A náci ideológia történeti háttere a német intellektuális és földrajzi tradícióban
A nácizmus kibontakozásának legnagyobb löketét a nagy gazdasági világválság adta, amely Európában minden bizonnyal az amerikai tőke befolyását élvező Németországban okozta a legsúlyosabb recessziót. Ugyanakkor az indusztrializáció negatív hatásai és a fokozott városodás, valamint az erősödő menedzseri tervezői mentalitás (managerialist approach to planning), amelyek elleni kritika később a náci politikai ideológia megfogalmazódásához is vezetett (Harvey – Wardenga 2006), már a 19. század végétől erős kritikai hagyománynak örvendett (Gregory 1981). Ehhez az anti-urbanizmushoz egyfelől a kapitalizmus legfőbb eszméje, a liberalizmus kritikája, ehhez pedig a gazdasági alapú elidegenülés gondolata – amely a nagyvárosi léttel fonódott össze – kapcsolódott, és ez végül összefonódott egy eleinte csak morális, aztán a későbbiekben a faji romlás gondolatával is. A 19. század második felében megerősödő nemzeti-konzervatív, romantikus völkisch mozgalom, amely jellemzően a közép- és felső társadalmi osztályok intellektuális csoportjából alakult, eredetileg egy anti-racionalista, anti-kapitalista, nagyvárosellenes kritikát bontakoztatott ki, aminek az üzenete már ekkor igen népszerű volt (Bassin 1987).
Ezzel párhuzamosan, míg az I. világháborúval a német világ, és leginkább a német földrajz bismarcki imperialista-kolonialista programja (Bassin 1987) összeomlott[1], addig a nacionalista és eugenikus-rasszista szociáldarwinizmus, amely már a 19. század második felétől uralkodó volt Németországban, továbbra is erős hatással bírt a német tudományos gondolkodásra (Harvey – Wardenga 2006). Ahogyan Harvey és Wardenga (2006) írja Murphy (1994) nyomán, ami a földrajzot illeti, míg az I. világháború utáni gazdasági nyomás miatt a felsőoktatás finanszírozása csökkent, addig a német földrajztudomány – töretlen népszerűségéből fakadóan – mégis „nőtt” ekkoriban. Ugyanakkor jelentős elméleti és hatalmi áttolódások következtek be a háttérben, és ezek során az ember tájformáló erejét vizsgáló Landschaftskunde iskola került előtérbe, amely a völkisch mozgalomhoz hasonlóan a kulturális erők jelentőségét emelte ki, ez pedig a földrajzban Schlüter tanítványai által kapcsolódott a faji determinizmus gondolatköréhez. Mint minden éles váltásban, ebben a folyamatban is komoly személyes konfliktusok vezettek az eszmei párharc kibontakozásához. A korábbi kolonialista program egyik legfontosabb földrajzos képviselője Alfred Hettner volt, egy kvázi-pozitivista regionális földrajz, a Länderkunde megalapozója. Hettner viszonylagos intellektuális sovinizmusa, amelyet a tájiskola megalapozójával, Schlüterrel való kitartó polémiája is jelez (1906-tól egészen az 1920-as évek elejéig), eredményezte, hogy a Landschaft felfogás népszerűvé válását is pusztán a háború utáni átmeneti megzavarodottságnak tulajdonította[2]. Ez azonban nem mentette meg attól, hogy legnagyobb ellenfelével, a Schlüter-tanítvány Hans Spethmannal folytatott intellektuális vita végül egy ideológiai küzdelem arcát emelje magára, és a Landschaftskunde „új geográfusai” a náci politika támogatásának köszönhetően kerüljenek felül a „régi iskola” képviselőin (Elkins 1989, Harvey – Wardenga 2006).[3]
Egy másik fontos gondolatkör a szintén földrajzi tradícióhoz kapcsolódó Lebensraum elgondolás volt, amely Friedrich Ratzel politikai földrajzának, organikus államfelfogásának alapját képezte. Tanítványa, a svéd Rudolph Kjellén által megnevezett geopolitika vált a német politikai gondolkodás megalapozójává (Geopolitik), amelyet Karl Haushofer tábornok akadémiai tevékenysége során népszerűsített Németországban. Mark Bassin (1987) írja, hogy a korai angolszász kutatások álláspontjával szemben, amely szerint a német geopolitikai iskola adta a náci expanziós ideológia fő elméleti megalapozását, valójában lényeges szemléletbeli különbségek feszültek a ratzeli geopolitikai iskola és a náci propagandisták álláspontja között. Németországban a „természet és gondviselés” („nature and nurture”) vitában bontakozott ki az az intellektuális konfliktus, amely a szociáldarwinizmus rendkívül divergens felfogásai közül két szemléleti tradíció konfliktusát élezte ki. Ratzel eredeti álláspontja szerint – amelyhez haláláig szigorúan ragaszkodott – az ún. „környezeti determinizmus” ugyanis a természeti, földrajzi környezet befolyását tartotta alapvetően meghatározónak a faji különbségek kialakulásában, és a különbségek elsősorban kulturális és nem biológiai jellegűek voltak, mivel az emberiség eszerint egy közös családfához tartozott. A másik álláspont viszont – amelyet Ratzel teljesen és kitartóan ellenzett – a biológiai átörökítés képességét kihangsúlyozva, egyfajta „ultradarwinista” módon, faji determinizmusban gondolkodott (ennek legprominensebb képviselője Haeckel volt, aki egyébként az eredetileg zoológus Ratzelre is nagy hatással bírt). Ez a felfogás az embercsoportok közötti különbségek megmagyarázása érdekében az emberiséget egy hierarchikus rendszerben, különböző „fejlettségű” fajokra osztotta, amelyek keveredése faji romláshoz vezet (a ratzeli környezeti deterministák a rasszok keveredését üdvözítőnek tartották), és összességében ez képezte a nácik által is követett rasszista érvelés megalapozását. Éppen emiatt az elvi különbség miatt a már Haushofer által vezetett, ratzeli alapokon álló geopolitikai iskola konfliktusba került a náci ideológiával, amelyet bonyolított az a körülmény, hogy maga Haushofer – nacionalista alapállásából fakadóan – a náci párt egyik fontos támogatójává vált (Bassin 1987).
