A náci ideológia performatív és szimbolikus városi terei

A náci ideológia történeti háttere a német intellektuális és földrajzi tradícióban

A nácizmus kibontakozásának legnagyobb löketét a nagy gazdasági világválság adta, amely Európában minden bizonnyal az amerikai tőke befolyását élvező Németországban okozta a legsúlyosabb recessziót. Ugyanakkor az indusztrializáció negatív hatásai és a fokozott városodás, valamint az erősödő menedzseri tervezői mentalitás (managerialist approach to planning), amelyek elleni kritika később a náci politikai ideológia megfogalmazódásához is vezetett (Harvey – Wardenga 2006), már a 19. század végétől erős kritikai hagyománynak örvendett (Gregory 1981). Ehhez az anti-urbanizmushoz egyfelől a kapitalizmus legfőbb eszméje, a liberalizmus kritikája, ehhez pedig a gazdasági alapú elidegenülés gondolata – amely a nagyvárosi léttel fonódott össze – kapcsolódott, és ez végül összefonódott egy eleinte csak morális, aztán a későbbiekben a faji romlás gondolatával is. A 19. század második felében megerősödő nemzeti-konzervatív, romantikus völkisch mozgalom, amely jellemzően a közép- és felső társadalmi osztályok intellektuális csoportjából alakult, eredetileg egy anti-racionalista, anti-kapitalista, nagyvárosellenes kritikát bontakoztatott ki, aminek az üzenete már ekkor igen népszerű volt (Bassin 1987).

Ezzel párhuzamosan, míg az I. világháborúval a német világ, és leginkább a német földrajz bismarcki imperialista-kolonialista programja (Bassin 1987) összeomlott[1], addig a nacionalista és eugenikus-rasszista szociáldarwinizmus, amely már a 19. század második felétől uralkodó volt Németországban, továbbra is erős hatással bírt a német tudományos gondolkodásra (Harvey – Wardenga 2006). Ahogyan Harvey és Wardenga (2006) írja Murphy (1994) nyomán, ami a földrajzot illeti, míg az I. világháború utáni gazdasági nyomás miatt a felsőoktatás finanszírozása csökkent, addig a német földrajztudomány – töretlen népszerűségéből fakadóan – mégis „nőtt” ekkoriban. Ugyanakkor jelentős elméleti és hatalmi áttolódások következtek be a háttérben, és ezek során az ember tájformáló erejét vizsgáló Landschaftskunde iskola került előtérbe, amely a völkisch mozgalomhoz hasonlóan a kulturális erők jelentőségét emelte ki, ez pedig a földrajzban Schlüter tanítványai által kapcsolódott a faji determinizmus gondolatköréhez. Mint minden éles váltásban, ebben a folyamatban is komoly személyes konfliktusok vezettek az eszmei párharc kibontakozásához. A korábbi kolonialista program egyik legfontosabb földrajzos képviselője Alfred Hettner volt, egy kvázi-pozitivista regionális földrajz, a Länderkunde megalapozója. Hettner viszonylagos intellektuális sovinizmusa, amelyet a tájiskola megalapozójával, Schlüterrel való kitartó polémiája is jelez (1906-tól egészen az 1920-as évek elejéig), eredményezte, hogy a Landschaft felfogás népszerűvé válását is pusztán a háború utáni átmeneti megzavarodottságnak tulajdonította[2]. Ez azonban nem mentette meg attól, hogy legnagyobb ellenfelével, a Schlüter-tanítvány Hans Spethmannal folytatott intellektuális vita végül egy ideológiai küzdelem arcát emelje magára, és a Landschaftskunde „új geográfusai” a náci politika támogatásának köszönhetően kerüljenek felül a „régi iskola” képviselőin (Elkins 1989, Harvey – Wardenga 2006).[3]

Egy másik fontos gondolatkör a szintén földrajzi tradícióhoz kapcsolódó Lebensraum elgondolás volt, amely Friedrich Ratzel politikai földrajzának, organikus államfelfogásának alapját képezte. Tanítványa, a svéd Rudolph Kjellén által megnevezett geopolitika vált a német politikai gondolkodás megalapozójává (Geopolitik), amelyet Karl Haushofer tábornok akadémiai tevékenysége során népszerűsített Németországban. Mark Bassin (1987) írja, hogy a korai angolszász kutatások álláspontjával szemben, amely szerint a német geopolitikai iskola adta a náci expanziós ideológia fő elméleti megalapozását, valójában lényeges szemléletbeli különbségek feszültek a ratzeli geopolitikai iskola és a náci propagandisták álláspontja között. Németországban a „természet és gondviselés” („nature and nurture”) vitában bontakozott ki az az intellektuális konfliktus, amely a szociáldarwinizmus rendkívül divergens felfogásai közül két szemléleti tradíció konfliktusát élezte ki. Ratzel eredeti álláspontja szerint – amelyhez haláláig szigorúan ragaszkodott – az ún. „környezeti determinizmus” ugyanis a természeti, földrajzi környezet befolyását tartotta alapvetően meghatározónak a faji különbségek kialakulásában, és a különbségek elsősorban kulturális és nem biológiai jellegűek voltak, mivel az emberiség eszerint egy közös családfához tartozott. A másik álláspont viszont – amelyet Ratzel teljesen és kitartóan ellenzett – a biológiai átörökítés képességét kihangsúlyozva, egyfajta „ultradarwinista” módon, faji determinizmusban gondolkodott (ennek legprominensebb képviselője Haeckel volt, aki egyébként az eredetileg zoológus Ratzelre is nagy hatással bírt). Ez a felfogás az embercsoportok közötti különbségek megmagyarázása érdekében az emberiséget egy hierarchikus rendszerben, különböző „fejlettségű” fajokra osztotta, amelyek keveredése faji romláshoz vezet (a ratzeli környezeti deterministák a rasszok keveredését üdvözítőnek tartották), és összességében ez képezte a nácik által is követett rasszista érvelés megalapozását. Éppen emiatt az elvi különbség miatt a már Haushofer által vezetett, ratzeli alapokon álló geopolitikai iskola konfliktusba került a náci ideológiával, amelyet bonyolított az a körülmény, hogy maga Haushofer – nacionalista alapállásából fakadóan – a náci párt egyik fontos támogatójává vált (Bassin 1987).

A náci ideológia létrejötte, és a fő elvek, amelyek mentén megfogalmazódott, tehát a megelőző időszak gazdag gondolatvilágából eredtek, de azok sajátosan nemzeti szocialista interpretációi voltak. Összességében tehát a romantikus völkisch mozgalom anti-racionalista eszméi, amelyek még a 19. század végén összefonódtak a faji determinizmus gondolatvilágával (Bassin 1987), ehhez kapcsolódóan a Landschaftskunde iskolából kibontakozó „vér és talaj” (Blut und Boden) földrajzi gondolatkör (Olwig 2002, Harvey – Wardenga 2006), és végül a ratzeli geopolitika Lebensraum felfogása (Bassin 1987, Murphy 1999) képezte az ideológia alapvető inspirációit és a korai támogatók – így a nemzeti-konzervatív Haushofer – bő körét is egyben[4]. A rendkívül heterogén német intellektuális tradíciók összeolvasztása következtében a nácizmus egyszerre volt modern és anti-modern irányzat: a modern indusztrializáció urbanizációs hatásai ellen, egy romantikus, német idill és burgher-identitás meghatározása mellett, ám azzal elvi ellentmondásban, a modern fejlődés racionalizált és progresszív útját pártolták, amely a Lebensraum expanzív politikájában is tükröződött. Ez egy olyan „szükségszerű” kettősséget, egyben nagy kihívást is eredményezett, amely a náci politikai identitásban került feloldásra, és ennek a „legyőzése”, egységbe kovácsolása képezhette az ideológia átütő erejét.

A náci propaganda performatív és szimbolikus helyszínei

A retorikai gyakorlatok – amelyek az épített kultúrában is tükröződtek – fontos kihívása tehát az volt, hogy a dichotomikus ellentmondás hátterében az ideológia hogyan tudja elpalástolni ezt az elvi inkonzisztenciát? Szerintem az ideológia gyakorlati alkalmazásának legfőbb problémája, hogy a historicista érvelésnek illeszkednie kellett a már meglévő német hagyományokhoz, miközben a náci politika radikális, forradalmi mentalitásának is kifejezésre kellett kerülnie. Az új hatalom elmélete olyan ideológiát bontakoztatott ki, amely több, olykor egymásnak ellentmondó retorikai kapcsolatot épített ki (Olwig 2002), hogy ennek segítségével egy konzisztens narratívát képezzen. Az építkezések legfontosabb esztétikai feladata az lett, hogy a létrehozott materiális formákban tükröződjön ez a többélű retorika, amely a már meglévő hagyományokat szelektív módon, egy új értelmezési keretbe terelte.

Hagen (2010) kiemeli Rudy Koshar (1998) nyomán, hogy „a performatív diskurzus” (discourse of performance) szerepe az „új német identitás” létrehozása, és az, hogy a reprezentáció eszközeit a gyakorlati alkalmazáson keresztül valósítsa meg, a tér és a kitüntetett helyszínek rendeltetésszerű átalakításával. Koshar a náci ideológiát Leistung (performativitás, teljesítés, hatalom) kultúrának nevezte, mivel nemcsak az építési kultúra, hanem a tudományos kutatás, a testi nevelés, a katonai expanzió és a rasszista tisztogatás gyakorlatai is ezt a „gyakorlatias” szemléletet testesítik meg. Ezek a helyszínek és épített terek tehát a rezsim eredmény-produkáló képességének kifejezéseként értékelendők, mint a náci teljesítmény materiális kifejezőeszközei. Jelentőségük azonban a rezsim-ideológia elsajátításának és az új rend iránti lojalitás gyakorlatának helyszíneiként igazán kiemelkedő. A hatalomnak ez a racionalizáló, az „életteret kolonizáló” (Habermas 2011, Gregory 1994, Outhwaite 1994), performatív irányultsága a totális diktatúrában a közterek állami monopolizálásával járt, és így biztosította a közszféra fölötti rendelkezést a náci párt számára.

A városátalakítások ideológiai alapja az volt, hogy a modern német városokból hiányoztak azok a terek és létesítmények, amelyek a közösségtudat kialakításához szükséges monumentalitással bírtak. Ahogyan Hitler írta a Mein Kampfban:

„Mai nagy városaink semmilyen, a városképet domináló műemlékkel nem rendelkeznek, amelyet időnk szimbolúmaiként tekinthetnénk.” (Hitler 1971: 264 in Hagen 2010: 400)

„Ekképpen, jelenünk városaiból hiányoznak a nemzeti közösség kimagasló szimbólumai, így nem lepődhetünk meg azon, hogy egy város sem lát magában szimbólumot. Ennek elkerülhetetlen eredménye egy olyan sivárság, amelyből gyakorlati következik a nagyvárosi lakos teljes közömbössége városának sorsa iránt.” (Hitler 1971: 266 in Hagen 2010: 400)

Az építészet így a szervezett és fegyelmezett nemzeti öntudat kiépítésének legerősebb eszközeiként szerepelt, hiszen a neo-klasszicista stílusú monumentális épületek pre-modern hangulatukkal olyan nagyméretű tereket öveztek, amelyek a nemzeti egység és a lojalitás gyakorlatának elsajátítását szolgálták. Hagen írja, hogy az új épületek stílusát összességében erős diverzitás jellemezte, amely alapvetően Hitler viszonylagos közömbösségével magyarázható az építészeti tervezés iránt, hiszen leginkább csak az ún. Führerépületek (Führerbauten) megtervezésével foglalkozott (Hagen 2010), ezeket azonban gondosan és saját ízlésének megfelelően terveztetett meg (Hagen – Ostergren 2006). Az épített környezet vizsgálata azért is különösen érdekes, mert egyszerre képez rendkívül állandó képződményeket, és könnyen változó, dinamikusan formálódó tereket (Hagen 2010: 397).

A továbbiakban három ilyen helyszínt emelek ki: az egyik München (Hagen 2010), a másik Rothenburg ob der Trauber (Hagen 2004), a harmadik pedig Nürnberg (Hagen – Ostergren 2006).

München

München volt az egyik legfontosabb város a náci párt számára, hiszen szülőhelyének tekinthető – első hadiszállásának, illetve az 1923-as „sörpuccs” helyszíne is egyben. Hitler akarata szerint München vált a „mozgalom fővárosává”, a város egyik prominens tere, a Königsplatz pedig a „mozgalom fórumává” (Hagen 2010). Mindezek miatt Königsplatz átformálása lett a náci városátalakítás első fontos eredménye, ám ezt egyéb tényezőknek is befolyásolták: közel feküdt a Barna Házhoz (Braunes Haus; ererdetileg 1818-ban épült Barlow palota, amelyet a párt 1930-ban tett meg székhelyévé), eredetileg neoklasszicista stílusban épült (antik görög elemekkel) és jelentős szerepet töltött be München mindennapi kulturális és politikai életében is, hiszen már az 1920-as évektől különböző pártok használták (Hagen 2010). A tér kimagasló reprezentativitásából fakadt, hogy az átformálandó terület leendő monumentálisának meggyőzően kell mutatnia az uralkodó ideológiát. A tér eredeti sajátossága, hogy keleti oldala nyitott volt, és ezt a „befejezetlenséget” – amely már az 1920-as években is tárgyalt probléma volt – lovagolta meg a náci párt a tér „egyesítésének” retorikájával, és így megbízott építészei egy „monumentális zárt tér” (Heilmeyer 1935: 137 in Hagen 2010: 403) létrehozásával egy „építészetileg teljes” (Fischer 1934 in Hagen 2010: 405), befejezett elrendezést igyekeztek létrehozni. Az új tér tervezője, Paul Ludwig Troost a teret teljes kövezettel vonta be, és négy épülettel, egy szimmetrikus elrendezéssel zárta le: két adminisztratív funkciójú épület (Führerbau, Verwaltungsbau) szolgálta az út tengelyének megtörését, míg a bejáratot övező, két azonos építményből álló Becsület Templomai, a náci puccs halottainak emlékhelyei és későbbi elhelyezési helyszínei voltak (1., 2. ábra). Az építkezés még a végleges befejezése előtti (1937) években úgy lett beállítva, hogy az hűen demonstrálja a párt képességét a gyors és határozott fellépésre, amely látványos eredményeket produkál a weimari időszak kaotikus és tetszhalott időszakával szemben – ezt az „új München” szólama erősítette fel. Szinte minden szakmai folyóirat, újságok és napilapok tömkelege az új Königsplatzot magasztalták, és Troost terveit jellemzően a Führer „saját találmányának” titulálták, amelyet beállításuk szerint Hitler rendszeres személyes felülvizsgálata alatt valósítottak meg. A hagyományhoz való tartozást jól tükrözte a müncheni Königsplatz átalakítása, hiszen a propagandikus bemutatás fontos eleme volt, hogy – szemben a párt radikális forradalmi irányzatával – a tér eredeti szimbolikája és az új pártpropagandai arculat közötti kontinuitást hangsúlyozták.

