Richard Hartshorne’s racism

In my research, I’ve done some investigation on the debates of American geography between the 1920s and 1950s. Today, I’ve just encountered an incredible quote from the eminent American geographer, Richard Hartshorne, author of a once almost biblical text on the history of geography, The Nature of Geography (1939), and who was active during the noted period. This is the guy in his authentic environment and his tome.

According to textbook narratives and all academic pieces on him to date, as a political geographer he was generally troubled by environmental determinists and eugenicists of the time, and I previously thought of him as a sort of liberal, who was against racial prejudice and the tenets of physical anthropology. As the story goes, many geographers such as Hartshorne became increasingly disillusioned by these insidious thoughts, the abandonment of which was further encouraged by the growing mainstream American antipathy for Nazism and Fascism in Europe in the mouth of WWII. This is the American narrative.

Now, here’s the quote from the first page of the 1938 article in question:

“However, in place of this problem of national minorities the United States has more permanent problems of racial minorities – problems in a form essentially unknown in Europe. The differences between French and English, Germans and Poles, or even Swedes and Finns, Rumanians and Magyars are essentially cultural, not biological. Germans have become French and Poles have become Germans in two generations. So far as appearance is concerned, the barber and the tailor can make the change in a day. But no amount of education can change into white Americans the descendants of the negroes who arrived in Virginia before the Pilgrims landed at Plymouth, just as no beauty shop can make a fullblood negro look like a white person.” (p. 276)

Hartshorne’s racial definitions here are purely statistical, and he does not provide any analytical arguments for the distribution of races, only a descriptive account on the data and some basic geographical factors connected to regional divisions in labour and industry. He uses the definitions and data of the United States Bureau of the Census, 1930. As he explains:

“We shall not enter into the argument regarding what is meant by “race.” Our interest is in social and political situations that arise from obvious biological differences, and we can therefore accept the ordinary interpretation of racial terms as used in this country. In the United States apparently the only definition of a negro is one who is known to be a negro; i.e. one who, either because of obvious physical characteristics, chiefly color, or because of known origin, is recognized as having any degree of negro ancestry, regardless of how much white ancestry he may also have.” (p. 277)

The same is the case with the other races identified, the Mexicans, Indians and “Orientals”. For example, Mexicans are said to be Indians speaking Spanish, who could be “recognized on sight”. The only thing he argues against concerning some very racist ideas is climatic determinism in the “negro case”:

“But it is clear from the map that this is not a direct reflection of climate, as some foreign observers have supposed. The large number of negroes in Northern cities cannot be dismissed as exceptions; nor can the absence of negroes in many Southern districts be explained climatically.” (p. 277)

Why is this whole stuff flabbergastingly interesting? Well… as previously noted, my humble impression is that

there is still almost complete silence on the racial ideas of American geographers who were NOT commemorated as well-known eugenicists or environmental determinists of the time.

You can read about the racisms of Ellsworth Huntington, Griffith Taylor, or maybe the more moderate Ellen Churchill Semple. Neil Smith has written on Isiah Bowma416QJHWKYYL._SY344_BO1,204,203,200_n’s racism in his The American Empire (2004), but I could find only some littered personal accounts on the racism of other important geographers, like Carl Ortwin Sauer (this calls for another post). There aren’t even traces of reflection on these issues in any of the most prominent accounts on the history of American geography, like in David Livingstone’s The Geographical Tradition (1992), Ron J. Johnston’s (and James D. Sidaway’s) Geography and Geographers (2015), Richard Peet’s Modern Geographical Thought (1998), Geoffrey J. Martin’s American Geography and Geographers (2015) or his All Possible Worlds (2005), just to name a few, and nor in Reflections on Richard Hartshorne’s Nature of Geography (1989).

In sum, it seems to me that the reevaluation of the racial thought of a wider field of American geographers is yet to be done in light of contemporary racial discourses and political thought.

By the way, here are the maps, just for fun.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Hartshorne, Richard (1938): Racial Maps of the United States. Geographical Review, 28(2) p. 276-288.

