Éppen két anyagot olvasok egy Rykiel nevű lengyel geográfustól (1988, 1999). Valószínűleg ő volt a lengyel földrajz történetírásának egyik “fehér hollója,” aki elkezdi a revizionizmust és megtöri a jeget a mindent elfedő alkalmazottság és pozivitizmus mezőjében. (Ez az, ami a magyar geográfiában még szinte el sem kezdődött.) Ezt azért is gondolom, mert az 1988-as írása meglepő módon a Progress in Human Geography-ban jelent meg, és azzal nyit, hogy a folyóirat (meg úgy általában a már főáramúvá vált, angolszász földrajz) nem foglalkozik az egyes nemzeti geográfiák elbeszélésével, kifejezetten pedig a kelet-európaival. Az összefoglaló munkákban rendre hiányoznak ezek. Érdekes, hogy ezt úgy mondja (maga is rámutat), hogy a lengyel földrajz már igen korán, az 1950-es évek végétől – különösen az 1960-as években – a “félperifériából” talán a legszorosabb kapcsolatban volt a “nyugattal”, és így leginkább a lengyelek írtak ilyen beszámolókat, illetve hozzájuk fordultak kapcsolatokért és irodalomért a “szocialista blokk” országaiból.
Mindenesetre a kelet-európai revizionizmus “betámadása” az angolszász kánon megkapargatásával is izgalmas momentum, bár beépülni látszik abba a folyamatba, hogy az 1980-as évek vége felé fokozódik a Kelet-Európa iránti angolszász érdeklődés. A magyaroknál legfeljebb csak Enyedi György számolt be ilyen szinten egészen az 1990-es évek végéig a magyar geográfiáról a nemzetközi szakirodalomban. Ez egyébként különösen érdekes kérdés, amit kutatok is, hogy a főáramú geográfia számára kik és miért lesznek a helyi “kapuőrök.” Rykiel 1999-es írása is a “kapuőrökről” szól, habár kicsit más szempontból, de erről majd később írok, mert most az intézetben hagytam az anyagot.
Az 1980-as években még menő volt a főáramú földrajzban “paradigmákról” beszélni, persze Kuhn gondolatainak intellektuális megerőszakolásával. Éppen 1983-ban jelent meg Andrew Mairtől egy cikk, ahol végre valaki a geográfiából leleplezte ezeket az önlegitimáló trükköket, bár ennek a cikknek értelemszerűen nem lett nagy visszhangja. Erről írtam egyébként az egyik korai cikkemben (2011), és később a “kvantitatív forradalmárok” Kuhnhoz kapcsolódó narratív stratégiáit is elemeztem. Visszatérve, Rykiel – ekkoriban még talán még példamutató módon – lép be ebbe a műfajba, amikor “paradigmák” lehatárolásával kívánja Kuklinski (1984) kánonba beépülő, szintén a paradigmafogalomra épülő történeti elbeszélését kritizálni, de mindketten a konszenzus alatti “kumulatív”, előrehaladásokból álló, egyirányú tudásnövekedés mítoszával szemben szállnak síkra. Kuklinskit azzal kritizálja, hogy nem igazán mutatja be Kuhnt, nem ír a róla szóló kritikákról sem, hogy valójában nem mutat fel semmilyen módszert a történeti megismerésre, hogy maga is a “kumulativitás” áldozatává esik, és – ez a fontos – lebecsüli a második világháború utáni Lengyelországban munkálkodó ideológiai és strukturális erőket a tudományos életben, míg felülértékeli a korabeli tudomány autonómiáját.
Aztán kiábrándító módon még odaveti, hogy mellesleg a lengyel geográfiában azonosítható paradigmák és tudományos forradalmak számával sem ért egyet. 🙂 Persze Rykiel meglehetősen önkényes és izzadtságszagú paradigmavadászata inkább a lengyel sztori bemutatása szempontjából érdekes, mintsem a vizsgálati keret “megvilágító ereje” miatt. Kuklinski szerint 1918 és 1948 között volt az első, 1949 és 1980 között a második, és 1980 után a harmadik “paradigma”, miközben csak egy “tudományos forradalmat” azonosít, méghozzá a 1948 utáni időszakban, az első paradigmával szemben. Rykiel ezzel szemben 1919-1948 közé teszi a “földrajzi determinista” paradigmát, 1949-1960 közé a “dogmatikus” paradigmát, 1961-1980 közé a “kvantitatív” paradigmát, míg 1981 után a “dialektikus” paradigmát, és ezek között “tudományos forradalmak” voltak. Ebben az az érdekes, hogy ezzel Rykiel – talán a felzárkózás jegyében – csatlakozik a “kvantitatív forradalom” főáramú paradigmaváltási narratívjához, sőt általában véve az angolszász kronológiához. Ugye a lengyeleknek is kell ilyen. Ezt elég jól mutatja, hogy az egyes időszakok “paradigmatikusságát” a korabeli főáram kanonikus munkáinak domesztikációjával azonosítja: először a német és francia munkák, aztán a sztálinizmus és a szovjet hatalom, aztán a nyugati neopozitivizmus, végül a nyugati “radikális” geográfia pluralizmusa (bár ez utóbbi már nem annyira evidens kapcsolat). A korai 1980-as évek történéseiről egyébként máshol is ír (Rykiel 2012).
Emellett pedig Rykiel látszólag igen élvezetesen alkalmazza a “forradalom” és “ellenforradalom” kifejezéseket, és szembetűnően kapcsolódnak nála az intellektuális váltások politikai váltásokhoz. A kelet-európai kontextusok szempontjából érdekes egyrészt, hogy a lengyelek álltak be legjobban az 1960-as évek nyitásához és csatornázták át legerőteljesebben az angolszász kvantitatív-modellező tudást (az ebből fakadó “piaci szocializmus” reformmozgalmának 1968 vetett véget), másrészt hogy később a magyar állóvízzel szemben a lengyeleknék “Working Group of Radical Geographers” jött létre 1981 novemberében, szorosan kapcsolódva a Szolidaritás mozgalomhoz.
Ami viszont szintén izgi, hogy Kuklinskit az általa javasolt “objektív történetírás” miatt kritizálja, amit – jogosan – a valóságtól teljesen elrugaszkodottnak tart. Még a Progress cikk elején kiemeli, hogy a hagyományos lengyel elbeszélések kétféle műfajban utaznak, vagy az évfordulós/hagiográfiai, vagy pedig a méltató/megemlékező keretezés létezik. Az előbbi a földrajz “szentjeinek” életrajzaival dolgozik (habár a “kanonizálás” teljesen kaotikus), míg az utóbbiban az elbeszélő kénye-kedve szerint kerülnek elő vagy fedődnek el a “lényeges” történeti momentumok. Sajnos ezt nem bontja ki megfelelően, csak lengyelül írt munkáira hivatkozik (olyanra is, ami nincsen benne a jegyzékben 😛 ). Ezek az elbeszélési stratégiák valószínűleg az egész kelet-európai posztszocialista térségre igazak, a magyarra legalábbis különösen. Mindenki a saját kis kakasdombját igyekszik pozícionálni legitimációs szándékkal, tudatosan vagy tudattalanul elkaszálva a történeti megismerés felé irányuló törekvéseket.
