobozokban” (ún. módszertani nacionalizmus) tárgyalták a világtörténelmi eseményeket és folyamatokat. Azonban az utóbbi időkben fokozódó globalizációval és világgazdasági átrendeződésekkel párhuzamosan egyre inkább előtérbe kerültek a globális léptékű összehasonlításokat, kölcsönkapcsolati viszonyokat és hálózati rendszereket vizsgáló történeti munkák. Ezek a kutatások a helyi tudományos és szakpolitikai fejlődési utakat már nem nemzetállami keretekben, hanem globális beágyazottságukban és transznacionális összekapcsolódásaikban vizsgálják. Az új megközelítés kritikai, revizionista sajátossága, hogy a globális gazdaság fejlődését uraló centrum narratíváinak érvényesítése helyett a periféria megszólaltatásával, annak bevonásával értelmezi újra a globális történelem változásait.

A kelet-európai fejlődési narratívák globális újraértelmezése

A posztszocialista „piacgazdasági átmenet” uralkodó neoliberális olvasata a kelet-európai államszocialista időszakot az elmaradt fejlődés és modernizáció, a túlzott állami központosítás és bürokrácia, a pazarló és színvonaltalan termelés, illetve a torz társadalmi struktúrák belső sajátosságaival jellemezte. Azonban a „piacgazdaság” és a „tervgazdaság” ideológiai megkülönböztetése a hidegháborús időszakban elfedte a kapitalista és szocialista világok közötti globális összefonódásokat, amely különösen érvényes a világgazdaságba fokozottan integrálódó kelet-európai gazdaságokra. Jelen kutatás ezt az egyoldalú, elszigeteltséget hangsúlyozó narratívát vitatja. Érvelése szerint az államszocialista magyar gazdaság fejlődését alapvetően a világgazdaságba való sajátos integrációjának és felzárkózási stratégiáinak folyamata (vö. „magyar modell”), a nemzetközi munkamegosztásban elfoglalt félperifériás pozíciója és a globális gazdasággal való kölcsönös függőségi viszonya határozta meg. A kutatás a világrendszer-elemzés, a dependencia elméletek és a globalizációkutatás legújabb megközelítései alapján igyekszik a szocialista időszakbeli magyar tudástermelés és szakpolitika irányait külső geopolitikai és világgazdasági lehetőségfeltételeivel összefüggésben, kölcsönkapcsolatban értelmezni.

A kis méretű, erőforrásokban szegény és „nyitott” magyar gazdaság az 1960-as évektől felélénkülő kelet-nyugati viszonyok és világgazdasági fellendülés eredményeképpen importhelyettesítő iparosítását exportorientált növekedésre váltotta fel. Az ország nyugati és szovjet technológiaimporttal és hitelfelvétellel, a hagyományos partnerein túl pedig a „Harmadik világgal” vagy fejlődő országokkal kötött gazdasági egyezményekkel és beruházásokkal, valamint a második világháború utáni nemzetközi integrációkból (KGST, ENSz, GATT) származó előnyök megszerzésével kívánta megalapozni gazdasági felzárkózását. A kelet-európai országok, különösképpen Magyarország, integránsan kapcsolódtak az új nemzetközi szervezetek keretében globalizálódó világgazdaságba, amelynek fejlődési irányai és ciklusai külső feltételekként egyre inkább meghatározták a helyi gazdaságpolitikákat. A gazdaságtörténeti beszámolók azonban ritkán elemzik a fejlesztési irányokat „háttérben” meghatározó szakértői hálózatokat és szakpolitikai tudáscserét, amelyek a fejlődési mintákat és orientációkat megalapozták.

A magyar államszocialista gazdaságföldrajz és területi tervezés transznacionális értelmezése

Jelen kutatás célja a fentiek nyomán a globális vagy transznacionális történeti irányzathoz kapcsolódó tudásföldrajzi és szakpolitika-áramlási elemzések szakirodalma alapján feltárni, hogy a magyar államszocialista gazdaságföldrajz és területi tervezés fejlődése milyen nemzetközi tudáshálózatokba, geopolitikai viszonyrendszerekbe és világgazdasági felzárkózási stratégiákba ágyazódott. A kutatás hipotézise szerint a félperifériás Magyarországon a regionális tervezés lehetőségei és irányai szorosan összefonódtak a világgazdasági ciklusokkal, a hegemónváltásokkal és a külső finanszírozás lehetőségeivel. A háború után fellendülő világgazdaság, a poszt-sztálini szovjet politika és a felerősödő kelet-nyugati közeledés strukturális adottságai járultak hozzá a magyar és a kelet-európai regionális tervezés intézményesedéséhez (1958). A kutatás rámutat, hogy az államszocializmus 1960-as évekre kibontakozó „technokrata fordulata” a korabeli nemzetközi trendekkel, így a nyugati „kvantitatív forradalommal” és az integrációs törekvésekkel összefüggésben történt, amely megalapozta a regionális gazdaságtan és a regionális tudomány hazai intézményesülését.

A kelet-európai térség új irányait jelölték ki a poszt-sztálini időszak szovjet pártkongresszusai (1956–1966), amelyek a „távlati tervezés” bevezetése mellett a szocializmus tudományos megalapozását, a tervezésben alkalmazandó matematikai közgazdaságtani módszerek kifejlesztését (modellezés, prognózis), illetve a kapitalista országok és a világgazdaságba való integráció vizsgálatát jelölték ki. A matematikai módszertan és a racionális tervezés „semlegessége” (technokratizmus) megfelelő ideológiai alapot nyújtott a nyugati – főleg amerikai – „kvantitatív forradalom” révén globálisan terjedő közgazdasági szemléletek és modellek (regionális tudomány, regionális gazdaságtan) „kritikai” adaptálására a szovjet és a kelet-európai oldalon. Az 1960-as évektől élénk globális tudáscserék és viták zajlottak a városi és regionális tervezés módszereiről: a „kelet” a fejlett nyugati módszerek, a „nyugat” pedig a központi tervezés lehetőségei iránt érdeklődött.

Magyarországon az „új gazdasági mechanizmus” piaci reformfolyamata alatt fokozódó igény mutatkozott a korszerű tértervezési modellek elsajátítására, amelyek különösen a kis méretű kelet-európai államok országos léptékű távlati terveiben teljesedhettek ki, a nyugati és „Harmadik világbeli” országok nagy érdeklődésére (pl. 1971-es Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció). Magyarország a világgazdaság hierarchiájában elfoglalt félperifériás pozícióján a nemzetközi integrációkban való részvételével igyekezett javítani (KGST, ENSz Iparfejlesztési Szervezete és a Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája, GATT). A KGST-integráció keretében megjelenő tervkoordináció a regionális tervezési tapasztalatcserét, a fokozódó globális nyitottság pedig a nyugati szakmai konferenciákon való részvételt és a nemzetközi szakértői hálózatok kiépítését tette lehetővé (Nemzetközi Földrajzi Unió konferenciái, Ford-ösztöndíjak, ENSz szervezetek és projektek, közös szemináriumok, csereprogramok, vegyesbizottságok). Mindeközben az 1950-es évek dekolonizációs hulláma után az exportstratégia, tudástranszfer és presztízsberuházások révén felértékelődő „Harmadik világban” számtalan területi tervezési projekt valósult meg az 1960-as és főleg a 1970-es évektől (a KGST bővülésével). Ezekbe magyar tervezők is aktívan bekapcsolódtak, sőt több fejlődő ország is kelet-európai felzárkózási mintákat keresett (pl. Ghána, Tanzánia, Kuba, Vietnám, Algéria, Egyiptom, Indonézia, Peru, Chile). A kutatás célja tehát együttnézni a centrum-félperiféria és félperiféria-periféria közötti szakértői kapcsolatokat a magyar államszocialista területi tervezés történetének transznacionális újraértelmezése érdekében.

