A magyar földrajztudomány szovjetizációja

A héten írtam egy kutatási tervet az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában végzendő kutatásomhoz, amely az alábbiakban olvasható:

Jelen kutatás a kommunista hatalomátvétel és a szovjetizáció hatását vizsgálja a magyar földrajztudományban. Ennek során az érintett geográfusok életpályáival és a velük kapcsolatban lévő politikai szereplőkkel, a tudomány és a hatalom összefonódásával foglakozik. A kutatás célja a tudományos diskurzust meghatározó személyes viszonyok és politikai pozíciók jobb megismerése az ÁBTL anyagain keresztül, elsősorban az ügynöktevékenységekre fókuszálva. Emellett a kutatásban elsősorban a társadalomföldrajz képviselői kerülnek előtérbe, mert az ő tevékenységük politikailag veszélyesebbnek minősült a párthatalom számára.

1949-ben a Belügyminisztérium határozata a földrajztudományhoz és különösen Teleki Pál alapító tevékenységéhez köthető intézményeket (pl. Államtudományi Intézet) felszámolta vagy működésüket felfüggesztette. A Magyar Földrajzi Társaság (MFT) működését és folyóiratát, a Földrajzi Közleményeket (1873– ) 1952-ig szüneteltették. A geográfus akadémikusokat ún. „tanácskozó tagokká” nyilvánították, amely a státuszuk és jogkörük elvételét, az akadémiai döntéshozatalból való kizárásukat jelentette. Ez a négy akadémikus Cholnoky Jenő (1870–1950), Prinz Gyula (1882–1973), Bulla Béla (1906–1962) és Mendöl Tibor (1905–1966) voltak. Fodor Ferenc megindított akadémiai felvételi eljárását szintén felfüggesztették. Több neves geográfust, többek között az Államtudományi Intézet igazgatóját, Rónai Andrást kényszerrel nyugdíjaztak. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Emberföldrajzi Tanszékét átnevezték Általános Gazdaságföldrajzi Tanszékre, a tanszékvezető Mendöl tanítványait (Major Jenő, Zombai Pál, Wallner Ernő, Lettrich Edit, Száva-Kováts Endre) fokozatosan félreállították, végül az egyetemről eltávolították.

Az 1949 és 1952 közötti átszervezések hatására a kommunista pártpropagandában jelentős szerepet vállaló geográfusok kerültek a MFT vezetésébe. Ezek közül Simon László a Mendöl-tanítványok közül a még egyetemi hallgató Száva-Kováts Endrét (1928– ) a Köznevelés újság 1949. október 1-i cikkében a kommunista rendszer ellenségeként mutatta be. (Sz-K. Endre apját, Sz-K. József meteorológus professzort koholt vádakkal börtönözték be és távolították el a tudományból.) 1948-ban a külföldi illegális kommunista tevékenységéből hazatérő Markos Györgyöt Nagy Tamás kurátor kérte fel az újonnan átszervezett Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Gazdaságföldrajzi Tanszékének vezetésére. A „burzsoá” és a „marxista” geográfusok között éles konfliktus bontakozott ki a szovjet felfogás és a marxista-leninista ideológia átvétele körül, mely utóbbinak élharcosa Markos György volt. A „marxista” geográfiát támogatók közül például Enyedi György (később akadémikus), Cravero Róbert, Matheika Március, Vörösmarti Antal, Antal Zoltán, Tatai Zoltán, Bora Gyula, Krajkó Gyula, Kovács Csaba vagy Kóródi József – többségük Markos tanítványai – a „burzsoá” ember/társadalomföldrajz meghaladását és a gazdaságföldrajz népgazdasági tervezésben való alkalmazott szerepkörét támogatták.

A kutatás nemcsak a „burzsoának” titulált geográfusok tragikus sorsával, hanem a marxista-leninista ideológiát aktívan terjesztő, fontos hatalmi pozícióban lévő geográfusok és regionális tervezők meghurcolásával is foglalkozik. A MKKE-n Bácskai Tamás közgazdász besúgóként jelentett Markos Györgyről, akinek dékáni tisztségéről való leváltását és az egyetemről való eltávolítását javasolta 1957-ben, és ezzel hozzájárult 1958-as félreállításához az 1956-os események alatti „ellenforradalmi” tevékenysége miatt (Petőfi Kör).[1] Markos mellett a regionális tervezés egyik hazai alapítóját, Perczel Károly építészt kommunista tevékenysége ellenére a Rajk-perben koholt vádakkal életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték, 1954-ben Nagy Imre amnesztiájával szabadult.

A kutatás azt a csoportot is vizsgálja, akik 1955-ben jöttek a Szovjetunióból Magyarországra, és szereztek a magyar földrajztudományban fokozatot. Radó Sándor a Szovjetuniónak kémkedett a második világháború alatt Svájcban, és 1955-ben tért vissza Magyarországra. Egyetemi végzettségének hiánya ellenére fontos kartográfiatudományi pozíciókat szerzett, és Markos György után elnyerte a MKKE Gazdaságföldrajzi Tanszékének vezetését 1958-ban. Fontos hatalmi pozíciói és pártkapcsolatai révén jelentős tekintélytiszteletet épített ki magának a kartográfiában és a geográfiában egyaránt. Az ÁBTL életrajzi nyilvántartása szerint Lehel Artúr az 1920-as években az USA-ban, az 1928-tól a Szovjetunióban kommunista pártmunkásként tevékenykedett, később egyetemi végzettség nélkül szerezte meg a földrajztudományok kandidátusa címet Moszkvában (1945), aztán a Szovjet Tudományos Akadémia Földrajzi Intézetének tudományos munkatársa lett (1934–38, 1940–46). 1955 elején tér Magyarországra, ahol először politikai munkatársként dolgozik különböző minisztériumi szerveknél, később a BM II/3. osztály alosztályvezetője lesz, végül rendőrezredesként megy nyugdíjba. Azonban a nyilvántartásból hiányzik, hogy 1959-ben a MTA előtt elismerteti kandidátusi fokozatát, és a Magyar Földrajzi Társaság választmányi tagja lesz 1959 és 1962 között. A tudományos, ezen belül földrajztudományos munkássága ismeretlen, tudományos munkát magyar nyelven nem publikált. 1959-ben Mendöl Tibor „Általános településföldrajz” c. kéziratáról (1957) az Akadémiai Kiadó megbízásából politikailag elmarasztaló kritikát írt, Mendöl munkájának kiadása egészen 1963-ig húzódott (ELTE Egyetemi Levéltár, Mendöl Tibor iratai). Mendöl Tibor a személyét ért támadások eredményeként akadémiai fokozatot csak posztumusz kapott 1966-ban.

