Hungary and Ghana, 1950s-1960s

21083554_1409636279072924_5180471301300472123_oMy research report to the Open Society Archives turned out to be a draft of a lengthy working paper that summarizes some of the materials I have been working with. You can read about my OSA research proposal here.

Even from this vastly text I had to leave out a lot of other materials. Unfortunately I will only have time to work again on this later, so I decided to share here some thoughts that could not be included.

One of the books that were very influential to me (but haven’t included into the draft) gave me a great overview of the early Eastern European relations towards decolonizing/ed Africa (the “Third World”). What I find most interesting is not only the relative autonomy of the Eastern Bloc in developing their foreign relations, but also the continuities between previous colonial era and postcolonial relations. Another issue is the role of China, not only how the Sino-Soviet split influenced the Soviet Union to maintain the relative autonomy of the Eastern Bloc, but also China’s early postcolonial trajectories in gaining a foothold in Africa.

africa_communist

“By 1958, well before substantial new opportunities arose south of the Sahara, East Europe’s trade with Asia, the Middle East, and some parts of Africa was already greater than that of the Soviet Union; ithad more than doubled since 1954 and amounted to approximately five per cent of the area’s total trade. Some of this commercial activity, of course, was no more than a partial return to normal trade patterns that had been interrupted by the war and later inhibited for political and ideological reasons. Yet the very fact that old patterns existed and could be resumed was important, since the arrival of East European traders and governmental representatives in Africa did not appear to the new states as a novel or menacing overture, but rather as a natural resumption of established policies.”

— Robert and Elizabeth Bass: Eastern Europe, in: Zbigniew Brzezinski: Africa and the Communist World, Hoover Institution, 1963, p. 88.

Reklámok

Hungarian development experts worked on the First Seven-Year Plan of Ghana

20993964_1407344005968818_1387830529126103512_nA magyar közgazdász delegáció megérkezése Accrába 1962-ben, hogy kidolgozzák Ghána hétéves tervét. Balról jobbra: Bácskai Tamás (Bognár asszisztense, egyetemi docens), Kós Péter (nagykövet), Kwame Nkrumah (a Ghánai Köztársaság elnöke), Bognár József (főtanácsadó), Székely Gábor (Bognár asszisztense, mérnökközgazdász).

The Hungarian delegation of economists arrive in Accra to develop Ghana’s First Seven-Year Plan in 1962. From left to right: Tamás Bácskai (Bognár’s assistant, associate professor), Péter Kós (first ambassador), Kwame Nkrumah (President of the Republic of Ghana), József Bognár (chief advisor), Gábor Székely (Bognár’s assistant, economic engineer).

Magyar Hírek, 1962. május 1.

Opening the Semi-Periphery: Decolonisation and Socialist Hungary

Research Plan for the Open Society Archives

Following the line of recent studies on global socialisms and postsocialisms (Apor and Iordachi 2005; Tulbure 2009; Gille 2010; Éber et al. 2014), “socialist globalisation” and “the other globalisers” (Mark and Apor 2014; Bockman et al. forthcoming), this research argues for a global perspective in understanding the interconnected development of the post-WWII Eastern European semi-periphery and the global periphery, by focusing on the case of reform economists and foreign policy in Hungary (Éber et al. 2014; cf. Petrovici 2015).

After de-Stalinisation, the détente period saw an economic upturn in the global economy, the opening up of global diplomatic and trade relations, the international impact of the 1956 revolution, and the process of decolonisation. These developments facilitated “opening up” export-oriented growth strategies, and the simultaneous reconfiguration of transnational networks and global development imaginations in several Eastern European countries, especially Poland and Hungary. More particularly, decolonisation ignited contradictory Hungarian reflections and actions towards affected regions. Behind the facade of ideological fight against imperialism there evolved a realpolitik of manoeuvring between Western and Soviet influences in order to reap the benefits of bilateral trade agreements, and the exporting of expertise, technology, and Hungary’s own models of development. Resulting ideological ambivalences are shown, for example, in that despite the anti-racial condemnation of apartheid, early secret trade negotiations between Hungary had already begun with South Africans in 1960. Semi-peripheral manoeuvring is also evident in the rise of joint development projects between Hungary and Western partners in Africa and the Middle East in the 1970s (Egypt, Algeria, Iraq, Iran, Syria), with a simultaneous shift from communist countries’ pro-Zionist politics towards heavy anti-Zionist propaganda (as facilitators of neocolonialism), which led to Eastern European countries’ breaking off diplomatic relations with Israel due to the 1967 Arab-Israeli War. Foreign political pragmatism is also well captured in the ambivalent Hungarian discourse of Third Worldism, both as a spatial development category and as a “third way” alternative of economic development connected to the Non-Aligned Movement (1961). In the Non-Aligned country of Ghana, Kwame Nkrumah negotiated a vast network of capitalist and socialist experts, especially from Eastern Europe, and assigned a Hungarian delegation of economists led by József Bognár to develop Ghana’s first seven-year plan in the early 1960s. Due to this assignment, Bognár – a close friend of János Kádár – could establish the Centre for Afro-Asian Research (1963/65), whose staff wrote regular reports to the Foreign Ministry, worked on various assignments in international organisations and promoted an active foreign policy and the export-oriented development of Hungary, and a turn towards the decolonised global periphery.