A magyar területi tervezés a rugalmas és interdependens világgazdasági fejlődésben

Míg Magyarországon az 1949 utáni kommunista párturalmi normalizálódást a szovjet rendszer bevezetése (rajonírozás, tanácsrendszer) és a bizonytalan geopolitikai körülmények közötti autark gazdaságpolitika és extenzív nehéziparosítás jellemezte, addig a reformfolyamat „piaci szocializmusának” útjára lépve a képzett szakembergárda (technokraták) és az intenzív exportágazati termelés képezte a világgazdaságba való integráció alapjait. Az 1960-as évektől erősödő exportorientált, szelektív és rugalmas piaci viszonyokra termelő iparfejlesztés a termelőágak és a településhálózat tudományos „racionalizálását”, a tercier szektor és az infrastruktúra fejlesztését, illetve a vidék iparosítását követelte meg (az export-cserealapot agrár-, könnyű-, gép- és vegyipari termékek biztosították). A kutatás a gazdaságos termelési profilokat előtérbe helyező közgazdászok és gazdaságföldrajzosok (iparlobbi), és a jóléti, fogyasztói igényeket és infrastrukturális fejlesztéseket előirányzó építészek és regionális tervezők (urbanista lobbi) közötti „körzetesítési” vitákat ebben a tágabb kontextusban értelmezi. A távlati tervezéssel az 1970-es évekre előtérbe kerültek a kockázatszámítási, a vállalati viselkedést figyelembe vevő és a területi decentralizációt célzó területpolitikák. Az 1973–79-es kőolajválság utáni rugalmas, posztfordi világgazdaság előhívta a vállalatközi kooperációk, a versenyképes kis és közepes méretű üzemek telepítésének igényét, a telepítési tényezőkben pedig fokozottan megjelent a piaci bér-, ártényező és a „gazdasági térbeliség” relacionális fogalma (pl. ártávolságok).

A kutatás célja megvizsgálni, hogy a fenti gazdaságpolitikai kihívásokra hogyan reagált a magyar gazdaságföldrajz és a területi tervezés tudományos és szakpolitikai közege. A változások ugyanis a szocialista és kapitalista rendszerek közötti elméleti átjárhatóságok kidolgozását igényelték, amely a korabeli nemzetközi szakmai diskurzusok fő kérdése is volt („terv–piac” vita). Ez a probléma különösen a neoklasszikus közgazdasági alapokon álló telephely- és vonzáskörzet-elméletek (von Thünen, Weber, Lösch, Christaller) szocialista „lefordításában” érvényesült, amelyek – változó módon és mértékben – a piaci környezet (pl. járadékelmélet) mellett egy központosított államhatalmi struktúrát feltételeztek a tervezésben. Ezek az elméletek képezték a főbb ipartelepítési és településhálózat-fejlesztés szakpolitikák tudományos megalapozását, és a regionális gazdaságtan vagy regionális tudomány kánonját. Habár a telephelyelméleteket és a központi helyek elméletét a két világháború közötti időszakban (pl. Hantos Gyula, Prinz Gyula, Mendöl Tibor) és a korai kommunista időszakban is használták, különösen a bonyolult kvantitatív módszerek, a rendszerelmélet és a piaci viselkedést számításba vevő probabilisztikus elméletek (játékelmélet, Monte Carlo diffúziószimuláció) nyugati elterjedésével kerültek előtérbe az 1960-as évektől. A kutatás a kelet-nyugati szakértői kapcsolatok és tudáscsere, és a telephelyelméletek és a központi helyek elmélete eltérő alkalmazásainak fényében vizsgálja a hazai tértervezés fejlődését.

Posztszocialista folytonosságok a területi tervezésben

Holott az ország hitelválság utáni eladósodása a reformok visszaszorítását, a gazdasági pangást, a központosítás megerősítését és a területi tervezés átmeneti hanyatlását idézte elő, az 1980-es évekre jelentősen intézményesülő regionális tervezés egyre inkább nyugatról átvett tudáskészletet kanonizált, amelyeknek fontos szerepük volt az ún. „piacgazdaságtani átmenetben”. Az államszocialista időszak területi tervezéséhez kapcsolódó szakpolitikák alapvetően meghatározták az ország posztszocialista időszaki térszerkezetét (lásd pl. 1971-es és 1986-os OTK). Kevésbé ismeretes azonban, hogy az 1970-es évekre megszilárduló regionális tervezői kánon kialakulása megalapozta a rendszerváltás utáni irányok, a regionális tudomány fokozott intézményesedését is, amelynek szocialista időszakbeli tudásbázisa az állami redisztribúció funkcióját jelentős mértékben átvevő Európai Unió regionális politikájában érvényesült (lásd 1996-os Országos Területfejlesztési Koncepció). A kutatás rámutat továbbá a Paul Krugman által fémjelzett „új gazdaságföldrajz” tudáskészletének szocialista előtörténetére és tapasztalataira, amelyet a neoklasszikus közgazdaságtani kánon egyoldalú narratívája a mai napig elfed.

A kutatás időszerűsége és indokoltsága

A területfejlesztési és közigazgatási politikáról számtalan cikk és kézikönyv született, azonban ezek jellemzően számos olyan hiányossággal rendelkeznek, amelyet jelen kutatás igyekszik pótolni vagy kiegészíteni:

  • A magyar gazdaságföldrajz és területi tervezés kialakulását nem a kurrens tudománytörténeti, tudományszociológiai és tudományföldrajzi elméletek alapján értelmezik (pl. diskurzusok, tudástőke-viszonyok, mezőelmélet, hálózatok, tudásföldrajzi kapuőrök, hegemóniaviszonyok). A korabeli szakpolitikai törekvéseket nem a nemzetközileg változó tudományos diskurzusokban helyezik el, és nem foglalkoznak a tervezési elméletek tudásszociológiai értelmezésével vagy politikai gazdaságtani összefüggéseivel sem. Jellemzően a helyi politikák leírását és dokumentálását végzik el, és csak a területpolitikák adott gyakorlati alkalmazásainak logikájából és eredményeiből indulnak ki.
  • A hazai szakértői csoportok kialakulását és intézményesedési folyamatát jellemzően nem, vagy elfogultan vizsgálják (a visszaemlékezésekben az adott „iskolához” tartozók saját szempontjai szerint beszélik el), nem végzik el ennek elméletileg megalapozott, összehasonlító elemzését és a politikai gazdasági feltételeinek vizsgálatát, valamint a szakértői vitákat sem ennek fényében dolgozzák fel (pl. a gazdaságföldrajzosok és urbanisták közötti viták az 1960-as években, vagy az 1971-es OTK körüli viták).
  • Nem reflektálnak kellőképpen a második világháború előtti és a kommunista hatalomátvétel utáni területi tervezés közötti törések és folytonosságok összetett viszonyára, illetve a szocialista időszakban képződőtt elbeszélések (narratívák) egymásra rakódására és funkciójára sem. Ugyanígy a magyar gazdaságföldrajz, területfejlesztés és regionális tudomány rendszerváltás utáni fejlődését és irányait sem kapcsolják össze a szocialista időszak reformfolyamata során (1960-as évek) és konszolidációs időszakában (1970-es évek) kialakult tudáskánonnal és tudományos szemléletekkel, holott ezek erős folytonosságot mutatnak az Európai Uniós integráció folyamatában alkalmazott redisztributív tervezéssel.
  • A szovjet hatásokat megemlítik, de a hazai folyamatokat nem kapcsolják össze a globális viszonyokra reagáló szovjet tudománypolitika változásával, és egyáltalán nem kapcsolják össze a nyugati világ folyamataival (pl. „kvantitatív forradalom”), illetve nem helyezik el a kelet-nyugati geopolitikai, geoökonómiai és globális tudományos viszonyrendszerben.
  • Habár a magyar beszámolókban szerepelnek utalások a nemzetközi trendekre, párhuzamokra és kapcsolódásokra is, de a magyar területi tervezés fejlődését kizárólag a helyi viszonyok alapján és helyi relevanciával, a világ többi részétől teljesen elszigetelten mutatják be és magyarázzák. Nem világítanak rá annak tudásföldrajzi vagy szakpolitika-áramlási kontextusára, a területi tervezés intézményesedésének fontos nemzetközi feltételeire, illetve a nemzetközi szakértői hálózatokat és a nemzetközi szervezetek szerepét sem vizsgálják (pl. KGST tervkoordinációs bizottságok és az ENSz szervezetei, különösen az Iparfejlesztési Szervezete és a Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája).
  • Nem foglalkoznak a magyar tervezéselméletek alapjául szolgáló nemzetközi tapasztalatokkal és mintákkal. Ugyanígy nem kapcsolják össze a szovjet tervezési tudás és a nyugati „kvantitatív forradalom” tértervezési elméletei adaptációinak sajátos módjaival, illetve a „Harmadik világba” vagy „fejlődő országokba” való magyar (és kelet-európai) tudástranszferrel és adaptációkkal sem.
  • A hazai területpolitikát nem elég rendszerezetten kapcsolják össze a Magyarország világgazdaságban és nemzetközi viszonyrendszerekben elfoglalt félperifériás pozíciójából fakadó gazdaságpolitikai törekvésekkel (pl. exportorientált növekedési stratégia), az exportstratégia, az eladósodás és a nemzetközi finanszírozás, a geopolitikai lehetőségek által szabott gazdaságpolitikai mozgástér alakulásával.
  • Nem vizsgálják a magyar gazdaságföldrajz, területfejlesztés és regionális tudomány tudásának és koncepcióinak kapcsolódását a hazai reformközgazdászok átalakuló diskurzusához (mintakövetés), holott az 1960-as évektől megjelenő, világgazdaságra fókuszáló tervhivatali és kutatóintézeti munkák alapvetően meghatározták a globális földrajzi tudás koncepcionális irányait. Ezzel szemben a hazai geográfia jellemzően a belföldi tervezésben és nem a világgazdaság aktív kutatásában érvényesült.

A kutatás innovációja, hogy a hazai szakirodalomból hiányzó fenti szempontokat érvényesítve, és a kurrens tudomány- és szakpolitika-elemzési módszerek alkalmazva, a hazai folyamatokat nemzetközi perspektívában és globális összefüggésrendszerben helyezi el. Eredményei rámutatnak a globalizált világgazdaságtól függő magyar regionális tervezés történeti irányaira, nemzetközi hálózataira és változó fejlődési mintáira. Mindez fontos tanulságokkal szolgálhat Magyarország jövőbeli fejlődési irányainak, a fejlesztő állam lehetőségeinek és a globalizált világgazdaságtól függő területpolitika lehetséges irányainak megértéséhez és hosszú távú megalapozásához.

English version

 

The transnational history of Hungarian economic geography and spatial planning in the state-socialist era, 1949-1989

Research plan

The importance of global and transnational history

Global or transnational history emerged in the past one and a half decades as a fresh, quickly spreading research approach. The traditional historiography which had its origins in the 19th century, dealt with world historical events and processes in an Eurocentric perspective that idealized Western development, and in nation-state „boxes” (referred to as methodological nationalism). However, parallel to increasing globalization and world economical restructuration in previous times, there is an increase in studies focusing on global comparativity, interdependent relations and networks. These studies analyze local scientific and policy development paths not in nation-state frameworks, but in their global embeddedness and transnational interconnectivity. The critical and revisionist appeal of this new approach confronts the dominant narratives on global economic development produced by the center, as it reinterprets global historical processes with the inclusion of voices in the periphery.

The reconceptualization of Eastern European development narratives

The dominant neoliberal narrative of the postsocialist „market transition” still refers to the Eastern European state-socialist era in an ordered discourse of the inner traits: underdeveloped modernization, state centralization and bureaucracy, inefficient economy and low production standards, and distorted social structures. However, the ideologically loaded distinction of the „market economy” and the „planned economy” in the Cold War era concealed the global intertwinedness of capitalist and socialist worlds, which was especially the case for Eastern European countries which became ever more integrated into the world economy. This research contests this one-sided narrative that emphasizes demarcation. It argues that the development of the state-socialist Hungarian economy was determined by its specific strategies of integration and catching up to the world economy (cf. „Hungarian model”), in the context of its semiperipheral position in the international division of labour and its interdependent relation to the global economy. The study turns to recent perspectives in globalization studies, notably world-systems analysis, dependency theory and postcolonial theory to look at the directions of socialist era Hungarian knowledge production and policy-making in its connections and interdependence with geopolitical and world economical conditions of possibilities.

The small-sized, resource poor and „open” Hungarian economy shifted its import substitution industrialization to export-oriented growth due to the development of East-West relations and the world economic boom in the 1960s. The country aimed to base its development on acquiring Western and Soviet technology imports and loans, and apart from traditional partners (like the European Economic Community) conducting foreign economic agreements and investments to the „Third World” or developing countries, and gaining benefits from post-WWII international integrations (Comecon, UN, GATT). Eastern European countries, especially Hungary, were integrally connected to the globalizing world economy through these new international organizations, and global development trends and economic cycles also provided the outer conditions of local economic policies. However, accounts of economic history seldom analyze the networks of experts or the exchanges in policy knowledge, which laid the foundations of development models and orientations „behind the scenes.”