Az említett esetek jól demonstrálják, hogy az ÁBTL-ben végzendő kutatás jelentősen hozzájárulna a földrajztudomány szinte elfeledett, „sötét” időszakának feltárásához. A kutató jelenlegi tudománytörténeti kutatásaiban életrajzi interjúkat végez a még életben maradt szereplőkkel (pl. Száva-Kováts Endre, Kóródi József), illetve levéltári kutatást végez a MTA Levéltárában, az ELTE Egyetemi Levéltárában és a Magyar Országos Levéltárban.

[1] Lásd: Laczik, E. (2005): Egy besúgó tisztikereszttel: Bácskai Tamás a hálózat szolgálatában. Magyar Nemzet, január 31. http://mno.hu/migr/egy-besugo-tisztikereszttel-589369. Laczik, E. (2005): Bácskai Tamás bevallotta ügynökmúltját. Magyar Nemzet, január 31. http://mno.hu/migr_1834/bacskai-tamas-bevallotta-ugynokmultjat-589283

Reklámok

1956 és a szocialista területi tervezés

Szombat 11 és 13 óra között megtartottam előadásomat az 1956-ról szóló, Egerben tartott konferencián, amelynek témája “1956 és a szocializmus: válság és újragondolás“. Az előadás egy már korábban beharangozott szekció része volt, amit a Helyzet Műhellyel szerveztünk “Megszakítás és folytonosság: 1956 szerepe a szakértői tudástermelésben” címmel.

Az előadásom elérhető itt.

Bal: Markos György; jobb: Perczel Károly feleségével

Két életrajzot elemeztem az 1950-es évek területfejlesztési szakértőcsoportjainak kialakulása és azok intézményesedése folyamatában.  Markos György és Perczel Károly, sok szempontból nagyon eltérő egyéniségek voltak, habár hasonlóan kalandos utakat éltek meg. Mindketten hittek a kommunizmusban, fiatalon emigrációban éltek, és végül a második világháború során maradtak Magyarországon (Markos 1939-től, Perczel 1945-től). Mindkettőjüket a hazai területfejlesztés “iskolaalapítóinak” tartják, és egyiküknek sem volt köze eredetileg a földrajzhoz. Ugyanakkor két egészen eltérő “iskolát” és “életművet” hoztak létre: Markos az újjászervezett (Marx Károly) Közgazdaságtudományi Egyetemen mint tanszékvezető és későbbi dékán a gazdaságföldrajzi irányvonalat, Perczel pedig építészmérnökként a területi tervezés szakintézményeiben végzett (TERINT, ÉVM, VÁTI), vezető tervezői munkája révén egy urbanista irányvonalat alapozott meg. A kutatásaim során részben ennek a két embernek az életrajzát rakom össze, hiszen rajtuk keresztül jól megragadható a korabeli magyar “szocialista” gazdaságföldrajz és területi tervezés kibontakozása.

A magyar gazdaságföldrajz és területi tervezés transznacionális története az államszocialista időszakban, 1949-1989

>>Scroll down for english version

Az imént fejeztem be egy pályázathoz benyújtandó kutatási tervet, ami lényegében a doktori kutatásaim folytatását képezné a hazai empíria megkutatásával. A transznacionális történeti szemléletet követő kutatás az államszocialista időszak magyar gazdaságföldrajzának és területi tervezésének geopolitikai és világgazdasági feltételrendszereit vizsgálja, különös tekintettel a globális világgazdaságba való magyar integráció tudásföldrajzi viszonyaira.

A globális és transznacionális történelem jelentősége

Az utóbbi másfél évtized gyorsan terjedő, friss kutatási irányzataként jelent meg a globális vagy transznacionális történetírás. A 18-19. századi eredetű, hagyományos történetírás jellemzően a nyugati fejlődést idealizáló, eurocentrikus szemléletben és nemzetállami „dobozokban” (ún. módszertani nacionalizmus) tárgyalták a világtörténelmi eseményeket és folyamatokat. Azonban az utóbbi időkben fokozódó globalizációval és világgazdasági átrendeződésekkel párhuzamosan egyre inkább előtérbe kerültek a globális léptékű összehasonlításokat, kölcsönkapcsolati viszonyokat és hálózati rendszereket vizsgáló történeti munkák. Ezek a kutatások a helyi tudományos és szakpolitikai fejlődési utakat már nem nemzetállami keretekben, hanem globális beágyazottságukban és transznacionális összekapcsolódásaikban vizsgálják. Az új megközelítés kritikai, revizionista sajátossága, hogy a globális gazdaság fejlődését uraló centrum narratíváinak érvényesítése helyett a periféria megszólaltatásával, annak bevonásával értelmezi újra a globális történelem változásait.

A kelet-európai fejlődési narratívák globális újraértelmezése

A posztszocialista „piacgazdasági átmenet” uralkodó neoliberális olvasata a kelet-európai államszocialista időszakot az elmaradt fejlődés és modernizáció, a túlzott állami központosítás és bürokrácia, a pazarló és színvonaltalan termelés, illetve a torz társadalmi struktúrák belső sajátosságaival jellemezte. Azonban a „piacgazdaság” és a „tervgazdaság” ideológiai megkülönböztetése a hidegháborús időszakban elfedte a kapitalista és szocialista világok közötti globális összefonódásokat, amely különösen érvényes a világgazdaságba fokozottan integrálódó kelet-európai gazdaságokra. Jelen kutatás ezt az egyoldalú, elszigeteltséget hangsúlyozó narratívát vitatja. Érvelése szerint az államszocialista magyar gazdaság fejlődését alapvetően a világgazdaságba való sajátos integrációjának és felzárkózási stratégiáinak folyamata (vö. „magyar modell”), a nemzetközi munkamegosztásban elfoglalt félperifériás pozíciója és a globális gazdasággal való kölcsönös függőségi viszonya határozta meg. A kutatás a világrendszer-elemzés, a dependencia elméletek és a globalizációkutatás legújabb megközelítései alapján igyekszik a szocialista időszakbeli magyar tudástermelés és szakpolitika irányait külső geopolitikai és világgazdasági lehetőségfeltételeivel összefüggésben, kölcsönkapcsolatban értelmezni.

A kis méretű, erőforrásokban szegény és „nyitott” magyar gazdaság az 1960-as évektől felélénkülő kelet-nyugati viszonyok és világgazdasági fellendülés eredményeképpen importhelyettesítő iparosítását exportorientált növekedésre váltotta fel. Az ország nyugati és szovjet technológiaimporttal és hitelfelvétellel, a hagyományos partnerein túl pedig a „Harmadik világgal” vagy fejlődő országokkal kötött gazdasági egyezményekkel és beruházásokkal, valamint a második világháború utáni nemzetközi integrációkból (KGST, ENSz, GATT) származó előnyök megszerzésével kívánta megalapozni gazdasági felzárkózását. A kelet-európai országok, különösképpen Magyarország, integránsan kapcsolódtak az új nemzetközi szervezetek keretében globalizálódó világgazdaságba, amelynek fejlődési irányai és ciklusai külső feltételekként egyre inkább meghatározták a helyi gazdaságpolitikákat. A gazdaságtörténeti beszámolók azonban ritkán elemzik a fejlesztési irányokat „háttérben” meghatározó szakértői hálózatokat és szakpolitikai tudáscserét, amelyek a fejlődési mintákat és orientációkat megalapozták.

