„Posztok” között: Posztszocializmus és posztkolonializmus Kelet-Közép-Európában

A MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpontjában tudományos segédmunkatársként elkezdtem írni a “Kortárs térelméletek közép-kelet-európai kontextusban” című, NKFI-115870. számú OTKA kutatás keretében készülő kötetbe szánt másik fejezetemet (az első megtekinthető itt). Íme a szinopszis:

Miként alkalmazható a posztkoloniális és dekoloniális kritika a posztszocialista kelet-európai régióban? Vajon hogyan változott Kelet-Európa gyarmati világhoz való viszonya, és hogyan értelmezhető a (poszt)szocialista régió a (poszt)gyarmati viszonyrendszerekben? Milyen értelemben beszélhetünk az eurocentrikus térfelfogások kelet-európai kritikájáról és a kelet-európai tudás dekolonizálásáról? A máig fennálló hidegháborús tudásrendből fakadóan a posztkoloniális kutatások az európai gyarmatokra avagy a „Harmadik világra”, a posztszocialista kutatások pedig a vasfüggöny mögötti területekre avagy az egykori „Második világra”, ezen belül is leginkább az európai keleti blokk államaira szorultak. Ezzel a regionális munkamegosztással szemben a „poszt” irányzatok közötti termékeny párbeszéd új térbeli fogalmakban és viszonyokban értelmezi újra kelet-európai pozícióinkat. A tanulmány a nyugati posztkoloniális irányzat bemutatása mellett először rámutat a posztkoloniális térfelfogások magyarországi gyökereire, hogy ez a tudás miért felejtődött el a rendszerváltás utáni „posztszocialista amnézia” során, illetve hogy a társadalomföldrajzban vagy tértudományokban miért nem terjedt el az anti-koloniális államszocialista propaganda ellenére sem. Egyfelől bemutatja a posztkoloniális kritika megjelenésének földrajzi feltételeit: a „fejlődő világ” színre lépése és az 1970-es évek globális struktúraváltása, a dekolonizációval és az El Nem Kötelezettek Mozgalmával való szocialista szolidaritás, a magyar reformmozgalom és exportorientált külpolitika keretében a kapitalista és szocialista világrendszereit átszelő új térelméletek jelentek meg, például a fejlődéstanulmányok, a latin-amerikai függőségelmélet, a világrendszer-elemzés, az eurocentrikus fejlődéskép kritikája és a globális szemléletű összehasonlító módszertan. Másfelől a tanulmány a orientalista kelet-nyugati „földrajzi képzeletek” globális történeti dekonstruálásával centrum-periféria hatalmi viszonyokban mutatja be a kelet-európaiság térpolitikáit: a felvilágosodás óta jelen lévő „civilizációs lejtő” diskurzusát, a szovjet imperialista törekvéseket, a fejlődő világ felé irányuló szocialista „paternalista testvériség” ideológiáját, a balkanizmust, a rendszerváltás utáni „vissza Európába” és piacorientált neoliberális „tranzitológiát”, illetve az Európai Unió „civilizációs misszióját” és az „európaiság” posztkoloniális politikáit a keleti bővítés során. Bemutatja, hogyan értelmezhető posztkoloniális perspektívából a hatalom, ágencia és tér kapcsolata, a rassz/tér, a biopolitika és „osztályrassz” fogalmai, az idegen „Másik” térbeli konstruálása, a hibrid identitás térbelisége és a társadalmi nem orientalizálása a posztsocialista régióban. Mindezek mentén a kelet-európai térfelfogások dekolonizálása a nyugathoz való felzárkózás metanarratívájából képzett társadalomtörténeti és fejlődéselméleti fogalmak és „öngyarmatosító” episztemológiák felülvizsgálatát sürgeti a régió globális történeti újraértelmezése érdekében. Végül felmerül, hogy vajon az Európai Unió válságtüneteivel és a liberális ígéretek kudarcával felerősödő nacionalizmus, xenofóbia és gyarmati diskurzus fényében mennyiben szükséges vagy lehetséges a Kelet-(Közép-)Európa fogalom újradefiniálása vagy elvetése?