Using contemporary literature in critical geography and international relations, and specifically in postcolonial, decolonial theory and world-systems analysis, this research aims to reassemble the local knowledge production of global geographical concepts and foreign policy information flow in the context of Hungary’s semi-peripheral relations. The reports and collected materials of the Radio Free Europe and the Radio Liberty Research Institute on foreign policy, trade and diplomatic relations offer a glimpse into how concerning actors in the West perceived Hungarian trajectories connected to formerly colonized and “underdeveloped” regions. This should offer clues into their focus and available information, and allows for the comparison of their monitoring activities with official foreign policy documents (e.g. national strategies, delegation reports). With the aim of reviewing delegations and international projects of experts, education, trade, and media coverage until the end of the 1970s, this research wishes to focus on three main aspects.

First, it aims to understand how Hungarian reform economists and politicians after de-Stalinization developed alternative geographical concepts of socialist globalization. Breaking off from Cold War conceptual dichotomies, they opted to reposition their country in the global development hierarchy of centre-periphery relations and reap the political economic benefits of decolonisation, in order to tackle increasing global competition and world economic restructuration, and to enable the successful integration into the world economy. By the late 1960s and the 1970s, new comparative analytical concepts such as “semi-periphery” (Szentes 1971), “small economies” (Kádár 1971), “open economies” (Kozma 1980) had emerged at the CAAR and its successor, the World Economic Institute (1973–) and related institutions and ministries. It is worth noting that most members of the research staff conflicted with Party orthodoxy, and used their scientific activities to propose policy reforms under Bognár’s political “shield”. The OSA materials provide a fruitful empirical ground to scrutinize the political efforts of these reform economists (especially József Bognár), and their strategies to influence and develop connections with politics and media, mediating between Hungarian and Third World political events.

Second, this research aims to unravel the much-overlooked global historical interconnectivity of the Second and Third Worlds, and the foreign economic connections and exchange between semi-peripheral development models (Chari and Verderi 2009; Ward 2010; Mark and Apor 2014). As Eastern European reformers pushed towards “market socialism”, the acquiring of advanced technology and foreign currency from the West implied finding ways to finance development either through foreign loans or export-oriented growth. This facilitated strategies of exporting expertise and investments into the Third World, gathering raw materials to downplay Soviet resource dependency, and to seek or exchange state-led development models, such as in the cases of Francoist Spain, Allendist Chile, and the authoritarian models of the “East Asian Tigers” (Bockman et al. forthcoming).

Third, reformist ambitions generated virulent debates connected to the country’s shifting foreign trade policies and lobbying activity in international organizations (UNCTAD, UNIDO, UNITAR, GATT, Third World Forum), manoeuvring the semi-peripheral country between “East” and “West” to gain investment and trade benefits. In the context of decolonisation and the opening up of global politics with the participation of new geopolitical actors, Eastern European socialist countries used various strategies to reposition themselves between “developed” and “undeveloped/developing” countries in their individual urge to “catch up” with the West. Thus Hungarian negotiations of trade relations with decolonised countries aimed to transcend Soviet influence, CMEA integration, national political regimes and boundaries.

The output of this research aims to contribute to recent literature on the theoretical and methodological approaches of transnational or global history (Conrad 2016), postcolonial and decolonial theory (Moore 2001; Chakrabarty 2007; Boatca and Costa 2012), and world-systems theory (especially the works of Wallerstein, Frank, and Chase-Dunn) in order to understand the emergent strategies of Hungarian knowledge production in the interconnected transnational networks of centre-periphery relations (Powell 2007; Ward 2010; Keim 2014). It also aims to highlight the very early trajectories of reform economists’ “market socialism” in a global perspective (cf. Bockman 2011), and how Hungarian reformist thought was influenced by postcolonial contexts and the transnational exchange of geographical development models, which had important intellectual and political continuities into the post-1989 era. Moreover, Hungarian foreign policies and investment strategies of the 1970s in the Third World had a huge effect on the economic crisis after the 1989 system change; for example, Middle East countries indebted to Hungary became insolvent after constant war and the fall of their authoritarian regimes. The above historical contexts are also illuminating with regards to the post-2010 “global opening” proposed by Prime Minister Viktor Orbán, which curiously referred to the historical accomplishments of Hungarian foreign policies, consequently following the semi-peripheral path of manoeuvring between “East” and “West” and strategically investing capital and exporting expertise in the countries of the global periphery.

References

Apor, P., Iordachi, C. (2005): Társadalomtörténet Kelet-Közép-Európában: Regionális nézőpontok globális összefüggésben. Korall, 23.: 187–195.
Boatca, M., Costa, S. (2012): Postcolonial Sociology: A Research Agenda. In: Rodríguez, E. G., Boatca, M. (eds.): Decolonizing European Sociology: Transdisciplinary Approaches. Farnham and Burlington: Ashgate Publishing.