A náci ideológia létrejötte, és a fő elvek, amelyek mentén megfogalmazódott, tehát a megelőző időszak gazdag gondolatvilágából eredtek, de azok sajátosan nemzeti szocialista interpretációi voltak. Összességében tehát a romantikus völkisch mozgalom anti-racionalista eszméi, amelyek még a 19. század végén összefonódtak a faji determinizmus gondolatvilágával (Bassin 1987), ehhez kapcsolódóan a Landschaftskunde iskolából kibontakozó „vér és talaj” (Blut und Boden) földrajzi gondolatkör (Olwig 2002, Harvey – Wardenga 2006), és végül a ratzeli geopolitika Lebensraum felfogása (Bassin 1987, Murphy 1999) képezte az ideológia alapvető inspirációit és a korai támogatók – így a nemzeti-konzervatív Haushofer – bő körét is egyben[4]. A rendkívül heterogén német intellektuális tradíciók összeolvasztása következtében a nácizmus egyszerre volt modern és anti-modern irányzat: a modern indusztrializáció urbanizációs hatásai ellen, egy romantikus, német idill és burgher-identitás meghatározása mellett, ám azzal elvi ellentmondásban, a modern fejlődés racionalizált és progresszív útját pártolták, amely a Lebensraum expanzív politikájában is tükröződött. Ez egy olyan „szükségszerű” kettősséget, egyben nagy kihívást is eredményezett, amely a náci politikai identitásban került feloldásra, és ennek a „legyőzése”, egységbe kovácsolása képezhette az ideológia átütő erejét.
A náci propaganda performatív és szimbolikus helyszínei
A retorikai gyakorlatok – amelyek az épített kultúrában is tükröződtek – fontos kihívása tehát az volt, hogy a dichotomikus ellentmondás hátterében az ideológia hogyan tudja elpalástolni ezt az elvi inkonzisztenciát? Szerintem az ideológia gyakorlati alkalmazásának legfőbb problémája, hogy a historicista érvelésnek illeszkednie kellett a már meglévő német hagyományokhoz, miközben a náci politika radikális, forradalmi mentalitásának is kifejezésre kellett kerülnie. Az új hatalom elmélete olyan ideológiát bontakoztatott ki, amely több, olykor egymásnak ellentmondó retorikai kapcsolatot épített ki (Olwig 2002), hogy ennek segítségével egy konzisztens narratívát képezzen. Az építkezések legfontosabb esztétikai feladata az lett, hogy a létrehozott materiális formákban tükröződjön ez a többélű retorika, amely a már meglévő hagyományokat szelektív módon, egy új értelmezési keretbe terelte.
Hagen (2010) kiemeli Rudy Koshar (1998) nyomán, hogy „a performatív diskurzus” (discourse of performance) szerepe az „új német identitás” létrehozása, és az, hogy a reprezentáció eszközeit a gyakorlati alkalmazáson keresztül valósítsa meg, a tér és a kitüntetett helyszínek rendeltetésszerű átalakításával. Koshar a náci ideológiát Leistung (performativitás, teljesítés, hatalom) kultúrának nevezte, mivel nemcsak az építési kultúra, hanem a tudományos kutatás, a testi nevelés, a katonai expanzió és a rasszista tisztogatás gyakorlatai is ezt a „gyakorlatias” szemléletet testesítik meg. Ezek a helyszínek és épített terek tehát a rezsim eredmény-produkáló képességének kifejezéseként értékelendők, mint a náci teljesítmény materiális kifejezőeszközei. Jelentőségük azonban a rezsim-ideológia elsajátításának és az új rend iránti lojalitás gyakorlatának helyszíneiként igazán kiemelkedő. A hatalomnak ez a racionalizáló, az „életteret kolonizáló” (Habermas 2011, Gregory 1994, Outhwaite 1994), performatív irányultsága a totális diktatúrában a közterek állami monopolizálásával járt, és így biztosította a közszféra fölötti rendelkezést a náci párt számára.
A városátalakítások ideológiai alapja az volt, hogy a modern német városokból hiányoztak azok a terek és létesítmények, amelyek a közösségtudat kialakításához szükséges monumentalitással bírtak. Ahogyan Hitler írta a Mein Kampfban:
„Mai nagy városaink semmilyen, a városképet domináló műemlékkel nem rendelkeznek, amelyet időnk szimbolúmaiként tekinthetnénk.” (Hitler 1971: 264 in Hagen 2010: 400)
„Ekképpen, jelenünk városaiból hiányoznak a nemzeti közösség kimagasló szimbólumai, így nem lepődhetünk meg azon, hogy egy város sem lát magában szimbólumot. Ennek elkerülhetetlen eredménye egy olyan sivárság, amelyből gyakorlati következik a nagyvárosi lakos teljes közömbössége városának sorsa iránt.” (Hitler 1971: 266 in Hagen 2010: 400)
Az építészet így a szervezett és fegyelmezett nemzeti öntudat kiépítésének legerősebb eszközeiként szerepelt, hiszen a neo-klasszicista stílusú monumentális épületek pre-modern hangulatukkal olyan nagyméretű tereket öveztek, amelyek a nemzeti egység és a lojalitás gyakorlatának elsajátítását szolgálták. Hagen írja, hogy az új épületek stílusát összességében erős diverzitás jellemezte, amely alapvetően Hitler viszonylagos közömbösségével magyarázható az építészeti tervezés iránt, hiszen leginkább csak az ún. Führerépületek (Führerbauten) megtervezésével foglalkozott (Hagen 2010), ezeket azonban gondosan és saját ízlésének megfelelően terveztetett meg (Hagen – Ostergren 2006). Az épített környezet vizsgálata azért is különösen érdekes, mert egyszerre képez rendkívül állandó képződményeket, és könnyen változó, dinamikusan formálódó tereket (Hagen 2010: 397).
A továbbiakban három ilyen helyszínt emelek ki: az egyik München (Hagen 2010), a másik Rothenburg ob der Trauber (Hagen 2004), a harmadik pedig Nürnberg (Hagen – Ostergren 2006).