Reklámok

A térelméletek tudásföldrajza: A társadalomföldrajzi irányzatok elhelyezése Magyarországon

A MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpontjában tudományos segédmunkatársként elkezdtem írni a “Kortárs térelméletek közép-kelet-európai kontextusban” című, NKFI-115870. számú OTKA kutatás keretében készülő kötetbe szánt egyik fejezetemet. Íme a szinopszis:

A bevezető fejezet célja tudásföldrajzi szemléletben áttekinteni, hogy Magyarországon milyen helyi viszonyok között fogalmazódtak meg a társadalmi térrel kapcsolatos – jelen kötetben is szereplő – irányzatok a társadalomföldrajzban és a tértudományokban. Ennek nyomán a tanulmány először bemutatja a tudásföldrajz kutatási irányzatait és módszereit, és hogy milyen tudományszociológiai és tudománytörténeti szempontok alapján érdemes a kelet-közép-európai pozíciókból termelt tértudományi tudást kritikailag újraértelmeznünk. A tanulmány a tudás térbeli áramlását és adaptációs módjait a tudástermelés centrum-periféria viszonyaival és hegemóniaváltásaival összefüggésben értékeli, és ennek során a jelenlegi hazai, félperifériás tudásátvételi folyamatokra mutat rá. Rövid történeti vázlatban bemutatja, hogy a második világháború óta hogyan alakultak elsősorban a társadalomföldrajz és tágabban a térrel foglalkozó társadalomtudományok térfelfogásai, hogyan öröklődtek át a szocialista időszakból a hazai térelméleti diskurzust meghatározó koncepciók, és ezek hogyan változtak meg a rendszerváltás és az euroatlanti hegemóniaváltás új mintakövetési viszonyai között. Nemzetközi, összehasonlító perspektívában elemzi a „nyugati” térfelfogásokról és térelemzési módszerekről alkotott hazai narratívákat, rámutatva a szelektív átvétel és interpretáció folyamataira, illetve a „hermeneutikai kapuőrök” kontextuális szerepére, a helyi tudásstruktúrákba ágyazott tudás tudományszociológiai, társadalmi-gazdasági és politikai-ideológiai funkcióira. Arra kíván válaszolni, hogy miért éppen bizonyos térelméleti felfogások terjedtek el, ezeket hogyan értelmezték másként a posztszocialista térben, és ez hogyan határozta meg a helyi térelméleti koncepciókat és vitákat. A „nyugathoz” való felzárkózás jegyében az egyes térelméleti irányzatokat jellemzően a helyi kontextusuktól elválasztva mutatták be, így a térelméletek puszta leírásával sok esetben a centrumból átvett tudáskánont termelték újra. Jellemző posztszocialista anakronizmusként a legtöbb esetben az „új” irányzatok és térfelfogások akár évtizedekkel ezelőtti „nyugati” szakirodalomból származtak, és bemutatásukat a „megkésettség” narratívájában helyezték el, elfedve ezzel a kelet-közép-európai térelméleti irányzatok eltérő fejlődési útjait és társadalomtörténeti kontextusait. Mindeközben az egyre szélesedő repertoárt képező „új” térelméleti irányzatok álláspontjainak leírása a rendszerváltás utáni tudományos mezőben helyi legitimációs eszközökké is váltak, és a hazai „tesztelésük” hátterében a kelet-európai viszonyokra adaptált sajátos térelméleti keretrendszerek még többnyire kidolgozásra várnak. A tanulmány szerint tehát a hazai diskurzusban elterjedő térelméletek „absztrakt” értelmezése helyett reflektálnunk kell a tudományos tudástermelés egyenlőtlen és függő hatalmi viszonyaira, és a hazai térelméleti tudás nemzetközi elhelyezése érdekében rá kell mutatnunk a mögöttük álló „megismerési térpolitikák”, társadalmi reprezentációk, politikai-ideológiai programok és szakpolitikai törekvések sajátosan kelet-európai kontextusaira.