Bockman, J. (2011): Markets in the Name of Socialism: The Left-Wing Origins of Neoliberalism. Stanford: Stanford University Press.

Bockman, J., Feygin, Y., Mark, J. (forthcoming): The Soviet Union, Eastern Europe and Alternative Globalisations 1950s–1980s. Manuscript.

Chakrabarty, D. (2007): Provincializing Europe: Postcolonial Thought and Historical Difference. Princeton: Princeton University Press.

Chari, S., Verdery, K. (2009): Thinking Between the Posts: Postcolonialism, Postsocialism, and Ethnography after the Cold War. Comparative Studies in Society and History, 51(1): 6–34.

Conrad, S. (2016): What is Global History? Princeton: Princeton University Press.

Éber, M., Gagyi, Á., Gerőcs, T., Jelinek, C., Pinkasz, A. (2014): 1989: Szempontok a rendszerváltozás globális politikai gazdaságtanához. Fordulat, 21.: 10–63.

Gille, Z. (2010): Is there a Global Postsocialist Condition? Global Society, 24(1): 9–30.

Kádár, B. (1971): Kis országok a világgazdaságban. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Keim, W., Celik, E., Erche, C., Wöhrer, V. (eds.)(2014): Global Knowledge Production in the Social Sciences: Made in Circulation. Corchester (UK): Ashgate.

Kozma, F. (1980): A nyitott szerkezetű gazdaság. Budapest: Kossuth.

Mark, J., Apor, P. (2014): Socialism Goes Global: Decolonization and the Making of a New Culture of Internationalism in Socialist Hungary, 1956–1989. The Journal of Modern History, 87: 852–891.

Melegh, A. (2006): On the East-West Slope: Globalization, Nationalism, Racism and Discourses on Central and Eastern Europe. Budapest: CEU Press.

Melegh, A. (2015): Globális ötvenes évek. Eszmélet, 27(105): 182–191.

Moore, D. C. (2001): Is the Post- in Postcolonial the Post- in Post-Soviet? Toward a Global Postcolonial Critique. PMLA, 116(1): 111–128.

Petrovici, N. (2015): Framing Criticism and Knowledge Production in Semi-peripheries: Post-socialism Unpacked. Intersections, 1(2):

Powell, R. C. (2007): Geographies of Science: Histories, Localities, Practices, Futures. Progress in Human Geography, 31(3): 309–329.

Tulbure, N. (2009): Introduction to Special Issue: Global Socialisms and Postsocialisms. Anthropology of Eastern Europe Review, 27(2): 1–18.

Szentes, T. (1971): The Political Economy of Underdevelopment. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Ward, S. (2010): Transnational Planners in a Postcolonial World. In: Healey, P., Upton, R. (eds.): Crossing Borders: International Exchange and Planning Practices. London and New York: Routledge. 47–72.

Térbeli fordulat a tudománytörténetben? A tudományos tudás történeti földrajza

Április 25-én az ELTE TáTK Tudománykutató Központjának előadássorozatában adok elő a szűkebb szakterületemről, amelyből a disszertációmat is írom. Az időpont várhatóan 14:00 (egyeztetés alatt), helyszín a Tanári Klub lesz. Az alábbiakban olvasható az előadás összefoglalója:

Hol képződik a tudományos tudás? Miért éppen ezeken a helyeken? Hogyan terjed, kik és miért mozgósítják? Kikhez jut el a termelt tudás? Miként változik a tartalma vagy jelentése útközben és más-más átvételi helyeken? Egy tudományos elmélet vagy eredmény megítélésekor gyakran szoktak annak nemzetköziségére vagy éppen hazai relevanciájára utalni. De hogyan és miért váltak nemzetközivé vagy hazaivá bizonyos helyekről származó elméletek, eszmék, módszerek vagy kutatási irányzatok, míg mások miért nem? Mi áll az átvétel vagy elvetés, a fordítás és értelmezés motivációi és politikái mögött, miért olvassák vagy terjesztik másképpen a műveket, használják másképpen az eszközöket, módszereket? Melyek a tudományos provincializmus vagy kozmopolitizmus mozgatórugói, és kik a helyi tudás ún. „hermeneutikai kapuőrei”? Az előadásom célja ilyen és ehhez hasonló, a tudás térbeliségét feszegető kérdések mentén áttekintést adni a magyar tudományban még szinte ismeretlen kutatási terület, a tudásföldrajz, ezen belül a tudományos tudás történeti földrajzának fő problémaköreiről.