Magyar vs English



A blogot magyar és angol nyelven is vezetem, ami kissé körülményessé teszi a dolgokat. Mindenesetre ez nem azt jelenti, hogy minden tartalom megjelenik magyarul és angolul is, hanem hogy bizonyos tartalmakat vagy magyarul, vagy angolul írok. Azért döntöttem így, mert a blog célja alapvetően kettős. Egyfelől a kritikai geográfiát a magyar közönség számára szeretném közvetíteni, és a magyar földrajzra vonatkozó dolgokat is nyilván magyarul van értelme írni. Másfelől a kutatásaimat leginkább a nemzetközi tudományos közönség számára szeretném ismertté tenni, az olvasmányélményeim pedig elsősorban angol nyelvű szakirodalomból származnak, tehát ezek esetében az angol nyelv gyakran indokoltabb, és egyszerűbb is számomra ezekről az eredeti nyelvükön írni.

In English

The blog runs both in Hungarian and English, which makes things a bit hard for me. However, this does not imply that all content should be in both languages, but that the content is either in Hungarian or English. I’ve made this decision because the aim of my blog is generally twofold. On the one hand, I want to introduce critical geography to a Hungarian audience, and my thoughts on Hungarian geography should also be posted in Hungarian. On the other, I want to make my research more available for an international scholarly audience, and most of my readings in literature are in English, so in these cases English seems to me more appropriate, and it is also much easier for me to write about these in their original language.

Quote from “Chinese Thought as Global Theory”

51jf3p-wgbl-_sx330_bo1204203200_Another fresh book just published revolves around how non-Western (in this case Chinese) thought can influence our global understanding of the world, loose from a normatively Western gaze or interpretive framework. As the introduction kicks it off:

“Globalization has expanded connections and narrowed distances between cultural, ethnic, and social groups. These developments would suggest an ever-greater inclusion of global thought traditions to stand not only as the objects of academic inquiry, but also as its generative structure and vocabulary. However, despite sophisticated examinations by sociologists, literary theorists, historians, anthropologists, and others about the nature of cultural exchange, the descriptions and theorizations of such trends remain firmly committed to a theoretical vocabulary that emerged largely from the languages and experiences of the Anglo-European works. Even those research paradigms most critical of Eurocentrism – including postcolonialism and comparative political theory – tend to frame their theoretical contributions as internal critiques of existing Europeanized discourses or as reminders of “both equivalences and differences” across cultures.” (p. 1)

Jenco, Leigh (2016): Chinese Thought as Global Theory: Diversifying Knowledge Production in the Social Sciences and Humanities. Albany: State University of New York Press.

Quote from “What is Global History?”

I’ve just skimmed through this new book on global history by Sebastian Conrad (2016, Princeton University Press). It seems to me a very clean, careful and useful book, and I immediately found some great passages and quotes for digestion. Here’s one on balancing Eurocentrism, pages 168-169 from the chapter “Positionality.”





“Let us, therefore, move to the third aspect that we wish to explore, conceptual Eurocentrism. On this level, Eurocentrism means the projection of a particular set of concepts, values, and chronologies onto the past. Dipesh Chakrabarty has argued that “insofar as the academic discourse of history—that is, ‘history’ as a discourse produced at the institutional site of the university—is concerned, ‘Europe’ remains the sovereign, theoretical subject of all histories, including the ones we call ‘Indian,’ ‘Chinese,’ ‘Kenyan,’ and so on. There is a peculiar way in which all these other histories tend to become variations on a master narrative that could be called ‘the history of Europe.’” Ironically, even accounts that try to bracket the historical influence of Europe and to emphasize in its place indigenous dynamics and trajectories, can be Eurocentric in their vocabulary, and in their general logic. For example, recent popular works that see a Chinese fleet under Admiral Zheng He reach California in 1421 and Florence in 1434 stake a claim to Chinese priority, but they identify as stepping-stones to modernity the same events as do traditional Eurocentric accounts—namely, the discovery of the Americas and the Renaissance, both of which they now attribute to China. Among academic works, Andre Gunder Frank’s invitation to ReOrient already in its title indicates a shift from Eurocentrism to an emphatic Sinocentrism. While Frank reduces the dominance of Europe to a brief interlude, his account is based on the same parameters—markets, trade, and economic growth—that also governed Eurocentric orthodoxy. The result here is a simple reversal, minus any profound challenge to the underlying concepts and historical narratives.
In essence, the reason for this is that the modern disciplines that originated in Europe were soon adopted around the world. Over the course of the nineteenth century, under the pressures of global integration and Western hegemony, the parameters and concepts of European academic fields assumed hegemonic status beyond the societies for which they were originally devised. European history was treated as the model for universal development in places like Argentina and South Africa, India and Vietnam. This view was engrained in the conceptual tools of the modern social sciences and has thus been reiterated and reproduced constantly, and frequently unconsciously. Ostensibly analytical terms such as “nation,” “revolution,” “society,” and “civilization” have transformed a parochial (European) experience into a (universalistic) theory that pre-structures the interpretation of all local pasts. “Only ‘Europe’, ” as Chakrabarty has summarized this logic, “is theoretically [. . .] knowable; all other histories are matters of empirical research that fleshes out a theoretical skeleton which is substantially ‘Europe’.” In historiographical practice, the use of European terminology and the underlying philosophy of history developed in and for Europe have resulted in narratives of a long progression from feudal to civil society, from tradition to modernity. The historical differences and particular trajectories exhibited by non-Western societies are typically described in a language of lack and failure, in a rhetoric of “not yet,” and treated as deficits.”