“Magyarország 1962 óta számos mérnököt, orvost és gyógyszerészt képzett Ghánának”

A 24.hu-n jelent meg még februárban egy hír a Magyarországra érkező ghánai hallgatókról, amelyben visszaemlékeztek az 1960-as évekbeli magyar-ghánai kapcsolatokra.

“Megemlékeztek róla, hogy Magyarország 1962 óta számos mérnököt, orvost és gyógyszerészt képzett Ghánának.

Szerinte az első ghánai elnök, Osagyefo Kwame Nkrumah is Magyarországon tanult, de volt a ghánai fociválogatottnak is magyar szövetségi kapitánya.”

The first All-African Peoples’ Conference on 5-13 December 1958 in Accra

You can read about the event and all later conferences on wikipedia.

“The ‘All-African Peoples Conference’ (AAPC) was partly a corollary and partly a different perspective to the modern Africa states represented by the Conference of Heads of independent Africa States. The ‘All-Africa Peoples Conference’ was conceived to include social groups, including ethnic communities and anti-colonial political parties and African organizations such as Labor Unions and other significant associations in the late 1950s and early 1960s both in Africa and the Diaspora such as Europe, North America and South America.

The first conference was preceded by a Preparatory Committee composed of representatives from the eight independent African states—other than South Africa. (They were EthiopiaGhanaGuineaLiberiaLibyaMoroccoTunisia, and the United Arab Republic.) The conference itself was attended by delegates from 28 African countries and colonies. The number of delegates was more than 300, and the conference claimed that they represented more than 200 million people from all parts of Africa. Tom Mboya, General Secretary of the Kenya Federation of Labour, was elected chairman.

One important discussion was over the legitimacy and desirability of using violence against the colonial powers. It was agreed that violence would be necessary in some cases. Concerning the struggle in Algeria, full support was given to the recently proclaimed Provisional Republican Government (Gouvernement Provisoire de la République Algérienne—GPRA). On the Cameroon, the Conference supported the fight of the UPC maquis, demanding full amnesty and UN-sponsored elections. The Conference considered unity and solidarity to be key strategies in the fight against colonialism and economic domination after colonialism; it called for the establishment of Africa-wide organisations, including trade unions youth groups, and a Bureau of Liberatory Movements. It was at this meeting that the decision was made to establish a permanent secretariat at Accra. The first secretary-general was George Padmore, then living in Ghana. The following year, he died and was replaced by Guinea’s Resident Minister in Ghana, Abdoulaye Diallo.”

 

Two new abstracts sent to ICHG2018 and AAG2018

My latest plan is to send two abstracts to the 17th International Conference of Historical Geographers in Warsaw, July 15-20 and one – the latter abstract here provided – to the Association of American Geographers Annual Meeting in New Orleans, April 10-14 in 2018. In the first case, the first abstract will hopefully be part of the following session:

– SESSION –

Global Histories of Geography 19301990

Convenors: Ruth Craggs (King’s College London) and Hannah Neate (Manchester Metropolitan University)

Reflecting on the key centres associated with the emergence of geography as a spatial science in the 1960s Barnes (2002, 508) remarked: “Why are places in Africa not on there, or Asia, or Australasia?” thereby highlighting significant gaps in disciplinary histories and accounts of geography’s development in the second half of the twentieth century. By way of response, this session aims to highlight work into the ‘global’ histories of geography in the period 1930-1990, a period marked by geopolitical transitions including WWII, decolonization and the end of the Cold War.  We are looking to make links with scholars who are carrying out research on the history and practice of geography, specifically in submissions that explore scholarly communities of geographers whose contribution to the development of geography in the twentieth century often goes unrecognised in the ‘canon’ of geographical research.