münchen

1. ábra: a Königsplatz területe az átalakítás előtt (a) és után (b) (Hagen 2010)

münchen3

2. ábra: A Königsplatz terének épületei. 1: Königsplatz, 2: Propyläen, 3: Glyptothek, 4: Staatsgalerie, 5: Führerbau, 6: Verwaltungsbau, 7: Ehrentempel, 8: Braunes Haus. A jelöléseket sajátkezűleg szerkesztettem a rajzra (Hagen 2010)

Hagen szerint (2010) az eddigi történeti elemzések leginkább az építmények szimbolikus tartalmára fókuszáltak, jellemzően elterelve ezzel a tér használatának vizsgálatát, amelyből egyébként több súlyos gyakorlati probléma is akadt. Az egyik legfontosabb probléma, hogy nem volt megfelelő pódium, előnyös hely a szónok számára – erre sem a 19. századi görög felszabadulás emlékműve, a Propyläen, sem felvonulások útvonalát is képező, két szentély közötti hely nem volt alkalmas, így Hitler inkább egyéb helyszíneken mondta beszédeit. Más, kitüntetett párttagok számára viszont engedélyezte a szereplést, így például Adolf Wagnernek, a párt helyi vezetőjének az előnytelen erkélyek helyett egy központi, de átmeneti állványról kellett beszélnie. Mivel Hitler beszédeinek kitüntetett helye a – speciálisan számára kialakított – nürnbergi Zeppelin tér volt, az „abszolút Führer” megjelenésére nem alkalmas müncheni térnek az átengedése is azt jelezte, hogy az számára nem volt fontos helyszín. A másik probléma, hogy a tér kevésbé volt alkalmas díszfelvonulások megtartására (3. ábra), de ugyanígy a Führer szereplése, mozgása szempontjából is előnytelen volt, mivel nem maradhatott a tömeg fókuszált figyelemének középpontjában. A legdrámaibb rendezvények az 1923-as puccs éves megemlékezésére tartották, maga a puccs és annak náci halottainak története Hitler egyik alapító mítoszaivá váltak. Egy másik fontos esemény volt a „Német Művészet Napja” ünnep 1937–39 között, melynek csúcspontja a „Német Kultúra Kétezer Éve” felvonulás volt, amelyben jelmezes szereplők ezrei mutatták be a „germán kor” fejlődését egészen az „új kor” nemzeti szocializmusáig. Maga a tér nem játszott semmilyen kitüntetett szerepet a felvonulásban, a Führer nézőhelye is a Tábornokok Csarnokánál (Field Generals Hall) volt, ahogyan egyébként a puccs-megemlékezéseknek is fontosabb helyszíneként funkcionált, ahol újoncok ezrei esküdtek fel a Führernek (4. ábra). A harmadik gond pedig az volt, hogy az új irodaépületek sem külsejükben, sem kapacitásukban nem elégítették ki a párt igényeit. Eredetileg a párt legfőbb szervezeteit és ezek személyzetét kellett volna elszállásolniuk, ám már elkészültük előtt világossá vált, hogy nem lesz elegendő hely a párt bürokratikus szerveinek, és a Führer Épület sem tűnt Hitler számára elég hivalkodó saját aspirációihoz képest.

münchen4

3. ábra: A Königsplatz a náci felvonulások idején (Hagen 2010)

münchen2

4. ábra: a Tábornokok Csarnokánál esküsznek az újoncok a Führer előtt (Hagen 2010)

Hagen úgy értékeli a Königsplatz áttervezését, mint a párt korai próbálkozását egy már megalapozott történelmi és szimbolikus tartalommal bíró hely átalakítására, amely az eredeti célkitűzéshez képest – hogy monumentalitásával modellé váljon a későbbi városfejlesztések számára – kudarccal zárult. Míg a korabeli értékelések értelemszerűen a program sikerességét hirdették, és némely jóval későbbi elemzés is a „sikeres nácifikáció” eredményeként fogadták el (Herzog 1989 in Hagen 2010: 418), a tér végülis a fokozódó politikai igényekkel szemben a szimbolikus koherencia és a gyakorlati funkcionalitás hiányával szenvedett; a sikertelenséget pedig jóval később Rosenberg – Hitler egyik leghűbb pártfogója – a Führer türelmetlenségével magyarázta (Rosenberg 1955 in Hagen 2010), sőt, ahogyan Rosenberg említi, maga Hitler is úgy vallott, visszatekintve a létesítményt másképpen tervezte volna újra. A tér szimmetriáját később maguk a nácik is kritizálták (Hagen 2010: 417), és szerintem mind szimbolikájában, mind gyakorlati szempontokból elégtelen lehetett azzal a központosított térbeli elrendezéssel szemben, amely például a Zeppelin térre is jellemző volt Nürnbergben. Modellé azért sem vált a müncheni tér, mert a rákövetkező náci városfejlesztési tervek tendenciája egyre grandiózusabb volt. Ekképpen Münchenben 1938-tól nagy területrészek kerültek átalakításra, így a 19. századi külső területeket részben lebontották, de több új épületet is emeltek a Königsplatz közelében, és több régebbi épületet eredeti arculatának eltorzításával átépítettek (pl. Glyptothek). A performatív és reprezentatív helyek kialakításának pártigényei folyamatosan nőttek, és ennek eredménye lett, hogy a ’30-as évek végén az új tervek egyre kevésbé illeszkedtek az eredeti arculathoz, nem a helyi közösség számára eredetileg fontos (történelmi jelentőségű) helyszíneken épültek, és jellemzően egészen új helyeken létesültek. A Weimarban, Hermann Geisler tervei alapján épült pártpropaganda tér például nem a népszerű Goethe Park területén épült fel, hanem egy 19. századi jellegtelen lakóövezet helyén. 1937-ben Hitler minden városban elrendelte egy ugyanilyen regionális pártfórum építését, így a Gauforen modellje tehát a weimari, és nem pedig a müncheni tér lett. Az új tereket a város méreteinek arányában méretezték, de rendszerint a pártfelvonulásoknak megfelelően nagy méretűek voltak, körölöttük jellemzően monumentális pártépületekkel, tanácstermekkel és óratoronnyal. Hagen szerint a Königsplatz esete jól mutatja azokat a nehézségeket, amelyeket egy populista diktatúra számára a közterek monopolizálásának igénye teremtett egy már meglévő történelmi és térbeli hagyatékkal bíró környezetben. Erre a legjobb példa Róma, ahol Mussolini a fasiszta imperializmus szemantikáját akarta ráépíteni a város gazdag antik arculatára, és ez eleinte némely történelmi épület új keretbe rendezését jelentette. Így II. Viktor Emánuel, az egyesült Olaszország első királyának emlékművét rendezték új „színpadi környezetbe” a környék teljes átalakításával (Atkinson – Cosgrove 1998; 5. ábra). Ám hamarosan egy új, nyitottabb, külső tér vált a fasiszta város modelljének bölcsőjévé, az EUR körzet (Hagen 2010: 418; 6. ábra).

745734166-piazza-venezia-tomb-of-the-unknown-soldier-capitoline-hill-monument-of-victor-emmanuel-ii

5. ábra: II. Viktor Emánuel emlékmű

6. ábra: EUR körzet

Rothenburg ob der Trauber

ro-hakenkreuz-als-sonne-1024x662

7. ábra: A középkorias kisváros egy náci képeslapon

Rothenburg ob der Trauber helyszíne azért különleges, mert a város középkori múlttal rendelkező arculata vált a náci tájkép romantikus ideáljának megtestesítőjévé, egyfajta „náci utópia” fizikai megvalósulásaként. Rothenburg már a 19. század második felében nemzeti ikonná vált, miután középkori építészeti hagyatéka miatt frekventált látogatóhellyé, a legfontosabb magazinok kiemelt látványosságaként szilárdult meg imázsa. Ennek hátterében az ekkoriban kibontakozó nagyvárosok elleni romantikus reakció állt, melyben a közép-, és felsőosztálybeli németek a kisvárosokat egy egészséges, hagyományos környezetként vízionálták, amelynek lakói kemény munkát végző, családközpontú életmódot képviseltek. A kisvárosok és a falvak tulajdonképpen a természettel való szoros kapcsolat, a Volk és annak földje közötti szintetikus kötelék színtereivé váltak, a nagyvárosok mesterséges környezetével szemben (Hagen 2004: 208). Az efféle kisvárosok a német nemzeti öntudat számára egy „kollektív szülőváros” szerepét tölthették be:

„A kisvárosok, a falvak, és ezek paraszti és burgher lakosai szimbolizálták a kapcsolatot a Volk történelme és a táj közötti egyesülésben.” (Mosse 1964: 16–17 in Hagen 2004: 208)

A későbbiekben a náci párt értelemszerűen felfigyelt Rothenburgra, és az autentikus hangulatú kisváros a legfőbb náci turisztikai szervezet, az „Örömböl Fakad az Erő” (Kraft durch Freude), egyik fontos propagált helyszínévé vált[5]. Rothenburg kisvárosi környezete méretei miatt egy nagyvárosi környezethez képest viszonylag könnyen áttekinthető, anyagilag és szervezetileg kezelhető volt, amelynek esztétikai élményét a látogatók maguk is könnyen „elsajátíthattak” pusztán egy rövid látogatás alatt (Hagen 2004: 223). A programok jellegzetes forgatókönyvében a résztvevők egy zenés est keretében fogadóbeszédeket hallgattak meg a nemzeti szolidaritásról (az adott csoport és a rothenburgiak faji-nemzeti összetartozásáról), tájékoztatták őket, hogy nyaralásuk Hitlernek köszönhető, valamint egy idegenvezetői túra keretében ismertették velük a város történelmi gazdagságát, azaz hogy hogyan váltak a helyiek a nemzeti szocializmus, a zsidóellenesség első élharcosaivá. Míg a város lakossága 1936-ban kb. 9.000 főt számlált, addig egy átlagos KdF csoport 300–1.000 fő között volt, így minden turistacsoport érkezése látványos eseménynek számított, és a város ekkor felduzzadt. A KdF kezdeti tevékenysége alatt, 1934–35 között hivatalosan kb. 3696 turistát hozott a városba, míg egyes becslések szerint 1937-re már összesen mintegy 72.000 turista járt itt. Míg 1938-ban a KdF-nek az eltöltött éjszakák számából való országos részesedését 7,2–8%-ra becsülték, addig ez az érték Rothenburgban 19,6% volt, ugyanakkor ez a turisták számának csupán mintegy 5%-át jelentette. A KdF nemcsak németországi viszonyokban, hanem nemzetközi értelmeben is a tömeges turizmus egyik modernkori megalapozója volt.

Míg a változó helyekről érkező tömegek többségét nem a KdF szervezte be, addig a KdF saját csoportjait különböző, adott időkhöz kötve, szisztematikusan válogatta ki, a náci külpolitikai céloknak megfelelően. Az első tartós tartózkodású KdF-csoport ugyanis 1935 áprilisán érkezett a Koblenz-Trier és a Rhineland térségéből, két héttel később pedig ismét Rhinelandból és Saarlandból érkeztek látogatók (1935-ben a turisták fele érkezett Rhineland és Saarland területéről) – nem véletlenül, hiszen ezek a szervezett látogatások alapozták meg a saarlandi népszavazást 1935-ben, ahol a szavazók 90%-a Németországhoz való visszacsatolás mellett szavazott, illetve Rhineland katonai megszállását 1936-ban. Mindehhez hasonlóan, Ausztria 1938 márciusi megszállása (Anschluss) után két héttel mintegy 1.000 osztrák érkezett, akiket szvasztika zászlók tengere és nagy ünneplés fogadott a „nemzeti összetartozás” jegyében, a cseh Szudéta-vidék Németországhoz való csatolásakor pedig mintegy 800 szudétai német turista látogatta meg a várost. Ugyanígy érkeztek további „politikailag kényes” területekről látogatók, Gdanskból, Kelet-Poroszországból, Memelból (Nyugat-Litvánia). Ugyanakkor nemcsak a KdF szervezett be turistákat, hanem más náci szervezetek is. Így például 1934-ben mintegy 6.000 ember érkezett a Külföldi Németek Nemzeti Uniója szervezésében konferencia-látogatásra, akik szintén résztvettek a programokon. A legjelentősebb azonban a Hitler Jugend és a katonai jelenlét (SA, SS) volt, akik rendszeresen látogatták Rothenburgot, különösen átutazóban az országos pártgyűlések, szemlék idején. Ezek a csoportok maguk is prominens résztvevői és esztétikai szimbólumai voltak a rendezvényeknek, felvonulásoknak (a pártgyűlés idején egyfajta fesztiválhangulat alakult ki), valamint a Hitler Jugend városfalon kívüli sátortáboraiba külföldről is érkeztek szervezetten résztvevők.