A magyar államszocialista gazdaságföldrajz és területi tervezés transznacionális értelmezése

Jelen kutatás célja a fentiek nyomán a globális vagy transznacionális történeti irányzathoz kapcsolódó tudásföldrajzi és szakpolitika-áramlási elemzések szakirodalma alapján feltárni, hogy a magyar államszocialista gazdaságföldrajz és területi tervezés fejlődése milyen nemzetközi tudáshálózatokba, geopolitikai viszonyrendszerekbe és világgazdasági felzárkózási stratégiákba ágyazódott. A kutatás hipotézise szerint a félperifériás Magyarországon a regionális tervezés lehetőségei és irányai szorosan összefonódtak a világgazdasági ciklusokkal, a hegemónváltásokkal és a külső finanszírozás lehetőségeivel. A háború után fellendülő világgazdaság, a poszt-sztálini szovjet politika és a felerősödő kelet-nyugati közeledés strukturális adottságai járultak hozzá a magyar és a kelet-európai regionális tervezés intézményesedéséhez (1958). A kutatás rámutat, hogy az államszocializmus 1960-as évekre kibontakozó „technokrata fordulata” a korabeli nemzetközi trendekkel, így a nyugati „kvantitatív forradalommal” és az integrációs törekvésekkel összefüggésben történt, amely megalapozta a regionális gazdaságtan és a regionális tudomány hazai intézményesülését.

A kelet-európai térség új irányait jelölték ki a poszt-sztálini időszak szovjet pártkongresszusai (1956–1966), amelyek a „távlati tervezés” bevezetése mellett a szocializmus tudományos megalapozását, a tervezésben alkalmazandó matematikai közgazdaságtani módszerek kifejlesztését (modellezés, prognózis), illetve a kapitalista országok és a világgazdaságba való integráció vizsgálatát jelölték ki. A matematikai módszertan és a racionális tervezés „semlegessége” (technokratizmus) megfelelő ideológiai alapot nyújtott a nyugati – főleg amerikai – „kvantitatív forradalom” révén globálisan terjedő közgazdasági szemléletek és modellek (regionális tudomány, regionális gazdaságtan) „kritikai” adaptálására a szovjet és a kelet-európai oldalon. Az 1960-as évektől élénk globális tudáscserék és viták zajlottak a városi és regionális tervezés módszereiről: a „kelet” a fejlett nyugati módszerek, a „nyugat” pedig a központi tervezés lehetőségei iránt érdeklődött.

Magyarországon az „új gazdasági mechanizmus” piaci reformfolyamata alatt fokozódó igény mutatkozott a korszerű tértervezési modellek elsajátítására, amelyek különösen a kis méretű kelet-európai államok országos léptékű távlati terveiben teljesedhettek ki, a nyugati és „Harmadik világbeli” országok nagy érdeklődésére (pl. 1971-es Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció). Magyarország a világgazdaság hierarchiájában elfoglalt félperifériás pozícióján a nemzetközi integrációkban való részvételével igyekezett javítani (KGST, ENSz Iparfejlesztési Szervezete és a Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája, GATT). A KGST-integráció keretében megjelenő tervkoordináció a regionális tervezési tapasztalatcserét, a fokozódó globális nyitottság pedig a nyugati szakmai konferenciákon való részvételt és a nemzetközi szakértői hálózatok kiépítését tette lehetővé (Nemzetközi Földrajzi Unió konferenciái, Ford-ösztöndíjak, ENSz szervezetek és projektek, közös szemináriumok, csereprogramok, vegyesbizottságok). Mindeközben az 1950-es évek dekolonizációs hulláma után az exportstratégia, tudástranszfer és presztízsberuházások révén felértékelődő „Harmadik világban” számtalan területi tervezési projekt valósult meg az 1960-as és főleg a 1970-es évektől (a KGST bővülésével). Ezekbe magyar tervezők is aktívan bekapcsolódtak, sőt több fejlődő ország is kelet-európai felzárkózási mintákat keresett (pl. Ghána, Tanzánia, Kuba, Vietnám, Algéria, Egyiptom, Indonézia, Peru, Chile). A kutatás célja tehát együttnézni a centrum-félperiféria és félperiféria-periféria közötti szakértői kapcsolatokat a magyar államszocialista területi tervezés történetének transznacionális újraértelmezése érdekében.

A magyar területi tervezés a rugalmas és interdependens világgazdasági fejlődésben

Míg Magyarországon az 1949 utáni kommunista párturalmi normalizálódást a szovjet rendszer bevezetése (rajonírozás, tanácsrendszer) és a bizonytalan geopolitikai körülmények közötti autark gazdaságpolitika és extenzív nehéziparosítás jellemezte, addig a reformfolyamat „piaci szocializmusának” útjára lépve a képzett szakembergárda (technokraták) és az intenzív exportágazati termelés képezte a világgazdaságba való integráció alapjait. Az 1960-as évektől erősödő exportorientált, szelektív és rugalmas piaci viszonyokra termelő iparfejlesztés a termelőágak és a településhálózat tudományos „racionalizálását”, a tercier szektor és az infrastruktúra fejlesztését, illetve a vidék iparosítását követelte meg (az export-cserealapot agrár-, könnyű-, gép- és vegyipari termékek biztosították). A kutatás a gazdaságos termelési profilokat előtérbe helyező közgazdászok és gazdaságföldrajzosok (iparlobbi), és a jóléti, fogyasztói igényeket és infrastrukturális fejlesztéseket előirányzó építészek és regionális tervezők (urbanista lobbi) közötti „körzetesítési” vitákat ebben a tágabb kontextusban értelmezi. A távlati tervezéssel az 1970-es évekre előtérbe kerültek a kockázatszámítási, a vállalati viselkedést figyelembe vevő és a területi decentralizációt célzó területpolitikák. Az 1973–79-es kőolajválság utáni rugalmas, posztfordi világgazdaság előhívta a vállalatközi kooperációk, a versenyképes kis és közepes méretű üzemek telepítésének igényét, a telepítési tényezőkben pedig fokozottan megjelent a piaci bér-, ártényező és a „gazdasági térbeliség” relacionális fogalma (pl. ártávolságok).