München
München volt az egyik legfontosabb város a náci párt számára, hiszen szülőhelyének tekinthető – első hadiszállásának, illetve az 1923-as „sörpuccs” helyszíne is egyben. Hitler akarata szerint München vált a „mozgalom fővárosává”, a város egyik prominens tere, a Königsplatz pedig a „mozgalom fórumává” (Hagen 2010). Mindezek miatt Königsplatz átformálása lett a náci városátalakítás első fontos eredménye, ám ezt egyéb tényezőknek is befolyásolták: közel feküdt a Barna Házhoz (Braunes Haus; ererdetileg 1818-ban épült Barlow palota, amelyet a párt 1930-ban tett meg székhelyévé), eredetileg neoklasszicista stílusban épült (antik görög elemekkel) és jelentős szerepet töltött be München mindennapi kulturális és politikai életében is, hiszen már az 1920-as évektől különböző pártok használták (Hagen 2010). A tér kimagasló reprezentativitásából fakadt, hogy az átformálandó terület leendő monumentálisának meggyőzően kell mutatnia az uralkodó ideológiát. A tér eredeti sajátossága, hogy keleti oldala nyitott volt, és ezt a „befejezetlenséget” – amely már az 1920-as években is tárgyalt probléma volt – lovagolta meg a náci párt a tér „egyesítésének” retorikájával, és így megbízott építészei egy „monumentális zárt tér” (Heilmeyer 1935: 137 in Hagen 2010: 403) létrehozásával egy „építészetileg teljes” (Fischer 1934 in Hagen 2010: 405), befejezett elrendezést igyekeztek létrehozni. Az új tér tervezője, Paul Ludwig Troost a teret teljes kövezettel vonta be, és négy épülettel, egy szimmetrikus elrendezéssel zárta le: két adminisztratív funkciójú épület (Führerbau, Verwaltungsbau) szolgálta az út tengelyének megtörését, míg a bejáratot övező, két azonos építményből álló Becsület Templomai, a náci puccs halottainak emlékhelyei és későbbi elhelyezési helyszínei voltak (1., 2. ábra). Az építkezés még a végleges befejezése előtti (1937) években úgy lett beállítva, hogy az hűen demonstrálja a párt képességét a gyors és határozott fellépésre, amely látványos eredményeket produkál a weimari időszak kaotikus és tetszhalott időszakával szemben – ezt az „új München” szólama erősítette fel. Szinte minden szakmai folyóirat, újságok és napilapok tömkelege az új Königsplatzot magasztalták, és Troost terveit jellemzően a Führer „saját találmányának” titulálták, amelyet beállításuk szerint Hitler rendszeres személyes felülvizsgálata alatt valósítottak meg. A hagyományhoz való tartozást jól tükrözte a müncheni Königsplatz átalakítása, hiszen a propagandikus bemutatás fontos eleme volt, hogy – szemben a párt radikális forradalmi irányzatával – a tér eredeti szimbolikája és az új pártpropagandai arculat közötti kontinuitást hangsúlyozták.
1. ábra: a Königsplatz területe az átalakítás előtt (a) és után (b) (Hagen 2010)
2. ábra: A Königsplatz terének épületei. 1: Königsplatz, 2: Propyläen, 3: Glyptothek, 4: Staatsgalerie, 5: Führerbau, 6: Verwaltungsbau, 7: Ehrentempel, 8: Braunes Haus. A jelöléseket sajátkezűleg szerkesztettem a rajzra (Hagen 2010)
Hagen szerint (2010) az eddigi történeti elemzések leginkább az építmények szimbolikus tartalmára fókuszáltak, jellemzően elterelve ezzel a tér használatának vizsgálatát, amelyből egyébként több súlyos gyakorlati probléma is akadt. Az egyik legfontosabb probléma, hogy nem volt megfelelő pódium, előnyös hely a szónok számára – erre sem a 19. századi görög felszabadulás emlékműve, a Propyläen, sem felvonulások útvonalát is képező, két szentély közötti hely nem volt alkalmas, így Hitler inkább egyéb helyszíneken mondta beszédeit. Más, kitüntetett párttagok számára viszont engedélyezte a szereplést, így például Adolf Wagnernek, a párt helyi vezetőjének az előnytelen erkélyek helyett egy központi, de átmeneti állványról kellett beszélnie. Mivel Hitler beszédeinek kitüntetett helye a – speciálisan számára kialakított – nürnbergi Zeppelin tér volt, az „abszolút Führer” megjelenésére nem alkalmas müncheni térnek az átengedése is azt jelezte, hogy az számára nem volt fontos helyszín. A másik probléma, hogy a tér kevésbé volt alkalmas díszfelvonulások megtartására (3. ábra), de ugyanígy a Führer szereplése, mozgása szempontjából is előnytelen volt, mivel nem maradhatott a tömeg fókuszált figyelemének középpontjában. A legdrámaibb rendezvények az 1923-as puccs éves megemlékezésére tartották, maga a puccs és annak náci halottainak története Hitler egyik alapító mítoszaivá váltak. Egy másik fontos esemény volt a „Német Művészet Napja” ünnep 1937–39 között, melynek csúcspontja a „Német Kultúra Kétezer Éve” felvonulás volt, amelyben jelmezes szereplők ezrei mutatták be a „germán kor” fejlődését egészen az „új kor” nemzeti szocializmusáig. Maga a tér nem játszott semmilyen kitüntetett szerepet a felvonulásban, a Führer nézőhelye is a Tábornokok Csarnokánál (Field Generals Hall) volt, ahogyan egyébként a puccs-megemlékezéseknek is fontosabb helyszíneként funkcionált, ahol újoncok ezrei esküdtek fel a Führernek (4. ábra). A harmadik gond pedig az volt, hogy az új irodaépületek sem külsejükben, sem kapacitásukban nem elégítették ki a párt igényeit. Eredetileg a párt legfőbb szervezeteit és ezek személyzetét kellett volna elszállásolniuk, ám már elkészültük előtt világossá vált, hogy nem lesz elegendő hely a párt bürokratikus szerveinek, és a Führer Épület sem tűnt Hitler számára elég hivalkodó saját aspirációihoz képest.