Habár a tudománytörténet-írásban és a tudományszociológiában korábban is szerepeltek a fenti szempontok, mégis csak az 1990-es évek második felétől figyelhető meg a kifejezetten tudásföldrajzi szemléletű kutatások megjelenésének hulláma, a tudománytörténet-írás „térbeli fordulatát” jelezve. Előadásomban, a tudásföldrajz irányzatának hazai megjelenésére adott önreflexiómat követően, a földrajz fogalomkészletén keresztül igyekszem körüljárni, hogy mennyiben módosítják vagy destabilizálják az „egyetemes” tudományról alkotott felfogásainkat a hely, a tér, a táj, az áramlás, illetve a globális, a regionális, az állami, a helyi és a testi léptékek és léptékviszonyok. Ide tartoznak a különböző episztemikus (megismerési) terek eltérő gyakorlatai, a tudás térbeli reprezentációinak politikái (pl. modellek, térképek, kiállítások), illetve hogy a tudás jellege hogyan hat a tudástermelő hely morfológiájára, és ez hogyan hat vissza a tudás tartalmára. A „távvezérelt” tudomány és terepmunka konfliktusai mellett szót érdemel a nemzeti vagy helyi tudományos hagyományok rivalizálása, és a transznacionális vagy globális tudáshálózatok történeti kialakulásának politikái is. Tudománytörténeti példáim bemutatása során igyekszem rámutatni, hogy a különböző irányzatok, mint a kritikai földrajz, a posztkoloniális kritika, a világrendszer-elemzés és a cselekvő-hálózat elmélet megközelítései hogyan járultak hozzá a fenti kérdések megválaszolásához.

Előadásomban végül amellett fogok érvelni, hogy miért szükséges a tudomány térbeli-társadalmi szerepére kritikai megközelítésben reflektálnunk. Ugyanis az, amit a tudományban vagy a tudományról mondhatunk eleve attól függ, hogy milyen térbeli pozíciókból és milyen társadalmi terekben szólalunk meg, míg az adott tudásforma megjelenésének és elfogadtatásának folyamata is már meglévő térbeli hálózatokba és lehetőségfeltételekbe ágyazódik. Fontos tehát megismernünk, hogy hogyan követhetjük nyomon a különböző emberi és nem-emberi szereplők (tudósok, szakpolitikusok, gépek, eszközök, módszerek, elméletek, modellek, stb.) térbeli életrajzait vagy térpályáit, és ezek milyen kapcsolatban állnak a tudományos tudás egyenlőtlen eloszlásával, illetve térbeli határainak és hozzáférésének felügyeletével és meghatározásával, beleértve a „tudós” és a „tudomány” helyi legitimálásának kérdéseit. Kritikailag kell reflektálnunk továbbá azokra a tudásföldrajzi hatalmi mechanizmusokra is, amelyek meghatározzák, hogy mely cselekvőket említjük meg vagy hallgatjuk el a tudománytörténet kanonizált helyi narratíváiban, vagy hogy az egyes tudományfelfogások és irányzatok mögött milyen „megismerési térpolitikák” állnak, és hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz a tudástermelés és -fogyasztás helyei. A tudománytörténet olyan megközelítése mellett fogok érvelni, amely a tudás térbeli áramlását és hálózatait a tudástermelés centrum-periféria viszonyaival és hegemóniaváltásaival összefüggésben értékeli. Az orientalizmus, az eurocentrizmus és a kelet-európaiságunk konstruálásának immár széles kritikai szakirodalma rámutatott, hogy az olykor egyetemesnek vagy globálisnak tűnő tudományos tudásformák helyi hatalmi törekvésekhez kötődtek, és tágabb politikai gazdasági folyamatokba ágyazódva gyakran más helyi tudásformák vagy hagyományok elnyomásán, kizsákmányolásán, elfeledtetésén vagy háttérbe szorításán is alapultak.  Így tehát felvetődnek azok a kritikai kérdések, hogy milyen térbeli egyenlőtlenségeket termelnek (újra) az adott tudásmobilizáló csoportok, milyen tétjei vannak a különböző léptékekhez kötődő tudáspolitikáknak (pl. globális tudomány- és társadalomtörténet magyarországi oktatásának kérdése), és végül mi, tudósok a saját térbeli szerepeinkre reflektálva hogyan tudnánk társadalmilag igazságosabb és az adott léptékviszonyokat jobban figyelembe vevő tudást létrehozni?

Speaking from the Semi-Periphery: Decolonizing Geographical Knowledge Production in Socialist Hungary, 1960s to 1980s

In recent months I’ve prepared a new research plan/paper on the stuff I’ve been doing, connected to my work in the 1989 After 1989 project:

The “spatial turn” in the history of scientific knowledge has called into question abstract notions of scientific development and specifically national disciplinary and institutional narratives. The past two decades has seen a growing number of studies in the historical geographies of scientific knowledge (HGSK), aiming to understand where knowledge is produced and disseminated, and how the content of knowledge changes in motion and adapts to local contexts and social interests (Livingstone 2003; Powell 2007; Withers 2009). Recently, increased globalization has summoned an upsurge of research focusing on interconnectedness through knowledge networks and circulations, transnational histories and global comparative studies, arguing against the “methodological nationalism” of previous research in favour of alternative transnational concepts (Keim et al. 2014; Conrad 2016).