Possible themes for papers:

  • Papers focusing on geographers from the global South, Indigenous geographers in settler states, Asian geographies and geographers, geographers from the former Eastern Block
  • Biographies of individuals or groupings of geographers
  • Accounts that highlight how geography was being pursued in other ‘centres’
  • The role and development of national and international disciplinary associations and networks
  • Geographical knowledge, expertise and intersections with decolonization and the end of the Cold War

– ABSTRACTS –

Historical geographies of the “quantitative revolution”: Towards a transnational history of central place theory

Geography’s “quantitative revolution” has been a true textbook chronicle in the discipline’s canonical history. However, historical research has only recently seriously begun to unravel the geographical contexts of its emergence, which is complicated by the simplified narratives that emerged in critical revisionism from the 1970s. This paper offers an interpretative framework from the perspective of the historical geographies of scientific knowledge (HGSK), by focusing on Christaller’s central place theory (CPT) to deconstruct the common Anglo-American narrative, arguing that it has concealed other contexts in the “Second” and “Third” worlds. Early applications (especially in Germany, Poland, Netherlands, Israel) and the wider European discourse of “central places” call for a reevaluation of the canonized narratives of CPT. The globalization of CPT is interpreted through the rising American hegemony in the early Cold War era, which led to the Americanization of German location theories in modernization theory discourse. Networks behind the American, British and Canadian centres show the importance of European locations, such as the Swedish hub in Lund, and the “planning laboratories” of Asian, South American and African contexts after decolonization. Soviet and Eastern Bloc reformism and the institutionalization of regional planning from the late 1950s summoned CPT in the service of centralized state planning, and ignited debates of adaptability between “socialist” and “capitalist” contexts. By reflecting on some of these cases, this paper argues for a transnational history of CPT by readdressing issues of narrativity and historical periodization, and shows the need for provincializing and decolonizing dominant Anglo-American geographical knowledge production.

 

“The Ghana job”: Opening Hungary to the developing world

Based on interviews, archival and media sources, this paper looks at how post-WWII socialist Hungary developed foreign economic relations with decolonized countries, by focusing on the emergence of Hungarian development and area studies and development advocacy expertise towards developing countries. The paper’s case study is the Centre for Afro-Asian Research (CAAR) founded at the Hungarian Academy of Sciences in 1963 – from 1973 the Institute for World Economy (IWE) – parallel to similar institutions founded in the Soviet Union and other Eastern Bloc states. CAAR was established as a government think tank by József Bognár, a close friend to Prime Minister János Kádár and perhaps one of the most important figures in socialist era Hungarian reform economics and foreign policy-making. The institute rose as a consequence of the “Ghana job”: Hungarian economists led by Bognár developed the First Seven-Year Plan of Ghana in 1962. The associates of CAAR and IWE promoted export-oriented growth against import-substitution industrialization and summoned geographical development concepts such as “poorly developed countries”, “dependency”, “semiperiphery”, “open economies”, or “small countries” as alternatives to the Cold War categories of “capitalist” and “socialist” world systems. This shift in geographical knowledge production is connected to the geopolitical contexts of the Sino-Soviet split, the Khrushchevian “opening up” of foreign relations, the emergence of the “Third World”, and also the 1956 revolution in the case of Hungary. The role of Ghana and the Eastern Bloc is connected to the 1960s wave of transnational development consultancy and strategies of “socialist globalization”.

Hungary and Ghana, 1950s-1960s

21083554_1409636279072924_5180471301300472123_oMy research report to the Open Society Archives turned out to be a draft of a lengthy working paper that summarizes some of the materials I have been working with. You can read about my OSA research proposal here.

Even from this vastly text I had to leave out a lot of other materials. Unfortunately I will only have time to work again on this later, so I decided to share here some thoughts that could not be included.