A kutatás célja megvizsgálni, hogy a fenti gazdaságpolitikai kihívásokra hogyan reagált a magyar gazdaságföldrajz és a területi tervezés tudományos és szakpolitikai közege. A változások ugyanis a szocialista és kapitalista rendszerek közötti elméleti átjárhatóságok kidolgozását igényelték, amely a korabeli nemzetközi szakmai diskurzusok fő kérdése is volt („terv–piac” vita). Ez a probléma különösen a neoklasszikus közgazdasági alapokon álló telephely- és vonzáskörzet-elméletek (von Thünen, Weber, Lösch, Christaller) szocialista „lefordításában” érvényesült, amelyek – változó módon és mértékben – a piaci környezet (pl. járadékelmélet) mellett egy központosított államhatalmi struktúrát feltételeztek a tervezésben. Ezek az elméletek képezték a főbb ipartelepítési és településhálózat-fejlesztés szakpolitikák tudományos megalapozását, és a regionális gazdaságtan vagy regionális tudomány kánonját. Habár a telephelyelméleteket és a központi helyek elméletét a két világháború közötti időszakban (pl. Hantos Gyula, Prinz Gyula, Mendöl Tibor) és a korai kommunista időszakban is használták, különösen a bonyolult kvantitatív módszerek, a rendszerelmélet és a piaci viselkedést számításba vevő probabilisztikus elméletek (játékelmélet, Monte Carlo diffúziószimuláció) nyugati elterjedésével kerültek előtérbe az 1960-as évektől. A kutatás a kelet-nyugati szakértői kapcsolatok és tudáscsere, és a telephelyelméletek és a központi helyek elmélete eltérő alkalmazásainak fényében vizsgálja a hazai tértervezés fejlődését.

Posztszocialista folytonosságok a területi tervezésben

Holott az ország hitelválság utáni eladósodása a reformok visszaszorítását, a gazdasági pangást, a központosítás megerősítését és a területi tervezés átmeneti hanyatlását idézte elő, az 1980-es évekre jelentősen intézményesülő regionális tervezés egyre inkább nyugatról átvett tudáskészletet kanonizált, amelyeknek fontos szerepük volt az ún. „piacgazdaságtani átmenetben”. Az államszocialista időszak területi tervezéséhez kapcsolódó szakpolitikák alapvetően meghatározták az ország posztszocialista időszaki térszerkezetét (lásd pl. 1971-es és 1986-os OTK). Kevésbé ismeretes azonban, hogy az 1970-es évekre megszilárduló regionális tervezői kánon kialakulása megalapozta a rendszerváltás utáni irányok, a regionális tudomány fokozott intézményesedését is, amelynek szocialista időszakbeli tudásbázisa az állami redisztribúció funkcióját jelentős mértékben átvevő Európai Unió regionális politikájában érvényesült (lásd 1996-os Országos Területfejlesztési Koncepció). A kutatás rámutat továbbá a Paul Krugman által fémjelzett „új gazdaságföldrajz” tudáskészletének szocialista előtörténetére és tapasztalataira, amelyet a neoklasszikus közgazdaságtani kánon egyoldalú narratívája a mai napig elfed.

A kutatás időszerűsége és indokoltsága

A területfejlesztési és közigazgatási politikáról számtalan cikk és kézikönyv született, azonban ezek jellemzően számos olyan hiányossággal rendelkeznek, amelyet jelen kutatás igyekszik pótolni vagy kiegészíteni:

  • A magyar gazdaságföldrajz és területi tervezés kialakulását nem a kurrens tudománytörténeti, tudományszociológiai és tudományföldrajzi elméletek alapján értelmezik (pl. diskurzusok, tudástőke-viszonyok, mezőelmélet, hálózatok, tudásföldrajzi kapuőrök, hegemóniaviszonyok). A korabeli szakpolitikai törekvéseket nem a nemzetközileg változó tudományos diskurzusokban helyezik el, és nem foglalkoznak a tervezési elméletek tudásszociológiai értelmezésével vagy politikai gazdaságtani összefüggéseivel sem. Jellemzően a helyi politikák leírását és dokumentálását végzik el, és csak a területpolitikák adott gyakorlati alkalmazásainak logikájából és eredményeiből indulnak ki.
  • A hazai szakértői csoportok kialakulását és intézményesedési folyamatát jellemzően nem, vagy elfogultan vizsgálják (a visszaemlékezésekben az adott „iskolához” tartozók saját szempontjai szerint beszélik el), nem végzik el ennek elméletileg megalapozott, összehasonlító elemzését és a politikai gazdasági feltételeinek vizsgálatát, valamint a szakértői vitákat sem ennek fényében dolgozzák fel (pl. a gazdaságföldrajzosok és urbanisták közötti viták az 1960-as években, vagy az 1971-es OTK körüli viták).
  • Nem reflektálnak kellőképpen a második világháború előtti és a kommunista hatalomátvétel utáni területi tervezés közötti törések és folytonosságok összetett viszonyára, illetve a szocialista időszakban képződőtt elbeszélések (narratívák) egymásra rakódására és funkciójára sem. Ugyanígy a magyar gazdaságföldrajz, területfejlesztés és regionális tudomány rendszerváltás utáni fejlődését és irányait sem kapcsolják össze a szocialista időszak reformfolyamata során (1960-as évek) és konszolidációs időszakában (1970-es évek) kialakult tudáskánonnal és tudományos szemléletekkel, holott ezek erős folytonosságot mutatnak az Európai Uniós integráció folyamatában alkalmazott redisztributív tervezéssel.
  • A szovjet hatásokat megemlítik, de a hazai folyamatokat nem kapcsolják össze a globális viszonyokra reagáló szovjet tudománypolitika változásával, és egyáltalán nem kapcsolják össze a nyugati világ folyamataival (pl. „kvantitatív forradalom”), illetve nem helyezik el a kelet-nyugati geopolitikai, geoökonómiai és globális tudományos viszonyrendszerben.
  • Habár a magyar beszámolókban szerepelnek utalások a nemzetközi trendekre, párhuzamokra és kapcsolódásokra is, de a magyar területi tervezés fejlődését kizárólag a helyi viszonyok alapján és helyi relevanciával, a világ többi részétől teljesen elszigetelten mutatják be és magyarázzák. Nem világítanak rá annak tudásföldrajzi vagy szakpolitika-áramlási kontextusára, a területi tervezés intézményesedésének fontos nemzetközi feltételeire, illetve a nemzetközi szakértői hálózatokat és a nemzetközi szervezetek szerepét sem vizsgálják (pl. KGST tervkoordinációs bizottságok és az ENSz szervezetei, különösen az Iparfejlesztési Szervezete és a Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája).
  • Nem foglalkoznak a magyar tervezéselméletek alapjául szolgáló nemzetközi tapasztalatokkal és mintákkal. Ugyanígy nem kapcsolják össze a szovjet tervezési tudás és a nyugati „kvantitatív forradalom” tértervezési elméletei adaptációinak sajátos módjaival, illetve a „Harmadik világba” vagy „fejlődő országokba” való magyar (és kelet-európai) tudástranszferrel és adaptációkkal sem.
  • A hazai területpolitikát nem elég rendszerezetten kapcsolják össze a Magyarország világgazdaságban és nemzetközi viszonyrendszerekben elfoglalt félperifériás pozíciójából fakadó gazdaságpolitikai törekvésekkel (pl. exportorientált növekedési stratégia), az exportstratégia, az eladósodás és a nemzetközi finanszírozás, a geopolitikai lehetőségek által szabott gazdaságpolitikai mozgástér alakulásával.
  • Nem vizsgálják a magyar gazdaságföldrajz, területfejlesztés és regionális tudomány tudásának és koncepcióinak kapcsolódását a hazai reformközgazdászok átalakuló diskurzusához (mintakövetés), holott az 1960-as évektől megjelenő, világgazdaságra fókuszáló tervhivatali és kutatóintézeti munkák alapvetően meghatározták a globális földrajzi tudás koncepcionális irányait. Ezzel szemben a hazai geográfia jellemzően a belföldi tervezésben és nem a világgazdaság aktív kutatásában érvényesült.