A fokozódó turizmus hatásaként jelent meg egyre jelentősebben az épített környezet átalakításának szándéka és gyakorlata, és egy sajátosan náci fogyasztói kultúra kibontakozása. Hagen megjegyzi, hogy a középkori arculat visszaállítása elsősorban a külső megjelenés, esztétikai élmény kialakítására vonatkozott, nem pedig a történelmi örökség ápolására. Ami azonban különleges eset, írja Hagen, hogy a középkori városfal helyreállítása, amelyet a legnevesebb szakfolyóiratokban is publikáltak, az egyetlen olyan korabeli prezervációs projekt volt, amelyet közvetlenül Hitler is finanszírozott (Hagen 2004: 216). A „tisztogatás” gyakorlata leginkább az „idegen” elemek eltávolítását, és egy sajátosan „eredeti német” arculat kialakítását jelentette (8. ábra). Ennek során a liberális kommercializmus kritikájának nevében fokozatosan eltávolítottak minden hirdetést, üzleti plakátot, illetve betiltották a tömegtermelői modern kultúrára valló neonfények, fém táblák alkalmazását (ehelyett kovácsoltvas és fa táblákat készítettek), de a nem német feliratokat is, amelyek helyett gótikus karakterű német szövegeket raktak ki, ugyanígy a villanyvezetékek, rádióantennák és közlekedési lámpák „zavaró” hatását is kezelték, végül pedig biztosították, hogy a modern stílusokkal (pl. az amerikai kultúrából eredő, népszerű jazz) szemben az utcákon tradicionális német népzene szóljon (Hagen 2004: 216). Míg a kezdeményezés helyi vezetőktől eredt, München és Berlin utcáin hamarosan mintává vált ez a gyakorlat, ahogyan Nürnberg esetében is (Hagen 2006).

rothenburg

8. ábra: a „tisztogatások” előtti (bal) és utáni (jobb) arculat. Jól látható, hogy a „német hatás” érdekében hogyan távolítottak el minden „idegen” elemet, beleértve az kereskedelmi célú plakátokat is (Hagen 2004)

A reklámozást azonban nem pusztán száműzték, hanem annak sajátosan „német módú” gyakorlását propagálták, amelynek bemutatására külön rendezvényt is szenteltek. A különböző képeslapok, szuvenírek, arculati dekorációk, virágültetési szokások stb. esztétikája és a fogyasztási mód egy irányított, normatív rendszer alapján (rendezvények, kiadványok, tanácsadói szervezetek) rögzültek, és a fogyasztói kultúra náci mintaképét valósították meg. Rothenburg „tiszta arculatának” kialakításához szükséges volt, hogy a turisztikai élmény az egészséges környezetnek nemcsak a testi, hanem a lelki vonatkozásait is képviselje. Ez főleg a természettel való kapcsolat erősítésének jegyében a túravonalak, valamint sportlétesítmények, uszoda és táncrendezvények létrehozását jelentették, amelyek a testi és spirituális felüdülésnek a nácizmus „kvázi-vallásos” jellegét kívánták sugallni.

A „tisztaság” legsötétebb oldala az ún. „zsidó kérdés” volt, hiszen a higiénia gondolata együtt járt az esztétikai és egyben faji tisztogatással is. A város történelmi örökségével való egyik legszorosabb kapcsolatot a zsidók kiűzésének gondolata képezte, amely különösen 1936-tól erősödött fel, a „Vér és Faj” nevű rendezvényt 1937-ben nyitotta meg a polgármester. Eredetileg, középkori történelme során itt élő zsidók időről időre üldöztetések és pogromok áldozataivá váltak, míg végül 1520-ban a teljes zsidó lakosságot elűzték és kitagadták, ugyanakkor 1938-ban már egy mindössze 20 fős zsidó közösség élt itt. Martin Schütz, a városi levéltárnok és a történeti társaság titkára 1938-ban kiadott könyvében a középkori zsidóellenességet összekapcsolva a náci zsidóellenességgel arról írt, „milyen példamutatóan hatékonyan küzdöttek Rothenburg tisztavérű német polgárai évszázadokon keresztül az internacionalista judaizmus erői ellen” (Schütz 1938: 30 in Hagen 2004: 220). A könyv „Rothenburg ob der Tauber a judaizmus elleni harcban” alcímmel jelent meg, és hamar helyi best-seller lett, hiszen már kiadásának első hónapjában több, mint 1.000 példányát adták ki, sőt a helyi iskolában kötelező olvasmánnyá vált (különösen a fiatalok számára ajánlották). Schütznek tehát kulcsszerepe volt a kontinuitás megteremtésében és popularizálásában a város középkori anti-szemitizmusa és a náci rasszista politika között. A helyi anti-szemitizmus „elméleti megalapozása” ezután könnyen lehetővé tette a város utcáinak „tisztogatását” is. Ezt részben lefedte a KdF turisztikai idegenvezetése, amely tájékoztatta a látogatókat a város zsidóellenes tevékenységének történelmi múltjáról. Mindezek szemléltetésére archaizált „figyelmeztető táblákat” tettek ki a városkapuknál, amelyek karikaturizált zsidókat ábrázoltak, és ezeket a Schütz által gyűjtött középkori zsidóellenes szövegekkel egészítettek ki (1520, 1577), természetesen gótikus karakterekkel. A képeken a zsidókat kapzsi uzsorásként ábrázolták, és összekapcsolták a középkori kontextust a liberális kapitalizmus és kereskedelem náci kritikájával (9. ábra).

nazi_jew

9. ábra: középkori imitációként készült zsidóellenes plakettek fából (Hagen 2004)

Ezek a plakettek képeslap formájában is kiadásra kerültek, összhangban a sajátos náci fogyasztói kultúrával. A szerény zsidó közösség nemsokára bekövetkező elűzése (1938 október 24.) után egy újabb propaganda hullám indult, amely az „eseményt” a város történelmi sorsának beteljesüléseként értékelte, amelynek országos visszhangja volt. A helyi vezetők a népszerűségi hullám teljes kiaknázása érdekében fotóalbumot is készítettek az épített környezet tisztogatásának eredményeiről, amelyet állami tisztségviselőknek küldtek el, és ebben nagyban építettek a „zsidó kérdés” történelmileg megismételt helyi megoldásának jelentőségére. Hagen azt is fölveti, hogy az 1938 november 9-én kirobbanó, államilag szervezett, országos méretű zsidóüldözés, a Kristályéjszaka (Kristallnacht) „próbaestje” éppen Rothenburgban lehetett (Hagen 2004: 221–222).

Nürnberg

Az eszme misztikus gyökereinek szülővárosa (München) és a náci utópia helyszíne (Rothenburg) jelentőségét is meghaladó módon Nürnberg városa vált a náci ideológia legfontosabb szimbolikus helyszínévé. Az alapvető különbség a nürnbergi és az előző két helyszín között a méretekben voltak. A müncheni térrel szemben, a nürnbergi felvonulási tér a város testén kívül helyezkedett el, teret engedve a grandiózus tervezői képzeletnek. A térkialakítás sajátossága éppen az volt, ahogyan a külső tér és a belső tér egy dichotóm szimbolikus kapcsolatban egyesültek, amely hűen kifejezhette az ideológia totalitásra törekvő koherenciáját. A nürnbergi helyszín korábban sosem volt a nácik politikai támaszpontja, hiszen alapvetően a szociáldemokraták „vörös erődjének” számított. A város többek között középkori történelmi öröksége, az országban elfoglalt központi helye, végül a középületek és infrastrukturális adottságok, a rendelkezésre álló nagy tér miatt vált vonzóvá (Hagen – Ostergren 2006).

A nácik Hitler utasításával már 1933-tól elkezdték a felvonulási tér komplexumának építését, amely mintegy 16,5 km2 területen történt, és a legnagyobb rendezvényeken évente mintegy 1 millió ember vett részt. A komplexum összesen a következő fő részekből állt: a Luitpold-liget az I. világháborús sírhellyel (amelynek rituális szerepe volt), a Zeppelin tér, a Märzfeld, a Német Stadion, a Kongresszusi Csarnok, és végül a szálláshelyek körzete. Az épületeket saját erőmű látta el árammal, a területet pedig két vasúti állomástól is meg lehetett közelíteni. A Zeppelin tér legfőbb kelléke az Albert Speer által tervezett tribunus volt, amely egy kőből épült masszív struktúra volt, és az aréna egyik oldalának teljes hosszán futott végig (10. ábra). A közepén állt a Führer kiemelt pódiuma, amelyen beszédeinek megtartásán túl a különböző rendezvények, bemutatók teljes műsorát világosan végigszemlélhette. Maga a tér kb. 100.000 fő kapacitású volt, míg a környező lelátókon további 150.000 ember fért el. A rendezvények ötödik napjának estéjén a Zeppelin tér telt meg, és a négyzet alakú teret 150 erős reflektor fényével „határolták körül”, amelyek az égbe világítva fényfalat hoztak létre. A négyzetes terek különösen hasznosak voltak, mivel szvasztika zászlókkal és egyéb táblákkal is könnyen körül lehetett őket határolni, egy zárt performatív teret hozva létre. Maga az előadás a Führer főszereplésével hipnotikus hatású volt, és a nemzeti himnusz éneklésével végződött. A legnagyobb hatást azonban a méretekkel érték el, hiszen a tömegek vonulása az ideológia emberi akaratának erejét szimbolizálhatta – ennek fokozására még nagyobb épületeket tervezték, mint a Märzfeld, vagy a Német Stadion. A létesítményeket egy „Nagy Út” kötötte össze (1939), amely a Kongresszusi Csarnok és a Märzfeld között futott, mintegy 80 méter szélesen. Az infrastrukturális feladatok megoldásán túl az útnak szimbolikus és esztétikai szerepe is volt, hiszen a felvonulási tértől egyenesen a nürnbergi kastély felé futott, így az útvonalon a történelmi múlt öröksége világlott a horizonton (Hagen – Ostergren 2006).

nürnberg

10. ábra: a Zeppelin tér és a háttérben végigterpeszkedő monumentális tribunus (Hagen – Ostergren 2006).

A stílus, amelyben az épületek épültek, Speer meghatározása szerint az „gyülekezeti építészet” elnevezést kapták, hiszen a cél a tömeg érzékeinek lenyűgözése volt a puszta fizikai méretekkel nyers erejével. Így például a Német Stadion felsőbb lelátóin a közönség szabad szemmel már nem követhette nyomon a pálya eseményeit, a legtöbb létesítmény bejárata pedig szándékosan túlméretezett volt. Habár a müncheni tér tárgyalásánál már említett módon, a a náci építészeti kultúrának valójában nem volt önálló stílusa, a Führerbauten épületei jellemzően neo-klasszicista stílusjegyek alapján épültek. Ekképpen a Zeppelin tér tribunusa a Pergamon-szentély, a Német Stadion a Herodes Atticus, míg a Kongresszusi Csarnok a római Kolosszeum mintájára épült. Ez a furcsa stílus azonban egyfajta modernista interpretáció volt, hiszen a leegyszerűsített, szögletes felületek, a négyzetes tömegek egyenessége egy különös hibridet alkottak a régi hagyományokkal, amely hűen tükrözte a nácik progresszív jövőképének a tradicionalitás tisztaságával való egybekelését. Meghatározó fontosságú volt a felhasznált építőanyag is (márvány, gránit), amely egyfelől szintén az antikvitást idézte, de emögött a fizikai tartósság monumentalitása is állt: a természetes anyagok hídat képeznek a régi és az új generációk között, míg keménységükből fakadóan az idők múltával „esztétikus romokká” alakulhatnak. Ez a gyakorlat azt is lehetővé tette, hogy a háború alatt folytatódjon az elhúzódó építkezés, hiszen a vas, acél és beton elsősorban katonai felhasználásra került (Hagen – Ostergren 2006: 164–166).

Nürnberg történelmi városközpontja azonban fontos kiegészítő funkcióval bírt. Míg a felvonulási komplexum egyenesen a központi kasszából, Hitler személyes felügyeletével épült, addig a város belső magját a helyi pártvezetők alakították egy ambíciózus „restaurációs” programban. A program vezetője Willy Liebel polgármester és egy általa összeállított csapat volt, és egy hasonló „tisztogatás” zajlott le, mint Rothenburg esetében. Elsőként a nagypiacot nevezték át Hauptmarktról Adolf-Hitler-Platzra, mely aztán több átalakítást is „elszenvedett”, leginkább a Telegráf Épület 1870-es években épült neo-gótikus arculatát alakították át egy drámaian leegyszerűsített, „rendszerezett” megjelenésre, anti-szemita falfestményekkel. Az egyik legjelentősebb beruházás a várkastély felújítása volt, amely szintén követte a 19. századi elemek eltávolításának rutinját, és a visszafogottabb, egyszerűbb, szerényebb külső egy „tisztább és természetesebb” érzést kívánt kifejezni. Maga a kastély egyébként a Hitler Jugend szállása lett, amelytől a pártvezetés a fiatalok lelki nevelését várták a megfelelően autentikus környezettől. Jelentős volt még a város középkori erődítményeinek a „letisztítása” is, amely végső soron a nürnbergi német katonai örökség fényét emelte ki. Mivel a város magántulajdonban lévő épületei fölött a párt nem rendelkezett, a helyi vezetők gyakoroltak nyomást a tulajdonosokra házaik arculatának átalakításához. Rothenburghoz hasonlóan, a 19. századi modern stíluselemeket lebontották, a kereskedelmi és üzleti tevékenységre utaló jelekkel együtt, a házaknak pedig egy jellegzetesen „ónémet” megjelenést adtak (11. ábra). A polgármester, Liebel által azonosított legfőbb „építészeti bűn” azonban – nem meglepő módon – a „móros” stílusú zsinagóga lett, amelyet 1934–1937 közötti kitartó tevékenységének segítségével törvényes kereteket teremtett annak teljes lerombolására.

nürnberg3

11. ábra: a lapos (itt: manzard) tetők a modernizmus jelei voltak, így ezeket „ónémet” stílusú magas tetőzetre cserélték (Hagen – Ostergren 2006)

Ez a két egészen eltérő stílus (ónémet és Führerbauten), amelyek a „régi” és az „új” Nürnberget képviselték, komplementer módon fejezték ki nemcsak egymást, hanem együtt a szemantikai narratíva dichotóm üzenetét, amelyben a régi belváros a nácik történelmi legitimitását, az új felvonulási központ pedig a progresszív jövő modern képét kapcsolta össze egy egységes szimbolikába. A nácik gondosan ügyeltek arra, hogy ez az üzenet eljusson a fiatalokhoz. Gottlieb Schwemmer és Werner Dittschlag fiataloknak szánt történelemi ismeretterjesztő könyvei Nürnberg 19. századi kapitalista hanyatlását a náci időszakban bekövetkező kivirágzásával szembesítette. A kapcsolatnak számos képszerűsített változata is volt, amely ezt a szimbolikus kapcsolatot ikonografikussá változtatta. Azonban nemcsak szemiotikai, hanem performatív kapcsolat is kialakult. A különböző pártszervezetek drámai felvonulási útvonalai ugyanis összekötötték az Adolf-Hitler-Platzot a külső gyülekezési hellyel, amelyek a középkori Német-római Császárság és Hitler Harmadik Birodalmának gyakorlati összekapcsolását fejezték ki. Míg Berlint Germánia fővárosává tételével a gigászi építkezések, Rothenburgt pedig a középkori történelmi prezerváció által kialakított arculat uralta, addig ez a kettős szemantikai retorika, amely a totális ideológia narratíváját kifejezhette, építészetileg egyedül Nürnbergben bontakozott ki (Hagen – Ostergren 2006: 171–174).

