Centralized decision-making leads to spatial decentralization

I’ve found a very revealing paragraph from a 1969 article in an old journal, Ekistics (it was published until 2006). It’s in a special issue dedicated to “rational” urban planning in Africa. The paragraph indirectly refers to a dominant planning theory of the time (and the region), central place theory, and it grasps its political-administrative logic so well:

“It is clear that no individual decision-maker can build up such a unit; he has to locate where the complementary establishments are. Decentralized decision-making, such as prevails in the United States, inevitably leads to ever greater spatial centralization. Spatial decentralization can be brought about only by a central decision-maker who can locate all required establishments simultaneously, or at least in a scheduled sequence. This is confirmed by the experience not only of Communist-ruled countries, but also of those western nations who have achieved some success in spatial decentralization, Great Britain, the Netherlands, and Israel. This dialectic appears to be overlooked by most decentralists who want decentralization both of decision-making and of location.” (Blumenfeld 1969: 270)

Interestingly the discourse is rather general or universal (laws), but examples are taken in a dichotomous framework from Western or “developed” countries, and recipient African countries.

Blumenfeld, Hans (1969): The Rational Use of Urban Space as National Policy, Ekistics 27(161): 269-273.
Reklámok

IFL colloquium: The transnational genealogy of the “quantitative revolution“ in geography

This came pretty late and I’m still in a hurry to prepare, but if all goes well, I’ll be holding a talk about some presumably interesting and thought-provoking stuff concerning my research. 🙂

Monday, 25th April, from 1:30 pm (Room 108, Schongauerstrasse 9, Leipzig)

The transnational genealogy of the “quantitative revolution“ in geography: Tracing location theories in Hungarian geography and spatial planning

Zoltán Ginelli
Visiting Researcher at IfL
PhD student, Doctoral School of Earth Sciences, Eötvös Loránd University
Assistant Researcher, 1989 after 1989: Rethinking the Fall of State Socialism in Global Perspective, University of Exeter

This talk addresses some arguments for a transnational perspective against previously provincialized and compartmentalized accounts on the epitomized “quantitative revolution” in geography of the early Cold War era. This American “revolution” was a local narrative construct that not only concealed the historical origins of quantitative methods and mathematical theories (Barnes 1996), but also marginalized the geographical conditions, consequences and variations behind their seemingly universal but in fact rather provincialized emergence (Chakrabarty 2008; Stenning and Hörschelmann 2008). Even today, canonized accounts either resort to methodological nationalism (Wimmer and Schiller 2002; Frank 1991), or mainstream Anglo-American “black-boxed” narratives that are often reproduced in a universalized and naturalized form by the periphery in its self-imposed “transition” or “catching up” to the West.

So what, when or where was the so-called “quantitative revolution”? The emergence of this “revolution” in quantitative spatial analysis in the USA was summoned by Cold War science networks (Barnes and Farish 2006; Barnes 2006; 2008), and resulted in remarkably decontextualized adaptations of German location theories (von Thünen, Weber, Christaller, Lösch). Although important early Western allies or recipients of the Americans, such as Swedes, British, Canadians or even West Germans are sometimes recalled, almost complete silence sleeps upon “Eastern” developments or “East–West” interactions connected to the USSR or Eastern Europe. Practically nothing has been written on the lively interest of Swedish and Canadian geographers or spatial planners in Chinese and Soviet developments. Equally importantly, many of these theories were tested and refined by Westerners in the “laboratories” of modernization projects conducted in peripheral or “Third World” countries. These insights lead us to deconstruct the concealed Derridean traces or “elsewheres” of the “quantitative revolution,” the absences of its differing contexts that ironically substantiated its discursive universality.

The talk thus argues for a transnational genealogy of the so-called “quantitative revolution,” by tracing canonized location theories in Hungarian economic geography and spatial planning. After a normalizing era of Sovietized Hungarian economic geography (Győri and Gyuris 2012; Gyuris and Győri 2013), regional planning was institutionalized in 1958, and mathematical location theories were adapted under a “technocratic turn” of economic reforms during the 1960s. In this era of global economic upturn and consequent openness of Soviet science policy, the “rationalist” discourse of emerging planning experts became founded upon imported Western theories, which were translated into a socialist semi-peripheral context of “optimizing efficiency.”

A „Nyugat” felemelkedésének „keleti” gyökerei

„A társadalomtudomány általánosításai túlságosan is gyakran azon a meggyőződésen alapulnak – és ez nemcsak Ázsiára, hanem a Nyugatra is igaz –, hogy a Nyugat az általános tudás létrehozásának normatív középpontja. Szinte minden fogalmunk – politika és gazdaság, állam és társadalom, feudalizmus és kapitalizmus – alapvetően a nyugati történelmi tapasztalat alapján született meg.” (Blue és Brook 1999)

Az olyan fogalmaink, mint a modernitás, a kapitalizmus, a demokrácia stb., de ugyanígy még a kontinensek fogalma is európai konstrukciók. John M. Hobson (2004) érvelése szerint i.e. 1500-ig (az európai „középkor” végéig) periférikus „befogadás” jellemző, ám az adott eszmék és technológiák meglehetősen pragmatikus adaptálása és felhasználása 1800-ig meghatározó volt. Hobson érvelése szerint az európai középkor feudalizmusának talán legfontosabb technikái, például a kengyel, a szügyhám, a víz- és szélmalom, a vaspatkó, és valószínűleg a középkori eke is, eredetileg keletről származtak, és különböző áramlások folytán kerültek az európaiakhoz. A szügyhám például, amely megnövelte az igavonó állat húzóerejét, lehetővé tette a korábban művelhetetlennek számító földek feltörését, hiszen lehetővé tette a nehézeke használatát. Érdemes megjegyezni, hogy a „sötét középkor” is egy olyan narratíva, amely elfedi például a korabeli szerzetesrendekben zajló munkát és technikai fejlődést. Az európai mezőgazdasági fejlődés (i.u. 1000) mögött is rendre keleti találmányok adaptálási folyamata állt, így például a forgatóeke esetében.

