Fantom a múltból: Mendöl Tibor „Bevezetés a földrajzba” újra kiadott tankönyvének posztszocialista ellentmondásai

Ez ez előadás egy prominens magyar geográfus eredetileg az 1950-es években írt tankönyvének posztszocialista időszakbeli újrakiadásának körülményeit tárja fel, és a magyar posztszocialista geográfia „nagy történeti hézagának” ellentmondásos narratíváiban értelmezi. Mendöl Tibor „Bevezetés a földrajzba” című egyetemi jegyzete egy kettős narratívában íródott hibrid szöveg: egyfelől az előző konzervatív-nacionalista rezsim hagyományos „felfedezések története” narratívája, másfelől a későbbi szovjetizált rezsim kötelezően átvett marxista-leninista nyelvezete hatja át. 1999-ben a szöveg két rehabilitátorát, Perczel Györgyöt és Probáld Ferencet egészen különböző motivációk vezérelték (mint például egy letűnt, egykor dicsőséges földrajzi hagyományhoz való visszatérés, vagy a diszkreditált szocialista múlt szelektív elfedése), ám mindkét esetben a szerző szimbolikus átértelmezését követték el. Ez végső soron a szöveg önkényes átszerkesztéséhez vezetett, először is a kompromittálónak talált részek kitörlésével, másodszor a mű „teljes” történeti ívének „befejezése” általi újrakeretezésével, harmadszor pedig az ideológiailag terhelt szövegrészek szelektív és nem teljes „lefordításával” egy deideologizált formába. Az előadás célja rétegről rétegre bemutatni a szöveg történeti kontextusait, ugyanis a szövegértelmezési és történeti újraértelmezés nélkül az olvasó úgymond benn ragad Mendöl összeszőtt kettős narratívájának „hermeneutikai csapdájában”. Az előadás utolsó részében a tankönyv dicsőséges „felfedezések története” narratívája és világtörténeti, geopolitikai képzelete mai újraértelmezési lehetőségeit mutatom be a kritikai elmélet anti-eurocentrikus szakirodalmán keresztül.

Phantom of the past: Postsocialist contradictions in Tibor Mendöl’s republished “Introduction to Geography” textbook

This paper aims to unravel the contextual layers of the postsocialist republishing of a prominent Hungarian geographer’s textbook originally written in the 1950s, which is considered here as a vehicle of the contested narrativity in the “big historical gap” of postsocialist Hungarian geography. Tibor Mendöl’s Introduction to Geography was a hybrid text written in a dual narrative: first in a traditional “age of discoveries” narrative of the previous conservative-nationalist regime, and second in the obligatory Marxist-Leninist language of the later Sovietized regime. In 1999, the two rehabilitators of the text, György Perczel and Ferenc Probáld, were driven by different motivations (such as the return to a formerly glorious geographical tradition, or the selective confining of a discredited socialist past), but in both cases through a symbolic contestation of the author. This ultimately led to the arbitrarily reediting of the text, first by deleting its most compromising parts, second by reframing it in a “completed” form by “finishing” its historical span, and third by selectively and incompletely “translating” some of its burdened phrases into a partly de-ideologized language. My aim is to provide a layer-by-layer historical analysis of the text’s contexts, because without a dense hermeneutical and historical reinterpretation, we are entangled in the “hermeneutic trap” of Mendöl’s interwoven dual narrative. The last part of my presentation provides possible reinterpretations of the textbook’s triumphalist “age of discoveries” narrative and world historical, geopolitical imagination in light of the critical theories of anti-Eurocentric literature.

See my publication: Gyimesi, Z. (2014): The Contested Post-Socialist Rehabilitation of the Past: Dual Narratives in the Republishing of Tibor Mendöl’s “Introduction to Geography”. Hungarian Cultural Studies, 7: 242–273. https://ahea.pitt.edu/ojs/index.php/ahea/article/view/172

© Zoltán Ginelli

Citation:

Ginelli Z. (2020): Fantom a múltból: Mendöl Tibor „Bevezetés a földrajzba” újrakiadott tankönyvének posztszocialista ellentmondásai. Kritikai Földrajz Blog, 2020.07.18. Link:

Fehérköpenyes rabszolgák (1940)

“Fiatal magyar tudósok a regény hősei. A szerző, aki szintén közülük való, különös, ismeretlen világba vezeti olvasóját. Egyetemek, kórházak, tudományos intézetek laboratóriumaiban szerzetesi hittel és aszkézissel dolgoznak ezek a megszállott fiatal tudósok, s míg a legnagyszerűbb megfigyelésekkel és fölfedezésekkel gazdagítják a tudományt, irtózatos küzdelmet kell vívniok a puszta megélhetésért. A regény, mely feltárja sorsukat és küzdelmüket, nemcsak izgalmas és felemelő olvasmány, hanem megrendítő segélykiáltás is a magyar lelkiismerethez.”

Fülszöveg

“…voltaképpen csak a szegény és kicsiny nemzeteknek, főként a magyar nemzetnek az orvos-tudósaira lehet jogosan alkalmazni a «rabszolga» nevet. A magyar tudósok közül sokan nagyszerű felfedezésekre jutnak, de eszméik gyakorlati megvalósításához nincs elegendő pénzük sem nekik, sem a magyar társadalomnak, ezért rendszerint megelőzik őket a megvalósítás terén a külföldi gazdag és nagy államok tagjai, vagy pedig a magyar tudós kénytelen a felfedezését éhbérért eladni külföldi vállalkozónak ; a szerző szócsöve itt Orbán tanársegéd, aki keserű elmélkedésekbe bocsátkozik a magyar laboratóriumi kutatók sorsáról.”
– Regény az orvostudomány művelőinek magyarországi sorsáról. Budapesti Szemle.

Tudománykommunikáció konferencia

Május 11-én pénteken előadtam a Tudománykommunikáció Kutatócsoport (Tud.Com) által a Budapesti Corvinus Egyetemen szervezett Tudománykommunikáció konferencián. Magyarországon ez volt az első ilyen témájú konferencia, és Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke és a NKFIH jelenlegi elnöke nyitotta meg. Az előadásom címe “A tudományos tudás földrajza és tudományunk eurocentrikussága” volt.

 

 

Az előadás az NKFIH K 115870 számú, Kortárs térelméletek közép-kelet-európai kontextusban című projektjének keretében, a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal (NKFIH) támogatásával készült.

Az előadásom elérhető itt:tudkomm_cover-(OTKA)

A 2018. május 11-i tanácskozás képei. A képek készítői: Kristóf Anikó, Szabó Krisztina, Veszelszki Ágnes.