3. ábra: A Königsplatz a náci felvonulások idején (Hagen 2010)
4. ábra: a Tábornokok Csarnokánál esküsznek az újoncok a Führer előtt (Hagen 2010)
Hagen úgy értékeli a Königsplatz áttervezését, mint a párt korai próbálkozását egy már megalapozott történelmi és szimbolikus tartalommal bíró hely átalakítására, amely az eredeti célkitűzéshez képest – hogy monumentalitásával modellé váljon a későbbi városfejlesztések számára – kudarccal zárult. Míg a korabeli értékelések értelemszerűen a program sikerességét hirdették, és némely jóval későbbi elemzés is a „sikeres nácifikáció” eredményeként fogadták el (Herzog 1989 in Hagen 2010: 418), a tér végülis a fokozódó politikai igényekkel szemben a szimbolikus koherencia és a gyakorlati funkcionalitás hiányával szenvedett; a sikertelenséget pedig jóval később Rosenberg – Hitler egyik leghűbb pártfogója – a Führer türelmetlenségével magyarázta (Rosenberg 1955 in Hagen 2010), sőt, ahogyan Rosenberg említi, maga Hitler is úgy vallott, visszatekintve a létesítményt másképpen tervezte volna újra. A tér szimmetriáját később maguk a nácik is kritizálták (Hagen 2010: 417), és szerintem mind szimbolikájában, mind gyakorlati szempontokból elégtelen lehetett azzal a központosított térbeli elrendezéssel szemben, amely például a Zeppelin térre is jellemző volt Nürnbergben. Modellé azért sem vált a müncheni tér, mert a rákövetkező náci városfejlesztési tervek tendenciája egyre grandiózusabb volt. Ekképpen Münchenben 1938-tól nagy területrészek kerültek átalakításra, így a 19. századi külső területeket részben lebontották, de több új épületet is emeltek a Königsplatz közelében, és több régebbi épületet eredeti arculatának eltorzításával átépítettek (pl. Glyptothek). A performatív és reprezentatív helyek kialakításának pártigényei folyamatosan nőttek, és ennek eredménye lett, hogy a ’30-as évek végén az új tervek egyre kevésbé illeszkedtek az eredeti arculathoz, nem a helyi közösség számára eredetileg fontos (történelmi jelentőségű) helyszíneken épültek, és jellemzően egészen új helyeken létesültek. A Weimarban, Hermann Geisler tervei alapján épült pártpropaganda tér például nem a népszerű Goethe Park területén épült fel, hanem egy 19. századi jellegtelen lakóövezet helyén. 1937-ben Hitler minden városban elrendelte egy ugyanilyen regionális pártfórum építését, így a Gauforen modellje tehát a weimari, és nem pedig a müncheni tér lett. Az új tereket a város méreteinek arányában méretezték, de rendszerint a pártfelvonulásoknak megfelelően nagy méretűek voltak, körölöttük jellemzően monumentális pártépületekkel, tanácstermekkel és óratoronnyal. Hagen szerint a Königsplatz esete jól mutatja azokat a nehézségeket, amelyeket egy populista diktatúra számára a közterek monopolizálásának igénye teremtett egy már meglévő történelmi és térbeli hagyatékkal bíró környezetben. Erre a legjobb példa Róma, ahol Mussolini a fasiszta imperializmus szemantikáját akarta ráépíteni a város gazdag antik arculatára, és ez eleinte némely történelmi épület új keretbe rendezését jelentette. Így II. Viktor Emánuel, az egyesült Olaszország első királyának emlékművét rendezték új „színpadi környezetbe” a környék teljes átalakításával (Atkinson – Cosgrove 1998; 5. ábra). Ám hamarosan egy új, nyitottabb, külső tér vált a fasiszta város modelljének bölcsőjévé, az EUR körzet (Hagen 2010: 418; 6. ábra).
5. ábra: II. Viktor Emánuel emlékmű
6. ábra: EUR körzet
Rothenburg ob der Trauber
7. ábra: A középkorias kisváros egy náci képeslapon
Rothenburg ob der Trauber helyszíne azért különleges, mert a város középkori múlttal rendelkező arculata vált a náci tájkép romantikus ideáljának megtestesítőjévé, egyfajta „náci utópia” fizikai megvalósulásaként. Rothenburg már a 19. század második felében nemzeti ikonná vált, miután középkori építészeti hagyatéka miatt frekventált látogatóhellyé, a legfontosabb magazinok kiemelt látványosságaként szilárdult meg imázsa. Ennek hátterében az ekkoriban kibontakozó nagyvárosok elleni romantikus reakció állt, melyben a közép-, és felsőosztálybeli németek a kisvárosokat egy egészséges, hagyományos környezetként vízionálták, amelynek lakói kemény munkát végző, családközpontú életmódot képviseltek. A kisvárosok és a falvak tulajdonképpen a természettel való szoros kapcsolat, a Volk és annak földje közötti szintetikus kötelék színtereivé váltak, a nagyvárosok mesterséges környezetével szemben (Hagen 2004: 208). Az efféle kisvárosok a német nemzeti öntudat számára egy „kollektív szülőváros” szerepét tölthették be:
„A kisvárosok, a falvak, és ezek paraszti és burgher lakosai szimbolizálták a kapcsolatot a Volk történelme és a táj közötti egyesülésben.” (Mosse 1964: 16–17 in Hagen 2004: 208)
A későbbiekben a náci párt értelemszerűen felfigyelt Rothenburgra, és az autentikus hangulatú kisváros a legfőbb náci turisztikai szervezet, az „Örömböl Fakad az Erő” (Kraft durch Freude), egyik fontos propagált helyszínévé vált[5]. Rothenburg kisvárosi környezete méretei miatt egy nagyvárosi környezethez képest viszonylag könnyen áttekinthető, anyagilag és szervezetileg kezelhető volt, amelynek esztétikai élményét a látogatók maguk is könnyen „elsajátíthattak” pusztán egy rövid látogatás alatt (Hagen 2004: 223). A programok jellegzetes forgatókönyvében a résztvevők egy zenés est keretében fogadóbeszédeket hallgattak meg a nemzeti szolidaritásról (az adott csoport és a rothenburgiak faji-nemzeti összetartozásáról), tájékoztatták őket, hogy nyaralásuk Hitlernek köszönhető, valamint egy idegenvezetői túra keretében ismertették velük a város történelmi gazdagságát, azaz hogy hogyan váltak a helyiek a nemzeti szocializmus, a zsidóellenesség első élharcosaivá. Míg a város lakossága 1936-ban kb. 9.000 főt számlált, addig egy átlagos KdF csoport 300–1.000 fő között volt, így minden turistacsoport érkezése látványos eseménynek számított, és a város ekkor felduzzadt. A KdF kezdeti tevékenysége alatt, 1934–35 között hivatalosan kb. 3696 turistát hozott a városba, míg egyes becslések szerint 1937-re már összesen mintegy 72.000 turista járt itt. Míg 1938-ban a KdF-nek az eltöltött éjszakák számából való országos részesedését 7,2–8%-ra becsülték, addig ez az érték Rothenburgban 19,6% volt, ugyanakkor ez a turisták számának csupán mintegy 5%-át jelentette. A KdF nemcsak németországi viszonyokban, hanem nemzetközi értelmeben is a tömeges turizmus egyik modernkori megalapozója volt.