A kutatás innovációja, hogy a hazai szakirodalomból hiányzó fenti szempontokat érvényesítve, és a kurrens tudomány- és szakpolitika-elemzési módszerek alkalmazva, a hazai folyamatokat nemzetközi perspektívában és globális összefüggésrendszerben helyezi el. Eredményei rámutatnak a globalizált világgazdaságtól függő magyar regionális tervezés történeti irányaira, nemzetközi hálózataira és változó fejlődési mintáira. Mindez fontos tanulságokkal szolgálhat Magyarország jövőbeli fejlődési irányainak, a fejlesztő állam lehetőségeinek és a globalizált világgazdaságtól függő területpolitika lehetséges irányainak megértéséhez és hosszú távú megalapozásához.

English version

 

The transnational history of Hungarian economic geography and spatial planning in the state-socialist era, 1949-1989

Research plan

The importance of global and transnational history

Global or transnational history emerged in the past one and a half decades as a fresh, quickly spreading research approach. The traditional historiography which had its origins in the 19th century, dealt with world historical events and processes in an Eurocentric perspective that idealized Western development, and in nation-state „boxes” (referred to as methodological nationalism). However, parallel to increasing globalization and world economical restructuration in previous times, there is an increase in studies focusing on global comparativity, interdependent relations and networks. These studies analyze local scientific and policy development paths not in nation-state frameworks, but in their global embeddedness and transnational interconnectivity. The critical and revisionist appeal of this new approach confronts the dominant narratives on global economic development produced by the center, as it reinterprets global historical processes with the inclusion of voices in the periphery.

The reconceptualization of Eastern European development narratives

The dominant neoliberal narrative of the postsocialist „market transition” still refers to the Eastern European state-socialist era in an ordered discourse of the inner traits: underdeveloped modernization, state centralization and bureaucracy, inefficient economy and low production standards, and distorted social structures. However, the ideologically loaded distinction of the „market economy” and the „planned economy” in the Cold War era concealed the global intertwinedness of capitalist and socialist worlds, which was especially the case for Eastern European countries which became ever more integrated into the world economy. This research contests this one-sided narrative that emphasizes demarcation. It argues that the development of the state-socialist Hungarian economy was determined by its specific strategies of integration and catching up to the world economy (cf. „Hungarian model”), in the context of its semiperipheral position in the international division of labour and its interdependent relation to the global economy. The study turns to recent perspectives in globalization studies, notably world-systems analysis, dependency theory and postcolonial theory to look at the directions of socialist era Hungarian knowledge production and policy-making in its connections and interdependence with geopolitical and world economical conditions of possibilities.

The small-sized, resource poor and „open” Hungarian economy shifted its import substitution industrialization to export-oriented growth due to the development of East-West relations and the world economic boom in the 1960s. The country aimed to base its development on acquiring Western and Soviet technology imports and loans, and apart from traditional partners (like the European Economic Community) conducting foreign economic agreements and investments to the „Third World” or developing countries, and gaining benefits from post-WWII international integrations (Comecon, UN, GATT). Eastern European countries, especially Hungary, were integrally connected to the globalizing world economy through these new international organizations, and global development trends and economic cycles also provided the outer conditions of local economic policies. However, accounts of economic history seldom analyze the networks of experts or the exchanges in policy knowledge, which laid the foundations of development models and orientations „behind the scenes.”

The transnational interpretation of Hungarian state-socialist economic geography and spatial planning

Following from the above, the aim of this study is to apply recent literature on the geographies of knowledge and policy mobilities with global and transnational history to reveal the international knowledge networks, geopolitical relations and world economic integration strategies that affected Hungarian state-socialist economic geography and spatial planning. The hypothesis of the research is that in semiperipheral Hungary the development path of regional planning was closely intertwined with world economic cycles, world hegemonic shifts, and external financing. The structural settings of the post-war world economic boom, post-Stalinist Soviet politics and increasing rapprochement in East-West relations led to the establishment of Hungarian and Eastern European regional planning (1958). The research shows that the „technocratic turn” emerging in the 1960s under state-socialism was closely connected to contemporary international trends, thus the Western (mostly American) „quantitative revolution” and efforts of integrating into the world economy, all of which conditioned the institutionalization of Hungarian regional economics and regional science.

The new directions of the Eastern European region were set by the Soviet Party congresses of the post-Stalinist era (1956-1966), which apart from introducing „long-term planning”, outlined directives for achieving the scientific foundations of socialism, the development and application of mathematical economic methods (modeling, prognosis), and the study of capitalist countries and world economic integration. The technocratic „neutrality” of mathematical methods and rational planning served as the ideological basis of the „critical” adaptation of globally spreading Western – mostly American and British – neoclassical economic perspectives and models of the „quantitative revolution” (regional science, regional economics). From the 1960s, there evolved active global debate and knowledge exchange of urban and regional planning methods: the East was seeking highly developed Western methods, while the West was interested in the promises of central planning.

In Hungary, the semi-market reforms of the „New Economic Mechanism” generated increasing demand for adapting modern spatial planning models, which were considered to be fully and holistically applicable in the long-term plans of small-sized, centrally planned Eastern European states (e.g. the 1971 Plan for National Settlement Network Development), a characteristic that caught the eyes of many „Third World” countries. Hungary’s semi-peripheral position in the hierarchy of the world-system was to be improved by participating in and benefiting from newly developed international organizations (Comecon, UNIDO, UNCTAD, GATT). Long-term planning coordination in Comecon enabled exchange in regional planning experiences, while increasing global openness facilitated the participation in Western conferences and the establishment of international expert networks (conferences and world congresses of the International Geographical Union, Ford scholarships, UN organizations and projects, joint seminars, exchange programs, joint committees). In the meantime, the 1950s wave of decolonization facilitated export strategy, knowledge transfer and prestige investments aiming at the „Third World”, which saw the establishment of a number of spatial planning programs in the 1960s and especially the 1970s (with the expansion of Comecon). Hungarian planners were also active participants in these programs, while many developing countries explicitly sought models of catching up that stemmed from Eastern Europe (e.g. Ghana, Tanzania, Cuba, Vietnam, Algeria, Egypt, Indonesia, Peru, Chile). The aim of this research is to look at expert connections both between the center-semiperiphery and the semiperiphery-periphery in order to reevaluate the history of Hungarian state-socialist spatial planning in a transnational perspective.