Posted by Tud.Com kutatócsoport on Sunday, May 13, 2018

Térbeli forradalmak: A „kvantitatív forradalom” kelet-európai kontextusban

A MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpontjában tudományos segédmunkatársként elkezdtem írni a “Kortárs térelméletek közép-kelet-európai kontextusban” című, NKFI-115870. számú OTKA kutatás keretében készülő kötetbe szánt harmadik fejezetemet (az első megtekinthető itt, a második pedig itt). Íme a szinopszis:

A „kvantitatív forradalom” a földrajzban, a regionális tudományban és a térgazdaságtanban (és valamelyest a városkutatásban) kanonizált tankönyvi fejezet, illetve gyakori, már-már közhelyszerű, ám igencsak homályos utalások tárgya a térelméleti irányzatokat bemutató és pozicionáló hazai tanulmányokban is. A fogalom az utóbbi évek nemzetközi szakirodalmában is az új térelméleti viták homlokterébe került, például a Big Data elemzési módszerekhez kapcsolódóan. Ennek ellenére a hazai szakirodalomban egyetlen érdemi munka sem jelent meg róla. Jelen fejezet éppen ezért kritikus szemmel tekinti át a „kvantitatív forradalom” eredeti megjelenését, térelméleti jelentőségét, konstruált narratíváit és későbbi interpretációit. A tanulmány érvelése szerint a „forradalom” egy tudományszociológiai és narratív konstrukció, amely elsősorban az amerikai kontextusból fakadt, ahol a hidegháborús tudománypolitika és az amerikai hegemónia terjedésének termékeként született meg. Emellett a „kvantitatív forradalom” kizárólag a földrajz, a regionális tudomány és a térgazdaságtan területén, és nem tágabban a társadalmi tértudományokban fogalmazódott meg a kvantitatív eszközökkel dolgozó, pozitivista térelemzés megjelenésének hívószavaként, amikor egyúttal előtérbe került a „tér” fogalma a „régióval” és a „tájjal” szemben. Kérdés, hogy ezek alapján milyen szempontból beszélhetünk a magyar és kelet-közép-európai kontextusban „kvantitatív forradalomról”, vagy mivel állítható párhuzamba? A nemzetközi szakirodalomban ugyanis a globális centrum (angolszász) narratívája érvényesült, elfedve a „forradalom” tágabb földrajzi feltételeit és kontextusait, így az ún. „fejlődő országok” vagy a szocialista tömb szerepét.

A történeti gyökerek után a tanulmány bemutatja a pozitivista, empirikus és kvantitatív térelemzési módszerek körüli főbb elméleti vitapontokat és episztemológiai kérdéseket a térről, összehasonlítva a „nyugati” és „keleti” megközelítéseket és örökölt tudáshagyományokat. Ennek során reflektál a nyugati szakirodalomban az 1960-as évek végétől a kvantitatív geográfiával szemben megjelenő kritikákra, valamint a nevesebb képviselők közötti vitákra és idővel változó álláspontjaikra is (pl. Hartshorne-Schaefer vita, Harvey/Smith és Berry vita, Morrill és Bunge radikális fordulata). Kiemeli, hogy a hazai posztszocialista térelméleti diskurzusban a „pozitivizmus” jobbára megfogalmazatlan maradt és retorikai eszközként működött. A nemzetközi szakirodalmi viták tétjeinek és a magyar történeti kontextusnak a fényében értékeli és pozicionálja a hazai szakirodalomban a rendszerváltás környékén kibontakozó „empirikus vitát” és az újabban kibontakozó „térvitát”, valamint rámutat annak ellentmondásaira is. Például kritizálja az ún. „abszolút” és „relatív” vagy „relacionális” térfelfogás közötti dichotómia narratíváját. Hasonlóképpen, problematikusnak tartja a „behaviorista forradalomnak” vagy „fordulatnak” a „kvantitatív forradalommal” szembeni bemutatását (pl. Cséfalvay, Faragó, Berki) a kontextusok és a „forradalmak” közötti térelméleti folytonosságok elfedése miatt. A fejezet végül bemutatja a pozitivista episztemológia fő szempontjait, a térstatisztikai adatpolitikák reprezentációs problémáit, a „térfétisnek” és a tér objektivizálásának a veszélyeit, valamint a kvantitatív és kvalitatív térelemzési eszközök közötti – gyakran retorikailag konstruált – ellentéteket és áthidalási kísérleteket. Rámutat, hogy a tér fogalmának előtérbe kerülése – és annak pozitivista értelmezése – sok szempontból más fogalmakkal (hely, táj, lépték) szemben és nem velük párbeszédben, valamint a társadalomelméleti interpretációk hiánya mellett érvényesült a hazai kontextusban.

A térelméletek tudásföldrajza: A társadalomföldrajzi irányzatok elhelyezése Magyarországon

A tanulmány célja tudásföldrajzi szemléletben áttekinteni, hogy Magyarországon milyen helyi viszonyok között fogalmazódtak meg a társadalmi térrel kapcsolatos irányzatok a társadalomföldrajzban és a tértudományokban. Ennek nyomán a tanulmány először bemutatja a tudásföldrajz kutatási irányzatait és módszereit, és hogy milyen tudományszociológiai és tudománytörténeti szempontok alapján érdemes a kelet-közép-európai pozíciókból termelt tértudományi tudást kritikailag újraértelmeznünk. A tanulmány a tudás térbeli áramlását és adaptációs módjait a tudástermelés centrum-periféria viszonyaival és hegemóniaváltásaival összefüggésben értékeli, és ennek során a jelenlegi hazai, félperifériás tudásátvételi folyamatokra mutat rá. Rövid történeti vázlatban bemutatja, hogy a második világháború óta hogyan alakultak elsősorban a társadalomföldrajz és tágabban a térrel foglalkozó társadalomtudományok térfelfogásai, hogyan öröklődtek át a szocialista időszakból a hazai térelméleti diskurzust meghatározó koncepciók, és ezek hogyan változtak meg a rendszerváltás és az euroatlanti hegemóniaváltás új mintakövetési viszonyai között. Nemzetközi, összehasonlító perspektívában elemzi a „nyugati” térfelfogásokról és térelemzési módszerekről alkotott hazai narratívákat, rámutatva a szelektív átvétel és interpretáció folyamataira, illetve a „hermeneutikai kapuőrök” kontextuális szerepére, a helyi tudásstruktúrákba ágyazott tudás tudományszociológiai, társadalmi-gazdasági és politikai-ideológiai funkcióira. Arra kíván válaszolni, hogy miért éppen bizonyos térelméleti felfogások terjedtek el, ezeket hogyan értelmezték másként a posztszocialista térben, és ez hogyan határozta meg a helyi térelméleti koncepciókat és vitákat. A „nyugathoz” való felzárkózás jegyében az egyes térelméleti irányzatokat jellemzően a helyi kontextusuktól elválasztva mutatták be, így a térelméletek puszta leírásával sok esetben a centrumból átvett tudáskánont termelték újra. Jellemző posztszocialista anakronizmusként a legtöbb esetben az „új” irányzatok és térfelfogások akár évtizedekkel ezelőtti „nyugati” szakirodalomból származtak, és bemutatásukat a „megkésettség” narratívájában helyezték el, elfedve ezzel a kelet-közép-európai térelméleti irányzatok eltérő fejlődési útjait és társadalomtörténeti kontextusait. Mindeközben az egyre szélesedő repertoárt képező „új” térelméleti irányzatok álláspontjainak leírása a rendszerváltás utáni tudományos mezőben helyi legitimációs eszközökké is váltak, és a hazai „tesztelésük” hátterében a kelet-európai viszonyokra adaptált sajátos térelméleti keretrendszerek még többnyire kidolgozásra várnak. A tanulmány szerint tehát a hazai diskurzusban elterjedő térelméletek „absztrakt” értelmezése helyett reflektálnunk kell a tudományos tudástermelés egyenlőtlen és függő hatalmi viszonyaira, és a hazai térelméleti tudás nemzetközi elhelyezése érdekében rá kell mutatnunk a mögöttük álló „megismerési térpolitikák”, társadalmi reprezentációk, politikai-ideológiai programok és szakpolitikai törekvések sajátosan kelet-európai kontextusaira.

