Hogyan kommunikálnak a földrajzosok? A magyar geográfia tudománykommunikációja és a posztkoloniális kritika

Magyar Atacama-expedíció. Forrás: origo.hu

Mire gondolunk, amikor valaki azt mondja, „geográfus”? Sokak előtt hegyek és völgyek, folyók és tengerek, állatok és növények tanulmányozása, illetve egzotikus tájakat felfedező expedíciók jelennek meg. De vajon milyen értékeket és ideológiákat közvetít a földrajztudománynak ez a társadalmi képe? Míg az egykori gyarmattartó centrumországok szakirodalmában és tankönyveiben egyaránt elemzik a földrajzi ismeretterjesztés posztkoloniális kritikáját, addig a „gyarmati múlttal nem rendelkező” Magyarországon ez a kritika nem létezik. Ám a magyar földrajzban a természettudományos arculat mellett a koloniális, nacionalista és antikommunista ideológiák máig meghatározóak. Az előadás ennek történeti okait tárja fel, és a hazai földrajz különböző médiumainak – pl. a Magyar Földrajzi Múzeum, a Felfedezők Napja fesztivál, a Földgömb magazin, amatőr földrajzos blogok – „gyarmati tekintetét”, „fehér”, maszkulin és eurocentrikus szemléletét vizsgálja a posztkolonialista kritikai földrajz eszközeivel. E kritika szerint a földrajztudomány reprezentációi hatalmi eszközök, amiket bizonyos szakértők posztkoloniális érdek- és tőkeviszonyok alapján monopolizálnak, ezek ideológiáit privilegizálják: a turizmus tőkelogikáit, a kultúrák esszencializálását, a gazdasági viszonyok leplezését, az expedíciók koloniális szubjektumát, a nem fehér „másik” egzotizálását és ágenciájának elhallgatását. Mit jelenthet a „nem gyarmati múltú” Magyarországon a földrajzi oktatás és -ismeretterjesztés „dekolonizálása”?

Tudománykommunikáció 2.0 konferencia
2020. május 8. – Budapesti Corvinus Egyetem, C épület, X. előadó
1093 Budapest, Közraktár u. 4-6.

https://www.facebook.com/events/1009244616088311

Posztkoloniális Magyarország a rendszerváltás után

66507274_2257845017585375_3875057753743425536_n.jpg

Hétfőn, július 8-án a Politikatörténeti Alapítvány és Intézet nyári egyetemén tartottam egy kb. 25 perces előadást “A közép-kelet-európai rendszerváltások politikai gazdaságtani elemzése” panelben, “A magyar rendszerváltás a globális nyugat, kelet és dél történelmi viszonyában” című workshop keretében. Az én előadásom arról szólt, hogy az 1989-es rendszerváltást, annak következményeit és emlékezetét miért érdemes posztkoloniális szemszögből vizsgálnunk. A fő állításom az volt, hogy a magyarországi gyarmati diskurzus és történelmi gyarmati tapasztalatok megértését a világrendszer-elemzési és posztkoloniális megközelítést összekapcsoló “félperifériás posztkolonialitás” fogalmán keresztül érthetjük meg. Ez a fogalom segít feltárni a globális centrum és periféria közötti, olykor egymásnak látszólag ellentmondó, de funkcionálisan mégis jellegzetesen félperifériás struktúrákat alkotó pozicionálási stratégiákat Magyarországon.