One of the books that were very influential to me (but haven’t included into the draft) gave me a great overview of the early Eastern European relations towards decolonizing/ed Africa (the “Third World”). What I find most interesting is not only the relative autonomy of the Eastern Bloc in developing their foreign relations, but also the continuities between previous colonial era and postcolonial relations. Another issue is the role of China, not only how the Sino-Soviet split influenced the Soviet Union to maintain the relative autonomy of the Eastern Bloc, but also China’s early postcolonial trajectories in gaining a foothold in Africa.

africa_communist

“By 1958, well before substantial new opportunities arose south of the Sahara, East Europe’s trade with Asia, the Middle East, and some parts of Africa was already greater than that of the Soviet Union; ithad more than doubled since 1954 and amounted to approximately five per cent of the area’s total trade. Some of this commercial activity, of course, was no more than a partial return to normal trade patterns that had been interrupted by the war and later inhibited for political and ideological reasons. Yet the very fact that old patterns existed and could be resumed was important, since the arrival of East European traders and governmental representatives in Africa did not appear to the new states as a novel or menacing overture, but rather as a natural resumption of established policies.”

— Robert and Elizabeth Bass: Eastern Europe, in: Zbigniew Brzezinski: Africa and the Communist World, Hoover Institution, 1963, p. 88.

Hungarian development experts worked on the First Seven-Year Plan of Ghana

20993964_1407344005968818_1387830529126103512_nA magyar közgazdász delegáció megérkezése Accrába 1962-ben, hogy kidolgozzák Ghána hétéves tervét. Balról jobbra: Bácskai Tamás (Bognár asszisztense, egyetemi docens), Kós Péter (nagykövet), Kwame Nkrumah (a Ghánai Köztársaság elnöke), Bognár József (főtanácsadó), Székely Gábor (Bognár asszisztense, mérnökközgazdász).

The Hungarian delegation of economists arrive in Accra to develop Ghana’s First Seven-Year Plan in 1962. From left to right: Tamás Bácskai (Bognár’s assistant, associate professor), Péter Kós (first ambassador), Kwame Nkrumah (President of the Republic of Ghana), József Bognár (chief advisor), Gábor Székely (Bognár’s assistant, economic engineer).

Magyar Hírek, 1962. május 1.

Opening the Semi-Periphery: Decolonisation and Socialist Hungary

Research Plan for the Open Society Archives

Following the line of recent studies on global socialisms and postsocialisms (Apor and Iordachi 2005; Tulbure 2009; Gille 2010; Éber et al. 2014), “socialist globalisation” and “the other globalisers” (Mark and Apor 2014; Bockman et al. forthcoming), this research argues for a global perspective in understanding the interconnected development of the post-WWII Eastern European semi-periphery and the global periphery, by focusing on the case of reform economists and foreign policy in Hungary (Éber et al. 2014; cf. Petrovici 2015).

After de-Stalinisation, the détente period saw an economic upturn in the global economy, the opening up of global diplomatic and trade relations, the international impact of the 1956 revolution, and the process of decolonisation. These developments facilitated “opening up” export-oriented growth strategies, and the simultaneous reconfiguration of transnational networks and global development imaginations in several Eastern European countries, especially Poland and Hungary. More particularly, decolonisation ignited contradictory Hungarian reflections and actions towards affected regions. Behind the facade of ideological fight against imperialism there evolved a realpolitik of manoeuvring between Western and Soviet influences in order to reap the benefits of bilateral trade agreements, and the exporting of expertise, technology, and Hungary’s own models of development. Resulting ideological ambivalences are shown, for example, in that despite the anti-racial condemnation of apartheid, early secret trade negotiations between Hungary had already begun with South Africans in 1960. Semi-peripheral manoeuvring is also evident in the rise of joint development projects between Hungary and Western partners in Africa and the Middle East in the 1970s (Egypt, Algeria, Iraq, Iran, Syria), with a simultaneous shift from communist countries’ pro-Zionist politics towards heavy anti-Zionist propaganda (as facilitators of neocolonialism), which led to Eastern European countries’ breaking off diplomatic relations with Israel due to the 1967 Arab-Israeli War. Foreign political pragmatism is also well captured in the ambivalent Hungarian discourse of Third Worldism, both as a spatial development category and as a “third way” alternative of economic development connected to the Non-Aligned Movement (1961). In the Non-Aligned country of Ghana, Kwame Nkrumah negotiated a vast network of capitalist and socialist experts, especially from Eastern Europe, and assigned a Hungarian delegation of economists led by József Bognár to develop Ghana’s first seven-year plan in the early 1960s. Due to this assignment, Bognár – a close friend of János Kádár – could establish the Centre for Afro-Asian Research (1963/65), whose staff wrote regular reports to the Foreign Ministry, worked on various assignments in international organisations and promoted an active foreign policy and the export-oriented development of Hungary, and a turn towards the decolonised global periphery.