Miért érdekel a tudásföldrajz?

Bevezető háttérsztori

Elmesélek egy szálat a történetemből, pontosabban a pozíciómról.

Filozófia-történelem szakon kezdtem. Akkoriban romantikus vonzalom kötött ehhez a két szakhoz.

A filozófia iránt érzett vonzalmam volt erősebb, mert azt éreztem, hogy “a gondolkodás alapelemei” érdekelnek, és ezzel az osztálytársaimat és a barátaimat csak felidegesítem. 17-19 koromban egyre inkább meggyőződtem arról, hogy vannak bizonyos érvelési struktúrák, gondolkodási sémák, logikai és pszichológiai műveletek, eszmék és ideák, amiket az emberek a mindennapi létük kuszaságában alkalmaznak, és le lehet leplezni, hogy hogyan ágyazódnak a megformált gondolatainkba és mondatainkba. Érdekelt az is például, hogy hogy ki hogyan választ – pontosabban rögzít – egy adott gondolatot vagy eszmét pusztán azért, hogy a “meggyőződését megtapasztalhassa”, tehát mi ez a lételméleti momentum. Azt láttam, hogy ha valaki már eldöntötte, hogy milyen ideákhoz vonzódik (ezt kellene leleplezni), akkor csak összegyűjti az ehhez kapcsolódó érvelési elemeket vagy gondolkodási sémákat (azaz innentől kezdve olyan egyszerű az egész; meg azért gondolkodik, hogy létezzen).

A történelem meg azért érdekelt, mert egyrészt “filozófia önmagában nincsen”, mint önálló szakként sincs értelme (és az esztétikával párosítva sokkal légiesebbnek tűnt), és engem a történelmi valóság érdekel. Mindig is tudni akartam a dolgok történetét, mert úgy éreztem, ebben van a válasz a jelen viszonyainak megértésére. Ugyanakkor engem teljesen kiábrándított a középiskolai “politikatörténet” és a sablonos leírás monotonitása. Úgy éreztem, nem értek meg belőle semmit, csak egy fiktív világ “erőinek” a nyomon követését nyújtja: X ekkor fejlődött, Y visszafejlődött, Z csatát nyert és győzött, Q “megjelent” a történelemben, W “eltűnt” a történelemben (rabszolgaság, jobbágyság, földesurak, polgárság, stb.). Engem sokkal inkább az érdekelt, ami egyáltalán nem derült ki ezekből a morális hőstörténetekből és fejlődésnarratívákból, hogy mégis milyen lehetett akkoriban élni, és hogy tulajdonképpen ezeket a “fejlődési átmeneteket” mégis hogyan kellene elképzelni, vagy hogy a gyarmatosítást mégis hogyan tudták fenntartani a nyugat-európaiak.