Az előadásomban arról beszéltem, hogy a rendszerváltással miért és hogyan alakult ki “posztszocialista amnézia” a kelet-európai félperiféria és globális periféria közötti kapcsolatok elfedésével, és mik a kihívásai és politikai tétjei ebből a szempontból annak, ahogyan az Orbán-rezsim mozgósítja a magyar “gyarmati” történelmi tapasztalatokat a rendszerváltás “liberális” szakaszával szemben, méghozzá egy igen összetett “gyarmat diskurzusban”, a nacionalista viktimizáció és a “dekolonizáció” üzenetei mentén, egy “új rendszerváltás” politikai legitimációjának megalapozása érdekében. Márpedig a rendszerváltás utáni neoliberális és EU-párti átállás kritikai megközelítésben nemcsak egy gyarmati viszonyként értelmezhető, aminek hazai kritikája a liberális elit euró/nyugatpárti beállása miatt alig bontakozhatott ki, hanem emögött egy – az ún. konzervatív és liberális pozíciókat egyesítő – máig folytonos “fehér forradalom” is zajlott már az 1980-as évektől a posztkoloniális periféria lecsatolásával és a korábbi “rassztapasztalatok” elfeledtetésével (vö. mai migrációs diskurzus). A gyarmati diskurzussal egyébként a kormány “kulturkampfja” a nyugati posztkoloniális és dekoloniális kritikák üzeneteit sajátítja ki, kihasználva, hogy ezek itthon korábban nem kerültek politikai megvitatásra és mozgósításra a térségben, és úgy mozgósítja a nyugattal szembeni félperifériás gyarmati diskurzus bevett “imperialistaellenes” kritikáját (vö. szocialista időszak), hogy a gyarmatiságot kisajátítja a kelet-európai térség számára, egyúttal leválasztja magát a globális gyarmattörténelemtől, amit teljesen el is hallgattat. Ehhez képest a rendszerváltás gazdasági ígéreteinek kudarcából beérett “gyarmatozó” nacionalista revansizmus megértéséhez sokat tanulhatnánk abból, ha ezt az 1960-as évek eleji afro-ázsiai dekolonizáció nacionalizmusaival vetjük össze, figyelembe véve az államközpontosítási stratégiák hasonlóságait is. Az előadásomban arról is beszéltem, hogy a hazai “migrációs diskurzust” abban a kontextusban is kell értelmeznünk, hogy az EU-ban jelenleg verseny zajlik a korábbi “európai/nyugati posztgyarmati periféria” és a kelet-európai térség között a nyugati erőforrások és mobilitási lehetőségek fölött. Illetve arról is szó esett, hogy a keresztény identitás mozgósításának nemcsak lokális funkciója van az EU-n belüli pozicionálás szempontjából, hanem a Fidesz ezt a “globális nyitás” politikája révén egy újfajta diplomáciai és beruházási-üzleti szövetségi hálózat kialakítására is felhasználja pl. az adományozási rendszeren keresztül, mindkettő esetében reagálva arra a kényszerre/lehetőségre, hogy a világ keresztény lakosságának túlnyomó része már nem Európában van.

Mindezek talán olyan kérdések, amelyekkel a jelenlegi hazai politikai és értelmiségi elit egyáltalán nem vagy csak néhány kivételes kutató foglalkozik, de jellemzően nem válnak a politikai diskurzus részévé.