Térbeli fordulat a tudománytörténetben? A tudományos tudás történeti földrajza

Április 25-én az ELTE TáTK Tudománykutató Központjának előadássorozatában adok elő a szűkebb szakterületemről, amelyből a disszertációmat is írom. Az időpont várhatóan 14:00 (egyeztetés alatt), helyszín a Tanári Klub lesz. Az alábbiakban olvasható az előadás összefoglalója:

Hol képződik a tudományos tudás? Miért éppen ezeken a helyeken? Hogyan terjed, kik és miért mozgósítják? Kikhez jut el a termelt tudás? Miként változik a tartalma vagy jelentése útközben és más-más átvételi helyeken? Egy tudományos elmélet vagy eredmény megítélésekor gyakran szoktak annak nemzetköziségére vagy éppen hazai relevanciájára utalni. De hogyan és miért váltak nemzetközivé vagy hazaivá bizonyos helyekről származó elméletek, eszmék, módszerek vagy kutatási irányzatok, míg mások miért nem? Mi áll az átvétel vagy elvetés, a fordítás és értelmezés motivációi és politikái mögött, miért olvassák vagy terjesztik másképpen a műveket, használják másképpen az eszközöket, módszereket? Melyek a tudományos provincializmus vagy kozmopolitizmus mozgatórugói, és kik a helyi tudás ún. „hermeneutikai kapuőrei”? Az előadásom célja ilyen és ehhez hasonló, a tudás térbeliségét feszegető kérdések mentén áttekintést adni a magyar tudományban még szinte ismeretlen kutatási terület, a tudásföldrajz, ezen belül a tudományos tudás történeti földrajzának fő problémaköreiről.

Habár a tudománytörténet-írásban és a tudományszociológiában korábban is szerepeltek a fenti szempontok, mégis csak az 1990-es évek második felétől figyelhető meg a kifejezetten tudásföldrajzi szemléletű kutatások megjelenésének hulláma, a tudománytörténet-írás „térbeli fordulatát” jelezve. Előadásomban, a tudásföldrajz irányzatának hazai megjelenésére adott önreflexiómat követően, a földrajz fogalomkészletén keresztül igyekszem körüljárni, hogy mennyiben módosítják vagy destabilizálják az „egyetemes” tudományról alkotott felfogásainkat a hely, a tér, a táj, az áramlás, illetve a globális, a regionális, az állami, a helyi és a testi léptékek és léptékviszonyok. Ide tartoznak a különböző episztemikus (megismerési) terek eltérő gyakorlatai, a tudás térbeli reprezentációinak politikái (pl. modellek, térképek, kiállítások), illetve hogy a tudás jellege hogyan hat a tudástermelő hely morfológiájára, és ez hogyan hat vissza a tudás tartalmára. A „távvezérelt” tudomány és terepmunka konfliktusai mellett szót érdemel a nemzeti vagy helyi tudományos hagyományok rivalizálása, és a transznacionális vagy globális tudáshálózatok történeti kialakulásának politikái is. Tudománytörténeti példáim bemutatása során igyekszem rámutatni, hogy a különböző irányzatok, mint a kritikai földrajz, a posztkoloniális kritika, a világrendszer-elemzés és a cselekvő-hálózat elmélet megközelítései hogyan járultak hozzá a fenti kérdések megválaszolásához.

Előadásomban végül amellett fogok érvelni, hogy miért szükséges a tudomány térbeli-társadalmi szerepére kritikai megközelítésben reflektálnunk. Ugyanis az, amit a tudományban vagy a tudományról mondhatunk eleve attól függ, hogy milyen térbeli pozíciókból és milyen társadalmi terekben szólalunk meg, míg az adott tudásforma megjelenésének és elfogadtatásának folyamata is már meglévő térbeli hálózatokba és lehetőségfeltételekbe ágyazódik. Fontos tehát megismernünk, hogy hogyan követhetjük nyomon a különböző emberi és nem-emberi szereplők (tudósok, szakpolitikusok, gépek, eszközök, módszerek, elméletek, modellek, stb.) térbeli életrajzait vagy térpályáit, és ezek milyen kapcsolatban állnak a tudományos tudás egyenlőtlen eloszlásával, illetve térbeli határainak és hozzáférésének felügyeletével és meghatározásával, beleértve a „tudós” és a „tudomány” helyi legitimálásának kérdéseit. Kritikailag kell reflektálnunk továbbá azokra a tudásföldrajzi hatalmi mechanizmusokra is, amelyek meghatározzák, hogy mely cselekvőket említjük meg vagy hallgatjuk el a tudománytörténet kanonizált helyi narratíváiban, vagy hogy az egyes tudományfelfogások és irányzatok mögött milyen „megismerési térpolitikák” állnak, és hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz a tudástermelés és -fogyasztás helyei. A tudománytörténet olyan megközelítése mellett fogok érvelni, amely a tudás térbeli áramlását és hálózatait a tudástermelés centrum-periféria viszonyaival és hegemóniaváltásaival összefüggésben értékeli. Az orientalizmus, az eurocentrizmus és a kelet-európaiságunk konstruálásának immár széles kritikai szakirodalma rámutatott, hogy az olykor egyetemesnek vagy globálisnak tűnő tudományos tudásformák helyi hatalmi törekvésekhez kötődtek, és tágabb politikai gazdasági folyamatokba ágyazódva gyakran más helyi tudásformák vagy hagyományok elnyomásán, kizsákmányolásán, elfeledtetésén vagy háttérbe szorításán is alapultak.  Így tehát felvetődnek azok a kritikai kérdések, hogy milyen térbeli egyenlőtlenségeket termelnek (újra) az adott tudásmobilizáló csoportok, milyen tétjei vannak a különböző léptékekhez kötődő tudáspolitikáknak (pl. globális tudomány- és társadalomtörténet magyarországi oktatásának kérdése), és végül mi, tudósok a saját térbeli szerepeinkre reflektálva hogyan tudnánk társadalmilag igazságosabb és az adott léptékviszonyokat jobban figyelembe vevő tudást létrehozni?

A német mindig tárgyilagosságra törekvő és nem felületes

“A német tudományos folyóiratot, könyvet sohasem azzal az előítélettel nyitjuk fel, mint egyik-másik balkáni nép “tudományos” szellemi termékét. A német mindig tárgyilagosságra törekvő és nem felületes, sőt a “német alaposság” közmondásos.
Előttünk fekszik egy erdélyi szász-német folyóirat, melynek mult évi folyama egyebek között Nyiregyháza és Debrecen magyar városok településformáival foglalkozik. A rövid, de sokat mondani akaró cikkeket Treiber G. mérnök írta. A településtörténelmi adatok teljes mellőzésével pusztán alaprajz vizsgálat alapján megállapítja, hogy e városokat a középkorban németek alapították. Sőt az egyes városrészek keletkezésének időpontját is pontosan megállapítja tisztán spekulativ alapon.” (Győrffy Istán 1929)

1956 és a szocialista területi tervezés

Szombat 11 és 13 óra között megtartottam előadásomat az 1956-ról szóló, Egerben tartott konferencián, amelynek témája “1956 és a szocializmus: válság és újragondolás“. Az előadás egy már korábban beharangozott szekció része volt, amit a Helyzet Műhellyel szerveztünk “Megszakítás és folytonosság: 1956 szerepe a szakértői tudástermelésben” címmel.