Using contemporary literature in critical geography and international relations, and specifically in postcolonial, decolonial theory and world-systems analysis, this research aims to reassemble the local knowledge production of global geographical concepts and foreign policy information flow in the context of Hungary’s semi-peripheral relations. The reports and collected materials of the Radio Free Europe and the Radio Liberty Research Institute on foreign policy, trade and diplomatic relations offer a glimpse into how concerning actors in the West perceived Hungarian trajectories connected to formerly colonized and “underdeveloped” regions. This should offer clues into their focus and available information, and allows for the comparison of their monitoring activities with official foreign policy documents (e.g. national strategies, delegation reports). With the aim of reviewing delegations and international projects of experts, education, trade, and media coverage until the end of the 1970s, this research wishes to focus on three main aspects.

First, it aims to understand how Hungarian reform economists and politicians after de-Stalinization developed alternative geographical concepts of socialist globalization. Breaking off from Cold War conceptual dichotomies, they opted to reposition their country in the global development hierarchy of centre-periphery relations and reap the political economic benefits of decolonisation, in order to tackle increasing global competition and world economic restructuration, and to enable the successful integration into the world economy. By the late 1960s and the 1970s, new comparative analytical concepts such as “semi-periphery” (Szentes 1971), “small economies” (Kádár 1971), “open economies” (Kozma 1980) had emerged at the CAAR and its successor, the World Economic Institute (1973–) and related institutions and ministries. It is worth noting that most members of the research staff conflicted with Party orthodoxy, and used their scientific activities to propose policy reforms under Bognár’s political “shield”. The OSA materials provide a fruitful empirical ground to scrutinize the political efforts of these reform economists (especially József Bognár), and their strategies to influence and develop connections with politics and media, mediating between Hungarian and Third World political events.

Second, this research aims to unravel the much-overlooked global historical interconnectivity of the Second and Third Worlds, and the foreign economic connections and exchange between semi-peripheral development models (Chari and Verderi 2009; Ward 2010; Mark and Apor 2014). As Eastern European reformers pushed towards “market socialism”, the acquiring of advanced technology and foreign currency from the West implied finding ways to finance development either through foreign loans or export-oriented growth. This facilitated strategies of exporting expertise and investments into the Third World, gathering raw materials to downplay Soviet resource dependency, and to seek or exchange state-led development models, such as in the cases of Francoist Spain, Allendist Chile, and the authoritarian models of the “East Asian Tigers” (Bockman et al. forthcoming).

Third, reformist ambitions generated virulent debates connected to the country’s shifting foreign trade policies and lobbying activity in international organizations (UNCTAD, UNIDO, UNITAR, GATT, Third World Forum), manoeuvring the semi-peripheral country between “East” and “West” to gain investment and trade benefits. In the context of decolonisation and the opening up of global politics with the participation of new geopolitical actors, Eastern European socialist countries used various strategies to reposition themselves between “developed” and “undeveloped/developing” countries in their individual urge to “catch up” with the West. Thus Hungarian negotiations of trade relations with decolonised countries aimed to transcend Soviet influence, CMEA integration, national political regimes and boundaries.