Talán az egyik legjelentősebb találmány, amelyhez – számtalan gyakorlati és szimbolikus okból – a legnagyobb európai mítoszépítés is kapcsolódik, a Gutenberg-féle könyvnyomtatási technika. Soha korábban nem látott módon megkönnyítette az információ terjedését, a nemzeti nyomtatás pedig megerősítette a nacionalizmust. Johann Gutenberg Mainzban, Laurens Coster pedig Haarlemban találta fel a cserélhető betűs nyomtatást 1453-ban. A nyomtatás azonban az i.u. 6. századi Kínába vezethető vissza, ahol először fatáblákkal nyomtattak, a legkorábbi fennmaradt nyomtatott könyv 868-ból származik, és a 10. század során igazi könyvnyomtatási hullám indult el, így 978-ra egyes könyvtárakban már több mint 80.000 kötet lapult. A táblanyomtatást csak a 13. századtól használták a németek, és a jelenlegi bizonyítékok szerint a mongol hódítás révén jutott el keletről nyugat felé (Tsuen-Hsuin 1985: 132-72, 303-23). Ezzel szemben ki szokták emelni, hogy Gutenberg mozgatható nyomóelemes nyomtatási technikája ennél fejlettebb és hatékonyabb volt. Azonban ezt a technikát Pi Sheng kovácsmester találta fel Kínában 1040 körül, de ő még törékeny, viszont könnyen pótolható agyagbetűkkel, ugyanakkor a fém változatot 1403-tól használták Koreában. Arra vonatkozóan konkrét bizonyíték nincsen, hogy ez a technika hogyan jutott volna el a németekhez, azonban – a viszonylag szoros időbeli egybeesés mellett – közvetett bizonyítékokból több is akad. Először is a könyvnyomtatáshoz szükséges papír, az arabok közvetítésével, másodszor, számtalan nyomtatott termék, kártyajátékok, papírpénz, kínai könyvek. A kétféle nyomtatás közötti hatékonyságbeli különbség kultúraspecifikus volt, hiszen a táblanyomtatás sokkal gyorsabbnak számított a kínai képírás számára. Ahogyan Hobson (2004) írja, az a hangzatos érv, miszerint a nyomtatásnak csak Európában volt „forradalma” (vö. Landes 1998), annak kontextusában kell értékelnünk, hogy Kínában a 15. század végére több könyvet nyomtattak, mint az összes országban együttvéve, arról nem is beszélve, hogy a 10. században a kínai állományokat is jóval meghaladták a legfontosabb iszlám könyvtáraké. Annak ellenére történik mindez, hogy Kínában találták fel a papírt és a nyomtatást is, többek között a papírpénzt is. Míg a 9. századból származik az első nyomtatott, hitelezésre szánt papírpénz (Tang-dinasztia), addig a 10. század elejére ezek már általános fizetőeszközökként terjedtek el (évi tíz milliót nyomtattak belőlük), a Szung-dinasztia idején már erre épült az adórendszer is: míg i.u. 749-ben az állami adóbevételek 4%-át, addig a 11. század közepére már 52%-át tették ki. Ezt a rendszert az európaiak csak a 14. században kezdték használni (Észak-Itáliában), míg a britek csak 1797-től.

Egy másik fontos pont az európai középkori navigációs „forradalom”: iránytű, térképezés, többárbócos hajók, kormánylapát, latin vitorla, (arab) csillagászat és matematika, asztrolábium. Ibériai zsidó tudósok közvetítő szerepe. Továbbá a „protokapitalista forradalmak”: kereskedelem, pénzügy – szerződések, bankok, kamatozó kölcsön stb. Katonai „forradalom” (1550–1660): puskapor, puska, ágyú, „görögtűz” (Kína: 850–1290). Textilgyártás, vasöntés (kokszolás), cukorfinomítás, könyvnyomtatás stb. (Kína), az itáliai szövőgépek brit másolatai (kínai selyemszövés). Gőzgép, bányászat (Pomeranz 1997): kínai mélyművelés már i.e. 5. századtól létezett.

A brit agrár- és ipari forradalom „keleti” gyökerei

A brit ipari forradalom története a forradalmibbnál forradalmibb európai találmányok megszületéséről szól, amelyek jelentősen javították a gépek termelékenységét (elsősorban a bányászatban, a textiliparban, a kohászatban és vasiparban) és a szállítást. Ezzel az „ipari forradalom” a világtörténelemben egyedülálló folyamatként, az emberiség modernizálódásának legkiemeltebb eseményeként jelenik meg. Ahogyan Hobson (2004) írja, ennek két fontos következménye is van: egyrészt rávilágít azokra a stratégiákra, amelyek szerint a britek lemásolták és adaptálták a fejlettebb technológiákat, másrészt ez a folyamat rávilágít az ezeket az áramlásokat lehetővé tevő globális viszonyrendszerek működésére. Hobson egyrészt az európai felvilágosodás során kínai eszmékre, másrészt a brit agrárforradalom, végül pedig a brit ipari forradalom mögötti kínai hozzájárulásokat vizsgálja.