Összegzés

Érdekes a különböző térbeli performativitás módjából adódó különbségek kérdése. A nürnbergi dísszemlék rendkívüli hatásosságát Hagen és Ostergren abban határozza meg (a rendkívüli tömegek jelenlétén túl), hogy egy félelemérzetet kialakító „büntető” (punitive), és egy csodálatot ébresztő „ünneplő” (celebratory) pszichológiai stratégiát egyszerre tudták hatékonyan alkalmazni. Egy másik jellegzetesség, hogy a római II. Viktor Emánuel emlékművel (Atkinson – Cosgrove 1998), valamint a párizsi Sacré Coeur bazilikával (Harvey 1979) szemben, a nürnbergi felvonulási tér kevésbé az előbbiekre jellemző, a közönség/előadó illetve megfigyelő/résztvevő kettősségen alapuló színpadi bemutatáson alapultak, hanem inkább ezen kettősség feloldását valósították meg. A résztvevők együvé váltak magával a „színpaddal”, hiszen a térbeli funkciók sajátosságaként (amilyen például a szimbolikus felületekkel lezárt négyzetes tér) a felvonulás aktív résztvevőiként, a „színdarab” részeként szerepeltek a gyűléseken, és ez szerintem Rothenburg kevésbé gigantikus rendezvényeire is általában igaz volt.

Az egyik legérdekesebb kérdés a modern/anti-modern (pre-modern) problematika, hiszen Rothenburg esete is jól mutatja, hogy az „utópikus” náci környezetben hogyan keveredett össze modern és nem-modern elemek dichotómiája a gyakorlati megvalósulás érdekében. Így például a helyi gyökerek, a történelmi megőrzés, szemben a sajátosan náci fogyasztói kultúra és a tömeges turizmus kibontakozásával jó példa erre a különbségre (Hagen 2004). Holott a kettősség tökéletes szimbolikus kifejeződése a nürnbergi helyszín volt, mégis maga a rothenburgi pre-modern „utópia”, amely tulajdonképpen egy archaikus társadalom létrehozatalát irányozta elő, ironikusan a legmodernebb eszközökkel és aspirációkkal volt csak képes működésbe lépni. A modernség alapvető jegyeinek megfelelően, a nácizmus is egy normatív „magas kultúrát”, nemzeti tömegkultúrát hozott létre, ugyanakkor ezt – legalábbis az elit – mégis egyfajta vallásként fogadták el, amelynek művelése rituális gyakorlatokon keresztül történhetett[6]. Ahogyan ezt Otto Dietrich pártfunkcionárius 1935-ben megtartott beszédében, a nürnbergi gyűléseken fogalmazta meg:

„A Párt Gyülekezeti Területének ez a szent helyszíne, egyedi építészeti felfogásával és térhasználati módjával, lesz a nemzeti szocialista életmód és a nemzeti szocialista kultúra legkiemelkedőbb szimbóluma, amelyben a német nemzeti szocializmus egyedi stílusa legnagyobb kifejezőerejét fogja megtalálni.” (Karow 1997: 51 in Hagen – Ostergren 2006: 166)

Hagen Rothenburggal foglalkozó cikkében (2004) saját gondolatait azzal zárja – amellyel mélyen egyetértek –, hogy Jeffery Herf (1984) „reakciós modernizmus” kifejezése talán a legmegfelelőbb a dichotomikus zavar megragadására, holott ez a „reakció” önmagában a modernség eszméjéből fakadt[7]. Ráadásul – ahogyan erre Hagen is kitér (2004) – egy modernista gyakorlati kontextusban bontakozott ki, amelynek anti-modernista eszméi leginkább csak az identitásformálás propagandista céljait testesítették meg, hiszen a politika valós célja az iparosítás és a fegyverkezés, a militarista külpolitika beteljesítése volt (Fahlbusch – Rössler – Siegrist 1989).

Egy nagyon tanulságos mondatot külön idéznék Hagentől, amelyben kiemeli az esztétikai és a morális cél különbségének elfedéséből fakadó fatális tévedés veszélyét:

„Rothenburg nagyon sok tekintetben úgy működött, akár egy színpad, amely a nemzet, kultúra és társadalom náci felfogásait mutatta be és adta elő. (…) Ezek a különböző törekvések Rothenburg megszépítésére a nácik sötét tervét segítették elő, és emiatt jól mutatják azokat a veszélyeket, amelyek abban rejlenek, ha leválasztjuk az esztétikailag kellő helyek iránti kulturálisan adott sóvárgásunkat az ezekkel kiegészülő morális szempontoktól.” (Hagen 2004: 223)

Az esztétikai élmény performatív jellege egy koherens ideológiában egyesülhet, amely a koherens kép totalitása által elfedheti a mögötte rejlő gyakorlati, morális következményeket. Hasonló konklúziók fogalmazódtak meg a szemináriumi órán is Mike Crang (Crang 2010) képeinek értékelésekor, hiszen az indiai hajóroncs-bontó munkások tevékenységét a legtöbb kép „esztétizálta”, így az esztétikai élménnyel popularizálta a látvány mögötti gyakorlat valós tartalmát (ez az esztétikai stratégia jellemzi a National Geographic sok „kulturális diverzitással” foglalkozó képét is). Ezzel az esztétikai élménnyel a néző műélvezővé válik, és az aktus távolságot teremt közte és a szóban forgó tárgyi, netalán hatalmi/gazdasági viszonyok által kialakított valóság között, aminek valójában ő maga is részese, sőt ezáltal bizonyos értelemben reprodukálója is. Önmagában tehát azok az értékek, amelyeket a náci politika materiális és performatív értelemben megvalósított és lehetővé tett, igencsak problematikusan értékelhetők, hiszen az ezeket lehetővé tevő hatalmi viszonyok struktúrálódása miatt morálisan megkérdőjelezhető szituációban bontakoztak ki. Az idealizált testi-lelki gyakorlatok mögött természetesen a háborúra való felkészülés célja lebegett, és így egy anti-modern habitus keveredett ambivalens módon egy alapvetően modern eszközrendszerű, és modern célzatú geopolitikai irányultsággal.

Személy szerint mélyen egyetértek Hagen rothenburgi tanulmányának végső konklúzióival (Hagen 2004: 223), amelyben Rothenburg esetét kivetíti a náci politika németországi megszilárdulásának okaira. Míg a náci Németország a totalitárius állami berendezkedés tipikus példája volt, amelynek elvi alapja a felülről érkező utasítások végrehajtása az alsóbb vezetők és beosztottak által, mégis Rothenburg a tökéletes példája annak, hogy a helyi vezetők saját mozgásterüket kihasználva, saját kezdeményező készségüknek köszönhetően járultak hozzá a rezsim eredeti céljaihoz. Rothenburg „totalitárius térré” való fejlődése tehát sokkal inkább interaktív viszonyok, kapcsolatok és érdekszövetségek sokaságából bontakozott ki, így a náci politika szerintem a meglévő társadalmi környezet hatalmi átstrukturálásával, a megfelelő aktorok közvetett mobilizálásával érte el eredeti céljait, mindez pedig az ideológia performatív sikerének is elkönyvelhető. A náci rezsim hatalmas programjai, beruházásai nem jöhettek volna létre a helyi vezetők ideológiailag motivált csoportja, és a hasonlóan kondicionált közemberek mindennapi tevékenysége nélkül. Ahogyan a bevezetőben igyekeztem rámutatni, ennek a gyakorlatnak a sikeressége, illetve végső soron a náci párt politikai győzelme elképelhetetlen lett volna az ideológia által felhasznált gondolatkör már megelőző, mély és megalapozott németországi tradíciója nélkül (Fahlbusch – Rössler – Siegrist 1989).

Rendkívül érdekes téma szerintem a megvalósított létesítmények további sorsa, pontosabban a mai környezetben betöltött szerepük, hiszen legtöbbször olyan grandiózus formákról van szó, amelyek a jelenlegi tér jelentős részét foglalják el, miközben funkcionálásuk morálisan és emlékezeti szempontból súlyosan terheltek. Az építmények részben eredeti rendeltetéseiknek következtében kirobbantott háború martalékává váltak, így például Rothenburg történelmi központjának legalább 40%-át amerikai bombázók semmisítették meg (Hagen 2004: 222), a koncentrációs táborok nagy részét pedig a front előretörésével a nácik elbontották. Mivel a legtöbb új propaganda célú épület nagy méretű volt és kőből készült el, lebontásuk nehéz feladat lenne. Habár némely épületkomplexum, így például a náci turizmus és strandfürdőzés központja, Prora egy vállalkozó kezébe került, az efféle monstrumok rendeltetése a kapacitás töredékét képező múzeumi funkción túl jellemzően továbbra is bizonytalan.

Jegyzetek

[1] Mindezt a korabeli intellektuális élet súlyos sokként élte meg (Bassin 1987, Harvey – Wardenga 2006)

[2] A Länderkunde és a Landschaftskunde közötti különbség alapvetően a Hettner és Schlüter közötti retorikai viszályból született, miközben a két kifejezés jelentése lényegében nem különbözött egymástól, szinonimaként használták őket (Elkins 1989).

[3] Mindezekért szerintem nagyon problematikus Probáld bemutatása, amelyben normatív értékelést tesz Hettner bírálatáról Spethmann javára, sőt: Spethmann „dinamikus regionális földrajza” (Dynamische Länderkunde) maga válik a jelenlegi regionális földrajz mintaképévé! Probáld kritikája tehát eredetileg Spethmann kritikai álláspontját követi, de tulajdonképpen nem teszi világossá, mik a kritika tényleges szemléletbeli problémái. Mindössze ennyit ír: „A tradicionális leíró földrajz meghaladására Spethmann, H. (1927) tette az első kísérletet, amikor a sematikus tárgyalásmóddal való szakítást, a tájra jellemző sajátos vonások, karakterisztikus problémák középpontba állítását sürgette, és az idő dimenziójával is számot vetve egy új, dinamikus regionális földrajz mellett tört lándzsát. Spethmann gondolatai alig keltettek visszhangot, Hettner, A. (1929) részéről pedig merev elutasításban részesültek közel fél évszázadnak kellett eltelnie, míg a régóta esedékes áttörés végre bekövetkezett.” (Probáld 1995)

[4] Mindezekről az összetett, és nehezen rekonstruálható folyamatokról a legátfogóbb, egyben legtömörebb összefoglalót Fahlbusch, Rössler és Siegrist tanulmánya adja (1989).

[5] Ugyanennek a szervezetnek az egyik legfőbb sikere volt Prora jelentéktelen halászfalujának kora legnagyobb üdülőközpontjává való átalakítása. A cél a KdF szempontjából elsősorban a munkásosztály meggyőzése volt, és a turisztikai program szervesen illeszkedett a náci szociális ellátásban való egyéb politikáihoz, hiszen a KdF olcsó viszonylag nyaralási lehetőségeket biztosított (Hagen 2004).

[6] Ezért különösen érdekes a náci párt és a kereszténység ellentmondásos kapcsolata (Steigmann-Gall 2007).

[7] Hasonló problematikát határolnak körül a modernségre épülő kritikai irányzatok, nevesen a posztmodern is.

Felhasznált irodalom

Atkinson, D. – Cosgrove, D. (1998): Urban Rhetoric and Embodied Identities: City, Nation, and Empire at the Vittorio Emanuele II Monument in Rome, 1870–1945. Annals of the Association of American Geographers, 88(1), pp. 28–49.
Bassin, M.(1987): Race contra space: the conflict between German Geopolitik and National Socialism. Political Geography Quarterly, 6(2), pp. 115–134.
Crang, M. (2010): The death of great ships: photography, politics, and waste in the global imaginary. Environment and Planning A, 42, pp. 1084–1102
Elkins, T. H. (1989) Human and Regional Geography in the German-Speaking lands in the First Forty Years f the Twentieth Century. In: Entrikin, Nicholas, J. – Brunn, Stanley, D. (eds.). Reflections on Richard Hartshorne’s The Nature of Geography. Occasional Publications of the Association of American Geographers, pp. 17–34.
Gregory, D. (1981): Alfred Weber and locational theory. In: Stoddart, D. R. (ed.): Geography, Ideology and Social Concern. Basil Blackwell, Oxford.
Gregory, D. (1994): Geographical Imaginations. Blackwell.
Habermas, J. (2011). A kommunikatív cselekvés elmélete. Gondolat, Budapest.
Hagen, J. (2004): The Most German of Towns: Creating an Ideal Nazi Community in Rothenburg ob der Tauber. Annals of the Association of American Geographers, 94(1), pp.207–227
Hagen, J. (2010): Architecture, symbolism, and function: the Nazi Party’s ’Forum of the Movement’. Environment and Planning D, 28, pp. 397–424
Hagen, J. – Ostergren, R. (2006): Spectacle, architecture and place at the Nuremberg Party Rallies: projecting a Nazi vision of past, present and future. Cultural Geographies, 13, 157–181.
Harvey, D. (1979): Monument and myth. Annals of the Association of American Geographers, 69, pp. 362–81.
Harvey, F. – Wardenga, Ute (2006): Richard Hartshorne’s adaptation of Alfred Hettner’s system of geography. Journal of Historical Geography, 32, pp. 422–40.
Heilmeyer, A. (1935): „Die Stadt Adolf Hitlers”. Suddeutsche Monatshefte 33, pp.135–141.
Herzog, H. (1989): „Gelungene NazifizierungömiÞlungene Entnazifierung: Der Königsplatz in München”. Kritische Berichte 17, pp. 104–116.
Hitler, A. (1971): Mein kampf. Translated by R. Manheim, Houghton Mifflin, Boston, MA.
Fahlbusch, M. – Rössler, M. – Siegrist, D. (1989): Conservatism, ideology and geography in Germany 1920–1950. Political Geography Quarterly, 8:4, pp. 353–367.
Fischer, K. (1934): Die baukünstlerische Vollendung des Münchener Königsplatzes. Die Kunst, 35, pp. 228–229.
Karow, Y. (1997): Deutsches Opfer: Kultische Selbstausloschung auf den Reichsparteitagen der NSDAP. Berlin, Akademie.
Koshar, R. (1998): Germany’s Transient Pasts: Preservation and National Memory in the Twentieth Century. University of North Carolina Press, Chapel Hill, NC.
Mosse, G. (1964): The crisis of German ideology: Intellectual origins of the Third Reich. New York: Grosset & Dunlap.
Murphy, D. T. (1994): Space, race and geopolitical necessity: geopolitical rhetoric in German colonial revanchism, 1919–1933. In: Smith, N. – Godlewska, A. (eds): Geography and Empire. Oxford, Blackwell, pp. 173–187.
Murphy, D. T. (1999): ’A sum of the most wonderful things’: Raum, geopolitics and the German tradition of environmental determinism, 1900–1933. History of European Ideas, 25 (3), pp. 121–133.
Olwig, K. R. (2002): The Duplicity of Space: Germanic ‘Raum’ and Swedish ‘Rum’ in English Language Geographical Discourse. Geografiska Annaler, 84 B (1), pp. 1–17.
Outhwaite, W. (1994): Habermas: a critical introduction. Polity Press, Cornwall.
Probáld F. (1995): A regionális földrajz helye a geográfiában. Regionális Tudományi Füzetek, , ELTE Regionális Földrajzi Tanszék, Budapest.
Rosenberg, A. (1955): Letzte Aufzeichnungen: Ideale und Idole der nationalsozialistischen Revolution. Plesse, Göttingen.
Schütz, M. (1938): Der Jude im Heimatschriftum Rothenburgs. Jahresberichtdes Vereins Alt-Rothenburg, 193, pp. 25–30.
Steigmann-Gall, R. (2007): Christianity and the Nazi Movement: A Response. Journal of Contemporary History, 42:2, pp. 185-211.
Reklámok