On the other hand, postcolonial and decolonial approaches have contested Eurocentric or Westcentric epistemological frameworks and discursive formations, providing a reassessment of multiple or alternative modernities and elucidating the hierarchical orders of knowledge regimes (Chakrabarty 2007; Boatca and Costa 2012). However, much of this original literature on postcolonialism focused either on the global centre or the former colonial world, silencing in-between semiperipheral contexts such as Eastern Europe under transitory and provincialised terms such as “postsocialism,” while there has been little theorizing between the “posts” (Chari and Verdery 2009). This marginalization process has also led to the concealment of Second-Third World relations and the interdependency of centre and periphery contexts in an interconnected global context (Ward 2010; Mark and Apor 2014).

While the perceived non-colonial background of Eastern Europe provided excuses for many in the region to distance themselves from postcolonial studies (Moore 2001), historical studies have nevertheless shown the existence of long-term structures of hierarchical dependency and East-West “civilizational slopes” even since the Renaissance and the Enlightenment (Wolff 1994), which have well endured into socialist and postsocialist times (Melegh 2006). This continuity is well captured by the self-Orientalizing development and geographical concepts in social science, geography and economic history (Petrovici 2015). These can be exemplified by various contexts: the enduring dichotomies of “Eastern” and “Western” development (Éber et al. 2014), the “catching-up” neoliberalist transitology (Stenning and Hörschelman 2008), the “civilizing mission” of European Union accession (Böröcz and Sarkar 2005), the subaltern adaptation of development policy models, and the uneven reproduction of Western academic hegemony.

This research argues for “decolonizing” diffusionist and neoevolutionist theories that have been appropriated as the dominant narrative of the global centre and imposed upon the Eastern European context (Boatca and Costa 2012). Simultaneously it argues for a global perspective of transnational interconnectedness in understanding Eastern European developments in the production of geographical knowledge. It does so by using contemporary literature in critical geography and international relations, and specifically in postcolonial, decolonial theory and world-systems analysis to deconstruct internalised structures of dependency and global hierarchies inherent in Eastern European geographical epistemologies. By “speaking from the semiperiphery,” it aims to reassemble local knowledge production on global geographical concepts, in light of overlooked global historical interconnectivity between “East” and “West.” The research aims to apply these theoretical insights to understanding how Hungarian reform economists tried to position the country in various global imaginations between the 1960s and 1980s in the context of integrating into the world economy and thus breaking away with Cold War concepts amidst increasing global competition and economic restructuration due to crises.

After World War II, the imperialist and nationalist-revisionist ambitions of the Hungarian state elite crumbled with the demise of the previous “high imperialist” era. The Communist takeover and the process of Sovietization created a new setting under the imperial and colonial influence of the Soviet Union, and a rise of economist experts succeeding the pre-WWII primacy of geographers. Stalinist orthodoxy summoned a dichotomous Cold War imagination of separate “capitalist” and “socialist” worlds, soon to be called “world systems,” while the production of geographical knowledge and textbooks on regional geography also followed this essential dichotomy. But the détente period after de-Stalinisation and the gradual opening up of diplomatic and trade relations due to an economic upturn in the world economy and the process of decolonisation led to reconfigurations in global geographical and development imaginations.

The maintaining of the Eastern European “buffer zone” necessitated the Soviet Union to foster trade relations both with the West and the so-called Third World. Eastern European reformers in Poland and Hungary pushed towards “market socialism”, as acquiring advanced technology and foreign currency from the West implied finding ways to finance development either through foreign loans or export-oriented growth, and facilitated exporting expertise and investments into the Third World and searching for state-led development models abroad, such as in Spain, South Korea and Chile (Bockman, Feygin and Mark forthcoming). These reformist ambitions generated a virulent debate and the emergence of new geographical concepts connected to the country’s shifting foreign trade policies and lobbying activity in international organizations (UN, UNCTAD, GATT) in order to manoeuvre between “East” and “West.”

While the concept of the “Third World” was disregarded by Eastern European socialist countries, they aimed to reposition themselves between “developed” and “undeveloped” countries in an urge to “catch up” with the West. By the 1970s in Hungary, some new concepts such as “semi-periphery,” “small economies” (Kádár 1971), “open economies” (Kozma 1980) had emerged in the Centre for Afro-Asian Research (1965-) and the Institute for World Economy (1973-) at the Hungarian Academy of Sciences, which consequently developed the new field of area studies. In turn, some Western concepts, such as Wallersteinian world-systems analysis and the concept of “semiperiphery” were influenced by Eastern European economic historiography. In later developments, the series of Fejlődés-tanulmányok [Development Studies] published in 1978–1989 and journals such as Világtörténet [World History] introduced the new fields of development studies, world-systems analysis, centre-periphery thinking and postcolonial theory into the fields of area studies and international relations.

This research thus aims to understand through historical materials of scientific publications and policy papers connected to these institutions how alternative geographical conceptions of socialist globalization emerged and permeated global imaginations in area studies. The theoretical-methodological novelty of this research lies in connecting the approaches of transnational or global history, political economy and the history of ideas: Hungarian semiperipheral knowledge production is conceptualised in the interconnected contexts of centre-periphery relations.

References

Boatca, M., Costa, S. (2012): Postcolonial Sociology: A Research Agenda. In: Rodríguez, E. G., Boatca, M. (eds.): Decolonizing European Sociology: Transdisciplinary Approaches. Farnham and Burlington: Ashgate Publishing.