A 18. század számtalan olyan mezőgazdasági találmány látott napvilágot, amelyek… Sok történész, így például Michael Mann (1986) szerint Európa már i.u. 1000 után kezdte lehagyni Kínát az „intenzív” fejlődésben, leginkább pedig az ennek feltételeit megteremtő mezőgazdaságban. Ahogyan azonban látni fogjuk, a kínai mezőgazdaság évezredeken keresztül technikailag messze fejlettebb volt az európainál, jóval nagyobb hozamokat produkált, és értelemszerűen több kulcsfontosságú technikát éppen a kínaiaktól másoltak le az európaiak, ráadásul egészen későn, leginkább a 18. század során.

A John Small úttörő fejlesztésének eredményeként elkönyvelt Rotherham-féle kormánylemezes vaseke sokkal hatékonyabb volt a középkori nehéz forgatóekével szemben, mert – a kerekek eltűntetése mellett – csökkentette a súrlódást. Ezt a fajta szerkezetet eredetileg a hollandok kezdték alkalmazni, akik a kelet-angliai mocsarak (fen) lecsapolásánál hozták be Angliába, és aztán a britek fejlesztették tovább. Ez az eketípus azonban annyira radikálisan eltért a korabeli európai ekéktől, hogy eleve valószínűtlen, hogy a hollandok vagy a britek hirtelen kifejlesztették volna. Ahogyan azonban még 1931-ben Paul Leser megírta, ez a fajta technika gyakorlatilag már két évezreddel ezelőtt megtalálható volt Kínában, és későbbi történészek szerint a Kelet-Ázsiában gyakran megforduló hollandok hozták át a 17. század során.

Hasonlóan fontos találmány volt a forgódobos rostálógép, amely a gabonaszemeket tisztította meg a korpától, és már i.e. 2. században használatos volt Kínában. Ezt aztán először az 1720-as években hoztak Franciaországba a jezsuita szerzetesek, de később Svédországban is megjelent (ahol a svéd tudós, Jonas Norberg elismerte, hogy ötletét kínai modellektől nyerte), illetve szintén holland tengerészek importálták Európába 1700-20 között Batáviából (Hobson 2004: 203).

A rendkívül munka- és időigényes kézi ültetést felváltó vetőgép csökkentette a vetőmag-veszteséget és arányos, rendezett ültetést biztosított, többszörösére növelve a betakarítást. Európában ez a találmány Jethro Tull nevéhez kötődött, habár csak évtizedekkel ezután terjedt el. Ennek a találmánynak, mert Észak-Kínában alkalmazták (délen a monszun éghajlathoz kötött teraszos rizstermesztés terjedt el), míg az európaiak elsősorban a dél-kínai partokon voltak csak jelen. Ezért volt különböző leírások és szakkönyvek formájában jutott el a minta, ahogyan Bray írja, Tull szinte szó szerint az i.e. 3. századi kínai agrár-kézikönyveket adja vissza.

Ami tényleg igazán alapvető innováció volt, az a 17. századi új vetésforgó-rendszer, amelyeknek számtalan változatát használták széles körben már az i.u. 6. századi Kínában is, és az ehhez szükséges vetőmagok (bab, édesburgonya, köles, búza, árpa, karalábé), de egyébként a brit agrárforradalom legalapvetőbb növényei Amerikából származtak (karalábé, burgonya, kukorica, répa, káposzta, hajdina, komló, repce), amelyek közül a burgonya széles tömegek kalóriabevitelét növelte, a karalábé és lóhere pedig a vetésforgó alapját képezte. Ehhez kapcsolódik továbbá, hogy az új lótenyésztési technikák nagyobb és erősebb lovakat eredményeztek, amelyek viszont a 18. század elején behozott „keleti” fajták, leginkább az ottománoktól beszerzett török kancák jelentették.

A kőszén és a kokszolás használata a faszén helyett, amelyet ekkoriban már a tarthatatlan állapotokat elérő erdőirtás mellett kell elképzelnünk. A kínaiak i.u. 11. századtól használják, az i.u. 5. századtó kovácsolt és öntöttvas ötvözésével acélt állítottak elő, amely a Martin-Siemens eljárás (1863) alapját képezi. Angliában a termelést csak a Bessemer-eljárással (1852) tudták kifizetődővé tenni, Henry Bessemer előtt azonban a kevésbé elismert William Kelly dolgozta ki az eljárást, aki 1845-ben négy kínai acélszakértőt hívott Kentucky-ba, hogy elsajátítsa tőlük a minőségi acéltermelés titkait (Temple 1999: 49). A brit vas- és acéltermelés volumene még 1788-ban sem érte el az 1078-as kínai szintet (Európával együtt 1700 körül), és árban is csak a 19. század elejére érte el a 11. századi Szung-kori Kínát. Szecsuánban 177:100, Szensiben 135:100 volt a nyersvas rizshez mért árindexe, és míg északkeleten ez még alacsonyabb volt, addig 1700-ban a briteknél 160:100 volt. Robert Hartwell (1990) becslései szerint i.u. 806 és 1078 között az egy főre jutó vastermelés mintegy meghatszorozódott (Hobson 2004: 51). Az öntöttvas sokkal olcsóbb és jóval erősebb volt, az ezekhez szükséges találmányokat, a kohót és a dugattyús fújtatót (amelyekkel 975 °C-ot lehetett elérni), már i.e. 4. században használtak, és i.e. 31-től vízenergiával működtettek. Az orientális despotizmus diskurzusához kapcsolódva, eurocentrikus szerzők gyakran amellett érvelnek, hogy a vas felhasználása kizárólag fegyverekre és a díszítőelemekre korlátozódott, holott a kínaiak rendkívül széles körben használták mindennapi eszközök előállítására is – ahogyan ezt a termelési adatokból feltételezhetnénk is. De nemcsak a kínai acéltermelés volt jelentős, hiszen az indiai wootz acél (amelyet Perzsiában damaszkuszi acélként ismertek) számított a világ legjobb minőségű árujának egészen a 19. századig, sőt az indiai acél még olcsóbb is volt a britnél egészen 1842-ig. Sheffieldben 1740-től igyekeztek – évtizedeken keresztül sikertelenül – lemásolni ezt a technológiát, és a 18. század végétől több tudós, köztük Michael Faraday is, az indiai eredetű acél kifejlesztésén fáradozott, amely egyben a brit metallográfia megszületését is eredményezte.