Az ipartelepítés és területi tervezés fellendülése az 1960-as években

“Az ipartelepítéssel összefüggő kutatások megélénkülése a 60-as évtized második felében főként azzal magyarázható, hogy a fejlődés számos problémát vetett fel, illetve újszerű igényeket támasztott e kutatások iránt. Mindez fokozott erőfeszítésre késztette a különböző irányzatokat művelő kutatókat, hogy – részben sajátos módszerek alkalmazásával – járuljanak hozzá a gyakorlat által feltett kérdések több oldalú megvilágításához. A viszonylag gyors ütemű gazdasági növekedés egyik eredményeként a gazdaság és az ipar területi szerkezete is bonyolultabbá vált, ami egyik indítéka volt a korszerű matematikai-statisztikai módszerek kialakítására és alkalmazására irányuló kutatások elterjedésének is. A modern számítástechnika lehetővé tette az összes kutatási irányzat eredményeinek integrálását és az eredmények felhasználásának előkészítését a tervezés számára.

Az ipartelepítést megalapozó kutatás és a tervezés legteljesebb összekapcsolására az 1985-ig szóló hosszú távú területfejlesztési koncepció kidolgozásának folyamatában került sor. Kiterjedt megalapozó kutatások bázisán lineáris programozási modell készült, amely – meghatározott korlátok között – egyaránt érvényesíthette a hatékonyság és a közelítés szempontjait. Az ipar területi fejlesztésének javaslatát több változatban dolgozták ki, így az alternatív hosszú távú stratégiát vázolt fel a tervezők számára (Bartke et al. 1971).” (Bartke I.: 179-180 in: Bartke 1985)

Bartke István – Bora Gyula – Illés Iván (1971): Változatok az ipar távlati területi fejlesztéséhez. Hosszú Távú Népgazdasági Tervezés Területi Bizottsága, Budapest.
Bartke István (szerk.) (1985): A területfejlesztési politika Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Christaller és a magyar szocialista területfejlesztési sztori

13522881_1023581374345085_7045463015825465825_o

Tegnap végre begyűjtöttem egy adag alapirodalmat, hogy összerakjam a magyar területfejlesztési narratívákat. Kóródi József és Kőszegfalvi György 1971-es kiadású, a Városfejlesztés Magyarországon című kötetüket olvasom. Még nem tudom, de valószínűleg az 1971-ben elfogadott Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepcióval párhuzamosan, arra időzítve készült el.

Engem olyan szempontból érdekel, hogy hogyan intézményesült a szocialista területi tervezés Magyarországon, illetve mi volt ennek a nemzetközi kontextusa: hogyan igyekeztek a szakértői csoportok nemzetközi (nyugati) tudáson alapuló terveket és tervezési elméleteket kidolgozni az államszocialista rezsim alatt. Ebből a szempontból különösen érdekes, hogy azt írják:

“Az ötvenes évek második felében a népgazdasági tervező szervek és az építésügy legfelsőbb szintű képviselete részéről egyszerre fogalmazódott meg az ország településstruktúrájának módszeres, szervezett vizsgálatának és elemzésének az igénye. … E hosszú lejáratú munka eredményeként 1963-ra készült el az ország első, átfogó jellegű településhálózat-fejlesztési koncepciója. … Elvi jelentősége, hogy nemzetközi szinten is először vizsgálták és elemezték egy ország teljes településhálózat-fejlesztési problematikáját.” (87)

Később kiemelik, hogy ennek nyomán az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium irányításával 1970-re készült el az új településhálózat-fejlesztési koncepció (1971-es OTK). Szóval érdekes, hogy arra hivatkoznak, ők voltak az első tervezési szakértők, akik nemzetközi szinten is először vizsgálták a településhálózatot “teljességében”. Azért érdekes, mert egyrészt ez így nyilvánvalóan erős túlzás, hiszen már maga Christaller is vizsgálta ezt egy egész országra vonatkozóan, tehát lehetséges, hogy a lengyelországi náci tervekről nem tudtak (1941-45), ahogyan az izraeli állam létrehozásában fontos szerepet alakító Sharon-tervről sem (1948-53). Másrészt viszont nyilvánvalóan érezhető belőle a szakmai verseny, hogy ők ezt nemzetközi eredménynek kívánják elismertetni, ami azért is érdekes, hiszen:

  1. tapasztalataim szerint a nyugaton továbbfejlesztett elméletek szakirodalmát nem szerették hivatalosan lehivatkozni;
  2. a szocialista blokk viszonylag kis államaiban volt lehetőség a felülről, központilag végrehajtott, országos szintű tervek létrehozásához (szemben az USA-val, vagy a Szovjetunióval); ugyanakkor ezen államok közül a Magyarországban kibontakozó, piacosítás irányába is mutató reformfolyamatok lehetővé tették végül a közgazdasági és területfejlesztési szakértelem alkalmazottságát, ami már a poszt-sztálini időszak elején megkezdődött (hasonlóan a nagyobb területű Lengyelországhoz);
  3. mintha a második világháború előtti, nagyszabású közigazgatási reformokat nem vették volna figyelembe (pl. Magyary Zoltán “racionális” tervei), ami egybevág azzal, hogy a szocialista területi tervezés egyrészt nem tartotta legitimnek erre hivatkozni, másrészt az új szakértői lobbi a saját (Christaller elméletén alapuló) eszköztárát tartotta elég “racionálisnak”, azt kívánta legitimálni az urbanista és közgazdász lobbi, a korábbi, jogászok által uralt szakértői lobbi helyett.

Mindez nagyon jól mutatja tehát azt a két problematikát, amit a dissertációmban is tárgyalni fogok:

  1. A Christaller-féle elmélet(ek) érdekessége a “kapitalista” és “szocialista” országok közötti különbségek átjárhatósága a “racionális” tervezés mentén. Mindkét oldalon a “racionális egyensúly” kialakítása volt a cél, függetlenül attól, hogy milyen politikai gazdasági berendezkedésről volt szó. Ez azért is érdekes, mert az elmélet(ek) alapvetően piaci viszonyok alapján lettek kialakítva, miközben egy központi erős állam végrehajtó hatalmát feltételezték, tehát mindkét kontextusban “le kellett fordítani”. Míg a “nyugati” szakértők a központi szervezetek hiányára panaszkodtak, addig a (félperifériás) államszocialista rezsimek alatt dolgozó szakértők az erőforrások és a tudás hiányára. Mindketten a politika részrehajlásait kritizálták, csak az egyik oldalon ez inkább a piaci monopóliumokat, a másik oldalon a párthatalmat jelentette.
  2. A Christaller-féle elmélet(ek) többféle szakértői hálózatban keringtek, amelyek egymástól gyakran teljesen elkülönültek, ugyanakkor bizonyos időkben és helyzetekben (ami az akadémiai-szakmai erőforrásoktól és a szakmai hálózatok fejlettségétől is függött) ezek erősen konvergáltak egymáshoz. Ennek oka, hogy mindenki a már meglévő alkalmazási példák alapján, és a nemzetközi szakmát erősítendő akarta saját területfejlesztési törekvéseit javítani és legitimálni, tehát volt egy nemzetközi, szakmai érdekszövetség is, amely átjárhatóvá tette a politikai határokat, és ez különösen az 1960-as évek globális fellendülésével kínált jó lehetőségeket, a szakmai hálózatok ekkor futnak fel.

Megszakítás és folytonosság: 1956 szerepe a szakértői tudástermelésben

Elkészültünk egy nagyon izgalmas szekciótervvel, amit két Helyzet Műhelyes barátommal raktunk össze az 1956 és a szocializmus: válság és újragondolás című konferenciára Egerben. Az elnök és hozzászóló is a Helyzet Műhely tagja.

Megszakítás és folytonosság: 1956 szerepe a szakértői tudástermelésben

Kelet-Európa kezdeti szocialista átalakulását a szakértői tudás háttérbe szorulása jellemezte. A társadalomtudományokban egyrészt az új politikai és tudományos elit nem bízott meg a régi szakértőkben, az általuk képviselt tudásban a kapitalista restauráció és a polgári társadalom újratermelésének a veszélyét látta, másrészt az új marxista tudás kiépítésére se elegendő időt, se bizalmat nem adott az új kádereknek. Sztálin halálát követően viszont megindult a szakértői tudás felértékelődése. Az eltérő ütemezések miatt Magyarországon az 1956-os forradalom meglehetősen különböző állapotban találta az egyes diszciplínákat, így a konszolidációban érdekelt MSZMP is eltérő módon reagált az egyes tudományterületekre. Jelen szekció célja, hogy megértse az eltérő változások mögött rejlő társadalmi-politikai kontextust (pl. szakpolitika megítélésének a változása, transznacionális kapcsolatok a tudományban), és ezen keretek között értelmezze a diszciplináris eltéréseket (pl. a háború előtti szakértői tudások és a létező marxista tudások és hagyományok elérhetősége, személyes életutak). További fő kérdés, hogy a Nagy Imre első kormánya és a kádári konszolidáció kezdete közötti időszakban megértse, hogyan és milyen irányban alakította át a forradalom és a rá következő évek a magyar társadalomtudományok fejlődését.

Szervező: Kovai Melinda egyetemi adjunktus, KRE BTK Pszichológia Intézet

Elnök: Éber Márk Áron egyetemi adjunktus, ELTE TÁTK Szociológia Intézet

Felkért hozzászóló: Gagyi Ágnes egyetemi adjunktus, EKF Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék

Előadások:

Ginelli Zoltán (doktorjelölt, ELTE Földrajztudományi Doktori Iskola): 1956 és a szocialista területi tervezés

Kovai Melinda (adjunktus, KRE BTK Pszichológia Intézet): A „szocialista felvilágosodás” elbukott programja: 1956 és a pszichológia újraintézményesülésének kezdetei

Pinkasz András (PhD hallgató, BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszék): A politikai gazdaságtan megerősödése és háttérbe-szorulása 1956-ot követően

1956 és a szocialista területi tervezés

Ginelli Zoltán

Vajon 1956 mennyiben jelentett törést vagy folytonosságot a szocialista gazdaságföldrajz és területi tervezés esetében? Míg a szakmai visszaemlékezések alapján az 1949 utáni területrendezés és közigazgatási reform a szocialista új városokat és iparosítást kiszolgáló „voluntarista” tervezésbe fordult át, addig 1956 és 1958 között intézményesült a regionális tervezés.

Markos György és Perczel Károly korai pályafutásának végigkövetésén keresztül bemutatom, hogy hogyan kapcsolódik 1956 a magyar szocialista területi tervezés intézményesedéséhez. Mindkét ember illegális baloldali szervezetekben tevékenykedett a háború előtt, a háború után visszatérve pedig a szocialista területfejlesztés és regionális tervezés iskolaalapítóivá váltak. Perczel 1946-tól az Országos Építésügyi Kormánybizottság és az Építésügyi Minisztérium munkatársa, 1949-től pedig a kezdeményezésére létrehozott Területrendezési Intézet (TERINT) vezetője, míg Markos 1949-től az újjászervezett Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Gazdaságföldrajzi Tanszékének vezetője lett. Perczel az építész-urbanisták, Markos pedig a gazdaságföldrajzosok területfejlesztői csoportjait alapította meg, amelyek az 1960-as évek elején a reformfolyamatok szakértői vitáiban konfliktusba is kerültek egymással. Markos a szovjet rajonírozást támogatta, és részt vett az Erdei Ferenc által koordinált 1956. áprilisi területrendezési reformtervezetben, aminek életbe lépését a belpolitikai válság meghiúsította. 1956 számára törést jelentett, hiszen bár az akadémiában hithű marxista-leninista ideológusként számolt le a fő „burzsoá” geográfusokkal, addig a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának vezetőségi tagságáért és a Petőfi Körben folytatott tevékenységéért fegyelmivel elbocsátották, és 1958-tól áthelyezték a MTA Földrajztudományi Kutatócsoportjába, ahol marginalizálódott. Perczel számára a törés korábban jelentkezett: 1949–1954 között a Rajk per kapcsán életfogytiglani ítélettel bebörtönözték, és az 1949-ben a TERINT-ben általa kidolgozott első országos területfejlesztési koncepciót letartóztatása után megsemmisítették. 1954-es rehabilitása után az Országos Építésügyi Hivatalban helyezték el, míg 1957-től az Építésügyi Minisztérium főosztályvezetőjeként részt vett a regionális tervezést 1958-tól megalapító kormányhatározat előkészítésében. Ez intézményileg lehetővé tette Perczel számára, hogy az 1960-as évek elejétől a VÁTI főosztályvezetőjeként az Új Gazdasági Mechanizmus keretében kidolgozza az 1971-ben életbe lépő Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepciót.