Bockman, J., Feygin, Y., Mark, J. (forthcoming): The Soviet Union, Eastern Europe and Alternative Globalisations 1950s–1980s. Manuscript.

Böröcz, J., Sarkar, M. (2005): What is the EU? International Sociology, 20(2): 153–173.

Chakrabarty, D. (2007): Provincializing Europe: Postcolonial Thought and Historical Difference. Princeton: Princeton University Press.

Chari, S., Verdery, K. (2009): Thinking Between the Posts: Postcolonialism, Postsocialism, and Ethnography after the Cold War. Comparative Studies in Society and History, 51(1): 6–34.

Conrad, S. (2016): What is Global History? Princeton: Princeton University Press.

Éber, M., Gagyi, Á., Gerőcs, T., Jelinek, C., Pinkasz, A. (2014): 1989: Szempontok a rendszerváltozás globális politikai gazdaságtanához. Fordulat, 21.: 10–63.

Gille, Z. (2010): Is there a Global Postsocialist Condition? Global Society, 24(1): 9–30.

Kádár, B. (1971): Kis országok a világgazdaságban. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Keim, W., Celik, E., Erche, C., Wöhrer, V. (eds.)(2014): Global Knowledge Production in the Social Sciences: Made in Circulation. Corchester (UK): Ashgate.

Kozma, F. (1980): A nyitott szerkezetű gazdaság. Budapest: Kossuth.

Livingstone, D. N. (2003): Putting Science in its Place: Geographies of Scientific Knowledge. Chicago: University of Chicago Press.

Mark, J., Apor, P. (2014): Socialism Goes Global: Decolonization and the Making of a New Culture of Internationalism in Socialist Hungary, 1956–1989. The Journal of Modern History, 87: 852–891.

Melegh, A. (2006): On the East-West Slope: Globalization, Nationalism, Racism and Discourses on Central and Eastern Europe. Budapest: CEU Press.

Moore, D. C. (2001): Is the Post- in Postcolonial the Post- in Post-Soviet? Toward a Global Postcolonial Critique. PMLA, 116(1): 111–128.

Petrovici, N. (2015): Framing Criticism and Knowledge Production in Semi-peripheries: Post-socialism Unpacked. Intersections, 1(2):

Powell, R. C. (2007): Geographies of Science: Histories, Localities, Practices, Futures. Progress in Human Geography, 31(3): 309–329.

Stenning, A., Hörschelman, K. (2008): History, Geography and Difference in the Post-Socialist World: Or, Do We Still Need Post-Socialism? Antipode, 40(2): 312–335.

Ward, S. (2010): Transnational Planners in a Postcolonial World. In: Healey, P., Upton, R. (eds.): Crossing Borders: International Exchange and Planning Practices. London and New York: Routledge. 47–72.

Withers, C. W. J. (2009): Place and the “Spatial Turn” in Geography and in History. Journal of the History of Ideas, 70(4): 637–658.

Wolff, L. (1994): Inventing Eastern Europe: The Map of Civilization on the Mind of the Enlightenment. Stanford University Press.

A magyar földrajztudomány szovjetizációja

A héten írtam egy kutatási tervet az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában végzendő kutatásomhoz, amely az alábbiakban olvasható:

Jelen kutatás a kommunista hatalomátvétel és a szovjetizáció hatását vizsgálja a magyar földrajztudományban. Ennek során az érintett geográfusok életpályáival és a velük kapcsolatban lévő politikai szereplőkkel, a tudomány és a hatalom összefonódásával foglakozik. A kutatás célja a tudományos diskurzust meghatározó személyes viszonyok és politikai pozíciók jobb megismerése az ÁBTL anyagain keresztül, elsősorban az ügynöktevékenységekre fókuszálva. Emellett a kutatásban elsősorban a társadalomföldrajz képviselői kerülnek előtérbe, mert az ő tevékenységük politikailag veszélyesebbnek minősült a párthatalom számára.

1949-ben a Belügyminisztérium határozata a földrajztudományhoz és különösen Teleki Pál alapító tevékenységéhez köthető intézményeket (pl. Államtudományi Intézet) felszámolta vagy működésüket felfüggesztette. A Magyar Földrajzi Társaság (MFT) működését és folyóiratát, a Földrajzi Közleményeket (1873– ) 1952-ig szüneteltették. A geográfus akadémikusokat ún. „tanácskozó tagokká” nyilvánították, amely a státuszuk és jogkörük elvételét, az akadémiai döntéshozatalból való kizárásukat jelentette. Ez a négy akadémikus Cholnoky Jenő (1870–1950), Prinz Gyula (1882–1973), Bulla Béla (1906–1962) és Mendöl Tibor (1905–1966) voltak. Fodor Ferenc megindított akadémiai felvételi eljárását szintén felfüggesztették. Több neves geográfust, többek között az Államtudományi Intézet igazgatóját, Rónai Andrást kényszerrel nyugdíjaztak. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Emberföldrajzi Tanszékét átnevezték Általános Gazdaságföldrajzi Tanszékre, a tanszékvezető Mendöl tanítványait (Major Jenő, Zombai Pál, Wallner Ernő, Lettrich Edit, Száva-Kováts Endre) fokozatosan félreállították, végül az egyetemről eltávolították.