A 18. század a közlekedés és szállítás forradalma is volt. A Európában Sir Samuel Bentham, a brit tengerészet főmérnöke vezette be 1795-ben a hajótesten belüli vízzáró válaszfalakat, amelyek nehezítették a hajók elsüllyeszthetőségét, de mivel stabilabb hajótestet is biztosított, ezért lehetővé tette a sok árbócos hajók építését is. Annak ellenére, hogy már Marco Polo 1295-ben lejegyezte a kínai hajók olykor 13-rekeszes hajótestét, ez a találmány nem terjedt el Európában egészen a 19. századig – Bentham pedig már kínai mintára tervezte meg (Needham 1971: 420–2). A csatornaépítés időszaka volt, amely nemcsak a földek megművelése miatt, hanem a szállítás szempontjából is. Az első vashíd Angliában 1779-ben épült Coalbrookdale-ben, amely az ambíciózus mérnök, John Wilkinson nevéhez fűződik. Kínában viszont már egy évezreddel korábban ezrével épültek vashidak, sőt az első vasszerkezetű függőhidat i.u. 65-ben építették, és a jezsuiták erről szóló feljegyzései a későbbi brit építészek, például Sir William Chambers vagy Thomas Telford figyelmét sem kerülték el (Pacey: 1974: 190, Hobson 2004: 214–15). Szintén a brit fejlődésnek szokták tulajdonítani az utcai gázlámpák elterjedését 1798-tól, holott Kínában már azelőtt két évezreddel is használtak földgázt világítási célokra.

Brook, Timothy and Gregory Blue (1999): China and Historical Capitalism: Genealogies of Sinological Knowledge. Cambridge: Cambridge University Press.
Hartwell, Robert M. (1990): Was there an Industrial Revolution? Social Science History, 14(4): 567-576.
Hobson, John M. (2004): The Eastern Origins of Western Civilization. Cambridge: Cambridge University Press.
Landes, David S. (1998): The Wealth and Poverty of Nations: Why Some are So Rich and Some So Poor. London: W. W. Norton & Company.
Michael Mann (1986): The Sources of Social Power, I. Cambridge: Cambridge University Press.
Needham, Joseph, Wang Ling and Lu Gwei-Djen (1971): Science and Civilisation in China, IV (3). Cambridge: Cambridge University Press.
Pacey, Arnold (1974): The Maze of Ingenuity. London: Allen Lane.
Pomeranz, Kenneth (1997): The Great Divergence: China, Europe, and the Making of the Modern World Economy. Princeton (NJ): Princeton Unviersity Press.
Temple, Robert (1999): The Genius of China. London: Prion Books.
Tsien Tsuen-Hsuin (1985): Science and Civilisation in China, V(1). Cambridge: Cambridge University Press.

Americanized “creative destruction” comes from Indian philosophy

I’ve just come upon wikipedia’s article on “creative destruction,” to read that this term, popularized by Schumpeter’s (1948) cyclical framework of technological development, was not only taken from Marx (although he did not use the term literally), but was important in the work of the less-known historical economist and sociologist Werner Sombart. Probably the most important here is that he was heavily influenced by Marx and thought of himself as a “convinced Marxian,” and Engels even noted him as the only German who understood Das Kapital. In his Krieg und Kapitalismus (1913), he wrote:

“Again, however, from destruction a new spirit of creation arises; the scarcity of wood and the needs of everyday life… forced the discovery or invention of substitutes for wood, forced the use of coal for heating, forced the invention of coke for the production of iron. That these events, however, made possible the enormous development of capitalism in the 19th Century, is beyond doubt for any well-informed person. Thus even here, in this decisive point, the invisible threads of commercial and military interests appear closely intertwined.” (p. 207)

The Austrian-American Schumpeter became well known from the 1950s due to the rising American capitalist hegemony and his theory of economic innovation and business cycles which became to flourish in the rising field of neoclassical economics (inspite his prognosis of capitalism’s fall). Sombart, however, was more-or-less forgotten in the Americanized mainstream together with German historical economics, also partly due to his increasingly radical German nationalism which led him close to the Nazi party (although he became disillusioned after 1938). Later, the term “creative destruction” achieved ultimate popularity in its narrow and technical application in neoliberal economics.