Az egyetemet el kellett hagynom, mert képtelen voltam tanulni, depressziós voltam és elvesztettem az illúzióimat azzal kapcsolatban (is), amit az egyetemen tanulni lehet. Kicsit úgy képzeltem el, hogy itt aztán majd szabadon lehet gondolkodni hasonlóan bekattant emberek között, mintha csak szívnám a levegőt. (Tulajdonképpen igen, de csak bizonyos erős feltételek mellett, és én még el voltam veszve ezek teljesítésében.) Ehelyett kommentálatlan olvasmánylisták következtek, amelyeket vizsgákra kellett elolvasni, valamint latin táblázatok, és “történelmi tényadatok” meg pozitivista forráselemzés a történelmi kérdések körüljárása helyett. A tetőpont az volt, hogy olvassuk el Søren Kierkegaard “A halálos betegség” című művét mindenféle előképzettség nélkül a hangzatos Propaedeutika (bevezető) órára. De történt még egy érdekes elmozdulás bennem: úgy éreztem már, és erre az ógörög filozófia mellett a filozófia szakosok számomra akkor kiábrándító környezete vezetett rá, hogy az “eszméknek” meg “érveknek” önmagukban semmi értelmük nincsen, sőt egyre inkább a “semmiből érkező” hamisítatlan ideáknak tűntek. Mi értelme van ezekről vitatkozni? Pontosabban, honnan vitatkozunk, milyen pozícióból? És mi lesz az érveinknek az érvényességi köre? Nem csak ez a “lefordítási út” volt még hiányos nekem (mi köze a szókratészi dialógusnak a társadalmi valósághoz), hanem annak a kontextusnak is a hiánya, hogy mégis kik voltak ezek az emberek, vagy eleve milyen kontextusban “találták ki” ezeket a gondolatokat. Azt éreztem, hogy vannak ezek a kiválasztott zsenik vagy “nagy elődök” (az antik környezetben azzal szokás érvelni, hogy “csak ezek maradtak fenn”), akiknek az önmagában érdekes és fontos gondolatait sajátítjuk el annak reményében, hogy ezzel “megfejtsük a világot”. Egy hallgató legalábbis ezzel szembesült.

Aztán később egyetemi hallgatóként földrajz BSc és MSc szakokra jártam, ezeket végeztem el. A kezdeti romantikából való kiábrándulás után pragmatikus céljaim voltak: “skilleket” kell tanulni, amiket alkalmazni tudok, amik hasznos eszközök, azonnal lefordíthatók a gyakorlatra és kreatív célokra használhatók fel (statisztika, programozás). Egyáltalán: legyen diplomám, ne kallódjak el. Bár eleve szerettem a földrajzot (térképek rajzolgatásán és a NatGeo-n nőttem fel), de nekem ez már egy második próbálkozás volt, és egyértelműen az a kötelességtudó cél vezérelt, hogy akármit is kapok, ezt a képzést el kell végeznem.

2 év eltelte után eleinte csak az elképesztően iskolás és tekintélyelvű rendszeren akadtam ki, de éveztem az ásvány-kőzettant és a földtant is, el tudtam fogadni ezt a diverz világot, és élveztem, hogy nem érzek mesterséges határokat a “természettudomány” és a “bölcsészettudomány” német hagyományból táplálkozó különbségtételeivel szemben. Persze kiborított a teljesen reflektálatlan, színvonaltalan és pedagógiailag elfogadhatatlan “névanyag-magoltatás”, meg a magyar regionális földrajz “juh- és kecsketenyésztésen” és “vas- és acélgyártáson” alapuló hidegháborús-militarista-sztálinista hagyománya, de meghaladandó akadályként tekintettem erre a diszkurzív rendre. Aztán a 3. évre elkezdtem nemzetközi szakirodalmat olvasni (társadalom)földrajzból is, és innentől kezdve jött a dekonstrukció.


A nagyon erős angol nyelvtudásom ellenére csak azért kezdtem el nemzetközi szakirodalmat olvasni, mert későbbi témavezetőm és barátom, Győri Róbert óráján egyáltalán lehetőség nyílt ilyen anyagból referálni. Úgy éreztem ez baromi érdekes, én tudok angolul, végre hasznosítva van ez a tudásom. És itt jött az első felismerés: az egész képzés egy olyan, teljesen provinciális rendszerre épült, amely az idegen nyelven való tájékozódást sem mint önmagában vett értéket, sem mint piacképes “skillt”, sem mint a tudományosan igényes megismerés alapfeltételét nem tartalmazta. Amint elkezdtem angolul szakirodalmat olvasni (igen hamar gyakorlatilag már csak angolul olvastam társadalomföldrajzról), tájékozottabbá váltam ezen a téren, mint maguk az egyetemi oktatók, akikről kiderült, hogy jelentős részük egyáltalán nem olvassa ezeket. És jött a második felismerés: a magyar földrajzoktatás nem a nemzetközi szakirodalmon alapul, és ez egészen egyértelművé vált, és válik (vagy legalábbis válhatna) azok számára is, akik külföldi ösztöndíjjal vannak/voltak a nemzetközi főáramba ágyazódó társadalom-földrajzi egyetemeken vagy kutatóintézeteken.