The transnational interpretation of Hungarian state-socialist economic geography and spatial planning

Following from the above, the aim of this study is to apply recent literature on the geographies of knowledge and policy mobilities with global and transnational history to reveal the international knowledge networks, geopolitical relations and world economic integration strategies that affected Hungarian state-socialist economic geography and spatial planning. The hypothesis of the research is that in semiperipheral Hungary the development path of regional planning was closely intertwined with world economic cycles, world hegemonic shifts, and external financing. The structural settings of the post-war world economic boom, post-Stalinist Soviet politics and increasing rapprochement in East-West relations led to the establishment of Hungarian and Eastern European regional planning (1958). The research shows that the „technocratic turn” emerging in the 1960s under state-socialism was closely connected to contemporary international trends, thus the Western (mostly American) „quantitative revolution” and efforts of integrating into the world economy, all of which conditioned the institutionalization of Hungarian regional economics and regional science.

The new directions of the Eastern European region were set by the Soviet Party congresses of the post-Stalinist era (1956-1966), which apart from introducing „long-term planning”, outlined directives for achieving the scientific foundations of socialism, the development and application of mathematical economic methods (modeling, prognosis), and the study of capitalist countries and world economic integration. The technocratic „neutrality” of mathematical methods and rational planning served as the ideological basis of the „critical” adaptation of globally spreading Western – mostly American and British – neoclassical economic perspectives and models of the „quantitative revolution” (regional science, regional economics). From the 1960s, there evolved active global debate and knowledge exchange of urban and regional planning methods: the East was seeking highly developed Western methods, while the West was interested in the promises of central planning.

In Hungary, the semi-market reforms of the „New Economic Mechanism” generated increasing demand for adapting modern spatial planning models, which were considered to be fully and holistically applicable in the long-term plans of small-sized, centrally planned Eastern European states (e.g. the 1971 Plan for National Settlement Network Development), a characteristic that caught the eyes of many „Third World” countries. Hungary’s semi-peripheral position in the hierarchy of the world-system was to be improved by participating in and benefiting from newly developed international organizations (Comecon, UNIDO, UNCTAD, GATT). Long-term planning coordination in Comecon enabled exchange in regional planning experiences, while increasing global openness facilitated the participation in Western conferences and the establishment of international expert networks (conferences and world congresses of the International Geographical Union, Ford scholarships, UN organizations and projects, joint seminars, exchange programs, joint committees). In the meantime, the 1950s wave of decolonization facilitated export strategy, knowledge transfer and prestige investments aiming at the „Third World”, which saw the establishment of a number of spatial planning programs in the 1960s and especially the 1970s (with the expansion of Comecon). Hungarian planners were also active participants in these programs, while many developing countries explicitly sought models of catching up that stemmed from Eastern Europe (e.g. Ghana, Tanzania, Cuba, Vietnam, Algeria, Egypt, Indonesia, Peru, Chile). The aim of this research is to look at expert connections both between the center-semiperiphery and the semiperiphery-periphery in order to reevaluate the history of Hungarian state-socialist spatial planning in a transnational perspective.

Hungarian spatial planning under flexible and interdependent world economic development

While in Hungary the normalization era after 1949 under communist Party rule led to the introduction of the Soviet system (rayonization, council system) and the autarchic economic policy of extensive heavy industrialization in a precarious geopolitical environment, later trends towards „market socialism” in the reform process necessitated a trained professional staff of planners (technocrats) and more intensive production in export branches, which constituted the basis of integration into the world economy. This called for the „complex” scientific „rationalization” of selective, export-oriented and flexible industry development and the settlement network, the development of the tertiary sector and infrastructure, and the industrialization of the countryside (export exchange mostly consisted of agrarian, light, machinery and chemical industry goods). This research thus interprets contemporary „regionalizing debates” (körzetesítési viták) between the industrial lobby of economists and economic geographers who were opting for territorial production profiles, and the urbanist lobby of architects and regional developers who called for raising welfare and consumption levels and developing infrastructure in this broader political economic context. With long-term planning, spatial policies focusing on risk management, company behavior and territorial decentralization came to the fore in the 1970s. The flexible, post-Fordian world economy after the 1973–79 oil crisis generated greater demand for intercompany cooperation, competitive small or medium-sized production units, warehouse reserves, while among location factors emerged market-based wage and price factors and the relational term of „economic spatiality” (e.g. price distances).

The aim of this research is to examine how the scientific and policy-making environment of Hungarian economic geography and spatial planning reacted to the above challenges in economic policy. These changes called for the development of permeability between socialist and capitalist systems, which was one of the most important international discourses of the era („market and plan” debate). This problem especially surfaced in the socialist „translations” of location theory and central place theory (von Thünen, Weber, Lösch, Christaller), which – in differing ways and extent – were based on marginalist economic foundations and supposed a market environment (e.g. ground rent theory) and a state-centralized structure in planning. The importance of these theories is shown by the fact that they constituted most of the scientific foundations and legitimation of contemporary policies in industry location and settlement network development, and also constituted the scientific canon of an emerging regional economics and regional science parallel to the West. Although location theory and central place theory had already been used in the interwar era (e.g. Gyula Hantos, Gyula Prinz, Tibor Mendöl) and the early communist period, they came to the fore from the 1960s Western spread of sophisticated quantitative methods, systems theory and probabilistic models that took into account market behavior (game theory, Monte Carlo simulations in diffusion). The research thus analyses East-West scholarly and expert connections and knowledge exchange, and interprets the development of Hungarian spatial planning in light of the differing applications of location theories and central place theory in the East and the West.

Postsocialist continuities in Hungarian spatial planning

The policies of spatial planning under the state-socialist era essentially determined the postsocialist spatial structure of the country (e.g. the 1971 and 1986 reconfiguration of the National Plan for Settlement Network Development). Whilst the increasing indebtedness of the country following from financialization trends after the oil crisis led to the rollback of reforms, economic stagnation, strengthening centralization, and a temporary decline in spatial planning, the strongly institutionalized regional planning in the 1980s (a network of research institutes under the Hungarian Academy of Sciences existed from 1984) increasingly sought to canonize Western spatial planning knowledge and methods, which proved to be important in the so-called „market transition”. It is less well-known however, that the emerging regional planning canon of the 1970s laid the foundations of the increasing institutionalization of Hungarian regional science and general developments after the system change, when planning came to a revival in the European Union regional policy, which took over much of state redistributional functions (signaled by the 1996 National Plan for Spatial Development). This research also elucidates the socialist history and experiences of regional planning knowledge later highlighted by the „new economic geography” of Paul Krugman in the 1990s, which is concealed by the one-sided narrative of neoliberal triumphalism and neoclassical economics to this day.

