“A kritikusok a világról való beszéd három különféle megközelítését dolgozták ki: naturalizáció, szociologizálás, dekonstrukció. Használjuk ezen három csapásirány emblematikus figuráiként E. O. Wilsont, Bourdieu-t és Derridát. Amikor az első naturalizált jelenségekről beszél, akkor a társadalmak, a szubjektumok és a diskurzus minden formája elenyészik. Amikor a második hatalmi mezőkről beszél, akkor a tudomány, a technika, a szövegek és a tevékenységek tartalma tűnik el. Amikor a harmadik igazságeffektusokról beszél, akkor az agyi neuronok vagy a hatalmi játékok valós létezésében hinni szörnyű naivitásról árulkodik. Önmagában a kritika ezen formáinak mindegyike hatásos, de nem egyeztethető össze a másik kettővel. El tudna bárki is képzelni egy olyan tanulmányt, amelyik egyszerre naturalizáltként, szociologizáltként és dekonstruáltként kezelné az ózonlyukat? Amelyikben a jelenségek természete szilárd alapokon áll és a hatalmi stratégiák előre jelezhetők, de amelyikben semmi más nem forogna kockán, mint a természet és a beszélő szánalmas illúzióját kivetítő jelentéseffektusok. Egy effajta fércmű groteszk volna. Szellemi életünk addig marad felismerhető, ameddig az episztemológusok, a szociológusok és a dekonstrukcionisták tisztes távolban maradnak egymástól, és mindegyik csoport a másik kettő gyengeségeire támaszkodik. Dicsőíthetjük a tudományokat, játszhatjuk a hatalmi játékokat vagy viccet csinálhatunk a valóságba vetett hitből, de nem szabad összekevernünk e három maró savat.” (Latour, Bruno (1999). A kritikai álláspont válsága In: Sohasem voltunk modernek. Osiris, 18-19.o.)

Egyetérthetünk-e Latour álláspontjával? Vajon mennyiben és hogyan válik szét a három kritikai álláspont?