Az előadásom elérhető itt.

Bal: Markos György; jobb: Perczel Károly feleségével

Két életrajzot elemeztem az 1950-es évek területfejlesztési szakértőcsoportjainak kialakulása és azok intézményesedése folyamatában. Markos György és Perczel Károly, sok szempontból nagyon eltérő egyéniségek voltak, habár hasonlóan kalandos utakat éltek meg. Mindketten hittek a kommunizmusban, fiatalon emigrációban éltek, és végül a második világháború során maradtak Magyarországon (Markos 1939-től, Perczel 1945-től). Mindkettőjüket a hazai területfejlesztés “iskolaalapítóinak” tartják, és egyiküknek sem volt köze eredetileg a földrajzhoz. Ugyanakkor két egészen eltérő “iskolát” és “életművet” hoztak létre: Markos az újjászervezett (Marx Károly) Közgazdaságtudományi Egyetemen mint tanszékvezető és későbbi dékán a gazdaságföldrajzi irányvonalat, Perczel pedig építészmérnökként a területi tervezés szakintézményeiben végzett (TERINT, ÉVM, VÁTI), vezető tervezői munkája révén egy urbanista irányvonalat alapozott meg. A kutatásaim során részben ennek a két embernek az életrajzát rakom össze, hiszen rajtuk keresztül jól megragadható a korabeli magyar “szocialista” gazdaságföldrajz és területi tervezés kibontakozása.

Vajon 1956 mennyiben jelentett törést vagy folytonosságot a szocialista gazdaságföldrajz és területi tervezés esetében? Míg a szakmai visszaemlékezések alapján az 1949 utáni területrendezés és közigazgatási reform a szocialista új városokat és iparosítást kiszolgáló „voluntarista” tervezésbe fordult át, addig 1956 és 1958 között intézményesült a regionális tervezés.

Markos György és Perczel Károly korai pályafutásának végigkövetésén keresztül bemutatom, hogy hogyan kapcsolódik 1956 a magyar szocialista területi tervezés intézményesedéséhez. Mindkét ember illegális baloldali szervezetekben tevékenykedett a háború előtt, a háború után visszatérve pedig a szocialista területfejlesztés és regionális tervezés iskolaalapítóivá váltak. Perczel 1946-tól az Országos Építésügyi Kormánybizottság és az Építésügyi Minisztérium munkatársa, 1949-től pedig a kezdeményezésére létrehozott Területrendezési Intézet (TERINT) vezetője, míg Markos 1949-től az újjászervezett Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Gazdaságföldrajzi Tanszékének vezetője lett. Perczel az építész-urbanisták, Markos pedig a gazdaságföldrajzosok területfejlesztői csoportjait alapította meg, amelyek az 1960-as évek elején a reformfolyamatok szakértői vitáiban konfliktusba is kerültek egymással. Markos a szovjet rajonírozást támogatta, és részt vett az Erdei Ferenc által koordinált 1956. áprilisi területrendezési reformtervezetben, aminek életbe lépését a belpolitikai válság meghiúsította. 1956 számára törést jelentett, hiszen bár az akadémiában hithű marxista-leninista ideológusként számolt le a fő „burzsoá” geográfusokkal, addig a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának vezetőségi tagságáért és a Petőfi Körben folytatott tevékenységéért fegyelmivel elbocsátották, és 1958-tól áthelyezték a MTA Földrajztudományi Kutatócsoportjába, ahol marginalizálódott. Perczel számára a törés korábban jelentkezett: 1949–1954 között a Rajk per kapcsán életfogytiglani ítélettel bebörtönözték, és az 1949-ben a TERINT-ben általa kidolgozott első országos területfejlesztési koncepciót letartóztatása után megsemmisítették. 1954-es rehabilitása után az Országos Építésügyi Hivatalban helyezték el, míg 1957-től az Építésügyi Minisztérium főosztályvezetőjeként részt vett a regionális tervezést 1958-tól megalapító kormányhatározat előkészítésében. Ez intézményileg lehetővé tette Perczel számára, hogy az 1960-as évek elejétől a VÁTI főosztályvezetőjeként az Új Gazdasági Mechanizmus keretében kidolgozza az 1971-ben életbe lépő Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepciót.

Az előadásomban a két szakmai életrajzon keresztül mutatok rá, hogy egyrészt a területi tervezés hogyan szolgálta a politikai konszolidációt egy egyetemi és egy kutatóintézeti környezetben, miközben az 1950-es években egy új, a későbbi területpolitikában meghatározó szakértői generáció sajátos tervezési hagyománya és reformtudása alakult ki. Másrészt bemutatom, hogyan ágyazódott ez az intézményesedés a poszt-sztálini szovjet tudománypolitikának és Magyarország nemzetközi gazdasági pozíciójának megváltozásába. Az időszak egyik töréspontja, amely hidegháborús trendekbe is ágyazódik, hogy a főként jogászok szakértői elitje által irányított közigazgatási reformokat 1945 után egy elsősorban építészekből és közgazdászokból álló szakértői elit veszi át, amely politikai és intézményi legitimitását az 1956 utáni időszakban nyeri el. Szintén tágabb nemzetközi folyamatokba ágyazódik, hogy az 1950-es évek közepétől a tudományos diskurzus fokozatosan a technokrata és szakértői irányokba mozdult el, és a Párt és a területfejlesztői szakértők közötti relatív kompromisszum a „burzsoá” regionális tervezési elméletek elterjedését eredményezi az 1960-as évekre.

A magyar gazdaságföldrajz és területi tervezés transznacionális története az államszocialista időszakban, 1949-1989

>>Scroll down for english version

Az imént fejeztem be egy pályázathoz benyújtandó kutatási tervet, ami lényegében a doktori kutatásaim folytatását képezné a hazai empíria megkutatásával. A transznacionális történeti szemléletet követő kutatás az államszocialista időszak magyar gazdaságföldrajzának és területi tervezésének geopolitikai és világgazdasági feltételrendszereit vizsgálja, különös tekintettel a globális világgazdaságba való magyar integráció tudásföldrajzi viszonyaira.

A globális és transznacionális történelem jelentősége

Az utóbbi másfél évtized gyorsan terjedő, friss kutatási irányzataként jelent meg a globális vagy transznacionális történetírás. A 18-19. századi eredetű, hagyományos történetírás jellemzően a nyugati fejlődést idealizáló, eurocentrikus szemléletben és nemzetállami „dobozokban” (ún. módszertani nacionalizmus) tárgyalták a világtörténelmi eseményeket és folyamatokat. Azonban az utóbbi időkben fokozódó globalizációval és világgazdasági átrendeződésekkel párhuzamosan egyre inkább előtérbe kerültek a globális léptékű összehasonlításokat, kölcsönkapcsolati viszonyokat és hálózati rendszereket vizsgáló történeti munkák. Ezek a kutatások a helyi tudományos és szakpolitikai fejlődési utakat már nem nemzetállami keretekben, hanem globális beágyazottságukban és transznacionális összekapcsolódásaikban vizsgálják. Az új megközelítés kritikai, revizionista sajátossága, hogy a globális gazdaság fejlődését uraló centrum narratíváinak érvényesítése helyett a periféria megszólaltatásával, annak bevonásával értelmezi újra a globális történelem változásait.