 

 

Kőszegfalvi György: Regionális tervezés (1982)

648607Kőszegfalvi György könyvében Christaller neve, vagy a telephelyelméletek elméleti tárgyalása egyáltalán nem kerül elő (legfeljebb homályos utalásokban). A szöveg hivatkozások nélküli, inkább “tervhivatalos” bürokratikus nyelvezetben íródott, és a gyakorlati alkalmazásra, a magyar esetekre fókuszál. Nagy előnye viszont, hogy a regionális tervezés történelmi kialakulásának és eseteinek nemzetközi áttekintését adja, ami nagyon informatív. Külön érdekes a “Regionális tudomány, térgazdaságtan” című, rövid fejezete, ami ugyanakkor nagyon vázlatos. Kiemeli az amerikai Walter Isard szerepét a regionális tudomány megalapozásában, illetve a szovjet Nyikolaj Nyekraszovot iskolateremtő tevékenységét is említi (az ő regionális tudományról szóló, 1976-os könyvét 1978-ban fordították magyarra). Az amerikai és a szovjet “regionális tudomány” kapcsolatáról és alapvető különbségeiről azonban nem esik szó, ami tudományföldrajzilag azért jelentős, mert elfedi a regionális tudomány alapvetően amerikai jellegét és szovjet kritikáját.

Kőszegfalvi meghatározásában a regionális tudomány “a területi-regionális társadalmi-gazdasági fejlődés” és a “termelőerők területi elhelyezkedésének” tanulmányozásával foglalkozik. Érdekes módon – meglehetősen részrehajlóan – alapvetően csak azokat az aspektusait említi, amivel ő maga és a kötet foglalkozik, tehát az urbanizáció, a településhálózat és az infrastruktúra fejlesztése, az ökológiai tervezés, és kihagyja a regionális tudomány ipartelepítéshez és vállalatok tervezéshez kapcsolódó, talán legfontosabb tevékenységét. Szintén izgalmas szempont, hogy megemlíti a “térgazdaságtant,” amely kb. az 1960-as évek végétől “fejlődött önálló tudománnyá” a regionális tudományokból (többesszám?), miközben nem derül ki, miben is különbözik a regionális tudománytól. Annyit ír csupán, hogy a térrel foglalkozik a gazdaságtudományok szemszögéből.

Berey Katalin: Regionális tervezés – Regionális politika (1996)

Berey rövidke és (rendkívül) vázlatos egyetemi jegyzete már a rendszerváltás utáni nyelvezetet és kánont tartalmazza. Mivel a BME-hez kötődik, ezért elsősorban a szocialista időszakban kialakuló “urbanista lobbi” szemléletét és eredményeit tükrözi, így a településhálózat-fejlesztést és az 1971-es OTK-t részletesen tárgyalja, míg például az ipartelepítést és a gazdasági körzetesítési törekvéseket nem. A szemlélete teljesen folytonos a megelőző időszak “technokratizmusával”, ami tisztán tetten érhető abban, hogy a régiót kizárólag adminisztratív és funkcionális jellege szerint definiálja, természetesen már az EU-s NUTS rendszernek alárendelve.

A jegyzet tipikusan a piacgazdasági átmenet liberális narratíváját követi és az “EU-sodás” során megjelenő szakértőiség feltételeinek megteremtéséről szól. Az egyik fejezet (7.4) konkrétan a “Területi tervezés az átmenet éveiben” címet viseli, ami az 1985-1990 közötti, meglehetősen önkényesen lehatárolt időszakról szól.

“Az európai integrációs folyamatokhoz csatlakozás a területi tervezéstől elvárja az európai tervezési rendszerek megismerését, tapasztalatainak a magyar viszonyokra adaptálását, a területi és információs egységet biztosító kommunikációs infrastruktúra fejlesztését, továbbá a gazdasági és területi innovációt.” (10)

Regionális tervezés, regionális tudomány

Szintén posztszocialista vonás, hogy a regionális tervezés alkalmazott, szakpolitikai területe mellett tudományos területként már a regionális tudományt nevezi meg. Ugyanakkor ezt érdekes módon – és ez egy nagyon alapvető hiba – a regionális földrajzhoz is köti. Például:

“A regionális földrajzi gondolkodás fejődésében korszakteremtő W. Isard munkássága, akinek a nevéhez az új tudományos diszciplínának tekinthető komplex “regionális tudomány” (regional science) megalkotása fűződik.” (17)

Az pedig igen különös állítás (vagyis hamis és történelmietlen), hogy

“A regionális tudományok egyik elméleti gyökere, a modern tájelmélet már a XIX. század végén megjelenik.” (17)

A regionális tudománynak (egyes szám) semmi köze nincsen az ún “modern tájelmélet” nevezető konstrukcióhoz (akármit is jelentsen ez).

A jegyzet említi a gravitációs modelleket, és ír a “centrum-periféria” viszonyrendszerről is, habár ez utóbbiról semmilyen konkrét elmélet nem kerül elő: pl. kiemeli, hogy aszimmetriát és hierarchikus viszonyt jelent, de hogy ezt hogyan kell értelmezni, vagy miért van így, arról semmi nem derül ki. Márpedig ez egyáltalán nem mindegy. Ugyanakkor egészen furcsa és értelmezhetetlen történelmi állításokat fogalmaz meg:

“…a perifériák kizsákmányolásán alapul, amely legszélsőségesebb formájában a “vad”kapitalizmus, vagy a korai iparosítás korszakában érvényesül. Ebben az időszakban érhető tetten a hierarchikus településrendszer “fejlődése”, a különböző típusú perifériák kitermelődése, területi terjeszkedése, helyzetének kritikussá válása, végül a csődje.” (24)

“A centrum-pefiéria helyzet történetileg nem alakított ki egyensúlyt, ez a folyamat nem vezetett olyan stabil, kölcsönösségen alapuló helyzet kialakulásához, mint a középkori vásárvárosok és a környező falvak esetében, ahol a “központi hely” a periféria, a környék számára is létfontosságú s kettőjük funkciói kölcsönösen kiteljesítik egymást.” (24)

Megemlíti a (gazdasági) körzetelméleteket, de kizárólag a szovjet rajonírozás adaptálását:

“A körzetelmélet már a XIX. század fordulóján megfogalmazódott Franciaországban, azonban csak a központosított tervgazdálkodást folytató országokban vált meghatározóvá, amelyekben a központi tervek egyik alapeleme, meghatározó kerete volt. Az országos ötéves, távlati és más terveket rendszerint “lebontották” a tervezési-gazdasági körzetek (rajonok) regionális léptékére. Így volt ez a szovjet területi és gazdasági tervezési rendszerben, így volt a legtöbb kelet-európai országban. … A rajonok körülhatárolásával kapcsolatos elméletek a körzetelmélet adaptációi, ezt töltötte fel a központosított tervgazdaság új, ideológiai és politikai tartalommal.” (21)

A posztszocialista időszakra rögzülő magyar kánon jelenlétét jól mutatja, hogy az urbanizáció kapcsán csak Erdei Ferenc és Enyedi György elképzeléseiről ír, és az univerzalitás bűvöletében vázolja fel az Enyedi által gyakorlatilag csak felületesen átvett “városfejlődési ciklusokról”, amely kizárólag amerikai és bizonyos nyugat-európai tapasztalatokra épül. Lényegében ez helyettesíti a nemzetközi szakirodalmat és tapasztalatokat, ami enyhén szólva csúsztatás és elhallgatás. Ez azért is veszélyes és értelmetlen, mert a magyar városfejlődés nyilvánvalóan egészen más módon alakult, mint az evolucionista városnövekedés vagy városciklus-elméletből következne, de ezt a kötet a magyar városfejlődési viszonyok taglalásakor nem egyezteti.