Felmerült bennem a kérdés: akkor mégis min alapul az itthoni tudás, amit a egyetemi hallgatók százainak csatornáznak át az intézményesített egyetemi tekntélypozícióból “egyetemesen elfogadott tudásként”? Tulajdonképpen az egész képzést azért csináltam finoman szólva “félgőzzel” (a vizsgáktól egyrészt továbbra is féltem, másrészt a tananyaggal szemben teljesen indifferens voltam, és egy évet halasztanom is kellett), mert a felmerült gyanúm miatt mindvégig erre a szempontra figyeltem. A tanár XY-ra hivatkozik, de miért, és ki ő valójában? Mit akar nekem “beadni”? Ez a módszeres szkepszis, bár borzasztóan megkövetelő volt, ugyanakkor rendkívül feltáró is, hiszen lényegében bármiről is esett szó az órákon, úgy éreztem, “aknára léptem”. Már nem a tudás maga érdekelt, hanem az, hogy hogyan jött létre az a tudás.


Néhány fontos anekdotával tudom ezt az egészet jól érzékeltetni.

Első anekdota

Az “Új földrajzi kutatási irányzatok és módszerek” című, előadással és gyakorlattal ellátott kurzuson az órát “tartó” tanár, aki egyébként akadémikus, és a szakmájának legprominensebb képviselőjeként tartják számon (egyesek), lényegében a következőkkel töltötte ki az órát:

  1. süketeléssel, tehát sztorizgatással a (személyes) múltból;
  2. személyeskedéssel, tehát ha nincsen mondanivalónk, akkor pécézzünk ki embereket a közönségből, fordítsuk őket egymás ellen vagy piszkáljuk őket, hogy azt a látszatot keltsük, hogy valójában ők viszik el az óra idejét, vagy játsszuk ki a “közvetlenség” és a “jó fej vagyok” kártyát, esetleg vicceskedjünk vagy a poén kedvéért gyakoroljuk tanári tekintélyünket;
  3. hívjuk meg a tanszék egyik munkatársát, akivel interjút készítünk az úgynevezett szakmai pályájáról, lehet tőle kérdezni – felmerülhet a kérdés, hogy miért pont őt, de erre sem volt magyarázat a hallgatók felé (egy “gyakorlati oktatóról” és még csak nem is akadémiai státusszal rendelkező emberről van szó);
  4. 1970-es évekbeli tervhivatalos közleményeket osztogatunk szét az órán, hogy azok mekkora innovációk voltak, vagy legalábbis ez a “magyar út” sztorija (az oktató a Tervhivatal Tervgazdasági Intézetében dolgozott hosszabb időn keresztül).

Azóta nekem volt szerencsém oktatni ezt a kurzust, ahol igyekeztem a nemzetközi szakirodalom alapján felépíteni egy órát, ami nagyon megkövetelő volt, hiszen a magyar társadalomföldrajzban szinte egyáltalán nem ismert világot kellett valahogyan elmagyarázni doktori hallgatóként (tehát nem PhD-s, főállású oktatóként). Egy kellemetlen beszélgetésben az említett oktató nem csak azt fejezte ki nekem, hogy ő ezzel az egésszel, amit képviselek, szakmailag egyáltalán nem ért egyet, hanem azt is, hogy nézzük csak meg, milyen órákat tartok, hát ezek nem is olyan fontos órák, hiszen nem a törzsanyagot képviselik (doktori hallgatónak magyarázta egy akadémikus). Mellesleg abban a félévben legalább 6 kurzust vittem doktori hallgatóként.

Második anekdota

Településszociológia nevezetű kurzuson az oktató kiemelte a bevezető órán, hogy ebből a tárgyból nem áll rendelkezésre tankönyv vagy ehhez hasonló összefoglaló szakirodalmi bázis. Amikor kiemeltem, hogy én legalább egy, ha nem több ilyen magyar nyelvű könyvet tudok, a nemzetközi szakirodalomról nem is beszélve (ekkoriban szerkesztettük a Kritikai városkutatás kötetet, tehát valamelyest jártas volta ebben), akkor az oktató értetlenkedve és megsértődve kérdezett vissza: “Zoltán, miért teszi ezt velem?”