Az 1949 és 1952 közötti átszervezések hatására a kommunista pártpropagandában jelentős szerepet vállaló geográfusok kerültek a MFT vezetésébe. Ezek közül Simon László a Mendöl-tanítványok közül a még egyetemi hallgató Száva-Kováts Endrét (1928– ) a Köznevelés újság 1949. október 1-i cikkében a kommunista rendszer ellenségeként mutatta be. (Sz-K. Endre apját, Sz-K. József meteorológus professzort koholt vádakkal börtönözték be és távolították el a tudományból.) 1948-ban a külföldi illegális kommunista tevékenységéből hazatérő Markos Györgyöt Nagy Tamás kurátor kérte fel az újonnan átszervezett Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Gazdaságföldrajzi Tanszékének vezetésére. A „burzsoá” és a „marxista” geográfusok között éles konfliktus bontakozott ki a szovjet felfogás és a marxista-leninista ideológia átvétele körül, mely utóbbinak élharcosa Markos György volt. A „marxista” geográfiát támogatók közül például Enyedi György (később akadémikus), Cravero Róbert, Matheika Március, Vörösmarti Antal, Antal Zoltán, Tatai Zoltán, Bora Gyula, Krajkó Gyula, Kovács Csaba vagy Kóródi József – többségük Markos tanítványai – a „burzsoá” ember/társadalomföldrajz meghaladását és a gazdaságföldrajz népgazdasági tervezésben való alkalmazott szerepkörét támogatták.

A kutatás nemcsak a „burzsoának” titulált geográfusok tragikus sorsával, hanem a marxista-leninista ideológiát aktívan terjesztő, fontos hatalmi pozícióban lévő geográfusok és regionális tervezők meghurcolásával is foglalkozik. A MKKE-n Bácskai Tamás közgazdász besúgóként jelentett Markos Györgyről, akinek dékáni tisztségéről való leváltását és az egyetemről való eltávolítását javasolta 1957-ben, és ezzel hozzájárult 1958-as félreállításához az 1956-os események alatti „ellenforradalmi” tevékenysége miatt (Petőfi Kör).[1] Markos mellett a regionális tervezés egyik hazai alapítóját, Perczel Károly építészt kommunista tevékenysége ellenére a Rajk-perben koholt vádakkal életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték, 1954-ben Nagy Imre amnesztiájával szabadult.

A kutatás azt a csoportot is vizsgálja, akik 1955-ben jöttek a Szovjetunióból Magyarországra, és szereztek a magyar földrajztudományban fokozatot. Radó Sándor a Szovjetuniónak kémkedett a második világháború alatt Svájcban, és 1955-ben tért vissza Magyarországra. Egyetemi végzettségének hiánya ellenére fontos kartográfiatudományi pozíciókat szerzett, és Markos György után elnyerte a MKKE Gazdaságföldrajzi Tanszékének vezetését 1958-ban. Fontos hatalmi pozíciói és pártkapcsolatai révén jelentős tekintélytiszteletet épített ki magának a kartográfiában és a geográfiában egyaránt. Az ÁBTL életrajzi nyilvántartása szerint Lehel Artúr az 1920-as években az USA-ban, az 1928-tól a Szovjetunióban kommunista pártmunkásként tevékenykedett, később egyetemi végzettség nélkül szerezte meg a földrajztudományok kandidátusa címet Moszkvában (1945), aztán a Szovjet Tudományos Akadémia Földrajzi Intézetének tudományos munkatársa lett (1934–38, 1940–46). 1955 elején tér Magyarországra, ahol először politikai munkatársként dolgozik különböző minisztériumi szerveknél, később a BM II/3. osztály alosztályvezetője lesz, végül rendőrezredesként megy nyugdíjba. Azonban a nyilvántartásból hiányzik, hogy 1959-ben a MTA előtt elismerteti kandidátusi fokozatát, és a Magyar Földrajzi Társaság választmányi tagja lesz 1959 és 1962 között. A tudományos, ezen belül földrajztudományos munkássága ismeretlen, tudományos munkát magyar nyelven nem publikált. 1959-ben Mendöl Tibor „Általános településföldrajz” c. kéziratáról (1957) az Akadémiai Kiadó megbízásából politikailag elmarasztaló kritikát írt, Mendöl munkájának kiadása egészen 1963-ig húzódott (ELTE Egyetemi Levéltár, Mendöl Tibor iratai). Mendöl Tibor a személyét ért támadások eredményeként akadémiai fokozatot csak posztumusz kapott 1966-ban.

Az említett esetek jól demonstrálják, hogy az ÁBTL-ben végzendő kutatás jelentősen hozzájárulna a földrajztudomány szinte elfeledett, „sötét” időszakának feltárásához. A kutató jelenlegi tudománytörténeti kutatásaiban életrajzi interjúkat végez a még életben maradt szereplőkkel (pl. Száva-Kováts Endre, Kóródi József), illetve levéltári kutatást végez a MTA Levéltárában, az ELTE Egyetemi Levéltárában és a Magyar Országos Levéltárban.