Although I found this when I was meddling with Max Weber, this story connects to my research in the historical geographies of knowledge, where I look at the construction of the hegemony of American economics, and how they used German knowledge (and scholars) in a reinterpreted form, leading to an often biased selection of ideas and local interpretations. My episode comes in the picture, when Americans mainstreamed German location theories but totally concealed their origins, e.g. Alfred Weber’s ideas on industrial location and agglomeration effects were taken up but his historical context and critical thought were largely dismissed for the sake of his mathematized “model” to be applied in industrial planning. As for Sombart, he was a hugely important figure as the leading economist in the Younger German Historical School of economics, and the author of a highly influential book Der moderne Kapitalismus (1902), which many compared to Das Kapital. Nevertheless, his negligence is indicative in that his main work never got translated into English. Of course his anti-capitalist, anti-Jewish and anti-British sentiment might also have been an important factor, as according to Harris (1942: 813), he accused the British to possess the Jewish spirit of capitalism, which should be eradicated by the German Volk and National Socialism. As Hugo and Eric Reinert (2006) explain:

“However, during the period after World War II, Sombart and all pre-war II German economics went into an eclipse. Part of the explanation for this was the rise of mathematization of the profession, which was very much against the German tradition. Another part of the explanation was that to a surprising degree what was a healthy scientific baby was poured out with what was perceived as the post-nazi bath-water. The German tradition in economics therefore came to be represented solely by Marx and Schumpeter, a feature which made these two economists seem much more unique than they in effect are when seen in their own historical context. As we have already mentioned, Schumpeter himself assisted in this process, also by systematically neglecting the philosophical foundations of German economics in his History of Economic Analysis (Reinert 2002).” (Reinert and Reinert 2006: 72)

In fact, on Schumpeter’s role, they write:

“Schumpeter’s originality in the Anglo-Saxon environment was then to a large extent also a product of the ignorance, outside Germany, of the traditions on which he built. Part of what Schumpeter did was to filter Sombart’s work  and the economic debate in Germany between the world wars to the Anglo-Saxon world.” (Reinert and Reinert 2006: 73)

But what is even more interesting, as the Reinerts unravel, is that the dialectic idea of “creative destruction” must have arrived into German economic discourse from Johann Gottfried Herder’s philosophy, which influenced Arthur Schopenhauer and the orientalist Friedrich Maier via Nietzsche. The orientalist Herder wrote extensively on Hinduism in his Philosophy of Human History (Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit) (Herder 1790–92, volume III, pp. 41–64.) in turbulent times when Western Europe, and especially the Germans, were enthused by ideas from the “East” (Confucianism, Hinduism, etc.), which they interpreted in favor of enhancing their – often radical – political ideas. “Creative destruction” was a concept deriving from the Hindu god Shiiva, who represents the paradox nature of simultaneous destruction and creation. Sombart himself fished this idea second-hand from German orientalist discourse, quoting extensively from Goethe, Fichte, Schopenhauer and Nietzsche:

“Nietzsche’s influence on the work of Werner Sombart is well documented both through Sombart’s many references to Nietzsche and through his biographers. Also the people who most influenced Sombart, some of which were his close friends, were strongly influenced by Nietzsche (Lenger 1994:141). Sombart was himself known to quote frequently from Nietzsche’s Zarathustra (ibid.:247).” (Reinert and Reinert 2006: 73)

It is not that essentialized ideas should always derive from some sort of “authentic origin,” but if scratching the genealogical layers of Western discourse, one can find much more reason in these suppressed discourses and networks of interaction than from “out of nowhere” intellectual developments or historical statemens of founding fathers. This is especially true in cases as such, where the “East in the West” aspect can be highlighted so acutely. Another thing that beautifully surfaces from this is the role of shifting hegemonies in the dissemination of knowledge and interpretation. Truly geographical stuff, indeed.

Harris, Abram L. (1942). “Sombart and German (National) Socialism”. Journal of Political Economy 50 (6): 805–835.
Reinert, Hugo; Reinert, Erik S. (2006). “Creative Destruction in Economics: Nietzsche, Sombart, Schumpeter.” [Word document]
Sombart, Werner (1913). Krieg und Kapitalismus [War and Capitalism]. Leipzig: Duncker & Humblot. p. 207.
Sombart, Werner (1928[1902]): Der moderne Kapitalismus. Historisch-systematische Darstellung des gesamteuropäischen Wirtschaftslebens von seinen Anfängen bis zur Gegenwart. Final edn. 1928, repr. 1969, paperback edn. (3 vols. in 6): 1987 Munich: dtv. (Also in Spanish; no English translation yet.)

Giovanni Arrighi és az orientális despotizmus diskurzusa

9781844673049-frontcover-0c64a478afcdbce96bcc8c6e8616d791

Arrighi, Giovanni (2010) The Long Twentieth Century: Money, Power and the Origins of our Times. (New and Updated Edition.) Verso Books.

Nos, Giovanni Arrighi (2010) is az orientális despotizmus logikáját folytatja egy “polkorrektebb” formában. Az orientális despotizmus egy olyan eurocentrikus diskurzus, amely szerint a mindenkori “Kelet” azért nem fejlődött úgy, mint a mindenkori “Nyugat”, mert alapvetően zsarnoki, központosított, militarista és tradicionalista uralom jellemezte “birodalmait” a “modern” nyugati államokkal szemben (lásd később). Ez Arrighinél akkor kerül felszínre, amikor mindenféle konkrét bizonyítékok nélkül a “territoriális” (nem európai / keleti / ázsiai) és a “kapitalista” (nyugat-európai) logikákat megkülönbözteti egymástól (???), és ez a dichotomikus metanarratíva magyarázza meg aztán a Nyugat kiemelkedését. A hegemóniaváltások és felhalmozási ciklusok összekapcsolásának gondolatával szemben Arrighi nekem abban nem volt szimpatikus, hogy nem láttam nála megfelelő empirikus bizonyítékokat (pl. André Günder Franknál vagy Robert Brennernél igen). A dichotómiás játék során viszont egy az egyben az eurocentrikus weberi érvelést termeli újra. Max Weber eurocentrizmusáról írtam egyébként most két cikket, de ott nem volt terem kifejteni az Arrighi-kritikát, ezért itt megteszem.