A kelet-európai fejlődési narratívák globális újraértelmezése

A posztszocialista „piacgazdasági átmenet” uralkodó neoliberális olvasata a kelet-európai államszocialista időszakot az elmaradt fejlődés és modernizáció, a túlzott állami központosítás és bürokrácia, a pazarló és színvonaltalan termelés, illetve a torz társadalmi struktúrák belső sajátosságaival jellemezte. Azonban a „piacgazdaság” és a „tervgazdaság” ideológiai megkülönböztetése a hidegháborús időszakban elfedte a kapitalista és szocialista világok közötti globális összefonódásokat, amely különösen érvényes a világgazdaságba fokozottan integrálódó kelet-európai gazdaságokra. Jelen kutatás ezt az egyoldalú, elszigeteltséget hangsúlyozó narratívát vitatja. Érvelése szerint az államszocialista magyar gazdaság fejlődését alapvetően a világgazdaságba való sajátos integrációjának és felzárkózási stratégiáinak folyamata (vö. „magyar modell”), a nemzetközi munkamegosztásban elfoglalt félperifériás pozíciója és a globális gazdasággal való kölcsönös függőségi viszonya határozta meg. A kutatás a világrendszer-elemzés, a dependencia elméletek és a globalizációkutatás legújabb megközelítései alapján igyekszik a szocialista időszakbeli magyar tudástermelés és szakpolitika irányait külső geopolitikai és világgazdasági lehetőségfeltételeivel összefüggésben, kölcsönkapcsolatban értelmezni.

A kis méretű, erőforrásokban szegény és „nyitott” magyar gazdaság az 1960-as évektől felélénkülő kelet-nyugati viszonyok és világgazdasági fellendülés eredményeképpen importhelyettesítő iparosítását exportorientált növekedésre váltotta fel. Az ország nyugati és szovjet technológiaimporttal és hitelfelvétellel, a hagyományos partnerein túl pedig a „Harmadik világgal” vagy fejlődő országokkal kötött gazdasági egyezményekkel és beruházásokkal, valamint a második világháború utáni nemzetközi integrációkból (KGST, ENSz, GATT) származó előnyök megszerzésével kívánta megalapozni gazdasági felzárkózását. A kelet-európai országok, különösképpen Magyarország, integránsan kapcsolódtak az új nemzetközi szervezetek keretében globalizálódó világgazdaságba, amelynek fejlődési irányai és ciklusai külső feltételekként egyre inkább meghatározták a helyi gazdaságpolitikákat. A gazdaságtörténeti beszámolók azonban ritkán elemzik a fejlesztési irányokat „háttérben” meghatározó szakértői hálózatokat és szakpolitikai tudáscserét, amelyek a fejlődési mintákat és orientációkat megalapozták.

A magyar államszocialista gazdaságföldrajz és területi tervezés transznacionális értelmezése

Jelen kutatás célja a fentiek nyomán a globális vagy transznacionális történeti irányzathoz kapcsolódó tudásföldrajzi és szakpolitika-áramlási elemzések szakirodalma alapján feltárni, hogy a magyar államszocialista gazdaságföldrajz és területi tervezés fejlődése milyen nemzetközi tudáshálózatokba, geopolitikai viszonyrendszerekbe és világgazdasági felzárkózási stratégiákba ágyazódott. A kutatás hipotézise szerint a félperifériás Magyarországon a regionális tervezés lehetőségei és irányai szorosan összefonódtak a világgazdasági ciklusokkal, a hegemónváltásokkal és a külső finanszírozás lehetőségeivel. A háború után fellendülő világgazdaság, a poszt-sztálini szovjet politika és a felerősödő kelet-nyugati közeledés strukturális adottságai járultak hozzá a magyar és a kelet-európai regionális tervezés intézményesedéséhez (1958). A kutatás rámutat, hogy az államszocializmus 1960-as évekre kibontakozó „technokrata fordulata” a korabeli nemzetközi trendekkel, így a nyugati „kvantitatív forradalommal” és az integrációs törekvésekkel összefüggésben történt, amely megalapozta a regionális gazdaságtan és a regionális tudomány hazai intézményesülését.

A kelet-európai térség új irányait jelölték ki a poszt-sztálini időszak szovjet pártkongresszusai (1956–1966), amelyek a „távlati tervezés” bevezetése mellett a szocializmus tudományos megalapozását, a tervezésben alkalmazandó matematikai közgazdaságtani módszerek kifejlesztését (modellezés, prognózis), illetve a kapitalista országok és a világgazdaságba való integráció vizsgálatát jelölték ki. A matematikai módszertan és a racionális tervezés „semlegessége” (technokratizmus) megfelelő ideológiai alapot nyújtott a nyugati – főleg amerikai – „kvantitatív forradalom” révén globálisan terjedő közgazdasági szemléletek és modellek (regionális tudomány, regionális gazdaságtan) „kritikai” adaptálására a szovjet és a kelet-európai oldalon. Az 1960-as évektől élénk globális tudáscserék és viták zajlottak a városi és regionális tervezés módszereiről: a „kelet” a fejlett nyugati módszerek, a „nyugat” pedig a központi tervezés lehetőségei iránt érdeklődött.

Magyarországon az „új gazdasági mechanizmus” piaci reformfolyamata alatt fokozódó igény mutatkozott a korszerű tértervezési modellek elsajátítására, amelyek különösen a kis méretű kelet-európai államok országos léptékű távlati terveiben teljesedhettek ki, a nyugati és „Harmadik világbeli” országok nagy érdeklődésére (pl. 1971-es Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció). Magyarország a világgazdaság hierarchiájában elfoglalt félperifériás pozícióján a nemzetközi integrációkban való részvételével igyekezett javítani (KGST, ENSz Iparfejlesztési Szervezete és a Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája, GATT). A KGST-integráció keretében megjelenő tervkoordináció a regionális tervezési tapasztalatcserét, a fokozódó globális nyitottság pedig a nyugati szakmai konferenciákon való részvételt és a nemzetközi szakértői hálózatok kiépítését tette lehetővé (Nemzetközi Földrajzi Unió konferenciái, Ford-ösztöndíjak, ENSz szervezetek és projektek, közös szemináriumok, csereprogramok, vegyesbizottságok). Mindeközben az 1950-es évek dekolonizációs hulláma után az exportstratégia, tudástranszfer és presztízsberuházások révén felértékelődő „Harmadik világban” számtalan területi tervezési projekt valósult meg az 1960-as és főleg a 1970-es évektől (a KGST bővülésével). Ezekbe magyar tervezők is aktívan bekapcsolódtak, sőt több fejlődő ország is kelet-európai felzárkózási mintákat keresett (pl. Ghána, Tanzánia, Kuba, Vietnám, Algéria, Egyiptom, Indonézia, Peru, Chile). A kutatás célja tehát együttnézni a centrum-félperiféria és félperiféria-periféria közötti szakértői kapcsolatokat a magyar államszocialista területi tervezés történetének transznacionális újraértelmezése érdekében.