[1] Lásd: Laczik, E. (2005): Egy besúgó tisztikereszttel: Bácskai Tamás a hálózat szolgálatában. Magyar Nemzet, január 31. http://mno.hu/migr/egy-besugo-tisztikereszttel-589369. Laczik, E. (2005): Bácskai Tamás bevallotta ügynökmúltját. Magyar Nemzet, január 31. http://mno.hu/migr_1834/bacskai-tamas-bevallotta-ugynokmultjat-589283

A short summary of my PhD project

My doctoral research project is about the geographies of the so-called ‘quantitative revolution’. I am interested in the circulation of knowledge produced in the emerging global centre(s), to provide a sort of overview of the ways neopositivism and mathematical spatial planning theories were brought in (or back) and adapted in different European contexts. Although their application in e.g. ‘Thirld World’ countries is also interesting, I find the case of semi-peripheral countries the most intriguing.

In the Hungarian case, the adaptation process should be understood in the context of a reformist movement in economic policy that also affected spatial planning. This was closely linked to the integration to the capitalist world economy under an upturn in global economic cycles, which surfaced in what I call a ‘technocratic turn’ in knowledge production from the 1960s. I think this is well exemplified by shifting discourse, as they called the new semi-capitalistic reforms ‘The New Mechanism’, which is a machinic term. World economic integration went hand-in-hand with the dissemination of formal-mathematical technocratic thinking (‘efficiency’, ‘rational’, etc.). This was also in tune with the Soviet Union’s transfer of quantitative-statistical planning theories from the West, thus  the canonical works of US quantitative geographers were translated into Russian. I am interested in the reception of these (‘Western’) theories by Hungarian spatial planning: how and why these got here?

Why is this socialist context important in understanding postsocialism? In the case of human geography, these developments determined the directions and intellectual agendas of postsocialist knowledge production. For example, regional science was institutionalized by technocrats formerly working in the National Planning Office partly in the 1980s and fully in the second part of the 1990s. In consequence, our department(s) still specializes in positivistic quantitative analysis, which determined my own intellectual opportunities as a university student. E.g. the “new approaches in geography” class was dubiously filled previously with chatting about 1970s planning literature. I am also interested in this because – following Judit Timár – I want to see why and to what extent Hungarian geography did not develop critical theories, so this connects to the historical question of the possibilities of creating critical knowledge and doing critical geography in Hungary. I think our position of doing so should be considered in the context of semi-peripheral knowledge production.

The urban hierarchy of New Zealand in the 1950s

The great Ron J. Johnston wrote an article in 1969 on the development of urban geography in New Zealand after 1945. He writes about a “nomothetic movement” emerging from the 1950s, which drew its sources from the geography of the UK and the US. One of the main figures in New Zealand was L. L. Pownall, who argued already in 1952 for an urban geography building on inductive generalizations. Johnston notes that nonetheless references to cases for comparative study was very scarce in New Zealanders’ works, and

“It is not clear whether this represents ignorance, parochialism, methodological differences, lack of interest in theory, or merely poor bibliographic work.” (p. 123)

Pownall suggested a national hierarchy of towns in his PhD thesis and a noted publication in 1956, but the first application of central place theory on a national scale to New Zealand was by a paper published in the New Zealand Geographer in 1955. The author, J. C. Duncan used population census data taken in 1951 to rank settlements according to population size and the level of services. Data for the latter was retrieved from official report materials for the following services: banks, hospitals, post-primary schools, newspapaers, cinemas and stores. I’m still not sure about this, but it seems to me that there was a wide application of central place theory and rank-size theory in Anglophone postcolonial contexts right after WWII, and the main empirical references for this were the first publications in the US and the UK, with only formal reference to the original work of Christaller, whose dissertation was not translated into English until 1966. Here, the author refers to the early works of Smailes (1944) in the UK and Brush (1953) in the US, while Pownall’s work also considers Dickinson’s seminal book (1947) which covers the theme and method.

new_zealand_urban_hierarchy_1951

new_zealand_urban_centres_1951new_zealand_urban_ranks_1951

Brush, J. E. (1953): The Hierarchy of Central Places in Southwestern Wisconsin. Geographical Review, 43(3): 380-402.
Dickinson, R. E. (1947): City, Region and Regionalism. London.
Duncan, J. C. (1955): New Zealand Towns as Services Centres. New Zealand Geographer, 11(2): 119-138.
Johnston, R. J. (1969): Urban Geography in New Zealand: 1945-1969. New Zealand Geographer, 25(2): 121-135.
Pownall, L. L. (1953): Urban Geography, its Aims and Method. Royal Society of New Zealand, Report on the Seventh Science Congress, 1952.
Pownall, L. L. (1956): Evolution of the Urban Structure of New Zealand. Tijdschrift voor economische en sociale geografie, 47: 63-68.
Smailes, A. E. (1944): The Urban Hierarchy in England and Wales. Geography, 29(2): 41-51.