Míg a változó helyekről érkező tömegek többségét nem a KdF szervezte be, addig a KdF saját csoportjait különböző, adott időkhöz kötve, szisztematikusan válogatta ki, a náci külpolitikai céloknak megfelelően. Az első tartós tartózkodású KdF-csoport ugyanis 1935 áprilisán érkezett a Koblenz-Trier és a Rhineland térségéből, két héttel később pedig ismét Rhinelandból és Saarlandból érkeztek látogatók (1935-ben a turisták fele érkezett Rhineland és Saarland területéről) – nem véletlenül, hiszen ezek a szervezett látogatások alapozták meg a saarlandi népszavazást 1935-ben, ahol a szavazók 90%-a Németországhoz való visszacsatolás mellett szavazott, illetve Rhineland katonai megszállását 1936-ban. Mindehhez hasonlóan, Ausztria 1938 márciusi megszállása (Anschluss) után két héttel mintegy 1.000 osztrák érkezett, akiket szvasztika zászlók tengere és nagy ünneplés fogadott a „nemzeti összetartozás” jegyében, a cseh Szudéta-vidék Németországhoz való csatolásakor pedig mintegy 800 szudétai német turista látogatta meg a várost. Ugyanígy érkeztek további „politikailag kényes” területekről látogatók, Gdanskból, Kelet-Poroszországból, Memelból (Nyugat-Litvánia). Ugyanakkor nemcsak a KdF szervezett be turistákat, hanem más náci szervezetek is. Így például 1934-ben mintegy 6.000 ember érkezett a Külföldi Németek Nemzeti Uniója szervezésében konferencia-látogatásra, akik szintén résztvettek a programokon. A legjelentősebb azonban a Hitler Jugend és a katonai jelenlét (SA, SS) volt, akik rendszeresen látogatták Rothenburgot, különösen átutazóban az országos pártgyűlések, szemlék idején. Ezek a csoportok maguk is prominens résztvevői és esztétikai szimbólumai voltak a rendezvényeknek, felvonulásoknak (a pártgyűlés idején egyfajta fesztiválhangulat alakult ki), valamint a Hitler Jugend városfalon kívüli sátortáboraiba külföldről is érkeztek szervezetten résztvevők.
A fokozódó turizmus hatásaként jelent meg egyre jelentősebben az épített környezet átalakításának szándéka és gyakorlata, és egy sajátosan náci fogyasztói kultúra kibontakozása. Hagen megjegyzi, hogy a középkori arculat visszaállítása elsősorban a külső megjelenés, esztétikai élmény kialakítására vonatkozott, nem pedig a történelmi örökség ápolására. Ami azonban különleges eset, írja Hagen, hogy a középkori városfal helyreállítása, amelyet a legnevesebb szakfolyóiratokban is publikáltak, az egyetlen olyan korabeli prezervációs projekt volt, amelyet közvetlenül Hitler is finanszírozott (Hagen 2004: 216). A „tisztogatás” gyakorlata leginkább az „idegen” elemek eltávolítását, és egy sajátosan „eredeti német” arculat kialakítását jelentette (8. ábra). Ennek során a liberális kommercializmus kritikájának nevében fokozatosan eltávolítottak minden hirdetést, üzleti plakátot, illetve betiltották a tömegtermelői modern kultúrára valló neonfények, fém táblák alkalmazását (ehelyett kovácsoltvas és fa táblákat készítettek), de a nem német feliratokat is, amelyek helyett gótikus karakterű német szövegeket raktak ki, ugyanígy a villanyvezetékek, rádióantennák és közlekedési lámpák „zavaró” hatását is kezelték, végül pedig biztosították, hogy a modern stílusokkal (pl. az amerikai kultúrából eredő, népszerű jazz) szemben az utcákon tradicionális német népzene szóljon (Hagen 2004: 216). Míg a kezdeményezés helyi vezetőktől eredt, München és Berlin utcáin hamarosan mintává vált ez a gyakorlat, ahogyan Nürnberg esetében is (Hagen 2006).
8. ábra: a „tisztogatások” előtti (bal) és utáni (jobb) arculat. Jól látható, hogy a „német hatás” érdekében hogyan távolítottak el minden „idegen” elemet, beleértve az kereskedelmi célú plakátokat is (Hagen 2004)
A reklámozást azonban nem pusztán száműzték, hanem annak sajátosan „német módú” gyakorlását propagálták, amelynek bemutatására külön rendezvényt is szenteltek. A különböző képeslapok, szuvenírek, arculati dekorációk, virágültetési szokások stb. esztétikája és a fogyasztási mód egy irányított, normatív rendszer alapján (rendezvények, kiadványok, tanácsadói szervezetek) rögzültek, és a fogyasztói kultúra náci mintaképét valósították meg. Rothenburg „tiszta arculatának” kialakításához szükséges volt, hogy a turisztikai élmény az egészséges környezetnek nemcsak a testi, hanem a lelki vonatkozásait is képviselje. Ez főleg a természettel való kapcsolat erősítésének jegyében a túravonalak, valamint sportlétesítmények, uszoda és táncrendezvények létrehozását jelentették, amelyek a testi és spirituális felüdülésnek a nácizmus „kvázi-vallásos” jellegét kívánták sugallni.