Hungarian spatial planning under flexible and interdependent world economic development

While in Hungary the normalization era after 1949 under communist Party rule led to the introduction of the Soviet system (rayonization, council system) and the autarchic economic policy of extensive heavy industrialization in a precarious geopolitical environment, later trends towards „market socialism” in the reform process necessitated a trained professional staff of planners (technocrats) and more intensive production in export branches, which constituted the basis of integration into the world economy. This called for the „complex” scientific „rationalization” of selective, export-oriented and flexible industry development and the settlement network, the development of the tertiary sector and infrastructure, and the industrialization of the countryside (export exchange mostly consisted of agrarian, light, machinery and chemical industry goods). This research thus interprets contemporary „regionalizing debates” (körzetesítési viták) between the industrial lobby of economists and economic geographers who were opting for territorial production profiles, and the urbanist lobby of architects and regional developers who called for raising welfare and consumption levels and developing infrastructure in this broader political economic context. With long-term planning, spatial policies focusing on risk management, company behavior and territorial decentralization came to the fore in the 1970s. The flexible, post-Fordian world economy after the 1973–79 oil crisis generated greater demand for intercompany cooperation, competitive small or medium-sized production units, warehouse reserves, while among location factors emerged market-based wage and price factors and the relational term of „economic spatiality” (e.g. price distances).

The aim of this research is to examine how the scientific and policy-making environment of Hungarian economic geography and spatial planning reacted to the above challenges in economic policy. These changes called for the development of permeability between socialist and capitalist systems, which was one of the most important international discourses of the era („market and plan” debate). This problem especially surfaced in the socialist „translations” of location theory and central place theory (von Thünen, Weber, Lösch, Christaller), which – in differing ways and extent – were based on marginalist economic foundations and supposed a market environment (e.g. ground rent theory) and a state-centralized structure in planning. The importance of these theories is shown by the fact that they constituted most of the scientific foundations and legitimation of contemporary policies in industry location and settlement network development, and also constituted the scientific canon of an emerging regional economics and regional science parallel to the West. Although location theory and central place theory had already been used in the interwar era (e.g. Gyula Hantos, Gyula Prinz, Tibor Mendöl) and the early communist period, they came to the fore from the 1960s Western spread of sophisticated quantitative methods, systems theory and probabilistic models that took into account market behavior (game theory, Monte Carlo simulations in diffusion). The research thus analyses East-West scholarly and expert connections and knowledge exchange, and interprets the development of Hungarian spatial planning in light of the differing applications of location theories and central place theory in the East and the West.

Postsocialist continuities in Hungarian spatial planning

The policies of spatial planning under the state-socialist era essentially determined the postsocialist spatial structure of the country (e.g. the 1971 and 1986 reconfiguration of the National Plan for Settlement Network Development). Whilst the increasing indebtedness of the country following from financialization trends after the oil crisis led to the rollback of reforms, economic stagnation, strengthening centralization, and a temporary decline in spatial planning, the strongly institutionalized regional planning in the 1980s (a network of research institutes under the Hungarian Academy of Sciences existed from 1984) increasingly sought to canonize Western spatial planning knowledge and methods, which proved to be important in the so-called „market transition”. It is less well-known however, that the emerging regional planning canon of the 1970s laid the foundations of the increasing institutionalization of Hungarian regional science and general developments after the system change, when planning came to a revival in the European Union regional policy, which took over much of state redistributional functions (signaled by the 1996 National Plan for Spatial Development). This research also elucidates the socialist history and experiences of regional planning knowledge later highlighted by the „new economic geography” of Paul Krugman in the 1990s, which is concealed by the one-sided narrative of neoliberal triumphalism and neoclassical economics to this day.

 

 

Az ideológiai ellenállás leküzdése mindkét oldalon

Sose fogom elfelejteni azt az esetet, amikor az input-output táblát először hasznosítottuk Magyarországon. 1959. január elsejére a termelői árak radikális reformját készítették elő. Az árrendezés előzetes mérlege – az új áron számított 1959. évi nemzeti jövedelem – 1958 végén 13 milliárd forint hiányt mutatott. Ez akkor horribilis összeg volt, megközelítette a nemzeti jövedelem tíz százalékát, és úgy tűnt, súlyosan veszélybe került a következő évi pénzügyi egyensúly. (A magyarázat világos volt, de fülön csíphetetlen: a minisztériumok és nagyvállalatok kivétel nélkül „túlbecsülték” az anyagköltség árindexét, és „alulbecsülték” saját termékeik árindexeit – a „becslési hiba” kényelmes nyereségtartalékokat biztosíthatott volna számukra a következő évekre.) A Tervhivatal pénzügyi főosztályának vezetője díjat tűzött ki: minden megtalált milliárdért egy üveg pezsgőt. A hiányvadászat hetekig folyt lelkesen, de eredménytelenül.

Végül, hosszas rábeszélés után, nyögve-nyelve, a vezetés hozzájárult ahhoz, hogy az átárazás alapjául készüljön egy viszonylag nagyméretű ágazati kapcsolati mérleg. Ez szokatlan, idegen volt a hagyományos tervezési gyakorlatban, mégis elrendelték a „sakkozást”. (Az ágazatközi mérleget akkoriban sakktáblamérlegnek is nevezték, a sokféle magyarítási kísérlet egyikeként.) Mátrixelemről mátrixelemre, a kibocsátó és a felhasználó ágazatot képviselő tervezők kénytelenek voltak egy asztalhoz ülni, és megegyezni előbb a szóban forgó áramlás terjedelméről régi áron, azután pedig a mindkét oldalon alkalmazandó árindexről. Egy héten belül megkerült mind a 13 milliárd forint. Később, amikor már mindenki kialudta magát, persze összegyűltünk ünnepelni. Irodalmi vénával megáldott kollégáink a helyszínen felolvasott balladákban és drámatöredékekben örökítették meg a „sakkozás” nevezetesebb eseményeit és szereplőit; megittuk a 13 üveg pezsgőt, és még sokkal többet; nagyszerű buli volt.

 …

Az ideológiai ellenállást is le kellett küzdeni, mindkét oldalon. Nyugaton az input-output modell filozófiája és alkalmazása mögött sokan valamiféle burkolt kommunista összeesküvést gyanítottak. Keleten a matematikai módszerek közgazdasági alkalmazása a legjobb esetben is revizionizmusnak számított, a burzsoá métely terjesztésének. Az ideológiának azonban vissza kellett vonulnia. Adott volt a szükséglet, adott volt a szükségletet kielégítő modell, és adott volt a modellt megoldani képes gép. Az input-output modell jött, látták és győzött; meghódította a világot Washingtontól Delhiig, Oslótól Kairóig, Párizstól Moszkváig.” (315-317)

Augusztinovics Mária (1996): Miről szól az input-output modell? Közgazdasági Szemle, XLIII. évf., 1996. április, 315-320.