A magyar területi tervezés a rugalmas és interdependens világgazdasági fejlődésben

Míg Magyarországon az 1949 utáni kommunista párturalmi normalizálódást a szovjet rendszer bevezetése (rajonírozás, tanácsrendszer) és a bizonytalan geopolitikai körülmények közötti autark gazdaságpolitika és extenzív nehéziparosítás jellemezte, addig a reformfolyamat „piaci szocializmusának” útjára lépve a képzett szakembergárda (technokraták) és az intenzív exportágazati termelés képezte a világgazdaságba való integráció alapjait. Az 1960-as évektől erősödő exportorientált, szelektív és rugalmas piaci viszonyokra termelő iparfejlesztés a termelőágak és a településhálózat tudományos „racionalizálását”, a tercier szektor és az infrastruktúra fejlesztését, illetve a vidék iparosítását követelte meg (az export-cserealapot agrár-, könnyű-, gép- és vegyipari termékek biztosították). A kutatás a gazdaságos termelési profilokat előtérbe helyező közgazdászok és gazdaságföldrajzosok (iparlobbi), és a jóléti, fogyasztói igényeket és infrastrukturális fejlesztéseket előirányzó építészek és regionális tervezők (urbanista lobbi) közötti „körzetesítési” vitákat ebben a tágabb kontextusban értelmezi. A távlati tervezéssel az 1970-es évekre előtérbe kerültek a kockázatszámítási, a vállalati viselkedést figyelembe vevő és a területi decentralizációt célzó területpolitikák. Az 1973–79-es kőolajválság utáni rugalmas, posztfordi világgazdaság előhívta a vállalatközi kooperációk, a versenyképes kis és közepes méretű üzemek telepítésének igényét, a telepítési tényezőkben pedig fokozottan megjelent a piaci bér-, ártényező és a „gazdasági térbeliség” relacionális fogalma (pl. ártávolságok).

A kutatás célja megvizsgálni, hogy a fenti gazdaságpolitikai kihívásokra hogyan reagált a magyar gazdaságföldrajz és a területi tervezés tudományos és szakpolitikai közege. A változások ugyanis a szocialista és kapitalista rendszerek közötti elméleti átjárhatóságok kidolgozását igényelték, amely a korabeli nemzetközi szakmai diskurzusok fő kérdése is volt („terv–piac” vita). Ez a probléma különösen a neoklasszikus közgazdasági alapokon álló telephely- és vonzáskörzet-elméletek (von Thünen, Weber, Lösch, Christaller) szocialista „lefordításában” érvényesült, amelyek – változó módon és mértékben – a piaci környezet (pl. járadékelmélet) mellett egy központosított államhatalmi struktúrát feltételeztek a tervezésben. Ezek az elméletek képezték a főbb ipartelepítési és településhálózat-fejlesztés szakpolitikák tudományos megalapozását, és a regionális gazdaságtan vagy regionális tudomány kánonját. Habár a telephelyelméleteket és a központi helyek elméletét a két világháború közötti időszakban (pl. Hantos Gyula, Prinz Gyula, Mendöl Tibor) és a korai kommunista időszakban is használták, különösen a bonyolult kvantitatív módszerek, a rendszerelmélet és a piaci viselkedést számításba vevő probabilisztikus elméletek (játékelmélet, Monte Carlo diffúziószimuláció) nyugati elterjedésével kerültek előtérbe az 1960-as évektől. A kutatás a kelet-nyugati szakértői kapcsolatok és tudáscsere, és a telephelyelméletek és a központi helyek elmélete eltérő alkalmazásainak fényében vizsgálja a hazai tértervezés fejlődését.

Posztszocialista folytonosságok a területi tervezésben

Holott az ország hitelválság utáni eladósodása a reformok visszaszorítását, a gazdasági pangást, a központosítás megerősítését és a területi tervezés átmeneti hanyatlását idézte elő, az 1980-es évekre jelentősen intézményesülő regionális tervezés egyre inkább nyugatról átvett tudáskészletet kanonizált, amelyeknek fontos szerepük volt az ún. „piacgazdaságtani átmenetben”. Az államszocialista időszak területi tervezéséhez kapcsolódó szakpolitikák alapvetően meghatározták az ország posztszocialista időszaki térszerkezetét (lásd pl. 1971-es és 1986-os OTK). Kevésbé ismeretes azonban, hogy az 1970-es évekre megszilárduló regionális tervezői kánon kialakulása megalapozta a rendszerváltás utáni irányok, a regionális tudomány fokozott intézményesedését is, amelynek szocialista időszakbeli tudásbázisa az állami redisztribúció funkcióját jelentős mértékben átvevő Európai Unió regionális politikájában érvényesült (lásd 1996-os Országos Területfejlesztési Koncepció). A kutatás rámutat továbbá a Paul Krugman által fémjelzett „új gazdaságföldrajz” tudáskészletének szocialista előtörténetére és tapasztalataira, amelyet a neoklasszikus közgazdaságtani kánon egyoldalú narratívája a mai napig elfed.

A kutatás időszerűsége és indokoltsága

A területfejlesztési és közigazgatási politikáról számtalan cikk és kézikönyv született, azonban ezek jellemzően számos olyan hiányossággal rendelkeznek, amelyet jelen kutatás igyekszik pótolni vagy kiegészíteni:

  • A magyar gazdaságföldrajz és területi tervezés kialakulását nem a kurrens tudománytörténeti, tudományszociológiai és tudományföldrajzi elméletek alapján értelmezik (pl. diskurzusok, tudástőke-viszonyok, mezőelmélet, hálózatok, tudásföldrajzi kapuőrök, hegemóniaviszonyok). A korabeli szakpolitikai törekvéseket nem a nemzetközileg változó tudományos diskurzusokban helyezik el, és nem foglalkoznak a tervezési elméletek tudásszociológiai értelmezésével vagy politikai gazdaságtani összefüggéseivel sem. Jellemzően a helyi politikák leírását és dokumentálását végzik el, és csak a területpolitikák adott gyakorlati alkalmazásainak logikájából és eredményeiből indulnak ki.
  • A hazai szakértői csoportok kialakulását és intézményesedési folyamatát jellemzően nem, vagy elfogultan vizsgálják (a visszaemlékezésekben az adott „iskolához” tartozók saját szempontjai szerint beszélik el), nem végzik el ennek elméletileg megalapozott, összehasonlító elemzését és a politikai gazdasági feltételeinek vizsgálatát, valamint a szakértői vitákat sem ennek fényében dolgozzák fel (pl. a gazdaságföldrajzosok és urbanisták közötti viták az 1960-as években, vagy az 1971-es OTK körüli viták).
  • Nem reflektálnak kellőképpen a második világháború előtti és a kommunista hatalomátvétel utáni területi tervezés közötti törések és folytonosságok összetett viszonyára, illetve a szocialista időszakban képződőtt elbeszélések (narratívák) egymásra rakódására és funkciójára sem. Ugyanígy a magyar gazdaságföldrajz, területfejlesztés és regionális tudomány rendszerváltás utáni fejlődését és irányait sem kapcsolják össze a szocialista időszak reformfolyamata során (1960-as évek) és konszolidációs időszakában (1970-es évek) kialakult tudáskánonnal és tudományos szemléletekkel, holott ezek erős folytonosságot mutatnak az Európai Uniós integráció folyamatában alkalmazott redisztributív tervezéssel.
  • A szovjet hatásokat megemlítik, de a hazai folyamatokat nem kapcsolják össze a globális viszonyokra reagáló szovjet tudománypolitika változásával, és egyáltalán nem kapcsolják össze a nyugati világ folyamataival (pl. „kvantitatív forradalom”), illetve nem helyezik el a kelet-nyugati geopolitikai, geoökonómiai és globális tudományos viszonyrendszerben.
  • Habár a magyar beszámolókban szerepelnek utalások a nemzetközi trendekre, párhuzamokra és kapcsolódásokra is, de a magyar területi tervezés fejlődését kizárólag a helyi viszonyok alapján és helyi relevanciával, a világ többi részétől teljesen elszigetelten mutatják be és magyarázzák. Nem világítanak rá annak tudásföldrajzi vagy szakpolitika-áramlási kontextusára, a területi tervezés intézményesedésének fontos nemzetközi feltételeire, illetve a nemzetközi szakértői hálózatokat és a nemzetközi szervezetek szerepét sem vizsgálják (pl. KGST tervkoordinációs bizottságok és az ENSz szervezetei, különösen az Iparfejlesztési Szervezete és a Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája).
  • Nem foglalkoznak a magyar tervezéselméletek alapjául szolgáló nemzetközi tapasztalatokkal és mintákkal. Ugyanígy nem kapcsolják össze a szovjet tervezési tudás és a nyugati „kvantitatív forradalom” tértervezési elméletei adaptációinak sajátos módjaival, illetve a „Harmadik világba” vagy „fejlődő országokba” való magyar (és kelet-európai) tudástranszferrel és adaptációkkal sem.
  • A hazai területpolitikát nem elég rendszerezetten kapcsolják össze a Magyarország világgazdaságban és nemzetközi viszonyrendszerekben elfoglalt félperifériás pozíciójából fakadó gazdaságpolitikai törekvésekkel (pl. exportorientált növekedési stratégia), az exportstratégia, az eladósodás és a nemzetközi finanszírozás, a geopolitikai lehetőségek által szabott gazdaságpolitikai mozgástér alakulásával.
  • Nem vizsgálják a magyar gazdaságföldrajz, területfejlesztés és regionális tudomány tudásának és koncepcióinak kapcsolódását a hazai reformközgazdászok átalakuló diskurzusához (mintakövetés), holott az 1960-as évektől megjelenő, világgazdaságra fókuszáló tervhivatali és kutatóintézeti munkák alapvetően meghatározták a globális földrajzi tudás koncepcionális irányait. Ezzel szemben a hazai geográfia jellemzően a belföldi tervezésben és nem a világgazdaság aktív kutatásában érvényesült.