A „tisztaság” legsötétebb oldala az ún. „zsidó kérdés” volt, hiszen a higiénia gondolata együtt járt az esztétikai és egyben faji tisztogatással is. A város történelmi örökségével való egyik legszorosabb kapcsolatot a zsidók kiűzésének gondolata képezte, amely különösen 1936-tól erősödött fel, a „Vér és Faj” nevű rendezvényt 1937-ben nyitotta meg a polgármester. Eredetileg, középkori történelme során itt élő zsidók időről időre üldöztetések és pogromok áldozataivá váltak, míg végül 1520-ban a teljes zsidó lakosságot elűzték és kitagadták, ugyanakkor 1938-ban már egy mindössze 20 fős zsidó közösség élt itt. Martin Schütz, a városi levéltárnok és a történeti társaság titkára 1938-ban kiadott könyvében a középkori zsidóellenességet összekapcsolva a náci zsidóellenességgel arról írt, „milyen példamutatóan hatékonyan küzdöttek Rothenburg tisztavérű német polgárai évszázadokon keresztül az internacionalista judaizmus erői ellen” (Schütz 1938: 30 in Hagen 2004: 220). A könyv „Rothenburg ob der Tauber a judaizmus elleni harcban” alcímmel jelent meg, és hamar helyi best-seller lett, hiszen már kiadásának első hónapjában több, mint 1.000 példányát adták ki, sőt a helyi iskolában kötelező olvasmánnyá vált (különösen a fiatalok számára ajánlották). Schütznek tehát kulcsszerepe volt a kontinuitás megteremtésében és popularizálásában a város középkori anti-szemitizmusa és a náci rasszista politika között. A helyi anti-szemitizmus „elméleti megalapozása” ezután könnyen lehetővé tette a város utcáinak „tisztogatását” is. Ezt részben lefedte a KdF turisztikai idegenvezetése, amely tájékoztatta a látogatókat a város zsidóellenes tevékenységének történelmi múltjáról. Mindezek szemléltetésére archaizált „figyelmeztető táblákat” tettek ki a városkapuknál, amelyek karikaturizált zsidókat ábrázoltak, és ezeket a Schütz által gyűjtött középkori zsidóellenes szövegekkel egészítettek ki (1520, 1577), természetesen gótikus karakterekkel. A képeken a zsidókat kapzsi uzsorásként ábrázolták, és összekapcsolták a középkori kontextust a liberális kapitalizmus és kereskedelem náci kritikájával (9. ábra).
9. ábra: középkori imitációként készült zsidóellenes plakettek fából (Hagen 2004)
Ezek a plakettek képeslap formájában is kiadásra kerültek, összhangban a sajátos náci fogyasztói kultúrával. A szerény zsidó közösség nemsokára bekövetkező elűzése (1938 október 24.) után egy újabb propaganda hullám indult, amely az „eseményt” a város történelmi sorsának beteljesüléseként értékelte, amelynek országos visszhangja volt. A helyi vezetők a népszerűségi hullám teljes kiaknázása érdekében fotóalbumot is készítettek az épített környezet tisztogatásának eredményeiről, amelyet állami tisztségviselőknek küldtek el, és ebben nagyban építettek a „zsidó kérdés” történelmileg megismételt helyi megoldásának jelentőségére. Hagen azt is fölveti, hogy az 1938 november 9-én kirobbanó, államilag szervezett, országos méretű zsidóüldözés, a Kristályéjszaka (Kristallnacht) „próbaestje” éppen Rothenburgban lehetett (Hagen 2004: 221–222).
Nürnberg
Az eszme misztikus gyökereinek szülővárosa (München) és a náci utópia helyszíne (Rothenburg) jelentőségét is meghaladó módon Nürnberg városa vált a náci ideológia legfontosabb szimbolikus helyszínévé. Az alapvető különbség a nürnbergi és az előző két helyszín között a méretekben voltak. A müncheni térrel szemben, a nürnbergi felvonulási tér a város testén kívül helyezkedett el, teret engedve a grandiózus tervezői képzeletnek. A térkialakítás sajátossága éppen az volt, ahogyan a külső tér és a belső tér egy dichotóm szimbolikus kapcsolatban egyesültek, amely hűen kifejezhette az ideológia totalitásra törekvő koherenciáját. A nürnbergi helyszín korábban sosem volt a nácik politikai támaszpontja, hiszen alapvetően a szociáldemokraták „vörös erődjének” számított. A város többek között középkori történelmi öröksége, az országban elfoglalt központi helye, végül a középületek és infrastrukturális adottságok, a rendelkezésre álló nagy tér miatt vált vonzóvá (Hagen – Ostergren 2006).
A nácik Hitler utasításával már 1933-tól elkezdték a felvonulási tér komplexumának építését, amely mintegy 16,5 km2 területen történt, és a legnagyobb rendezvényeken évente mintegy 1 millió ember vett részt. A komplexum összesen a következő fő részekből állt: a Luitpold-liget az I. világháborús sírhellyel (amelynek rituális szerepe volt), a Zeppelin tér, a Märzfeld, a Német Stadion, a Kongresszusi Csarnok, és végül a szálláshelyek körzete. Az épületeket saját erőmű látta el árammal, a területet pedig két vasúti állomástól is meg lehetett közelíteni. A Zeppelin tér legfőbb kelléke az Albert Speer által tervezett tribunus volt, amely egy kőből épült masszív struktúra volt, és az aréna egyik oldalának teljes hosszán futott végig (10. ábra). A közepén állt a Führer kiemelt pódiuma, amelyen beszédeinek megtartásán túl a különböző rendezvények, bemutatók teljes műsorát világosan végigszemlélhette. Maga a tér kb. 100.000 fő kapacitású volt, míg a környező lelátókon további 150.000 ember fért el. A rendezvények ötödik napjának estéjén a Zeppelin tér telt meg, és a négyzet alakú teret 150 erős reflektor fényével „határolták körül”, amelyek az égbe világítva fényfalat hoztak létre. A négyzetes terek különösen hasznosak voltak, mivel szvasztika zászlókkal és egyéb táblákkal is könnyen körül lehetett őket határolni, egy zárt performatív teret hozva létre. Maga az előadás a Führer főszereplésével hipnotikus hatású volt, és a nemzeti himnusz éneklésével végződött. A legnagyobb hatást azonban a méretekkel érték el, hiszen a tömegek vonulása az ideológia emberi akaratának erejét szimbolizálhatta – ennek fokozására még nagyobb épületeket tervezték, mint a Märzfeld, vagy a Német Stadion. A létesítményeket egy „Nagy Út” kötötte össze (1939), amely a Kongresszusi Csarnok és a Märzfeld között futott, mintegy 80 méter szélesen. Az infrastrukturális feladatok megoldásán túl az útnak szimbolikus és esztétikai szerepe is volt, hiszen a felvonulási tértől egyenesen a nürnbergi kastély felé futott, így az útvonalon a történelmi múlt öröksége világlott a horizonton (Hagen – Ostergren 2006).
10. ábra: a Zeppelin tér és a háttérben végigterpeszkedő monumentális tribunus (Hagen – Ostergren 2006).
