Miről szól a kritikai földrajz?

Miről szól a kritikai földrajz?

“Az alkalmazott geográfiának azon formája ellen, amely magát az eladhatóság érdekében „semlegesnek” kiáltja ki, továbbá olyan technikai tudás fontosságát propagálja, melyet – Kenzer (in Johnston, R. J. et al 2000, 32. o.) szavaival élve – a hallgatók „gombok nyomogatására és számítógépes programok elsajátítására” irányuló képzés révén szereznek meg, a kritikai társadalomföldrajz határozott fellépést tanúsít. A geográfiának ez az új irányzata szorosan összekapcsolódik s részben átfedésben is van a radikális földrajzzal, azonban szerteágazóbb, elméleteit tekintve eklektikusabb, kevésbé intézményesített, beleértve a folyóiratok, nyelv dominanciájában kifejeződő anglo-amerikai egyeduralom elleni fellépést, az internacionalizmusra törekvést is (Katz, C., et al 1998). Kritikai társadalomelméleteket alkot, illetve alkalmaz; elkötelezett a társadalmi igazságosság mellett, támogatva az ezért harcoló politikai küzdelmeket és társadalmi mozgalmakat; szoros kapcsolatra törekszik elmélet és gyakorlat között. Többek között Harvey (1984) felhívja a figyelmet arra, milyen kétértelmű vállalkozás „önmagunk [mint geográfusok, s ezáltal a geográfia] eladása a kormánynak” valamiféle misztikus „közérdek” mögé bújva egy krónikus hatalmi kiegyensúlyozatlanság és egymással versengő követelések világában. Az általa népszerűsített alkalmazott „népföldrajznak” nem szabad elköteleznie magát szűk vagy hatalommal bíró speciális érdekeknek, hanem koncepcióját tekintve demokratikusnak, de korántsem semlegesnek kell lennie. A kritikai földrajzi irányzat képviselői társadalmi interaktivitásra használják a diszciplínát, melyben például olyan kölcsönhatásokról való kritikai gondolkodásra lehet nevelni (magukban az oktatási intézményekben is), mint ember és természet viszonya (Johnston, R.J. et al 2000).”

Reklámok

Három megközelítés a világról: naturalizáció, szociologizálás, dekonstrukció

latour

“A kritikusok a világról való beszéd három különféle megközelítését dolgozták ki: naturalizáció, szociologizálás, dekonstrukció. Használjuk ezen három csapásirány emblematikus figuráiként E. O. Wilsont, Bourdieu-t és Derridát. Amikor az első naturalizált jelenségekről beszél, akkor a társadalmak, a szubjektumok és a diskurzus minden formája elenyészik. Amikor a második hatalmi mezőkről beszél, akkor a tudomány, a technika, a szövegek és a tevékenységek tartalma tűnik el. Amikor a harmadik igazságeffektusokról beszél, akkor az agyi neuronok vagy a hatalmi játékok valós létezésében hinni szörnyű naivitásról árulkodik. Önmagában a kritika ezen formáinak mindegyike hatásos, de nem egyeztethető össze a másik kettővel. El tudna bárki is képzelni egy olyan tanulmányt, amelyik egyszerre naturalizáltként, szociologizáltként és dekonstruáltként kezelné az ózonlyukat? Amelyikben a jelenségek természete szilárd alapokon áll és a hatalmi stratégiák előre jelezhetők, de amelyikben semmi más nem forogna kockán, mint a természet és a beszélő szánalmas illúzióját kivetítő jelentéseffektusok. Egy effajta fércmű groteszk volna. Szellemi életünk addig marad felismerhető, ameddig az episztemológusok, a szociológusok és a dekonstrukcionisták tisztes távolban maradnak egymástól, és mindegyik csoport a másik kettő gyengeségeire támaszkodik. Dicsőíthetjük a tudományokat, játszhatjuk a hatalmi játékokat vagy viccet csinálhatunk a valóságba vetett hitből, de nem szabad összekevernünk e három maró savat.” (Latour, Bruno (1999). A kritikai álláspont válsága In: Sohasem voltunk modernek. Osiris, 18-19.o.)

Egyetérthetünk-e Latour álláspontjával? Vajon mennyiben és hogyan válik szét a három kritikai álláspont?