„Posztok” között: Posztszocializmus és posztkolonializmus Kelet-Közép-Európában

Miként alkalmazható a posztkoloniális és dekoloniális kritika a posztszocialista kelet-európai régióban? Vajon hogyan változott Kelet-Európa gyarmati világhoz való viszonya, és hogyan értelmezhető a (poszt)szocialista régió a (poszt)gyarmati viszonyrendszerekben? Milyen értelemben beszélhetünk az eurocentrikus térfelfogások kelet-európai kritikájáról és a kelet-európai tudás dekolonizálásáról? A máig fennálló hidegháborús tudásrendből fakadóan a posztkoloniális kutatások az európai gyarmatokra avagy a „Harmadik világra”, a posztszocialista kutatások pedig a vasfüggöny mögötti területekre avagy az egykori „Második világra”, ezen belül is leginkább az európai keleti blokk államaira szorultak. Ezzel a regionális munkamegosztással szemben a „poszt” irányzatok közötti termékeny párbeszéd új térbeli fogalmakban és viszonyokban értelmezi újra kelet-európai pozícióinkat. A tanulmány a nyugati posztkoloniális irányzat bemutatása mellett először rámutat a posztkoloniális térfelfogások magyarországi gyökereire, hogy ez a tudás miért felejtődött el a rendszerváltás utáni „posztszocialista amnézia” során, illetve hogy a társadalomföldrajzban vagy tértudományokban miért nem terjedt el az anti-koloniális államszocialista propaganda ellenére sem. Egyfelől bemutatja a posztkoloniális kritika megjelenésének földrajzi feltételeit: a „fejlődő világ” színre lépése és az 1970-es évek globális struktúraváltása, a dekolonizációval és az El Nem Kötelezettek Mozgalmával való szocialista szolidaritás, a magyar reformmozgalom és exportorientált külpolitika keretében a kapitalista és szocialista világrendszereit átszelő új térelméletek jelentek meg, például a fejlődéstanulmányok, a latin-amerikai függőségelmélet, a világrendszer-elemzés, az eurocentrikus fejlődéskép kritikája és a globális szemléletű összehasonlító módszertan. Másfelől a tanulmány a orientalista kelet-nyugati „földrajzi képzeletek” globális történeti dekonstruálásával centrum-periféria hatalmi viszonyokban mutatja be a kelet-európaiság térpolitikáit: a felvilágosodás óta jelen lévő „civilizációs lejtő” diskurzusát, a szovjet imperialista törekvéseket, a fejlődő világ felé irányuló szocialista „paternalista testvériség” ideológiáját, a balkanizmust, a rendszerváltás utáni „vissza Európába” és piacorientált neoliberális „tranzitológiát”, illetve az Európai Unió „civilizációs misszióját” és az „európaiság” posztkoloniális politikáit a keleti bővítés során. Bemutatja, hogyan értelmezhető posztkoloniális perspektívából a hatalom, ágencia és tér kapcsolata, a rassz/tér, a biopolitika és „osztályrassz” fogalmai, az idegen „Másik” térbeli konstruálása, a hibrid identitás térbelisége és a társadalmi nem orientalizálása a posztsocialista régióban. Mindezek mentén a kelet-európai térfelfogások dekolonizálása a nyugathoz való felzárkózás metanarratívájából képzett társadalomtörténeti és fejlődéselméleti fogalmak és „öngyarmatosító” episztemológiák felülvizsgálatát sürgeti a régió globális történeti újraértelmezése érdekében. Végül felmerül, hogy vajon az Európai Unió válságtüneteivel és a liberális ígéretek kudarcával felerősödő nacionalizmus, xenofóbia és gyarmati diskurzus fényében mennyiben szükséges vagy lehetséges a Kelet-(Közép-)Európa fogalom újradefiniálása vagy elvetése?

Az 1950-es évek globális nézőpontból: Magyarország és a dekolonizáció

u77nugd

A Szabad Október Fesztiválon adok elő a Gólyában október 28-án (vasárnap) a 16:00-kor kezdődő, Helyzet Műhely által összeállított blokkban. Az előadás a következőkről fog szólni:

Az 1956-os forradalom traumatizált olvasatában a diktatúrával szembeni ellenállás és a demokratizálódás visszavetítése uralkodik. Ezzel a szűk értelmezéssel szemben érdemes 1956-ot globális történeti perspektívából megközelíteni. Az 1950-es évek a második világháború utáni globális hatalmi átrendeződés erőszakhullámainak, a délkelet-ázsiai és afrikai gyarmati függetlenségi harcoknak a csúcspontja is volt. 1956 egyben a hruscsovi külpolitikai nyitás éve is, amely nyomán Magyarország fokozatosan az export-orientált fejlődési stratégia lehetőségeit kereste a “harmadik világban”. Az 1957-re felszabaduló Ghána esete jól megvilágítja Magyarország és a felszabaduló gyarmatok között kialakuló kapcsolatok körülményeit. Vajon a rendszerváltás óta miért fordultunk el a világgazdaságba ágyazott történetünktől és a globális perifériával való párhuzamok vagy szolidaritás gondolatától?