A kutatás innovációja, hogy a hazai szakirodalomból hiányzó fenti szempontokat érvényesítve, és a kurrens tudomány- és szakpolitika-elemzési módszerek alkalmazva, a hazai folyamatokat nemzetközi perspektívában és globális összefüggésrendszerben helyezi el. Eredményei rámutatnak a globalizált világgazdaságtól függő magyar regionális tervezés történeti irányaira, nemzetközi hálózataira és változó fejlődési mintáira. Mindez fontos tanulságokkal szolgálhat Magyarország jövőbeli fejlődési irányainak, a fejlesztő állam lehetőségeinek és a globalizált világgazdaságtól függő területpolitika lehetséges irányainak megértéséhez és hosszú távú megalapozásához.

English version

 

The transnational history of Hungarian economic geography and spatial planning in the state-socialist era, 1949-1989

Research plan

The importance of global and transnational history

Global or transnational history emerged in the past one and a half decades as a fresh, quickly spreading research approach. The traditional historiography which had its origins in the 19th century, dealt with world historical events and processes in an Eurocentric perspective that idealized Western development, and in nation-state „boxes” (referred to as methodological nationalism). However, parallel to increasing globalization and world economical restructuration in previous times, there is an increase in studies focusing on global comparativity, interdependent relations and networks. These studies analyze local scientific and policy development paths not in nation-state frameworks, but in their global embeddedness and transnational interconnectivity. The critical and revisionist appeal of this new approach confronts the dominant narratives on global economic development produced by the center, as it reinterprets global historical processes with the inclusion of voices in the periphery.

The reconceptualization of Eastern European development narratives

The dominant neoliberal narrative of the postsocialist „market transition” still refers to the Eastern European state-socialist era in an ordered discourse of the inner traits: underdeveloped modernization, state centralization and bureaucracy, inefficient economy and low production standards, and distorted social structures. However, the ideologically loaded distinction of the „market economy” and the „planned economy” in the Cold War era concealed the global intertwinedness of capitalist and socialist worlds, which was especially the case for Eastern European countries which became ever more integrated into the world economy. This research contests this one-sided narrative that emphasizes demarcation. It argues that the development of the state-socialist Hungarian economy was determined by its specific strategies of integration and catching up to the world economy (cf. „Hungarian model”), in the context of its semiperipheral position in the international division of labour and its interdependent relation to the global economy. The study turns to recent perspectives in globalization studies, notably world-systems analysis, dependency theory and postcolonial theory to look at the directions of socialist era Hungarian knowledge production and policy-making in its connections and interdependence with geopolitical and world economical conditions of possibilities.

The small-sized, resource poor and „open” Hungarian economy shifted its import substitution industrialization to export-oriented growth due to the development of East-West relations and the world economic boom in the 1960s. The country aimed to base its development on acquiring Western and Soviet technology imports and loans, and apart from traditional partners (like the European Economic Community) conducting foreign economic agreements and investments to the „Third World” or developing countries, and gaining benefits from post-WWII international integrations (Comecon, UN, GATT). Eastern European countries, especially Hungary, were integrally connected to the globalizing world economy through these new international organizations, and global development trends and economic cycles also provided the outer conditions of local economic policies. However, accounts of economic history seldom analyze the networks of experts or the exchanges in policy knowledge, which laid the foundations of development models and orientations „behind the scenes.”

The transnational interpretation of Hungarian state-socialist economic geography and spatial planning

Following from the above, the aim of this study is to apply recent literature on the geographies of knowledge and policy mobilities with global and transnational history to reveal the international knowledge networks, geopolitical relations and world economic integration strategies that affected Hungarian state-socialist economic geography and spatial planning. The hypothesis of the research is that in semiperipheral Hungary the development path of regional planning was closely intertwined with world economic cycles, world hegemonic shifts, and external financing. The structural settings of the post-war world economic boom, post-Stalinist Soviet politics and increasing rapprochement in East-West relations led to the establishment of Hungarian and Eastern European regional planning (1958). The research shows that the „technocratic turn” emerging in the 1960s under state-socialism was closely connected to contemporary international trends, thus the Western (mostly American) „quantitative revolution” and efforts of integrating into the world economy, all of which conditioned the institutionalization of Hungarian regional economics and regional science.

The new directions of the Eastern European region were set by the Soviet Party congresses of the post-Stalinist era (1956-1966), which apart from introducing „long-term planning”, outlined directives for achieving the scientific foundations of socialism, the development and application of mathematical economic methods (modeling, prognosis), and the study of capitalist countries and world economic integration. The technocratic „neutrality” of mathematical methods and rational planning served as the ideological basis of the „critical” adaptation of globally spreading Western – mostly American and British – neoclassical economic perspectives and models of the „quantitative revolution” (regional science, regional economics). From the 1960s, there evolved active global debate and knowledge exchange of urban and regional planning methods: the East was seeking highly developed Western methods, while the West was interested in the promises of central planning.