A világrendszer-elmélet megközelítésében a “Nyugat” kiemelkedésének kérdése úgy merül fel, hogy hogyan vált a kapitalista világrendszer a felhalmozás és uralom globális léptékűvé. Követői szerint, így például Giovanni Arrighi álláspontja alapján, ennek feltételei a „modern államközi rendszer” kialakulásában voltak a 17. században, amelynek előzménye az észak-itáliai városállamok alrendszerének kialakulása (Velence, Firenze, Genova, Milánó). Arrighi Ruggie-t idézi, akinek a találó megfogalmazásában az európaiak kétszeresen találták fel a modern államot,

„egyszer az itáliai reneszánsz  vezető városaiban, míg ismételten valamivel később az Alpoktól északra fekvő királyságokban” (1993: 166 in Arrighi 2010: 38).

Arrighi hosszú világtörténeti elemzésében pedig azt vizsgálja, hogy hogyan folytatódhatott a nyugat-európai területszerzés és globális hegemónia kibontakozása az egyes nyugat-európai államok hegemóniájának váltakozása ellenére. Arrighi emögött az általános tendencia mögött a kapitalista és territorialista hatalomlogikák működésének különbségét látja. A még territorialista feudalizmus erodálódásával, először annak testén belül jöttek létre független politikai önrendelkezéssel bíró városállamok, amelyek már a kapitalista állami rendszer alapjait képviselték (Arrighi 2010: 28).

DSC01995

A kapitalista rendszerben, és ebben kiemeli az észak-itáliai városok közül prototípusnak tekintett Velence esetét, az állam a területszerzés és uralom törekvéseit kifejezetten kiadás/bevétel számítások alapján, elsősorban a profit növelésének, a tőkefelhalmozásnak alárendelten tervezi. A hatalomszerzés territorialista logikája ezzel éppen ellenkezőleg, a hadi és államfenntartási kiadásokat a birodalom területi és kereskedelmi terjeszkedésével kívánja biztosítani, míg a tőkefelhalmozás másodlagos marad. Ez utóbbi logikának az ideáltipikus példája a birodalmi Kína, és ennek alátámasztására Schumpetert idéz, miszerint Kína esetében nem állja meg a helyét állítása, ugyanis a prekapitalista állami formációk jellemzője az

„erőltetett terjeszkedés, mindenféle meghatározott, haszonelvű határral – vagyis, nem racionális és irracionális, tisztán ösztönös törekvések a háború és a hódítás iránt” (Schumpeter 1955: 64–65)

– Kína viszont a stratégiailag meghatározó pillanatban „bezárkózott.” Ezt Arrighi egy meglehetősen homályos és ellentmondásos érveléssel akarja feloldani, mondván, hogy

„az állami cselekvés logikai struktúrája a területszerzés és a tőkefelhalmozás tekintetében nem keverendő össze a valós végkimenetelekkel.” (Arrighi 2010: 35)

Azt magyarázandó, hogy a Ming kori „territorialista” Kína miért nem folytatta a Cheng ho admirális által vezetett tengeri expedíciókat a 15. század második felétől, kiemeli, hogy az európainál fejlettebb és jóval hatalmasabb kínai gazdaságnak nem fűződött komolyabb érdeke a nyugati terjeszkedéshez, ellenben az európaiak keleti terjeszkedését és hódítási szándékát (amely végül a nyugati felfedezésekhez is vezetett) elsősorban a kereskedelmük strukturális egyenlőtlenségei ösztönözték (Abu-Lughod 1989: 321–322). Arrighi magyarázata szerint tehát habár ebben az időszakban a kínaiakkal szemben az európaiak kezdtek el terjeszkedni, ez a területszerzés mégis inkább kapitalista logikákat tükrözött, hiszen alapvetően az ázsiai kereskedelmi pozíciók biztosítása volt a célja, nem pedig a hódítás (Wolf 1982: 125).

A tőkefelhalmozás logikája mellett a másik feltétel a hatalom megosztása a feudális hatalom legfőbb vezetői között (pápa és császár), valamint a megerősödő nyugat-európai dinasztikus államok közötti relatív hatalmi egyensúly képezte az előfeltételét a kapitalizmus kibontakozásának, azaz visszafogta a „territoriális logika” érvényesülését a „kapitalista logikával” szemben. Arrighi szerint tehát az észak-itáliai városállamok kis méretükhez viszonyított óriási hatalmuk mögött elsősorban a tőkefelhalmozás előnyben részesítése állt a „területek és alattvalók” megszerzésének territorialista céljával szemben. Másrészt, a kapitalizmus kialakulásának inherens feltétele a hatalom megosztása, hiszen ennek során a kapitalista államok csökkenthetik a védelmi költségeiket riválisaikhoz képest. Harmadrészt, a bérmunkaviszony kialakításával a háborús és államfenntartási költségeiket képesek voltak legalább részben bevételekké alakítani, afféle kisléptékű „háborús Keynesianizmus” formájában, hiszen a háborús kiadások megnövelték az állampolgárok jövedelmét, így az állam adóbevételeit, amelyekből ezek a kiadások újra finanszírozhatóvá válhattak:

„megfelelő mennyiségű pénz áramlott a gazdagabb itáliai városokba ahhoz, hogy lehetővé tegye az állampolgároknak önmaguk adóztatását, és hogy ezt a bevételt fizetett zsoldosokra költhessék. Ekképen, egyszerűen a fizetségük elköltésével ezek a felbérelt katonák visszaáramoltatták a kapott pénzt. Így pedig felelevenítették a piaci kereskedelmet, amely a városok számára ismét lehetővé tette, hogy eladhatóvá tegyék a fegyveres erőszakot. Ez a kialakuló rendszer tehát lényegében önfenntartóvá vált.” (McNeill 1984: 74 in Arrighi 2010: 39)

Mindezekhez szervesen kapcsolódik egy kiegészítő negyedik feltétel, a kiterjedt és rendkívül hatékony diplomáciai rendszer, amely „kvázi-monopolisztikus” pozíciót jelentett számukra a környező („territorialista”) államok információs hálózataiban.