Harmadik anekdota

Az első OTDK-n, amin szerepeltem, egy olyan elméleti témával indultam, aminek célja a magyar történeti földrajz világába bevezetni a “tudományos tudás történeti földrajza” (historical geographies of scientific knowledge) területét, ami a későbbi szakmai tevékenységem egyik alapkövévé vált. Ez a még kissé bátortalan, de nagyon sok munkával összerakott munka kb. 80 oldalas lett, és volt benne vagy 150 hivatkozás, a fő érvelésemet pedig a Royal Geographical Society aranyérmesének, David N. Livingstone-nak a munkásságára építettem. Az előadásom még inkább bátortalan lett, de nem is ez a lényeges (5. helyezést kaptam), hanem a bírálók reakciója. Az egyik bíráló egy idős térképész volt, mondhatnám, hogy semmi köze a társadalomföldrajzhoz, és a történeti munkássága is az anekdotikus hagyományt követi. A másik egy egészségföldrajzos. A harmadik pedig a magyar történeti földrajz egyik fontos, tankönyvíró alakja, aki végül a következőket mondta (egyetértésben a többi bírálóval): nem igazán érti, vagy látja, hogy ennek az egésznek mi köze a történeti földrajzhoz, legalábbis abban a formában, ahogyan ő ismeri. Első helyezést egyébként egy “történeti földrajzos” munka ért el.

Negyedik anekdota

Egészségföldrajz kurzuson lényegében nem volt rendszeresen óra, legalábbis ezt nem az oktató tartotta, lefoglaltságára hivatkozva. A teljesítéshez egy rövid beadandót kellett írni, amit nagy nehezen összehoztam egy cikk kéziratának a formájában. Ez a magyar egészségföldrajz által felépített lokális értelmezésekről szólt, a nemzetközi egészségföldrajzhoz hasonlítva. Javítás nélkül kaptam rá egy jegyet, mindenféle reakció nélkül. Elküldtem később a kritizált szerzőnek is, tőle sem kaptam reakciót. Biztos elfoglalt volt, pedig szerintem érdekes párbeszéd alakulhatott volna ki ebből, nagyon kíváncsi voltam, mi történik ilyenkor.

Mi a fontos ebben?

Még hosszan sorolhatnék ilyeneket. Mindenesetre fontosnak tartom kiemelni azzal szemben, ami a hazai provinciális struktúrákat újratermelni kívánó energiákból fakadó, csendőri reakcióként ilyenkor azonnal meg szokott jelenni (“ne szóljál be”, “mit kritizálsz”, “tegyél le valamit az asztalra előbb”, “nekünk is nehéz”, “jó, persze minden szar”, “csináld jobban akkor, csak pofázol”), hogy nem személyeskedés vagy valamilyen személyes sérelemből fakadó kritika miatt fogalmazom meg ezeket. Azért fogalmazom meg ezeket, mert az egyes embereken és tapasztalatokon túlmenően nagyon jól látni benne a tudásföldrajz jelentőségét, és a háttérben lapuló tudáselosztási struktúrákat.

  • Honnan származik ez a tudás, amit intézményesítve el kell sajátítani, és miért onnan?
  • Ki milyen pozícióból csatornázza ezt a tudást, hogyan értelmeződik át a “hermeneutikai kapuőrökön” keresztül? (A kifejezés jelentése: az értelmezési lehetőségeket megadó és szabályozó, kitüntetett pozícióban lévő tudásterjesztő.)
  • Ki miért reflektál vagy (jellemzően) miért nem reflektál ezekre a fenti kérdésekre?