Az előadásomban a két szakmai életrajzon keresztül mutatok rá, hogy egyrészt a területi tervezés hogyan szolgálta a politikai konszolidációt egy egyetemi és egy kutatóintézeti környezetben, miközben az 1950-es években egy új, a későbbi területpolitikában meghatározó szakértői generáció sajátos tervezési hagyománya és reformtudása alakult ki. Másrészt bemutatom, hogyan ágyazódott ez az intézményesedés a poszt-sztálini szovjet tudománypolitikának és Magyarország nemzetközi gazdasági pozíciójának megváltozásába. Az időszak egyik töréspontja, amely hidegháborús trendekbe is ágyazódik, hogy a főként jogászok szakértői elitje által irányított közigazgatási reformokat 1945 után egy elsősorban építészekből és közgazdászokból álló szakértői elit veszi át, amely politikai és intézményi legitimitását az 1956 utáni időszakban nyeri el. Szintén tágabb nemzetközi folyamatokba ágyazódik, hogy az 1950-es évek közepétől a tudományos diskurzus fokozatosan a technokrata és szakértői irányokba mozdult el, és a Párt és a területfejlesztői szakértők közötti relatív kompromisszum a „burzsoá” regionális tervezési elméletek elterjedését eredményezi az 1960-as évekre.

A „szocialista felvilágosodás” elbukott programja: 1956 és a pszichológia újraintézményesülésének kezdetei

Kovai Melinda

A pszichológia 1945 utáni magyarországi története elválaszthatatlan a hidegháborútól és az ország külső gazdasági-politikai integrációjától. A második világháború után, a koalíciós időszakban a pszichológia egyszerre kötődik saját hazai hagyományaikhoz, a háború alatt nagyon megerősödött és integrálódott nyugati, angolszász pszichoterápiás diskurzushoz, a magyar állam egyre kiterjedtebb közpolitikai beavatkozásaihoz, és a kommunista párt szakpolitikai koncepcióihoz. Ez a konstelláció három-négy évig bizonyult szerencsésnek, és ez alatt a rövid időszak alatt Magyarországon is a pszichológia addig nem tapasztalt terjedéséhez és intézményesüléséhez vezetett. A szovjet érdekszférához való csatlakozást követően Magyarországon is adaptálták a sztálinista politikai és bürokratikus struktúrát, ami természetesen itt is a pszichológia Szovjetunióban már rég felszámolt területeinek felszámolásával, és a „pavlovista” neurológiai diskurzus bevezetésével járt. A szovjet kommunista párt XX. kongresszusát követően a pszichológia magyarországi rehabilitációja és újraindítása ugyancsak pontosan a szovjet forgatókönyvet követte.

Bizonyos értelemben az 1956-os év a magyar pszichológia egy sajátos időszaka. A közpolitikai döntéshozatalból (elsősorban az oktatáspolitikából) és a pártból is száműzött vezető szakembereket Sztálin halálát követően rehabilitálták. A XX. kongresszus után pedig hivatalosan is megindult a magyar pszichológia újraintézményesülése. A korszak szakmai fórumain (a Petőfi-kör pedagógusvitáin és a balatonfüredi pedagóguskonferencián) megfogalmazott program a pszichológiát a koalíciós időszak szellemében egy olyan morálisan elkötelezett, alapvetően a társadalmi problémák kezelésére hivatott szaktudományként értelmezi, amely egyértelműen a közszolgáltatások és a szakpolitikai döntéshozatal terepén fog újraintézményesülni. Nem így történt.

A Kádár-korszakban a pszichológia nem kerül vissza az állami szakpolitikai döntéshozatalba, az újraintézményesülés terepei fél-informális, „második nyilvánosságnak” nevezhető kis szakmai közösségek lesznek. Az előadás bemutatja, milyen tényezők vezettek a „szocialista felvilágosodás” 1956-os programjának bukásához, miért következett be és milyen következménnyel járt a diszciplína ilyen értelemben vett „informalizálódása”.

A politikai gazdaságtan megerősödése és háttérbe szorulása 1956-ot követően

Pinkasz András

A marxi tudományelmélet nem tartja lehetségesnek az értékmentes tudományt, mégis az új gazdasági mechanizmust előkészítő közgazdászok többsége a társadalmi-politikai kérdéseket a gazdasági racionalitás és hatékonyság rövid távú elérése mögé sorolta. A politikai gazdaságtan, amely a szocializmus egyik hivatalos ideológiája volt, elméletileg teret adott ennek kritikai elemzésére, azonban a politikai következmények és érdekellentétek felhangosítására az ötvenes-hatvanas években kevés lehetőség volt. Így a nem a rendszer legitimálására szolgáló írások elsősorban a marxi elmélet elemzésére szorították a munkájukat. Ez különösen az 1956-os események után fokozódott, amikor számos közgazdász a politikai következményektől tartva apolitikussá vált. Innentől kezdve a politikai gazdaságtan kiszorult a tudományos főáramból. A kiszorulást az is erősítette, hogy a kritika baloldali irányból jött, miközben a reformkommunisták elkötelezett piacpártiakká váltak. Előadásomban a két terület súlypont-eltolódásait nézem meg az 1956-os forradalmat követő időszaktól az új gazdasági mechanizmusról döntő 1964-es Központi Bizottsági ülésig.

 

Három megközelítés a világról: naturalizáció, szociologizálás, dekonstrukció

latour

“A kritikusok a világról való beszéd három különféle megközelítését dolgozták ki: naturalizáció, szociologizálás, dekonstrukció. Használjuk ezen három csapásirány emblematikus figuráiként E. O. Wilsont, Bourdieu-t és Derridát. Amikor az első naturalizált jelenségekről beszél, akkor a társadalmak, a szubjektumok és a diskurzus minden formája elenyészik. Amikor a második hatalmi mezőkről beszél, akkor a tudomány, a technika, a szövegek és a tevékenységek tartalma tűnik el. Amikor a harmadik igazságeffektusokról beszél, akkor az agyi neuronok vagy a hatalmi játékok valós létezésében hinni szörnyű naivitásról árulkodik. Önmagában a kritika ezen formáinak mindegyike hatásos, de nem egyeztethető össze a másik kettővel. El tudna bárki is képzelni egy olyan tanulmányt, amelyik egyszerre naturalizáltként, szociologizáltként és dekonstruáltként kezelné az ózonlyukat? Amelyikben a jelenségek természete szilárd alapokon áll és a hatalmi stratégiák előre jelezhetők, de amelyikben semmi más nem forogna kockán, mint a természet és a beszélő szánalmas illúzióját kivetítő jelentéseffektusok. Egy effajta fércmű groteszk volna. Szellemi életünk addig marad felismerhető, ameddig az episztemológusok, a szociológusok és a dekonstrukcionisták tisztes távolban maradnak egymástól, és mindegyik csoport a másik kettő gyengeségeire támaszkodik. Dicsőíthetjük a tudományokat, játszhatjuk a hatalmi játékokat vagy viccet csinálhatunk a valóságba vetett hitből, de nem szabad összekevernünk e három maró savat.” (Latour, Bruno (1999). A kritikai álláspont válsága In: Sohasem voltunk modernek. Osiris, 18-19.o.)

Egyetérthetünk-e Latour álláspontjával? Vajon mennyiben és hogyan válik szét a három kritikai álláspont?

A “kvantitatív forradalom” sztorijai

Az egész talán ott kezdődik, hogy az amcsik legyőzik a nácikat, bizonyos területek szövetséges fennhatóság alá kerülnek. Ezek után felmérik a károkat (egyetemek, intézetek), és szisztematikusan elkezdik begyűjteni a térképi anyagokat, tanulmányokat (kb. 3000 térképet és több száz regionális tanulmányt készítettek 1941-5 között), technikát – és persze a kutatókat. Létrehoznak egy kutatóintézetet valami utolsó, isten háta mögötti, eldugott kisvárosban (Scheinfeld), ahol folytatják a munkát. Volt, aki – mivel főgeográfusként benne volt nyakig a Lebensraum tervekben, kb. a nürnbergi perről hoztak el. Ez a tisztára mosós gyakorlat amúgy más tudományoknál is kb. ugyanígy zajlott (gondoljunk csak a haditechnikára, amit nyilván szalagon vittek haza, vezérlő mérnökkel/tudóssal együtt).

Az amcsikat értelemszerűen a területi felosztásra vonatkozó tervezés érdekelte. Mondjuk anyagok csinálására már nem volt szükség, mert a nácik már mindent megcsináltak a háború alatt (ugyebár ekkor volt pénz tervezgetni). Amikor a britek megtudták ezt a húzást, teljesen kiakadtak. Elmentek és letartóztatták, kihallgatták őket (Operation Dustbin). Írattak velük egy 300-oldalas jelentést a náci időszakban végzett munkájukról, ami persze – állítólag – egy tündérmesévé sikeredett. Aztán ebből 1946-7 között két jelentés készül egy neves amcsi földrajzos folyóiratban (Geographical Review), ahol a dolgokat irányító amcsi geográfus tisztek, akik létrehozták a kutatóintézetet, beszámoltak a munkáról. Konkrétan leírták, milyen anyagokat szereztek meg, és kiemelték, hogy bár szomorú, de persze nyilvánvaló, hogy a civileket a náci hatalom szolgálatába állították, de most már szigorú munkát végeznek, és majd ők átnevelik (!) őket. Persze a nácik aktív és passzív támogatása azért még továbbra is bűnnek számít, legalábbis papíron.

Még azt is leírják amúgy, hogy semmilyen bizonyítékot nem találtak arra, hogy a hírhedt Haushofer – a “náci geopolitika atyja” – bármilyen intézetben nyomult volna a nácik alatt, és hogy mindez csak az amcsik perverz fantáziájának eredménye. Ez mondjuk nem gátolja meg a teljes amcsi intellektuális elitet – beleértve a geográfusokat is persze – hogy Haushofert, Ratzelt, meg úgy általában minden “kapcsolódó valakit” a szokásos mesével kárhoztassanak el, mit sem tudván amúgy a korabeli német geográfiáról és tudományos életről. Ez a tagadás meg a háború utáni paralízis vezetett a politikai földrajz elhalásához is. Csak a 80-as években (!) jelennek meg angolszász tanulmányok a geopolitika múltjának feltárásáról, és később 1-2 történész bemutatja, hogy hogyan hurcolták meg a nácik a Haushofer-féle geopolitika iskolát, meg hogy amúgy általában véve miről is volt szó.

Na és akkor ott van Walter Christaller, aki a központi helyek elméletével a későbbi amcsi “kvantitatív forradalom” kedvence lesz, és az amcsik ez alapján építik fel a piacgazdaságot meg persze a “harmadik világot”. Az amcsik amúgy ekkor gyakorlatilag 100% német tudósok elméleteiből csinálnak forradalmat (von Thünen, Weber, Lösch stb.), ezeket dolgozzák ki. Christaller eredetileg egy lúzer volt (közgázból elutasították, később nem volt állása sem), aki végül némi hátszéllel 1933-ban megvédi híres disszertációját, és később belép a náci pártba. Merthogy kockaagyú hősünk rohadt nagy terveket kap, gyakorlatilag a legtutibb Lebensraum cuccokban és a lengyeleket kolonizáló orbitális keleti tervben (Generalplan Ost) ő lesz a főtervező csávó. Amúgy ezeket az anyagokat a nácik természetesen igyekeznek megsemmisíteni a bukás előtt, szal minden nem maradt meg – állítólag Christaller bácsiék az egész világra elkezdték ráhúzni a hexagonális mintájukat.

Aztán a háború után persze Christaller pacifista lesz, és belép a kommunista pártba. Na most az amcsik ettől az egésztől teljesen függetlenül a háborús tapasztalatok, konjunktúra és új tudománypolitika révén, amikor is az állam és óriásvállalatok elképesztő pénzeket nyomnak a tudományba, elkezdenek tervezni, matematikai modelleket alkalmazni. Az olyan menő és úttörő városkutatók, mint a híres-neves Harris és Ullmann Christallerben kezdenek el utazni. Gond csak az, hogy eleve csak August Lösch bácsin keresztül ismerik meg Christallert, és később sem tudják elhívni, mert ugyebár a McCarthy-féle kommunistaüldözetés és hidegháborús paragépezés eredményeképpen Christallert rohadtul kitiltották a szabadok országából, illetve Christaller ellen még az 1950-es években koholt vádakkal nyomozást indítanak az NDK-ban, hogy a nyugati kapcsolatai révén kémkedik, és ennek eredményeképpen megtiltják neki, hogy nyugatra utazzon. Szóval vegyük át újra: nem a náci tevékenységei miatt, hanem mert ekkor már komcsi párttag volt!

ullman_christaller_1960_lund

Edward Ullman és Walter Christaller először találkoznak Lundban a Nemzetközi Földrajzi Unió városföldrajzi szimpóziumán 1960-ban

Az amcsi geográfusoknak végül mégis sikerül fotózkodniuk vele, amikor Chistaller már iszonyat öreg és beteg, persze Svédországban (Lund) egy konferencián, ahol a “kvantitatív geográfusok” nagy szövetségese, Hägerstrand hozza őket össze szívességből. Csak a 70-es években jelenik meg olyan tanulmány az USA-ban, ami megemlíti, hogy amúgy Christaller bácsi rohadtul a náciknak dolgozott. Ezt persze van, aki el sem hiszi, a többség meg eleve tesz az egészre, ők a tervezői és anti-náci lelkületükben Christallerről egy “visszafogott zseni” imázsát alakítanak ki. De ekkora már úgyis mindegy, mert a pozitivista menőzőket már gyomrozzák a marxisták, strukturalisták, humanisztikusok, meg mindenki más – egyszóval tényleg senkit nem érdekel, amúgy is válság van, 1970-es évek. Kb. az 1990-es évek során megjelentetett külföldi szakirodalomból és a 2000-es évek második felétől készített tanulmányokból kezdik el egyáltalán feldolgozni és közszemlére tenni Christaller “pályája csúcsán” végzett szakmai tevékenységét.