In Hungary, the semi-market reforms of the „New Economic Mechanism” generated increasing demand for adapting modern spatial planning models, which were considered to be fully and holistically applicable in the long-term plans of small-sized, centrally planned Eastern European states (e.g. the 1971 Plan for National Settlement Network Development), a characteristic that caught the eyes of many „Third World” countries. Hungary’s semi-peripheral position in the hierarchy of the world-system was to be improved by participating in and benefiting from newly developed international organizations (Comecon, UNIDO, UNCTAD, GATT). Long-term planning coordination in Comecon enabled exchange in regional planning experiences, while increasing global openness facilitated the participation in Western conferences and the establishment of international expert networks (conferences and world congresses of the International Geographical Union, Ford scholarships, UN organizations and projects, joint seminars, exchange programs, joint committees). In the meantime, the 1950s wave of decolonization facilitated export strategy, knowledge transfer and prestige investments aiming at the „Third World”, which saw the establishment of a number of spatial planning programs in the 1960s and especially the 1970s (with the expansion of Comecon). Hungarian planners were also active participants in these programs, while many developing countries explicitly sought models of catching up that stemmed from Eastern Europe (e.g. Ghana, Tanzania, Cuba, Vietnam, Algeria, Egypt, Indonesia, Peru, Chile). The aim of this research is to look at expert connections both between the center-semiperiphery and the semiperiphery-periphery in order to reevaluate the history of Hungarian state-socialist spatial planning in a transnational perspective.

Hungarian spatial planning under flexible and interdependent world economic development

While in Hungary the normalization era after 1949 under communist Party rule led to the introduction of the Soviet system (rayonization, council system) and the autarchic economic policy of extensive heavy industrialization in a precarious geopolitical environment, later trends towards „market socialism” in the reform process necessitated a trained professional staff of planners (technocrats) and more intensive production in export branches, which constituted the basis of integration into the world economy. This called for the „complex” scientific „rationalization” of selective, export-oriented and flexible industry development and the settlement network, the development of the tertiary sector and infrastructure, and the industrialization of the countryside (export exchange mostly consisted of agrarian, light, machinery and chemical industry goods). This research thus interprets contemporary „regionalizing debates” (körzetesítési viták) between the industrial lobby of economists and economic geographers who were opting for territorial production profiles, and the urbanist lobby of architects and regional developers who called for raising welfare and consumption levels and developing infrastructure in this broader political economic context. With long-term planning, spatial policies focusing on risk management, company behavior and territorial decentralization came to the fore in the 1970s. The flexible, post-Fordian world economy after the 1973–79 oil crisis generated greater demand for intercompany cooperation, competitive small or medium-sized production units, warehouse reserves, while among location factors emerged market-based wage and price factors and the relational term of „economic spatiality” (e.g. price distances).

The aim of this research is to examine how the scientific and policy-making environment of Hungarian economic geography and spatial planning reacted to the above challenges in economic policy. These changes called for the development of permeability between socialist and capitalist systems, which was one of the most important international discourses of the era („market and plan” debate). This problem especially surfaced in the socialist „translations” of location theory and central place theory (von Thünen, Weber, Lösch, Christaller), which – in differing ways and extent – were based on marginalist economic foundations and supposed a market environment (e.g. ground rent theory) and a state-centralized structure in planning. The importance of these theories is shown by the fact that they constituted most of the scientific foundations and legitimation of contemporary policies in industry location and settlement network development, and also constituted the scientific canon of an emerging regional economics and regional science parallel to the West. Although location theory and central place theory had already been used in the interwar era (e.g. Gyula Hantos, Gyula Prinz, Tibor Mendöl) and the early communist period, they came to the fore from the 1960s Western spread of sophisticated quantitative methods, systems theory and probabilistic models that took into account market behavior (game theory, Monte Carlo simulations in diffusion). The research thus analyses East-West scholarly and expert connections and knowledge exchange, and interprets the development of Hungarian spatial planning in light of the differing applications of location theories and central place theory in the East and the West.

Postsocialist continuities in Hungarian spatial planning

The policies of spatial planning under the state-socialist era essentially determined the postsocialist spatial structure of the country (e.g. the 1971 and 1986 reconfiguration of the National Plan for Settlement Network Development). Whilst the increasing indebtedness of the country following from financialization trends after the oil crisis led to the rollback of reforms, economic stagnation, strengthening centralization, and a temporary decline in spatial planning, the strongly institutionalized regional planning in the 1980s (a network of research institutes under the Hungarian Academy of Sciences existed from 1984) increasingly sought to canonize Western spatial planning knowledge and methods, which proved to be important in the so-called „market transition”. It is less well-known however, that the emerging regional planning canon of the 1970s laid the foundations of the increasing institutionalization of Hungarian regional science and general developments after the system change, when planning came to a revival in the European Union regional policy, which took over much of state redistributional functions (signaled by the 1996 National Plan for Spatial Development). This research also elucidates the socialist history and experiences of regional planning knowledge later highlighted by the „new economic geography” of Paul Krugman in the 1990s, which is concealed by the one-sided narrative of neoliberal triumphalism and neoclassical economics to this day.

 

 

Debating geographical determinism in the seminars of professor Sárfalvi

English

“Even the fact, that the the place of seminars were substituted from rigid classrooms to professor Sárfalvi’s own room crammed full of books, changed the environment, and it was unusual that the “classes” gave floor to heated debates; I remember, for example, that many of us really sided with the anti-Marxist Huntington and Teleki in the issue of determinism, and this could be openly argued for. (Tried if we would the same in the infamous scientific socialism seminars…)”

These rememberings are really interesting, since on the one hand they show contemporary reading experiences, and the other, the “counter-discourses” in the socialist era university environment, and the kind of knowledge used to construct a(n alternative) geographer identity.

Hungarian

“Már maga a tény, hogy a rideg tanterem helyett Sárfalvi tanár úr könyvektől roskadozó szobájában folytak a szemináriumok, oldottabbá tette a hangulatot, és szokatlan volt, hogy az “órákon” parázs viták is folytak; emlékszem pl., hogy többen igencsak az antimarxista Huntington és Teleki pártján álltunk a determinizmus kérdését illetően, és ezt ott bátran ki lehetett fejteni. (Próbáltuk volna ugyanezt a híres-neves tud. szoc. szemináriumokon…).”

(Horváth Gergely: Az európaiság gondolatának tükröztetése a földrajztanár-képzésben. In: Probáld Ferenc (szerk.): Pro Geographia Humana. ELTE Eötvös Kiadó. p. 90.)

Nagyon érdekesek ezek a visszaemlékezések, hiszen egyfelől rávilágítanak a korabeli olvasmányélményekre, másfelől a szocialista egyetemi környezetben megjelenő “ellendiskurzusokra,” azaz hogy milyen tudáshoz kapcsolódóan alakítottak ki “ellenzéki” földrajzos identitást a hallgatók.

Egyébként pedig Ellsworth Huntingtonról van szó, aki az amerikai eugenika és fajegészségügy egyik oszlopos tagjaként és a Yale egyetem professzoraként az amerikai bevándorláspolitikára is nagy hatással volt. Támogatta többek között a korabeli elitista oktatáspolitikát, a fogyatékkal élők és alacsony IQ-jú emberek sterilizálását (ennek több tízezer ember esett áldozatul). Elméleteiben a faji kiválasztódás , illetve az éghajlati energiáknak a civilizációk vagy fajok fejlődésére vonatkozó hatásai mellett érvelt, a “néger”, “ázsiai”, és bizonyos európai (pl. magyar) népeket alacsonyabb rendűnek tartotta a nyugati, elsősorban angolszász népeknél. Az 1930-as évek végére az amerikai geográfusok nagy része igyekezett háttérbe szorítani nézeteit.