Christaller központi helyek elmélete

Berey jegyzetének érdekessége, hogy a regionális tervezés elméleti alapjának abszolút főszereplője Walter Christaller központi helyek elmélete. Míg a szocialista időszakban szinte egyáltalán nem, a mai releváns szakirodalomban pedig csak keveset írnak arról, hogy az 1960-as évek településhálózat-fejlesztési koncepcióinak fő elméleti bázisa Christaller munkássága révén a matematikai alapon számítható ellátási körzetek voltak.

Erről a magyarországi adaptációról nagyon feltáróan, de alapvetően negatívan ír:

“Az ellátás fogalmát azonban részben a Christaller-féle “központi” hely elméletéből, részben az energia, a közlekedés látszólag csekély költségeiből kiindulva úgy értelmezte, hogy a “központban” rendelkezésre álló intézmény a körzetében élő lakosság számára is magától értetődően hozzáférhető, tehát egyszerűbb a lakosságot az intézményekhez utaztatni, mint az intézményellátást a lakóhelyen fejleszteni. A magyarországi településhálózat azonban nem felelt meg a Christaller-féle sémának. Az Alföld óriásfalvai túl nagyok, az aprófalvak hálózata túlságosan elaprózott volt, nem beszélve arról, hogy az ország jelentős részén “városhiányos” volt a térség, azaz, a Christaller-sémának megfelelő “központi hely” nem is létezett.” (62)

Az elmélet eredetéről és nemzetközi alkalmazásáról pedig a következőket írja:

“W. Christaller elméletét a harmincas évek Dél-Németországa példájával igazolta, ahol egy agrár típusú régió meghatározott települési viszonyai érvényesültek. Az elmélet kritikusai azt vonták kétségbe, hogy másmilyen földrajzi és társadalmi viszonyok között is érvényes ez a modell, és feltették a kérdést, egyáltalán megállja-e a helyét az a feltételezés, hogy a településhálózat zárt rendszer, ahol csak a belső mozgások törvényszerűségei érvényesülnek.

A központi helyek elméletét a központosított tervgazdálkodást folytató országok is használhatónak találták. Például jelentős szerepet kapott a hitleri Németország állami reorganizációs törekvéseiben, de a kelet-európai államszocialista rendszerek “településhálózati koncepciói” is számos vonásban visszavezethetők a központi helyek elméletére, főként, ami a különböző szintű “ellátási körzeteket” és az ehhez kapcsolódó intézményhálózat fejlesztési programokat illeti.” (23)

Érdekes, hogy csak a náci sztorit említi meg, míg más fontos alkalmazásokat nem. Az a meghatározó tudásföldrajzi kontextus sem derül ki, hogy a központi helyek elméletét főleg az amerikaiak és részben a britek fogják fejlesztették fel és terjesztették (vagyis tőlük vették át). Nagyon pozitív és fontos viszont, hogy a jegyzetben megjelenik a “zárt rendszer” problémának a gondolata (habár ennek politikai és ideológiai vonatkozásaira nem derül fény), illetve a “modell” alkalmazhatóságának földrajzi problémája.

Az ipartelepítés és területi tervezés fellendülése az 1960-as években

“Az ipartelepítéssel összefüggő kutatások megélénkülése a 60-as évtized második felében főként azzal magyarázható, hogy a fejlődés számos problémát vetett fel, illetve újszerű igényeket támasztott e kutatások iránt. Mindez fokozott erőfeszítésre késztette a különböző irányzatokat művelő kutatókat, hogy – részben sajátos módszerek alkalmazásával – járuljanak hozzá a gyakorlat által feltett kérdések több oldalú megvilágításához. A viszonylag gyors ütemű gazdasági növekedés egyik eredményeként a gazdaság és az ipar területi szerkezete is bonyolultabbá vált, ami egyik indítéka volt a korszerű matematikai-statisztikai módszerek kialakítására és alkalmazására irányuló kutatások elterjedésének is. A modern számítástechnika lehetővé tette az összes kutatási irányzat eredményeinek integrálását és az eredmények felhasználásának előkészítését a tervezés számára.

Az ipartelepítést megalapozó kutatás és a tervezés legteljesebb összekapcsolására az 1985-ig szóló hosszú távú területfejlesztési koncepció kidolgozásának folyamatában került sor. Kiterjedt megalapozó kutatások bázisán lineáris programozási modell készült, amely – meghatározott korlátok között – egyaránt érvényesíthette a hatékonyság és a közelítés szempontjait. Az ipar területi fejlesztésének javaslatát több változatban dolgozták ki, így az alternatív hosszú távú stratégiát vázolt fel a tervezők számára (Bartke et al. 1971).” (Bartke I.: 179-180 in: Bartke 1985)

Bartke István – Bora Gyula – Illés Iván (1971): Változatok az ipar távlati területi fejlesztéséhez. Hosszú Távú Népgazdasági Tervezés Területi Bizottsága, Budapest.
Bartke István (szerk.) (1985): A területfejlesztési politika Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Christaller és a magyar szocialista területfejlesztési sztori

13522881_1023581374345085_7045463015825465825_o

Tegnap végre begyűjtöttem egy adag alapirodalmat, hogy összerakjam a magyar területfejlesztési narratívákat. Kóródi József és Kőszegfalvi György 1971-es kiadású, a Városfejlesztés Magyarországon című kötetüket olvasom. Még nem tudom, de valószínűleg az 1971-ben elfogadott Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepcióval párhuzamosan, arra időzítve készült el.

Engem olyan szempontból érdekel, hogy hogyan intézményesült a szocialista területi tervezés Magyarországon, illetve mi volt ennek a nemzetközi kontextusa: hogyan igyekeztek a szakértői csoportok nemzetközi (nyugati) tudáson alapuló terveket és tervezési elméleteket kidolgozni az államszocialista rezsim alatt. Ebből a szempontból különösen érdekes, hogy azt írják:

“Az ötvenes évek második felében a népgazdasági tervező szervek és az építésügy legfelsőbb szintű képviselete részéről egyszerre fogalmazódott meg az ország településstruktúrájának módszeres, szervezett vizsgálatának és elemzésének az igénye. … E hosszú lejáratú munka eredményeként 1963-ra készült el az ország első, átfogó jellegű településhálózat-fejlesztési koncepciója. … Elvi jelentősége, hogy nemzetközi szinten is először vizsgálták és elemezték egy ország teljes településhálózat-fejlesztési problematikáját.” (87)

Később kiemelik, hogy ennek nyomán az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium irányításával 1970-re készült el az új településhálózat-fejlesztési koncepció (1971-es OTK). Szóval érdekes, hogy arra hivatkoznak, ők voltak az első tervezési szakértők, akik nemzetközi szinten is először vizsgálták a településhálózatot “teljességében”. Azért érdekes, mert egyrészt ez így nyilvánvalóan erős túlzás, hiszen már maga Christaller is vizsgálta ezt egy egész országra vonatkozóan, tehát lehetséges, hogy a lengyelországi náci tervekről nem tudtak (1941-45), ahogyan az izraeli állam létrehozásában fontos szerepet alakító Sharon-tervről sem (1948-53). Másrészt viszont nyilvánvalóan érezhető belőle a szakmai verseny, hogy ők ezt nemzetközi eredménynek kívánják elismertetni, ami azért is érdekes, hiszen:

  1. tapasztalataim szerint a nyugaton továbbfejlesztett elméletek szakirodalmát nem szerették hivatalosan lehivatkozni;
  2. a szocialista blokk viszonylag kis államaiban volt lehetőség a felülről, központilag végrehajtott, országos szintű tervek létrehozásához (szemben az USA-val, vagy a Szovjetunióval); ugyanakkor ezen államok közül a Magyarországban kibontakozó, piacosítás irányába is mutató reformfolyamatok lehetővé tették végül a közgazdasági és területfejlesztési szakértelem alkalmazottságát, ami már a poszt-sztálini időszak elején megkezdődött (hasonlóan a nagyobb területű Lengyelországhoz);
  3. mintha a második világháború előtti, nagyszabású közigazgatási reformokat nem vették volna figyelembe (pl. Magyary Zoltán “racionális” tervei), ami egybevág azzal, hogy a szocialista területi tervezés egyrészt nem tartotta legitimnek erre hivatkozni, másrészt az új szakértői lobbi a saját (Christaller elméletén alapuló) eszköztárát tartotta elég “racionálisnak”, azt kívánta legitimálni az urbanista és közgazdász lobbi, a korábbi, jogászok által uralt szakértői lobbi helyett.

Mindez nagyon jól mutatja tehát azt a két problematikát, amit a dissertációmban is tárgyalni fogok:

  1. A Christaller-féle elmélet(ek) érdekessége a “kapitalista” és “szocialista” országok közötti különbségek átjárhatósága a “racionális” tervezés mentén. Mindkét oldalon a “racionális egyensúly” kialakítása volt a cél, függetlenül attól, hogy milyen politikai gazdasági berendezkedésről volt szó. Ez azért is érdekes, mert az elmélet(ek) alapvetően piaci viszonyok alapján lettek kialakítva, miközben egy központi erős állam végrehajtó hatalmát feltételezték, tehát mindkét kontextusban “le kellett fordítani”. Míg a “nyugati” szakértők a központi szervezetek hiányára panaszkodtak, addig a (félperifériás) államszocialista rezsimek alatt dolgozó szakértők az erőforrások és a tudás hiányára. Mindketten a politika részrehajlásait kritizálták, csak az egyik oldalon ez inkább a piaci monopóliumokat, a másik oldalon a párthatalmat jelentette.
  2. A Christaller-féle elmélet(ek) többféle szakértői hálózatban keringtek, amelyek egymástól gyakran teljesen elkülönültek, ugyanakkor bizonyos időkben és helyzetekben (ami az akadémiai-szakmai erőforrásoktól és a szakmai hálózatok fejlettségétől is függött) ezek erősen konvergáltak egymáshoz. Ennek oka, hogy mindenki a már meglévő alkalmazási példák alapján, és a nemzetközi szakmát erősítendő akarta saját területfejlesztési törekvéseit javítani és legitimálni, tehát volt egy nemzetközi, szakmai érdekszövetség is, amely átjárhatóvá tette a politikai határokat, és ez különösen az 1960-as évek globális fellendülésével kínált jó lehetőségeket, a szakmai hálózatok ekkor futnak fel.

Megszakítás és folytonosság: 1956 szerepe a szakértői tudástermelésben

Elkészültünk egy nagyon izgalmas szekciótervvel, amit két Helyzet Műhelyes barátommal raktunk össze az 1956 és a szocializmus: válság és újragondolás című konferenciára Egerben. Az elnök és hozzászóló is a Helyzet Műhely tagja.

Megszakítás és folytonosság: 1956 szerepe a szakértői tudástermelésben

Kelet-Európa kezdeti szocialista átalakulását a szakértői tudás háttérbe szorulása jellemezte. A társadalomtudományokban egyrészt az új politikai és tudományos elit nem bízott meg a régi szakértőkben, az általuk képviselt tudásban a kapitalista restauráció és a polgári társadalom újratermelésének a veszélyét látta, másrészt az új marxista tudás kiépítésére se elegendő időt, se bizalmat nem adott az új kádereknek. Sztálin halálát követően viszont megindult a szakértői tudás felértékelődése. Az eltérő ütemezések miatt Magyarországon az 1956-os forradalom meglehetősen különböző állapotban találta az egyes diszciplínákat, így a konszolidációban érdekelt MSZMP is eltérő módon reagált az egyes tudományterületekre. Jelen szekció célja, hogy megértse az eltérő változások mögött rejlő társadalmi-politikai kontextust (pl. szakpolitika megítélésének a változása, transznacionális kapcsolatok a tudományban), és ezen keretek között értelmezze a diszciplináris eltéréseket (pl. a háború előtti szakértői tudások és a létező marxista tudások és hagyományok elérhetősége, személyes életutak). További fő kérdés, hogy a Nagy Imre első kormánya és a kádári konszolidáció kezdete közötti időszakban megértse, hogyan és milyen irányban alakította át a forradalom és a rá következő évek a magyar társadalomtudományok fejlődését.

Szervező: Kovai Melinda egyetemi adjunktus, KRE BTK Pszichológia Intézet

Elnök: Éber Márk Áron egyetemi adjunktus, ELTE TÁTK Szociológia Intézet

Felkért hozzászóló: Gagyi Ágnes egyetemi adjunktus, EKF Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék

Előadások:

Ginelli Zoltán (doktorjelölt, ELTE Földrajztudományi Doktori Iskola): 1956 és a szocialista területi tervezés

Kovai Melinda (adjunktus, KRE BTK Pszichológia Intézet): A „szocialista felvilágosodás” elbukott programja: 1956 és a pszichológia újraintézményesülésének kezdetei

Pinkasz András (PhD hallgató, BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszék): A politikai gazdaságtan megerősödése és háttérbe-szorulása 1956-ot követően

1956 és a szocialista területi tervezés

Ginelli Zoltán

Vajon 1956 mennyiben jelentett törést vagy folytonosságot a szocialista gazdaságföldrajz és területi tervezés esetében? Míg a szakmai visszaemlékezések alapján az 1949 utáni területrendezés és közigazgatási reform a szocialista új városokat és iparosítást kiszolgáló „voluntarista” tervezésbe fordult át, addig 1956 és 1958 között intézményesült a regionális tervezés.