A stílus, amelyben az épületek épültek, Speer meghatározása szerint az „gyülekezeti építészet” elnevezést kapták, hiszen a cél a tömeg érzékeinek lenyűgözése volt a puszta fizikai méretekkel nyers erejével. Így például a Német Stadion felsőbb lelátóin a közönség szabad szemmel már nem követhette nyomon a pálya eseményeit, a legtöbb létesítmény bejárata pedig szándékosan túlméretezett volt. Habár a müncheni tér tárgyalásánál már említett módon, a a náci építészeti kultúrának valójában nem volt önálló stílusa, a Führerbauten épületei jellemzően neo-klasszicista stílusjegyek alapján épültek. Ekképpen a Zeppelin tér tribunusa a Pergamon-szentély, a Német Stadion a Herodes Atticus, míg a Kongresszusi Csarnok a római Kolosszeum mintájára épült. Ez a furcsa stílus azonban egyfajta modernista interpretáció volt, hiszen a leegyszerűsített, szögletes felületek, a négyzetes tömegek egyenessége egy különös hibridet alkottak a régi hagyományokkal, amely hűen tükrözte a nácik progresszív jövőképének a tradicionalitás tisztaságával való egybekelését. Meghatározó fontosságú volt a felhasznált építőanyag is (márvány, gránit), amely egyfelől szintén az antikvitást idézte, de emögött a fizikai tartósság monumentalitása is állt: a természetes anyagok hídat képeznek a régi és az új generációk között, míg keménységükből fakadóan az idők múltával „esztétikus romokká” alakulhatnak. Ez a gyakorlat azt is lehetővé tette, hogy a háború alatt folytatódjon az elhúzódó építkezés, hiszen a vas, acél és beton elsősorban katonai felhasználásra került (Hagen – Ostergren 2006: 164–166).
Nürnberg történelmi városközpontja azonban fontos kiegészítő funkcióval bírt. Míg a felvonulási komplexum egyenesen a központi kasszából, Hitler személyes felügyeletével épült, addig a város belső magját a helyi pártvezetők alakították egy ambíciózus „restaurációs” programban. A program vezetője Willy Liebel polgármester és egy általa összeállított csapat volt, és egy hasonló „tisztogatás” zajlott le, mint Rothenburg esetében. Elsőként a nagypiacot nevezték át Hauptmarktról Adolf-Hitler-Platzra, mely aztán több átalakítást is „elszenvedett”, leginkább a Telegráf Épület 1870-es években épült neo-gótikus arculatát alakították át egy drámaian leegyszerűsített, „rendszerezett” megjelenésre, anti-szemita falfestményekkel. Az egyik legjelentősebb beruházás a várkastély felújítása volt, amely szintén követte a 19. századi elemek eltávolításának rutinját, és a visszafogottabb, egyszerűbb, szerényebb külső egy „tisztább és természetesebb” érzést kívánt kifejezni. Maga a kastély egyébként a Hitler Jugend szállása lett, amelytől a pártvezetés a fiatalok lelki nevelését várták a megfelelően autentikus környezettől. Jelentős volt még a város középkori erődítményeinek a „letisztítása” is, amely végső soron a nürnbergi német katonai örökség fényét emelte ki. Mivel a város magántulajdonban lévő épületei fölött a párt nem rendelkezett, a helyi vezetők gyakoroltak nyomást a tulajdonosokra házaik arculatának átalakításához. Rothenburghoz hasonlóan, a 19. századi modern stíluselemeket lebontották, a kereskedelmi és üzleti tevékenységre utaló jelekkel együtt, a házaknak pedig egy jellegzetesen „ónémet” megjelenést adtak (11. ábra). A polgármester, Liebel által azonosított legfőbb „építészeti bűn” azonban – nem meglepő módon – a „móros” stílusú zsinagóga lett, amelyet 1934–1937 közötti kitartó tevékenységének segítségével törvényes kereteket teremtett annak teljes lerombolására.
11. ábra: a lapos (itt: manzard) tetők a modernizmus jelei voltak, így ezeket „ónémet” stílusú magas tetőzetre cserélték (Hagen – Ostergren 2006)
Ez a két egészen eltérő stílus (ónémet és Führerbauten), amelyek a „régi” és az „új” Nürnberget képviselték, komplementer módon fejezték ki nemcsak egymást, hanem együtt a szemantikai narratíva dichotóm üzenetét, amelyben a régi belváros a nácik történelmi legitimitását, az új felvonulási központ pedig a progresszív jövő modern képét kapcsolta össze egy egységes szimbolikába. A nácik gondosan ügyeltek arra, hogy ez az üzenet eljusson a fiatalokhoz. Gottlieb Schwemmer és Werner Dittschlag fiataloknak szánt történelemi ismeretterjesztő könyvei Nürnberg 19. századi kapitalista hanyatlását a náci időszakban bekövetkező kivirágzásával szembesítette. A kapcsolatnak számos képszerűsített változata is volt, amely ezt a szimbolikus kapcsolatot ikonografikussá változtatta. Azonban nemcsak szemiotikai, hanem performatív kapcsolat is kialakult. A különböző pártszervezetek drámai felvonulási útvonalai ugyanis összekötötték az Adolf-Hitler-Platzot a külső gyülekezési hellyel, amelyek a középkori Német-római Császárság és Hitler Harmadik Birodalmának gyakorlati összekapcsolását fejezték ki. Míg Berlint Germánia fővárosává tételével a gigászi építkezések, Rothenburgt pedig a középkori történelmi prezerváció által kialakított arculat uralta, addig ez a kettős szemantikai retorika, amely a totális ideológia narratíváját kifejezhette, építészetileg egyedül Nürnbergben bontakozott ki (Hagen – Ostergren 2006: 171–174).
Összegzés
Érdekes a különböző térbeli performativitás módjából adódó különbségek kérdése. A nürnbergi dísszemlék rendkívüli hatásosságát Hagen és Ostergren abban határozza meg (a rendkívüli tömegek jelenlétén túl), hogy egy félelemérzetet kialakító „büntető” (punitive), és egy csodálatot ébresztő „ünneplő” (celebratory) pszichológiai stratégiát egyszerre tudták hatékonyan alkalmazni. Egy másik jellegzetesség, hogy a római II. Viktor Emánuel emlékművel (Atkinson – Cosgrove 1998), valamint a párizsi Sacré Coeur bazilikával (Harvey 1979) szemben, a nürnbergi felvonulási tér kevésbé az előbbiekre jellemző, a közönség/előadó illetve megfigyelő/résztvevő kettősségen alapuló színpadi bemutatáson alapultak, hanem inkább ezen kettősség feloldását valósították meg. A résztvevők együvé váltak magával a „színpaddal”, hiszen a térbeli funkciók sajátosságaként (amilyen például a szimbolikus felületekkel lezárt négyzetes tér) a felvonulás aktív résztvevőiként, a „színdarab” részeként szerepeltek a gyűléseken, és ez szerintem Rothenburg kevésbé gigantikus rendezvényeire is általában igaz volt.