Habár Arrighi több szempontból is igyekszik elhelyezni az európai fejlődést a világrendszer egészének kapcsolati hálójában, mégis világosan látszik a beszámolójából, hogy egy alapvetően eurocentrikus és orientalista világtörténeti érvelést követ, amely nagyban a Weber által is lefektetett előfeltételezéseken nyugszik. Igaz, az európai hegemónia kialakulását, a centrum alapján meghatározott értékek globális kivetítésének hatalmi logikáit és a gyarmati vagy imperialista kizsákmányolás működésének mozgatórugóit élesen bemutatja, ezeket azonban az előfeltételezésként kritikátlanul elfogadott nyugat-európai kapitalizmus kritikájának rendeli alá. Azt feltételezi, hogy a „territoriális logikának” lényegében minden nem kapitalista állam megfelel, és mivel a kapitalizmus kizárólag Európában jött létre, így minden nem európai államra vonatkozik. Kína esetében, és ennek nyomán a Közel-Kelet (Nyugat-Ázsia), India, Japán vagy a dél-kelet-ázsiai államok fejlődését az európai hegemónia térnyeréséig az európaitól lényegében különbözőnek, és alapvetően nem kapitalistának értékeli. Tulajdonképpen az orientális despotizmus elméletét követi, miszerint a „Kelet” sajátossága a birodalmiság, a nagy kiterjedésű, központosított, tekintélyuralmi rendszeren alapuló államok – a „birodalom” jelző funkciója, hogy hangsúlyozza, ezek nem az európai modern államok sajátosságaival bírnak, ami a későbbi ún. vesztfáliai rendszerben testesült meg. Az európai hegemónia kialakulásának egyfajta esszencialista eredettörténetét adja, amelyben az európai fejlődés különlegessége és megismételhetetlensége a kulcs a globális viszonyok elodázhatatlan, egyvonalú kialakulásában (a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet). Mindezt úgy teszi, hogy semmilyen történelmi bizonyítékot nem hoz fel arra, hogy ez mégis miért és mennyiben lett volna ezeken a területeken másképpen, ráadásul már az is önellentmondásos, hogy az európainál jóval nagyobb és fejlettebb kínai vagy kelet-ázsiai gazdaságok és kereskedelem hogyan működhetett volna az európainál felsorolt legfontosabb funkciók nélkül (tőkefelhalmozás, politikai hatalom megosztása, bérmunkaviszony, diplomáciai hálózat). A történetét tehát eleve az európai hatalom kibontakozásának szemszögéből és belső tulajdonságaiból fakadó fejlődési pályája alapján vezeti végig. A Nyugat dinamikáját magyarázza, de a Keletet évszázadokon keresztül változatlannak tekinti, és nem a Nyugattal való kölcsönkapcsolati viszonyban határozza meg, hanem annak homogenizált ellentéteként.

A lengyel társadalomföldrajz történetéről

Éppen két anyagot olvasok egy Rykiel nevű lengyel geográfustól (1988, 1999). Valószínűleg ő volt a lengyel földrajz történetírásának egyik “fehér hollója,” aki elkezdi a revizionizmust és megtöri a jeget a mindent elfedő alkalmazottság és pozivitizmus mezőjében. (Ez az, ami a magyar geográfiában még szinte el sem kezdődött.) Ezt azért is gondolom, mert az 1988-as írása meglepő módon a Progress in Human Geography-ban jelent meg, és azzal nyit, hogy a folyóirat (meg úgy általában a már főáramúvá vált, angolszász földrajz) nem foglalkozik az egyes nemzeti geográfiák elbeszélésével, kifejezetten pedig a kelet-európaival. Az összefoglaló munkákban rendre hiányoznak ezek. Érdekes, hogy ezt úgy mondja (maga is rámutat), hogy a lengyel földrajz már igen korán, az 1950-es évek végétől – különösen az 1960-as években – a “félperifériából” talán a legszorosabb kapcsolatban volt a “nyugattal”, és így leginkább a lengyelek írtak ilyen beszámolókat, illetve hozzájuk fordultak kapcsolatokért és irodalomért a “szocialista blokk” országaiból.

Mindenesetre a kelet-európai revizionizmus “betámadása” az angolszász kánon megkapargatásával is izgalmas momentum, bár beépülni látszik abba a folyamatba, hogy az 1980-as évek vége felé fokozódik a Kelet-Európa iránti angolszász érdeklődés. A magyaroknál legfeljebb csak Enyedi György számolt be ilyen szinten egészen az 1990-es évek végéig a magyar geográfiáról a nemzetközi szakirodalomban. Ez egyébként különösen érdekes kérdés, amit kutatok is, hogy a főáramú geográfia számára kik és miért lesznek a helyi “kapuőrök.” Rykiel 1999-es írása is a “kapuőrökről” szól, habár kicsit más szempontból, de erről majd később írok, mert most az intézetben hagytam az anyagot.