Kőszegfalvi György: Regionális tervezés (1982)

648607Kőszegfalvi György könyvében Christaller neve, vagy a telephelyelméletek elméleti tárgyalása egyáltalán nem kerül elő (legfeljebb homályos utalásokban). A szöveg hivatkozások nélküli, inkább “tervhivatalos” bürokratikus nyelvezetben íródott, és a gyakorlati alkalmazásra, a magyar esetekre fókuszál. Nagy előnye viszont, hogy a regionális tervezés történelmi kialakulásának és eseteinek nemzetközi áttekintését adja, ami nagyon informatív. Külön érdekes a “Regionális tudomány, térgazdaságtan” című, rövid fejezete, ami ugyanakkor nagyon vázlatos. Kiemeli az amerikai Walter Isard szerepét a regionális tudomány megalapozásában, illetve a szovjet Nyikolaj Nyekraszovot iskolateremtő tevékenységét is említi (az ő regionális tudományról szóló, 1976-os könyvét 1978-ban fordították magyarra). Az amerikai és a szovjet “regionális tudomány” kapcsolatáról és alapvető különbségeiről azonban nem esik szó, ami tudományföldrajzilag azért jelentős, mert elfedi a regionális tudomány alapvetően amerikai jellegét és szovjet kritikáját.

Kőszegfalvi meghatározásában a regionális tudomány “a területi-regionális társadalmi-gazdasági fejlődés” és a “termelőerők területi elhelyezkedésének” tanulmányozásával foglalkozik. Érdekes módon – meglehetősen részrehajlóan – alapvetően csak azokat az aspektusait említi, amivel ő maga és a kötet foglalkozik, tehát az urbanizáció, a településhálózat és az infrastruktúra fejlesztése, az ökológiai tervezés, és kihagyja a regionális tudomány ipartelepítéshez és vállalatok tervezéshez kapcsolódó, talán legfontosabb tevékenységét. Szintén izgalmas szempont, hogy megemlíti a “térgazdaságtant,” amely kb. az 1960-as évek végétől “fejlődött önálló tudománnyá” a regionális tudományokból (többesszám?), miközben nem derül ki, miben is különbözik a regionális tudománytól. Annyit ír csupán, hogy a térrel foglalkozik a gazdaságtudományok szemszögéből.

A két rendszer közeledése és a technokrácia hatalma

“…a kapitalizmus és a kommunizmus közötti hosszú ideológiai küzdelemben tanúi lehettünk annak, hogy az eszmék kölcsönösen befolyásolták egymást … az együttélésből napjainkban szintézis lett … korunk technokráciája. A huszadik század második felének bürokratikus struktúrájában fejeződtek és fejlődtek ki a két rendszer közös jellemzői. A technokratákban, akik az állami vállalatokat vezetik a Szovjetunióban és a magánvállalatokat az Egyesült Államokban, sokkal több a közös vonás, mint ahogy sokan feltételezik. Mindketten a modern technika szülöttei. Tevékenységüket a termelési és fogyasztási statisztikák irányítják. Mindketten a bruttó nemzeti termék növekedési számainak fanatikusai … Ami pedig a legfontosabb, mindketten hasonló módon reagálnak egy sor kérdésre, a pénzügyiekre, a termelékenység ösztönzőire, a fogyasztás serkentésére vagy korlátozására, az expanziót és a fejlődést célzó beruházásokra.”

A. L. Camargo volt kolumbiai elnök beszédéből a “Kapitalizmus jövője” c. tanácskozáson New Yorkban, 1966 szeptemberében (idézte Simai 1969: 5).

“A konvergenciaelmélet hirdetőinek érvei között gyakori az is, hogy a szocializmusban a hatalom egyre inkább a technokraták kezébe kerül, akik lényegében véve ugyanúgy gondolkodnak és döntenek, mint kapitalizmusbeli “kollégáik”. … A Szovjetunióban és a legtöbb népi demokratikus országban azonban viszonylag kevés ilyen szakember volt a szocialista fejlődés kezdetén, és általában alacsony volt a széles néprétegek kulturális színvonala is. … A szocialista építés során egyesek nem tudtak megfelelni közülük a rájuk bízott feladatnak. Mások azonban a gyakorlat iskolájában értek vezetőkké. Gyakran ez valamilyen iskola, egyetem elvégzésével is párosult. Sokan közülük diplomás mérnökökké, közgazdászokká, agronómusokká váltak, tehát a nyugati szakemberek megfogalmazása szerint “technokratákká”. Egyre nagyobb mértékben került az új rendszerben felnőtt és a kulturális forradalomban tömegesen kiképzett fiatal gárda is a vezetésbe. Ez a folyamat elkerülhetetlen. Hiszen 20-30 évvel a szocialista átalakulás után a vezetés egyre bonyolultabb feladatokkal találja magát szemben. Nemcsak a termelés technikai feltételei válnak lényegesen összetettebbé, hanem a társadalmiak is.

A szocialista társadalomban végbemenő és a kapitalizmusnál gyorsabb átalakulás nyomán nőnek a társadalmi-politikai vezetőkkel szemben támasztott követelmények is. A magasabb kulturális szinten álló tömegek nagyobb igényeket támasztanak az ideológiai, politikai, kulturális élettel csakúgy, mint a vezetési stílussal szemben. … A vezetők szakképzettségének emelkedése, a szakképzett vezetők általánossá válása az európai szocialista országokban táplálja a “technokraták hatalmáról” született nézeteket.

A technokrata a köztudatban olyan személy, aki csak a technika szükségleteiből indul ki. Figyelmen kívül hagyja a társadalmi, politikai, tehát az “emberi” összefüggéseket. Vitathatatlan, hogy ennek veszélye egyes konkrét döntések esetében a szocialista társadalomban is létezik, különösen a fejlődés jelenlegi szakaszában, a korábbi szubjektív, a technikai fejlődéssel, a termelőerők hatékony kihasználásának igényeivel nem kellően számoló gazdasági vezetési módszerekkel szembeni reakcióként.

A szocialista társadalom továbbfejlesztésének objektív érdekei és szükségletei, amelyek az emberek tudatos cselekvésén keresztül érvényesülnek, a szocializmusban végső soron útjában állnak az olyan törekvéseknek, hogy csupán a technikai fejlődés követelményei váljanak a gazdasági döntések mozgatóivá. A marxista-leninista pártok egyik döntő feladata a szocialista társadalom általános érdekeivel ellentétes antihumanista döntések megakadályozása, és az ember teljes felszabadulása irányába való sokoldalú fejlődés előmozdítása a szocialista társadalom ellenőrző erejének érvényesítése.