És mi még a slusszpoén? A “kvantitatív forradalom” hősének tartott Fred K. Schaefer, aki egy híres polémiát vállalt fel az amcsi földrajz korabeli főhelytartójával, Richard Hartshorne-nal szemben, egy munkáscsaládból származó, német szocialista menekült volt, aki konkrétan egy koncentrációs táborból szökött meg (!) a nácik elől. Itt álljunk meg egy picit, hisz ez nem is volt olyan különleges: gyakorlatilag az egész Bécsi Kör logikai pozitivista iskolája, akik mellesleg részben zsidók is voltak, és elég radikális szoci nézeteket is vallottak (fizikalizmus, tudomány egysége, társadalom tervszerű megváltoztatása), és így szembekerültek a keresztény-konzervatív hermeneutikai-fenomenológiai-szellemtörténeti status quoval (lásd Heidegger-Carnap vita, ugyanis a metafizikai állítások szerintük nem logikusak és “nem bizonyítanak semmit”), menekülni kényszerültek a nácik elől (ja: Heidegger a náci párt tagja volt). Némelyiküket még a menekvés előtt megöltek (Schlicket egy diák lőtte le “veszélyes nézetei miatt”), a többiek még 1933-38 között húzták el a belüket (Neurath már egy csónakon vágott neki Angliának, de egy hajó szerencsére felvette), és többnyire Amerikában kötöttek ki, mert ott tárt karokkal fogadták őket, és amúgy is volt zsé meg egyetemi pozíció. Ez nemcsak azért kurva érdekes, mert innentől beszélhetünk kontinentális és analitikus filozófiai irányzatok elkülönüléséről, és mert ezek az arcok teremtették meg a pragmatista hagyományokat felváltó, az amcsik révén főárammá váló analitikus-neopozivista filozófiát (amelyből a “tudományfilozófia” is lett), hanem mert a Kör egyik tagja, Gustav Bergmann adta át díszpárnán a neopozitivista eszméket Schaefernek “személyi edzőjeként” a “piros sarokban”, a nagy meccs idején. Alig merem csak megemlíteni ennyi fordulat után, hogy Richard Hartshorne tesója, Charles Hartshorne vallásfilozófus volt, aki a “kék sarok” edzőjeként bár ki nem állhatta a kortárs Bécsi Kört, mégis ő szerzett aztán egyetemi pozíciót Carnapnak 1936-ban a Chicagói Egyetemen. Schaefer amúgy stílusosan azt vetette az amcsi geográfusok orra elé (pl. 1947-ben), hogy nem a fejlett szovjet tervezést nyomatják.

Az egyik “kvantitatív” főkolompos, William “Wild Bill” Bunge, aki a hatalmilag egyoldalúan lebonyolított “vita” miatt Schaeferből is mártírt csinált. Ugyanis annyira volt csak “vita”, hogy Schaefer még pont a nagy vita előtt szívrohamban meghalt, tehát valakinek vitáznia is kellett. Bunge komcsinak vallotta magát és emelkedettebb pillanataiban a Szovjetuniót meg a kínai “kulturális forradalmat” méltatta, szóval elvek terén megvolt köztük az összhang. OK, mondjuk eleve rohadtul pikkelt Hartshorne-ra, mert nem vette fel PhD-zni, és így legszívesebben az egész establishmentet szétverte volna, hosszú éveken át veszekedett is vele (levelekben). Eleve 1968-ban egy harvardi folyóiratban (!) azzal vádolta Hartshorne-t, hogy tulajdonképp ő tette el Schaefert láb alól az FBI segítségével (!), mert amúgy Hartshorne a háború alatt a katonai hírszerzésnél menőzött tiszti rangban.

377b2b85a780df60b284e94ed638def8

A kép közepén William Bunge, az általa vezetett akciókutatás résztvevőivel Fitzgerald negyedben, Detroitban

Ja amúgy Bunge egy őrült hippi is volt (indián vér is csordogált az ereiben!), aki sokat füvezett és savazott, meg persze mindenkivel rohadtul összeveszett (persze politikáról). Annak ellenére tehát, hogy megírta az első nagy “kvantitatív-modellező” művet 1962-ben (amit amúgy 1967-ben fordítottak a szovjetek oroszra, így ebből okosodhatott aztán a magyar tervgazdasági értelmiség is), ki is rúgták az egyetemről, ezért Torontóba ment taxizni. Végül Detroit feketék lakta szegénynegyedében (Fitzgerald) kötött ki, ahol 1970-1 között összehozott egy radikális akciókutatást a feketék szisztematikus elnyomásából. Ezt amúgy azóta példamutató “klasszikus műnek” tekinti a revizionista társadalomföcis közösség, újra ki is adták. Nem véletlenül volt tehát “Wild Bill”, hiszen még a könyvet is Hartshorne-nak ajánlotta, stílusosan. Bunge volt az, aki 1978-ben írt egy rendhagyó kis életrajzot “Walter Christaller was not a Fascist” címmel, mivel képtelen volt feldolgozni, hogy kedvenc főhőse életének legtermékenyebb éveit a náciknak áldozta.

Érdemes ennek kapcsán elolvasni az egyik kedvenc cikkemet Mechtild Rösslertől.

The problem of context when quoting ideas “from out of nowhere”

A Vienna conference in hermeneutic pholosophy in 2011 got me thinking about the gap between so-called continental and analytical philosophy, because it builds up to a quite extensive and general problem, which I more-and-more frequently stumble into and ponder upon: the problem of context.

I was having a conversation with someone on the relation between philosophy and science, and the question “is philosophy a science?” One might say, that a scientist intercepts his/her object through a given, inherited structure of concepts, stemming from a given tradition. The scientist does Kuhnian “normal science” in practice, and the main goals are to cope with this practicality, which prohibits him/her from questioning the grounds of this tradition, and more explicitly what he/she is actually doing. Following this line of thought, I might qoute from Popper’s “The logic of scientific discovery” (Preface to the first edition, 1934), that “even he” says (although in a different context!), that philosophy itself, apart from the sciences, does not have an organized structure:

“A scientist engaged in a piece of research, say in physics, can attack his problem straight away. He can go at once to the heart of the matter: to the heart, that is, of an organized structure. For a structure of scientific doctrines is already in existence; and with it, a generally accepted problem-situation. This is why he may leave it to others to fit his contribution into the framework of scientific knowledge.

The philosopher finds himself in a different position. He does not face an organized structure, but rather something resembling a heap of ruins (though perhaps with treasure buried underneath). he cannot appeal to the fact that there is a generally accepted problem-situation: for that there is no such thing is perhaps the one fact which is generally accepted.”

These lines parallel to what I think of philosophy and its differentiation from science. But quoting this “from out of nowehere” in a conversation isn’t that simple. I quoted Popper, and stressed that word “even” with a particular intention, to paddle toward the problem of context, that I pointed out in the beginning.

There are these great philosophers, who by essence wrote on all sorts of different things, in different times, and even by constantly changing their minds and intentions sometimes (thoughtful of them, leaving enough work for philologists, I guess). They are therefore cited in separate disciplines in very different, even contradicting ways. And by historians of science and philosophy, categorized in different “approaches”, “ideas”, and “historical processes” etc. We can agree in a way, that apart from each scholar’s actual position, they wrote down all sorts of very interesting and useful thoughts, lieing out there, free to barter with and qoute in e.g. a seminar paper, or a new publication, wherever you wish.

But we know, that this is not that true. Of course, there are nice thoughts “in themselves”, but behind them and in their application lies the source with the actual and particular intention of addressing them (the intentions of the writer and publisher), and they also lie in a particular context of the text itself. This latter means their textual position, the cause of the particular language (meaning sof words, their relations to each other, the underlying approach) being used and where, why it was edited, published (historical and geographical context), and came to life in the academic vascular system.

So the question to me is, if I qoute for example Karl Popper, what (else) do I qoute with him?

I guess with experience, you get to know “who is who” in their connections, and how and where to qoute different people, conscious of their context.

Now, the problem I usually have, is that in what sense can I determine, “who is who?” (which presupposes a categorizational process), since there are different communities and different perspectives to decide from. For someone already devoted to/following a tradition (e.g. hermeneutical phenomenology), it might look quite simple to choose from and interpret freely in the thereby given boundaries by knowing “who is who” in this community, and by already bearing a language and perspective to put into use in the activity of knowing. But a particular way of knowing articulates only certain aspects.

For example, Kant was a leading character of scientism founded in the “Enlightenment Project” (a typical postmodern point of view), or he was the founder of the critical movement of later approaches (marxism, neo-kantians)? Was he following a Newtonian (absolute), or a Leibnizian (relational) perspective of space – or differently, was he trying to critically combine these together? All these options exist, and lead to different positions of Kant, in different contexual interpretations. Who is then, Kant? Or: how many sides does Kant have – without loosing the actual context of Kant himself?

And there is the value-question, the morality of theory. Should I quote him/her? After all, he/she might not have been a very nice person. How far can we be simply sapiocentric?There are nice and well-known examples for this. Feyerabend (who is one of my favourites) drew from Lenin, praised Mao. Heidegger sympathized with nazi politics, which became personally problematic for him in his relationship with Hannah Arendt. There is the problem of politics in science (by politics I mean manifesting the practical side and underlying intentions of thoughts), e.g. the “left-wing” in France, like Bourdieu and Foucault, their academic opposition and critical stance (Foucault was formerly a communist, and was segregated in a time to Paris VIII, Vincennes). And there is of course, one of the most controversially interpreted figures, just as Kant, Karl Marx. This is especially important for me in Hungary, where dictatorship (in partly changing forms) reigned for many decades. For example, György Lukács, the most well-known Hungarian marxist philosopher was in several ways in the dictatorship itself. And there were a lot of other philosophers, who had to produce the maxist-leninist slogans in order to fit in their scholar community – Ágnes Heller and others wrote on this topic. Some were trying to unconsciously connect the Western marxist/socialist (critical theory) literature (either American, or French) with the one we have (inherited), which is actually the marxist-leninist tradition. The language, the referred sources are a bit similar, but these are totally different traditions, with different intentions and context. So, there is a moral or political context also.

And there is the canonization and simplification of terms. In textbook chapters, the terms “postpositivism”, “antipositivism” etc. lead to a list of people criticizing “positivism” – under one term. But going through a list even of Popper, Lakatos, Feyerabend and Kuhn under “postpositivism” doesn’t fit at all, for they were speaking about very different things. So it is quite misleading. In fact, both terms could stand for “the critique of positivism” generally, which sits in positivists themselves, criticizing a form of positivism inside the tradition (Quine, Popper, Lakatos, Laudan), but postmodernists, and hermenutic positions also, the latter coming from the broader scope of continental philosophy – mixing up everything. But there is in this sense no such thing as “positivism”, since they usually refer to all sorts of things under the term, like aperspectival objectivity, scientific realism, positive role of science, formal reduction, hypothetico-deductive reasoning, rationality, logical reconstruction, universality of theory, quantitative methods, naturalism etc.

This neglects the fact that it is also a contested, ever-changing tradition(s), manifested in different forms, some not even ever bearing/using the term “positivism”, but was later considered as a (former or latter) modified form of “it”. I’ve met a lot of accounts, which don’t bother contextualizing the concrete authors, missing the actual, historically bound purposes and differences of the listed discrete elements attributed to the “grand term”, and instead breed such didactic (?) terms, and develop evolution processes distinct from the subjects/sources themselves, and give a all-too programmatic account of what actually happened. Just to refer back to “continental” and “analytic” philosophy, this distinction emerged only because of a historical event or process: many “analytic” philosophers were socialists, like the Vienna Circle in Red Vienna, who had to flee to the UK and the US from the nazis in the middle of the 1930s.

So, grand theories dismiss the actual context of writings. In fact, an analytical, a hermeneutic phenomenological, a post-structural, or a feminist critique of positivism might use the same examples, but the critique itself and its intention is bounded in a very different tradition and language, and makes “the critique of positivism” incoherent if arguments are taken from diverse sources unconsciously (e.g. the hermeneutic critique is much older than the post-structuralist).

So, to sum all this up. How far, and in what extent can we step away from the context in our interpretation of the author? What constitutes a source’s context? How can they be grasped coherently in a multi-disciplinary way? I have to take in a whole bunch of considerations, in order to build the coherence of my own standings, e.g. if I want to write something on Kant, or Heidegger, or against positivism.

 

Philosophy of geography is an odd-sounding phrase

Joseph May: Philosophy and Geography.

“As the natural extension of his immediate concern with time, man the philosopher has been concerned with history, with the record of man’s ‘progress’ in time. On the other hand, modern man has generally been less concerned with his immediate relations to space; he has tended to take them for granted. As a result, ‘philosophy of geography’ is an odd-sounding phrase, whereas ‘philosophy of history’ is not.”

“A filozófus ember az időhöz való természetes kötődéséből fakadóan mindig is érdekelte a történelem megértése, az ember időbeli “haladásának” követése. Másfelől viszont, a modern embert kevésbé érdekelte a térhez való közvetlen viszonya; ezt inkább magától értetődőnek tekintette. Ennek következménye, hogy a “földrajz filozófiája” egy igencsak furcsán hangzó kifejezés, míg a “történelem filozófiája” nem az.” (18)

 

Hogyan jelent meg Magyarországon a filmföldrajz?

A nemzetközi irányzatokat narratív és fordítási műveleteken keresztül közvetítő hazai értelmezésekre tökéletes esettanulmány a filmföldrajz hazai megjelenése. Ennek főszereplője a magyar filmföldrajz területét a földrajztudományban megalapozni kívánó Borsos Árpád (2010) összefoglaló és programadó cikke, és ezt az üzenetet nyíltan tolmácsoló szerkesztett kötete (2011) is, melynek címe: “Tanulmányok egy új diszciplína tárgyköréből”.

B1002450

Borsos célja, ahogyan cikkében írja:

„a kialakulóban lévő szakterület történelmi gyökereinek, (…) valamint az önálló diszciplína létjogosultságát bizonyító tudomány-rendszertani elemzés elvégzése és a tudományág belső struktúrájának a megrajzolása” (Borsos 2010: 420, kiemelés tőlem).

Meglehetősen nagyívű és hangzatos bevezetése alapján az a benyomás érhet bennünket, hogy a magyar földrajz pluralizmusának kibontakozása a rendszerváltás után szó szerint nem ismert határokat.