Az 1980-as években még menő volt a főáramú földrajzban “paradigmákról” beszélni, persze Kuhn gondolatainak intellektuális megerőszakolásával. Éppen 1983-ban jelent meg Andrew Mairtől egy cikk, ahol végre valaki a geográfiából leleplezte ezeket az önlegitimáló trükköket, bár ennek a cikknek értelemszerűen nem lett nagy visszhangja. Erről írtam egyébként az egyik korai cikkemben (2011), és később a “kvantitatív forradalmárok” Kuhnhoz kapcsolódó narratív stratégiáit is elemeztem. Visszatérve, Rykiel – ekkoriban még talán még példamutató módon – lép be ebbe a műfajba, amikor “paradigmák” lehatárolásával kívánja Kuklinski (1984) kánonba beépülő, szintén a paradigmafogalomra épülő történeti elbeszélését kritizálni, de mindketten a konszenzus alatti “kumulatív”, előrehaladásokból álló, egyirányú tudásnövekedés mítoszával szemben szállnak síkra. Kuklinskit azzal kritizálja, hogy nem igazán mutatja be Kuhnt, nem ír a róla szóló kritikákról sem, hogy valójában nem mutat fel semmilyen módszert a történeti megismerésre, hogy maga is a “kumulativitás” áldozatává esik, és – ez a fontos – lebecsüli a második világháború utáni Lengyelországban munkálkodó ideológiai és strukturális erőket a tudományos életben, míg felülértékeli a korabeli tudomány autonómiáját.

Aztán kiábrándító módon még odaveti, hogy mellesleg a lengyel geográfiában azonosítható paradigmák és tudományos forradalmak számával sem ért egyet. 🙂 Persze Rykiel meglehetősen önkényes és izzadtságszagú paradigmavadászata inkább a lengyel sztori bemutatása szempontjából érdekes, mintsem a vizsgálati keret “megvilágító ereje” miatt. Kuklinski szerint 1918 és 1948 között volt az első, 1949 és 1980 között a második, és 1980 után a harmadik “paradigma”, miközben csak egy “tudományos forradalmat” azonosít, méghozzá a 1948 utáni időszakban, az első paradigmával szemben. Rykiel ezzel szemben 1919-1948 közé teszi a “földrajzi determinista” paradigmát, 1949-1960 közé a “dogmatikus” paradigmát, 1961-1980 közé a “kvantitatív” paradigmát, míg 1981 után a “dialektikus” paradigmát, és ezek között “tudományos forradalmak” voltak. Ebben az az érdekes, hogy ezzel Rykiel – talán a felzárkózás jegyében –  csatlakozik a “kvantitatív forradalom” főáramú paradigmaváltási narratívjához, sőt általában véve az angolszász kronológiához. Ugye a lengyeleknek is kell ilyen. Ezt elég jól mutatja, hogy az egyes időszakok “paradigmatikusságát” a korabeli főáram kanonikus munkáinak domesztikációjával azonosítja: először a német és francia munkák, aztán a sztálinizmus és a szovjet hatalom, aztán a nyugati neopozitivizmus, végül a nyugati “radikális” geográfia pluralizmusa (bár ez utóbbi már nem annyira evidens kapcsolat). A korai 1980-as évek történéseiről egyébként máshol is ír (Rykiel 2012).

Emellett pedig Rykiel látszólag igen élvezetesen alkalmazza a “forradalom” és “ellenforradalom” kifejezéseket, és szembetűnően kapcsolódnak nála az intellektuális váltások politikai váltásokhoz. A kelet-európai kontextusok szempontjából érdekes egyrészt, hogy a lengyelek álltak be legjobban az 1960-as évek nyitásához és csatornázták át legerőteljesebben az angolszász kvantitatív-modellező tudást (az ebből fakadó “piaci szocializmus” reformmozgalmának 1968 vetett véget), másrészt hogy később a magyar állóvízzel szemben a lengyeleknék “Working Group of Radical Geographers” jött létre 1981 novemberében, szorosan kapcsolódva a Szolidaritás mozgalomhoz.

Ami viszont szintén izgi, hogy Kuklinskit az általa javasolt “objektív történetírás” miatt kritizálja, amit – jogosan – a valóságtól teljesen elrugaszkodottnak tart. Még a Progress cikk elején kiemeli, hogy a hagyományos lengyel elbeszélések kétféle műfajban utaznak, vagy az évfordulós/hagiográfiai, vagy pedig a méltató/megemlékező keretezés létezik. Az előbbi a földrajz “szentjeinek” életrajzaival dolgozik (habár a “kanonizálás” teljesen kaotikus), míg az utóbbiban az elbeszélő kénye-kedve szerint kerülnek elő vagy fedődnek el a “lényeges” történeti momentumok. Sajnos ezt nem bontja ki megfelelően, csak lengyelül írt munkáira hivatkozik (olyanra is, ami nincsen benne a jegyzékben 😛 ). Ezek az elbeszélési stratégiák valószínűleg az egész kelet-európai posztszocialista térségre igazak, a magyarra legalábbis különösen. Mindenki a saját kis kakasdombját igyekszik pozícionálni legitimációs szándékkal, tudatosan vagy tudattalanul elkaszálva a történeti megismerés felé irányuló törekvéseket.

Rykiel, Zbigniew (1988): The functioning and development of Polish human geography. Progress in Human Geography, 12(3): 391-408.
Rykiel, Zbigniew (2012): Rydzyna: The anatomy and symbolism of a scientific counter-revolution. Social Space Journal (Przestrzeń Społeczna), 4(2): 135-156.