A szakértelem növekedése a döntésekben és a vezetők magasabb szakmai szintje nem jelenti a “technokraták hatalmát”. Nemcsak hogy nem lehet a két rendszer “konvergenciájának” jele vagy forrása, hanem ez a szocialista viszonyok továbbfejlesztésének egyik döntő feltétele.” (43-46)

Simai Mihály (1969): Közeledik-e a két rendszer egymáshoz? A konvergenciaelméletről. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

Debating geographical determinism in the seminars of professor Sárfalvi

English

“Even the fact, that the the place of seminars were substituted from rigid classrooms to professor Sárfalvi’s own room crammed full of books, changed the environment, and it was unusual that the “classes” gave floor to heated debates; I remember, for example, that many of us really sided with the anti-Marxist Huntington and Teleki in the issue of determinism, and this could be openly argued for. (Tried if we would the same in the infamous scientific socialism seminars…)”

These rememberings are really interesting, since on the one hand they show contemporary reading experiences, and the other, the “counter-discourses” in the socialist era university environment, and the kind of knowledge used to construct a(n alternative) geographer identity.

Hungarian

“Már maga a tény, hogy a rideg tanterem helyett Sárfalvi tanár úr könyvektől roskadozó szobájában folytak a szemináriumok, oldottabbá tette a hangulatot, és szokatlan volt, hogy az “órákon” parázs viták is folytak; emlékszem pl., hogy többen igencsak az antimarxista Huntington és Teleki pártján álltunk a determinizmus kérdését illetően, és ezt ott bátran ki lehetett fejteni. (Próbáltuk volna ugyanezt a híres-neves tud. szoc. szemináriumokon…).”

(Horváth Gergely: Az európaiság gondolatának tükröztetése a földrajztanár-képzésben. In: Probáld Ferenc (szerk.): Pro Geographia Humana. ELTE Eötvös Kiadó. p. 90.)

Nagyon érdekesek ezek a visszaemlékezések, hiszen egyfelől rávilágítanak a korabeli olvasmányélményekre, másfelől a szocialista egyetemi környezetben megjelenő “ellendiskurzusokra,” azaz hogy milyen tudáshoz kapcsolódóan alakítottak ki “ellenzéki” földrajzos identitást a hallgatók.

Egyébként pedig Ellsworth Huntingtonról van szó, aki az amerikai eugenika és fajegészségügy egyik oszlopos tagjaként és a Yale egyetem professzoraként az amerikai bevándorláspolitikára is nagy hatással volt. Támogatta többek között a korabeli elitista oktatáspolitikát, a fogyatékkal élők és alacsony IQ-jú emberek sterilizálását (ennek több tízezer ember esett áldozatul). Elméleteiben a faji kiválasztódás , illetve az éghajlati energiáknak a civilizációk vagy fajok fejlődésére vonatkozó hatásai mellett érvelt, a “néger”, “ázsiai”, és bizonyos európai (pl. magyar) népeket alacsonyabb rendűnek tartotta a nyugati, elsősorban angolszász népeknél. Az 1930-as évek végére az amerikai geográfusok nagy része igyekezett háttérbe szorítani nézeteit.

Annales: a hazai idegen nyelvű folyóirat (1965-1993)

books (21).pngMost találtam rá Probáld Ferenc visszaemlékezésében, hogy létezett egy Annales: Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös Nominante: Sectio Geographica című idegen nyelvű folyóirat 1965-1993-ig. Úgy tűnik, elég rapszodikusan publikálták, és a finanszírozás hiánya, valamint a rendszerváltás utáni szakmai érdektelenség miatt a magyar geográfusok felhagytak a kiadásával. Az ELTE TTK földrajzos tanszékek munkatársai a nemzetközi publikációs mutatóik javítása mellett többek között arra használták, hogy deviza híján cserealapot biztosítson a külföldi folyóiratok beszerzéséhez. Hasonló csereszerepet töltött be a MTA Földrajzi Kutatóintézetében a Földrajzi Közlemények, vagy a JATE TTK-n (Szeged) az Acta Geographica (1955-1990) is. Az idegen nyelvű publikálásra lehetőségére nagy igény volt, hiszen a ELTE TTK földrajzos tanszékein a regionális földrajzi és gazdaságföldrajzi munkatársak kevésbé büszkélkedhettek ilyen publikációkkal, főleg “nyugati” folyóiratokban. Ezek a stratégiák nemcsak a szocialista időszakbeli tudásföldrajzi stratégiákra mutatnak rá, hanem a közelmúltbeli stratégiák közötti kapcsolatokra is: a Hungarian Geographical Bulletin például a Földrajzi Értesítő “nemzetköziesített” változatává alakították, és fontos szerepe van a hazai geográfusok idegennyelvű (vagy “nemzetközi”) publikációinak növelésében. Mellesleg az “Annales” fő nyelve az angol volt, de teljesen rendszertelenül szerepeltek benne (főleg) orosz és német nyelvű írások is (valamelyik száma szinte egészében orosz nyelvű cikkekből áll). Manapság ez a folyóirat teljesen elfeledett, soha senki nem hivatkozott rá vagy belőle.

Az ipartelepítés és területi tervezés fellendülése az 1960-as években

“Az ipartelepítéssel összefüggő kutatások megélénkülése a 60-as évtized második felében főként azzal magyarázható, hogy a fejlődés számos problémát vetett fel, illetve újszerű igényeket támasztott e kutatások iránt. Mindez fokozott erőfeszítésre késztette a különböző irányzatokat művelő kutatókat, hogy – részben sajátos módszerek alkalmazásával – járuljanak hozzá a gyakorlat által feltett kérdések több oldalú megvilágításához. A viszonylag gyors ütemű gazdasági növekedés egyik eredményeként a gazdaság és az ipar területi szerkezete is bonyolultabbá vált, ami egyik indítéka volt a korszerű matematikai-statisztikai módszerek kialakítására és alkalmazására irányuló kutatások elterjedésének is. A modern számítástechnika lehetővé tette az összes kutatási irányzat eredményeinek integrálását és az eredmények felhasználásának előkészítését a tervezés számára.

Az ipartelepítést megalapozó kutatás és a tervezés legteljesebb összekapcsolására az 1985-ig szóló hosszú távú területfejlesztési koncepció kidolgozásának folyamatában került sor. Kiterjedt megalapozó kutatások bázisán lineáris programozási modell készült, amely – meghatározott korlátok között – egyaránt érvényesíthette a hatékonyság és a közelítés szempontjait. Az ipar területi fejlesztésének javaslatát több változatban dolgozták ki, így az alternatív hosszú távú stratégiát vázolt fel a tervezők számára (Bartke et al. 1971).” (Bartke I.: 179-180 in: Bartke 1985)

Bartke István – Bora Gyula – Illés Iván (1971): Változatok az ipar távlati területi fejlesztéséhez. Hosszú Távú Népgazdasági Tervezés Területi Bizottsága, Budapest.
Bartke István (szerk.) (1985): A területfejlesztési politika Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Budapest.