Napjainkban már aligha szorul bizonyításra, hogy a második évezred utolsó évtizedében, a rendszerváltással közel egyidős paradigmaváltás milyen fejlődést eredményezett a magyar geográfiában. A leszűkített tematikájú gazdaságföldrajzot felváltó, új szemléletet felmutató társadalomföldrajz megerősödésével új diszciplínák, szakágak (pl. kulturális földrajz), részterületek (pl. feminista földrajz, vallásföldrajz, talentumföldrajz) születtek.” (Borsos 2010: 419; 2011: 5)

Ez egyébként egy jellegzetes posztszocialista narratíva, hogy a rendszerváltás után megjelenő új területeket a nemzetközi trendekkel megfelelőnek állítják be a társadalomföldrajzosok. Ez egy olyan felzárkózási illúzió, mintha a magyar geográfiában lévő tudásstruktúrák egyik pillanatról a másikra, vagy még inkább “maguktól” megváltoztak volna. Ugyanakkor amellett, hogy egyáltalán nem válik világossá az írásban, hogy a rendszerváltás miként okozott paradigmaváltást is egyben, érdemes kiemelni, hogy az “irányzat” és a “szubdiszciplína” közötti különbségek is összemosódnak. Gondoljunk például arra, hogy a feminista földrajz nem pusztán a „nőkkel foglalkozó” földrajzi kutatást jelöli, hanem a feminista megismerésmódot előtérbe helyező filozófiai irányzatot, politikai programot és több egyéb kutatási területet is (gender, rassz, életkor stb. szerinti kvalitatív jellegű kutatásokat). Csak a magyar geográfia süllyedt odáig, hogy a feminista földrajzot “részterületként” és a “talentumföldrajz” (???) nevezetű, hazai mondvacsinált kategóriához hasonlónak mutatja be. 2010-ben ez több mint tájékozatlanság.

Borsos úgy magyarázza ezt a geográfiában tapasztalható növekedést, hogy a „szakterület” dinamikus fejlődését a „teljes nézetazonossághoz” és a “belső struktúrához” köti, ezzel azt feltételezve, hogy a nézetazonosság vagy konszenzus mindenképpen kell egy tudományterület „fejlődéséhez”. (Nem, nem kell.) Ez a narratívája továbbá azt sejtteti, hogy a „nyugati” (itt: angolszász és német) filmföldrajzot, azzal, hogy „keresi szuverén tematikáját, módszereit, tudományrendszertani helyét”, pontosan ugyanolyan törekvések hajtják, mint a szerző elképzelései. Ez azonban a lehető legtávolabb áll a valóságtól, hiszen a külföldi szerzőket elsősorban a kutatási módszertan, a filozófiai megalapozás módja, a társadalmi és politikai kontextus kérdése foglalkoztatja (Kennedy – Lukinbeal 1997), tehát a tudományrendszertani „fordítási lépés” mindössze Borsos sajátos, hazai interpretációja. Viszont így kerülhetnek a cikkébe az ilyen hátborzongató hangvételű fejezetcímek:

“A filmföldrajz tárgya, szerkezete, tudományrendszertani helye”

“A filmföldrajz helye a geográfia rendszerében”

Egy másik retorikai húzás, hogy a „nyugati” történések újszerűségének hangoztatásával saját programjának újszerűségét kívánja erősíteni (Magyarországon 2010-ben az 1980-as évek “új”), ahogyan a nézetek egyneműsítése is saját álláspontjának szilárdításához járul hozzá. Mindez ellentétben áll azzal a helyzettel, hogy az angolszász társadalomföldrajzban már az 1980-as évek végén megalapozott filozófiai háttéren alapulva kibontakozott ez a kutatási terület (Burgess – Gold 1985), és az 1990-es évek elején már az első összefoglaló tanulmánykötetek is megjelentek (pl. Aitken – Zonn 1994). Ironikus, hogy erre tulajdonképpen a hazai rendszervátozással párhuzamot vonva maga a szerző is rámutat, mégis egy teljesen új területnek állítja be a filmföldrajzot, azt kölcsönözve ezzel, mintha ebből az újdonságból maga is részesedne. Mindazonáltal Borsos beszámolójában semmilyen felvilágosítást nem kapunk arra vonatkozóan, hogy mégis mi okozta ezt a „paradigmaváltásra” hasonlító változást, amely kellemetlen ellentétben áll a szerző által áhított töretlen fejlődéssel. Pusztán az, hogy a rendszerváltás után “új területek” jelentek meg, még nem azt jelenti, hogy ezek összefüggésben vagy kapcsolatban álltak volna a “fejlett nyugat” irányzataival (az idézőjelet iróniának szántam).

De Boros nem pusztán közvetíti a legfrissebb trendeket diszciplínaalapító szerepében, hanem éles szakmai kritikával is illeti a külföldi irányzatokat. Ezt egyébként könnyen meg is teheti, hiszen filmföldrajzzal Magyarországon nem igazán foglalkozott szakmabeli 2010-ben. Ugyanakkor kritikája meglehetősen „légből kapott”, hiszen megfelelő érvek, bizonyítás és viszonyítás híján nem világos a kritika alapja:

„A tanulmánykötet problémafelvetése – melyre a szerkesztők mind az előszóban, mind a tanulmánygyűjtemény alaphangját meghatározó tanulmányukban is utalnak – többnyire a valóság filmes ábrázolása, ezen belül a vetítővásznon megjelenő táj és a valós táj viszonya, a táj filmes funkciója körül forog. Eszmefuttatásaik esetenként túlzott mértékű esztétikai, dramaturgiai, szemiotikai és filmtörténeti fejtegetésekbe torkollnak.” (Borsos 2011: 8, kiemelés tőlem)

Borsos “objektív” filmföldrajza tehát lényegében a “valós” és a filmekben megjelenő “nem valós” világok közötti különbségek feltérképezésére irányul. Kritikájában nem kívánja a nyugati szerzők szemléleteit átvenni (értelmezni, bemutatni, alkalmazni), hanem mindössze legitimációs szempontok szerint használja fel ezeket saját filmföldrajzi programjához. A legszembetűnőbb bizonyíték erre, hogy az esszenciális tudományrendszertani mag meghatározása felé terelő kritikájában az angolszász filmföldrajz legfontosabb problémakörét megdöbbentő magabiztossággal és nemes egyszerűséggel száműzi egyetemesnek tekintett filmföldrajzi programjából:

„Az alkotó személyes felelőssége, társadalmi kötődésének tükre, hogy üzeneteit miként kódolja, hogy azok a külvilág számára adekvát módon vagy többé-kevésbé félreértve, félremagyarázva dekódolhatók, vagy egyáltalán nem, s csak találgatásokra szorítkozva közelíthető meg. E kérdések megítélése azonban a dramaturgia, az esztétika, a szemiotika, a kommunikációelmélet kompetenciájába tartozik. A filmföldrajz nem vállalhatja e társtudományokra tartozó értékítéletek megfogalmazását.” (Borsos 2011: 13, kiemelés tőlem)

Sajnos azonban ez az állítás már csak azért is képtelenség, mert az interdiszciplinárisnak tartott filmföldrajz művelése nemcsak, hogy elképzelhetetlen ezeknek a társtudományoknak a gondolatai és elméletei nélkül, hanem mert például a szemiotika olyan általánosabb nyelvi szemléletet képvisel (pl. táj értelmezése mint szöveg), amely a jelenlegi angolszász kulturális földrajzban domináns alapfeltevésnek tekinthető. Úgy tűnik tehát, hogy Borsos szélesedő filmföldrajza valójában egy nagyon is redukált, tulajdonképpen fiktív tudományterületet képez, miközben őmaga elveszni látszik „üres” (értelmezés nélküli, kifejtetlen) „tudománydobozai” között.

Borsos bemutatása a Timár Judit (2001) által – Peet (1998: vii) nyomán – kiemelt „Smith (1990) ezt mondta, Johns (1991) azt mondta…” stílusú beszámoló. Nagyon emlékeztet a Livingstone (1992) által „vasúti menetrend” stratégiának nevezett lineáris elbeszélésmódra is. A szakirodalom lajstromszerű kronológiai felsorolásával mindössze általános, leírásszerű információkat tudunk meg, vagy legfeljebb azt, hogy empirikusan milyen esettanulmányok készültek. A kompartmentalizáló („dobozoló”) és lajstromszerű, száraz felsorolás megfelelő narratív eszköz a szakirodalom szerepeltetésére úgy, hogy annak érdemi tartalma mégis homályban maradjon („plakátolás”).

Mindezek után talán némi nagyképűségre is vall egy tájékoztató jellegű, csoportosító ábrát „modellnek/strukturának/szerkezetnek” titulálni, főleg ha ez ennyire önkényes és szakirodalommal nem megtámogatott. A filmföldrajzi szakirodalomban sehol nem írnak a tudományterület “belső struktúrájának” szükségességéről, ez Borsos fikciója. Továbbá nem világos, hogy miközben Borsos nemzetközi publikáció vagy kommunikáció révén nem látszott párbeszédes formában is ütköztetni saját álláspontját a kritizált szerzőkkel szemben (meglehetősen önigazolóvá téve ezzel érveit), addig saját „modellje” sem több már régóta ismert hazai szempontok újrahasznosításánál. Ahogyan ő maga írja, „a struktúra követi a leghagyományosabb szakmai felosztás hármas tagolódását” (Borsos 2010: 425): dokumentumfilm, animációs film, játékfilm – amelyekkel valószínűleg csak azért „nem találkozott” a szakirodalomban (mint írja), mert ott ez az egész teljesen triviálisnak számít, és ebből önmagában még semmilyen további kérdésfeltevés nem származik.

boros

Borsos 2010: 429

Ezt tovább konszolidálja, hogy Borsos a magyar környezettel szemben már évtizedek óta kibontakozott külföldi munkákat, amolyan „szedett-vedett”, ad hoc és rendszerezetlen kutatásoknak mutatja be, amelyek érettsége csakis a tudományrendszertani „strukturális-modellező” megalapozással, a “belső struktúra” megállapításával jöhet el. A szerző nyelvezete is a rendszerelméleti, természettudományos kifejezésektől terhes, például „modulál”, „differenciált” „függvény”, stb., ami az általa képviselt tudományterülettől teljes mértékben idegen és nem elfogadott. Borsos tehát valójában azt teszi, hogy az eredetileg széleskörű, interdiszciplináris kutatásokat önkényesen leszűkíti saját definíciós szempontjai szerint, a hazai környezetben ismerős nyelvezetben „átcsomagolva” úgy, hogy az eddig is domináns hazai, pozitivista értelmezésekkel harmonizáljon.

Borsos tehát azt csinálja, hogy kiválogatja azokat az aspektusokat és kutatásokat, amik neki tetszenek, ezeket általánosítja és a nemzetközi szakirodalom behivatkozásával tudományosan legitimálja, miközben a saját szájíze szerinti értelmezve leír valamit belőle, ami legitimálja a hazai status quot. Az általa képviselt tudományos irány nagyszerűen kivehető doktori disszertációjából (2009), amelyben “a mozi mint innováció hazai elterjedéséről” ír. Ebben a schumpeteri innovációelméleten (pontosabban annak hazai interpretációi) alapulva beveti a termékciklus-modelleket és az eredetileg Hägerstrand nevéhez köthető, a hazai geográfiában agyonjáratott, rendkívül pozitivista technológia-diffúzió elméleteket is, de az egész disszertáció technokrata gazdaságcentrizmusa inkább hasonlít egy szocialista időszakbeli leíró gazdaságföldrajzi munkához, mintsem a nemzetközi filmföldrajz területét bemutató törekvéshez. Nem az a baj, hogy milyen véleménye van a filmföldrajzról, hanem hogy az álláspontjának az általa hivatkozott szakirodalomhoz aligha van köze, miközben az ezzel szembeni kritikája normatív és megalapozatlan kijelentéseken alapul. Az a baj, hogy ezzel nem tájékoztat a nemzetközi szakirodalomról, nem hoz be új perspektívákat, hanem a rendszerváltás körüli hangulatkeltésen keresztül egy már évtizedek óta legitimált tudományos szemléletet termel újra.

Aitken, Stuart – Zonn, Leo E. (eds.)(1994): Place, Power, Situation and Spectacle: Geography of Film. Rowman & Littlefield.
Borsos Árpád (2009): A mozi mint innováció hazai elterjedése, a hálózat alakulásának földrajzi jellemzői napjainkig. PhD-értekezés. PTE Földtudományi Doktori Iskola.
Borsos Árpád (2010): Filmföldrajz, az új tudományterület? Földrajzi Közlemények, 134(4): 419-430.
Borsos Árpád (szerk.)(2011): Filmföldrajz: Tanulmányok egy új diszciplína tárgykörében. Publikon Kiadó.
Burgess, Jacquelin – Gold, John R. (1985): Geography, the Media and Popular Culture. Croom Helm.
Kennedy, Christina – Lukinbeal, Christopher (1997): Towards a holistic approach to geographic research on film. Progress in Human Geography, 21(1): 33–50.

 

When did capitalism start?

13339632_1157142117682206_2617296714185714543_n

Well. Is this a timeline of the rise of capitalism, or a timeline of the rise of Western European hegemony? Even Karl Marx wrote of “capital” (or capitalist mode of production) and not capitalism, so what is “capitalism” in the first place? Wasn’t it a term constructed somewhere in the second half of the nineteenth century in Western Europe, canonized by mostly German authors? (Was this a mere coincidence?) Wasn’t it a term fixed as the successive stage after so-called feudalism (another relatively Eurocentric term), in the transition from feudalism to capitalism debate? Wasn’t it seen as the highest form of modern European development (even if in negative light, such as imperialism) to be overthrown by European modernization ideals, such as communism? Wasn’t it in the same way during the Cold War seen as the essential idea behind liberal democracy, civil society, etc., as the anti-thesis of so-called socialist countries? Wasn’t it seen as neoliberal agendas in the so-called Second and Third Worlds from the 1970s and after 1989/91? So which one was capitalism? Are they the same thing?

Furthermore, what does “capitalism” consist of in the first place? This latter one is an intriguing question, since capital, capitalists and capital development existed since ages. Even Max Weber notes that you could find it in Babylonia, Ancient Greece, Rome, medieval China or Japan. Democracy was “said” to have existed in Ancient Greece. Modernism was “said” to have begun in the Renaissance. Rationalism was “said” to have kicked off with the Enlightenment. And capitalism? 1492? 1571? (see G. O. Flynn and A. Giráldez) The industrial revolution (and which one)? The 19th century? We all know, that these are highly debated. However, the worst you could do is draw a timeline of the spontaneous emergence of “capitalism”, referring to “something” that popped out in universal space and exists until today.

I could equally say, that “capitalism” was a concept deriving from Confucianist ideas in the 18th century by French physiocrats, who translated “wu-wei” into “laissez-faire”. Why not say this?

Of course I get the provocative idea of the timeline, but this binary logic of whether or not capitalism existed is dumbly posed in the first place. Or there are like ecological critiques that would suggest that exploitation and developmentalism per se existed since “modern man”, and capitalism is just an acceleration of these processes. 😀 In all, I wonder what that 1600-1700 AD suggests…