Markos György és Perczel Károly korai pályafutásának végigkövetésén keresztül bemutatom, hogy hogyan kapcsolódik 1956 a magyar szocialista területi tervezés intézményesedéséhez. Mindkét ember illegális baloldali szervezetekben tevékenykedett a háború előtt, a háború után visszatérve pedig a szocialista területfejlesztés és regionális tervezés iskolaalapítóivá váltak. Perczel 1946-tól az Országos Építésügyi Kormánybizottság és az Építésügyi Minisztérium munkatársa, 1949-től pedig a kezdeményezésére létrehozott Területrendezési Intézet (TERINT) vezetője, míg Markos 1949-től az újjászervezett Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Gazdaságföldrajzi Tanszékének vezetője lett. Perczel az építész-urbanisták, Markos pedig a gazdaságföldrajzosok területfejlesztői csoportjait alapította meg, amelyek az 1960-as évek elején a reformfolyamatok szakértői vitáiban konfliktusba is kerültek egymással. Markos a szovjet rajonírozást támogatta, és részt vett az Erdei Ferenc által koordinált 1956. áprilisi területrendezési reformtervezetben, aminek életbe lépését a belpolitikai válság meghiúsította. 1956 számára törést jelentett, hiszen bár az akadémiában hithű marxista-leninista ideológusként számolt le a fő „burzsoá” geográfusokkal, addig a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának vezetőségi tagságáért és a Petőfi Körben folytatott tevékenységéért fegyelmivel elbocsátották, és 1958-tól áthelyezték a MTA Földrajztudományi Kutatócsoportjába, ahol marginalizálódott. Perczel számára a törés korábban jelentkezett: 1949–1954 között a Rajk per kapcsán életfogytiglani ítélettel bebörtönözték, és az 1949-ben a TERINT-ben általa kidolgozott első országos területfejlesztési koncepciót letartóztatása után megsemmisítették. 1954-es rehabilitása után az Országos Építésügyi Hivatalban helyezték el, míg 1957-től az Építésügyi Minisztérium főosztályvezetőjeként részt vett a regionális tervezést 1958-tól megalapító kormányhatározat előkészítésében. Ez intézményileg lehetővé tette Perczel számára, hogy az 1960-as évek elejétől a VÁTI főosztályvezetőjeként az Új Gazdasági Mechanizmus keretében kidolgozza az 1971-ben életbe lépő Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepciót.

Az előadásomban a két szakmai életrajzon keresztül mutatok rá, hogy egyrészt a területi tervezés hogyan szolgálta a politikai konszolidációt egy egyetemi és egy kutatóintézeti környezetben, miközben az 1950-es években egy új, a későbbi területpolitikában meghatározó szakértői generáció sajátos tervezési hagyománya és reformtudása alakult ki. Másrészt bemutatom, hogyan ágyazódott ez az intézményesedés a poszt-sztálini szovjet tudománypolitikának és Magyarország nemzetközi gazdasági pozíciójának megváltozásába. Az időszak egyik töréspontja, amely hidegháborús trendekbe is ágyazódik, hogy a főként jogászok szakértői elitje által irányított közigazgatási reformokat 1945 után egy elsősorban építészekből és közgazdászokból álló szakértői elit veszi át, amely politikai és intézményi legitimitását az 1956 utáni időszakban nyeri el. Szintén tágabb nemzetközi folyamatokba ágyazódik, hogy az 1950-es évek közepétől a tudományos diskurzus fokozatosan a technokrata és szakértői irányokba mozdult el, és a Párt és a területfejlesztői szakértők közötti relatív kompromisszum a „burzsoá” regionális tervezési elméletek elterjedését eredményezi az 1960-as évekre.

A „szocialista felvilágosodás” elbukott programja: 1956 és a pszichológia újraintézményesülésének kezdetei

Kovai Melinda

A pszichológia 1945 utáni magyarországi története elválaszthatatlan a hidegháborútól és az ország külső gazdasági-politikai integrációjától. A második világháború után, a koalíciós időszakban a pszichológia egyszerre kötődik saját hazai hagyományaikhoz, a háború alatt nagyon megerősödött és integrálódott nyugati, angolszász pszichoterápiás diskurzushoz, a magyar állam egyre kiterjedtebb közpolitikai beavatkozásaihoz, és a kommunista párt szakpolitikai koncepcióihoz. Ez a konstelláció három-négy évig bizonyult szerencsésnek, és ez alatt a rövid időszak alatt Magyarországon is a pszichológia addig nem tapasztalt terjedéséhez és intézményesüléséhez vezetett. A szovjet érdekszférához való csatlakozást követően Magyarországon is adaptálták a sztálinista politikai és bürokratikus struktúrát, ami természetesen itt is a pszichológia Szovjetunióban már rég felszámolt területeinek felszámolásával, és a „pavlovista” neurológiai diskurzus bevezetésével járt. A szovjet kommunista párt XX. kongresszusát követően a pszichológia magyarországi rehabilitációja és újraindítása ugyancsak pontosan a szovjet forgatókönyvet követte.

Bizonyos értelemben az 1956-os év a magyar pszichológia egy sajátos időszaka. A közpolitikai döntéshozatalból (elsősorban az oktatáspolitikából) és a pártból is száműzött vezető szakembereket Sztálin halálát követően rehabilitálták. A XX. kongresszus után pedig hivatalosan is megindult a magyar pszichológia újraintézményesülése. A korszak szakmai fórumain (a Petőfi-kör pedagógusvitáin és a balatonfüredi pedagóguskonferencián) megfogalmazott program a pszichológiát a koalíciós időszak szellemében egy olyan morálisan elkötelezett, alapvetően a társadalmi problémák kezelésére hivatott szaktudományként értelmezi, amely egyértelműen a közszolgáltatások és a szakpolitikai döntéshozatal terepén fog újraintézményesülni. Nem így történt.

A Kádár-korszakban a pszichológia nem kerül vissza az állami szakpolitikai döntéshozatalba, az újraintézményesülés terepei fél-informális, „második nyilvánosságnak” nevezhető kis szakmai közösségek lesznek. Az előadás bemutatja, milyen tényezők vezettek a „szocialista felvilágosodás” 1956-os programjának bukásához, miért következett be és milyen következménnyel járt a diszciplína ilyen értelemben vett „informalizálódása”.

A politikai gazdaságtan megerősödése és háttérbe szorulása 1956-ot követően

Pinkasz András

A marxi tudományelmélet nem tartja lehetségesnek az értékmentes tudományt, mégis az új gazdasági mechanizmust előkészítő közgazdászok többsége a társadalmi-politikai kérdéseket a gazdasági racionalitás és hatékonyság rövid távú elérése mögé sorolta. A politikai gazdaságtan, amely a szocializmus egyik hivatalos ideológiája volt, elméletileg teret adott ennek kritikai elemzésére, azonban a politikai következmények és érdekellentétek felhangosítására az ötvenes-hatvanas években kevés lehetőség volt. Így a nem a rendszer legitimálására szolgáló írások elsősorban a marxi elmélet elemzésére szorították a munkájukat. Ez különösen az 1956-os események után fokozódott, amikor számos közgazdász a politikai következményektől tartva apolitikussá vált. Innentől kezdve a politikai gazdaságtan kiszorult a tudományos főáramból. A kiszorulást az is erősítette, hogy a kritika baloldali irányból jött, miközben a reformkommunisták elkötelezett piacpártiakká váltak. Előadásomban a két terület súlypont-eltolódásait nézem meg az 1956-os forradalmat követő időszaktól az új gazdasági mechanizmusról döntő 1964-es Központi Bizottsági ülésig.