A tudás és a hatalom egy. De nem a Bacon-féle értelemben, hogy milyen hatalmat kölcsönöz (Bacon: világuralom, gyarmatosítás), hanem a Foucault-féle értelemben, hogy a tudás már eleve rögzíti a jelentést valamilyen érdek szerint. De Foucault számára nem valamilyen egészen konkrét, strukturálisan leleplezhető hatalmi érdek szövi át mindig a tudást (meghatározhatóan gonosz csoportok, gonosz logikák), hanem eleve a tudásnak az a sajátossága, hogy meghatároz dolgokat, kijelöli azok értelmezési mezőjét valaki(k) által, és ez az értelmezés bizonyos gyakorlatokon keresztül rögzül. A tudás hatalom, mert az iskolapadban, egy vizsgán, egy szakdolgozati védésen, vagy egészen informális szituációkban (a felsőoktatásban) elsajátítódik, hogy ez a normalitás, és ez a normalitás rögzíti és újratermeli az adott intézményrendszert. Erre nagyszerű az iskolai értékelési rendszer, ahogyan erről Bourdieu is írt egy kiváló elemzést. A tudás tehát hatalom, mert bizonyos érdekek szerint csoportosul, bizonyos szereplők bizonyos tudásformákat fognak bizonyos értelmezésekben terjeszteni. Hatalom, mert a hallgatónak alapból fogalma sincsen, mit vagy miért sajátít el, legalábbis egy olyan pozícióban van, ahonnan ez csak nagyon ritka esetben derül ki számára, vagy csak jóval később, már az elsajátítási folyamat végén vagy után, amikor rálát a rendszerre.

Tudásföldrajzi viszonyok

Ennek mentén kezdtem el elemezni, borzasztóan leegyszerűsített és nulladik lépésként, hogy a magyar társadalomföldrajzosok egyáltalán hogyan hivatkozzák és értelmezik a nemzetközi szakirodalmat.

  • Miért éppen az adott tudást engedik be, miért éppen abban a formában, és miért nem mást?
  • Ami itt van, az miért van, és miért abban a formában létezik itthon?
  • Illetve ezek milyen narratívákba, tehát elbeszélési formákba ágyazódnak, tehát milyen sztorit mesélnek el és tartanak fenn a magyar képviselők a “nagybani helyzetről”?

A hallgatók között egyszer sem merült fel például informális beszélgetésekben, hogy a magyar regionális elemzői vagy területfejlesztési tudás a szocialista időszak tervhivatalos hagyományán és tudásbázisán alapul, ami eleve azért alakulhatott így, mert az oktatók jelentős része ott dolgozott. A hallgatók nem tudják datálni vagy elhelyezni az egyes elméleteket, így minden komolyabb fennakadás nélkül lehet nekik egészen elavult dolgokat is tanítani, vagy más dolgokat elhallgatni. Eleve ezért történhetett, hogy Peter Haggett Globális szintézis című könyvét, vagy Georges Benko (magyar származású) Regionális tudomány című művét fordították le magyarra, és nem mondjuk Ron J. Johnston (és később James Sidaway) által írt Geography and Geographers-t. A magyar változatokról szóló recenziók egyike sem pedzegette a fordításnak ezt a nemzetközi kontextusát, és hogy valójában milyen szempontok indokolták már eleve a választást. A magyar földrajztudományt nemzetközi kontextusban is elhelyező tankönyv egyszerűen nem létezik, ellenben a régi magyar geográfusok feldíszítése és a sírjaikon való pózolás bevett gyakorlat. Így születhetett meg például Mendöl Tibor A földrajztudomány az ókortól napjainkig című könyvnek az eredeti, 1950-es évekbeli kéziratok alapján átszerkesztett, és szövegben meghamisított változata is, mert nem volt miből tanítani. Miközben ezekre a hiátusokra soha nem derült fény az iskolapadban, addig az ilyen kifejezések, hogy “posztmodern”, meg “kritikai földrajz” a hivatalos konferenciákon és az informális tanszéki folyosói érintkezéseken egyaránt szitokszóvá és valamiféle címkéző eljárás eszközévé váltak, anélkül, hogy a bárki számára rendelkezésre álló szakirodalom alapján bármilyen érdemi értelmezésre sor került volna.

Én éppen ezzel, tehát a háttértörténetemből és az emiatt kialakult pozíciómból fakadóan kezdtem el érdeklődni aziránt, hogy a hazai “regionális elemzői” és “területfejlesztői” kánon valójában honnan származik, miért és hogyan válhatott elfogadottá? Miért és hogyan teremt intellektuális kapcsolatokat bizonyos irányzatokkal, például miért született meg a magyar regionális tudomány? (A regionális tudomány eredetileg az 1950-es években kibontakozó, kifejezetten amerikai irányzatként született.)