The output of this research aims to contribute to recent literature on the theoretical and methodological approaches of transnational or global history (Conrad 2016), postcolonial and decolonial theory (Moore 2001; Chakrabarty 2007; Boatca and Costa 2012), and world-systems theory (especially the works of Wallerstein, Frank, and Chase-Dunn) in order to understand the emergent strategies of Hungarian knowledge production in the interconnected transnational networks of centre-periphery relations (Powell 2007; Ward 2010; Keim 2014). It also aims to highlight the very early trajectories of reform economists’ “market socialism” in a global perspective (cf. Bockman 2011), and how Hungarian reformist thought was influenced by postcolonial contexts and the transnational exchange of geographical development models, which had important intellectual and political continuities into the post-1989 era. Moreover, Hungarian foreign policies and investment strategies of the 1970s in the Third World had a huge effect on the economic crisis after the 1989 system change; for example, Middle East countries indebted to Hungary became insolvent after constant war and the fall of their authoritarian regimes. The above historical contexts are also illuminating with regards to the post-2010 “global opening” proposed by Prime Minister Viktor Orbán, which curiously referred to the historical accomplishments of Hungarian foreign policies, consequently following the semi-peripheral path of manoeuvring between “East” and “West” and strategically investing capital and exporting expertise in the countries of the global periphery.

References

Apor, P., Iordachi, C. (2005): Társadalomtörténet Kelet-Közép-Európában: Regionális nézőpontok globális összefüggésben. Korall, 23.: 187–195.
Boatca, M., Costa, S. (2012): Postcolonial Sociology: A Research Agenda. In: Rodríguez, E. G., Boatca, M. (eds.): Decolonizing European Sociology: Transdisciplinary Approaches. Farnham and Burlington: Ashgate Publishing.

Bockman, J. (2011): Markets in the Name of Socialism: The Left-Wing Origins of Neoliberalism. Stanford: Stanford University Press.

Bockman, J., Feygin, Y., Mark, J. (forthcoming): The Soviet Union, Eastern Europe and Alternative Globalisations 1950s–1980s. Manuscript.

Chakrabarty, D. (2007): Provincializing Europe: Postcolonial Thought and Historical Difference. Princeton: Princeton University Press.

Chari, S., Verdery, K. (2009): Thinking Between the Posts: Postcolonialism, Postsocialism, and Ethnography after the Cold War. Comparative Studies in Society and History, 51(1): 6–34.

Conrad, S. (2016): What is Global History? Princeton: Princeton University Press.

Éber, M., Gagyi, Á., Gerőcs, T., Jelinek, C., Pinkasz, A. (2014): 1989: Szempontok a rendszerváltozás globális politikai gazdaságtanához. Fordulat, 21.: 10–63.

Gille, Z. (2010): Is there a Global Postsocialist Condition? Global Society, 24(1): 9–30.

Kádár, B. (1971): Kis országok a világgazdaságban. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Keim, W., Celik, E., Erche, C., Wöhrer, V. (eds.)(2014): Global Knowledge Production in the Social Sciences: Made in Circulation. Corchester (UK): Ashgate.

Kozma, F. (1980): A nyitott szerkezetű gazdaság. Budapest: Kossuth.

Mark, J., Apor, P. (2014): Socialism Goes Global: Decolonization and the Making of a New Culture of Internationalism in Socialist Hungary, 1956–1989. The Journal of Modern History, 87: 852–891.

Melegh, A. (2006): On the East-West Slope: Globalization, Nationalism, Racism and Discourses on Central and Eastern Europe. Budapest: CEU Press.

Melegh, A. (2015): Globális ötvenes évek. Eszmélet, 27(105): 182–191.

Moore, D. C. (2001): Is the Post- in Postcolonial the Post- in Post-Soviet? Toward a Global Postcolonial Critique. PMLA, 116(1): 111–128.

Petrovici, N. (2015): Framing Criticism and Knowledge Production in Semi-peripheries: Post-socialism Unpacked. Intersections, 1(2):

Powell, R. C. (2007): Geographies of Science: Histories, Localities, Practices, Futures. Progress in Human Geography, 31(3): 309–329.

Tulbure, N. (2009): Introduction to Special Issue: Global Socialisms and Postsocialisms. Anthropology of Eastern Europe Review, 27(2): 1–18.

Szentes, T. (1971): The Political Economy of Underdevelopment. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Ward, S. (2010): Transnational Planners in a Postcolonial World. In: Healey, P., Upton, R. (eds.): Crossing Borders: International Exchange and Planning Practices. London and New York: Routledge. 47–72.