Az egyik legérdekesebb kérdés a modern/anti-modern (pre-modern) problematika, hiszen Rothenburg esete is jól mutatja, hogy az „utópikus” náci környezetben hogyan keveredett össze modern és nem-modern elemek dichotómiája a gyakorlati megvalósulás érdekében. Így például a helyi gyökerek, a történelmi megőrzés, szemben a sajátosan náci fogyasztói kultúra és a tömeges turizmus kibontakozásával jó példa erre a különbségre (Hagen 2004). Holott a kettősség tökéletes szimbolikus kifejeződése a nürnbergi helyszín volt, mégis maga a rothenburgi pre-modern „utópia”, amely tulajdonképpen egy archaikus társadalom létrehozatalát irányozta elő, ironikusan a legmodernebb eszközökkel és aspirációkkal volt csak képes működésbe lépni. A modernség alapvető jegyeinek megfelelően, a nácizmus is egy normatív „magas kultúrát”, nemzeti tömegkultúrát hozott létre, ugyanakkor ezt – legalábbis az elit – mégis egyfajta vallásként fogadták el, amelynek művelése rituális gyakorlatokon keresztül történhetett[6]. Ahogyan ezt Otto Dietrich pártfunkcionárius 1935-ben megtartott beszédében, a nürnbergi gyűléseken fogalmazta meg:
„A Párt Gyülekezeti Területének ez a szent helyszíne, egyedi építészeti felfogásával és térhasználati módjával, lesz a nemzeti szocialista életmód és a nemzeti szocialista kultúra legkiemelkedőbb szimbóluma, amelyben a német nemzeti szocializmus egyedi stílusa legnagyobb kifejezőerejét fogja megtalálni.” (Karow 1997: 51 in Hagen – Ostergren 2006: 166)
Hagen Rothenburggal foglalkozó cikkében (2004) saját gondolatait azzal zárja – amellyel mélyen egyetértek –, hogy Jeffery Herf (1984) „reakciós modernizmus” kifejezése talán a legmegfelelőbb a dichotomikus zavar megragadására, holott ez a „reakció” önmagában a modernség eszméjéből fakadt[7]. Ráadásul – ahogyan erre Hagen is kitér (2004) – egy modernista gyakorlati kontextusban bontakozott ki, amelynek anti-modernista eszméi leginkább csak az identitásformálás propagandista céljait testesítették meg, hiszen a politika valós célja az iparosítás és a fegyverkezés, a militarista külpolitika beteljesítése volt (Fahlbusch – Rössler – Siegrist 1989).
Egy nagyon tanulságos mondatot külön idéznék Hagentől, amelyben kiemeli az esztétikai és a morális cél különbségének elfedéséből fakadó fatális tévedés veszélyét:
„Rothenburg nagyon sok tekintetben úgy működött, akár egy színpad, amely a nemzet, kultúra és társadalom náci felfogásait mutatta be és adta elő. (…) Ezek a különböző törekvések Rothenburg megszépítésére a nácik sötét tervét segítették elő, és emiatt jól mutatják azokat a veszélyeket, amelyek abban rejlenek, ha leválasztjuk az esztétikailag kellő helyek iránti kulturálisan adott sóvárgásunkat az ezekkel kiegészülő morális szempontoktól.” (Hagen 2004: 223)
Az esztétikai élmény performatív jellege egy koherens ideológiában egyesülhet, amely a koherens kép totalitása által elfedheti a mögötte rejlő gyakorlati, morális következményeket. Hasonló konklúziók fogalmazódtak meg a szemináriumi órán is Mike Crang (Crang 2010) képeinek értékelésekor, hiszen az indiai hajóroncs-bontó munkások tevékenységét a legtöbb kép „esztétizálta”, így az esztétikai élménnyel popularizálta a látvány mögötti gyakorlat valós tartalmát (ez az esztétikai stratégia jellemzi a National Geographic sok „kulturális diverzitással” foglalkozó képét is). Ezzel az esztétikai élménnyel a néző műélvezővé válik, és az aktus távolságot teremt közte és a szóban forgó tárgyi, netalán hatalmi/gazdasági viszonyok által kialakított valóság között, aminek valójában ő maga is részese, sőt ezáltal bizonyos értelemben reprodukálója is. Önmagában tehát azok az értékek, amelyeket a náci politika materiális és performatív értelemben megvalósított és lehetővé tett, igencsak problematikusan értékelhetők, hiszen az ezeket lehetővé tevő hatalmi viszonyok struktúrálódása miatt morálisan megkérdőjelezhető szituációban bontakoztak ki. Az idealizált testi-lelki gyakorlatok mögött természetesen a háborúra való felkészülés célja lebegett, és így egy anti-modern habitus keveredett ambivalens módon egy alapvetően modern eszközrendszerű, és modern célzatú geopolitikai irányultsággal.
Személy szerint mélyen egyetértek Hagen rothenburgi tanulmányának végső konklúzióival (Hagen 2004: 223), amelyben Rothenburg esetét kivetíti a náci politika németországi megszilárdulásának okaira. Míg a náci Németország a totalitárius állami berendezkedés tipikus példája volt, amelynek elvi alapja a felülről érkező utasítások végrehajtása az alsóbb vezetők és beosztottak által, mégis Rothenburg a tökéletes példája annak, hogy a helyi vezetők saját mozgásterüket kihasználva, saját kezdeményező készségüknek köszönhetően járultak hozzá a rezsim eredeti céljaihoz. Rothenburg „totalitárius térré” való fejlődése tehát sokkal inkább interaktív viszonyok, kapcsolatok és érdekszövetségek sokaságából bontakozott ki, így a náci politika szerintem a meglévő társadalmi környezet hatalmi átstrukturálásával, a megfelelő aktorok közvetett mobilizálásával érte el eredeti céljait, mindez pedig az ideológia performatív sikerének is elkönyvelhető. A náci rezsim hatalmas programjai, beruházásai nem jöhettek volna létre a helyi vezetők ideológiailag motivált csoportja, és a hasonlóan kondicionált közemberek mindennapi tevékenysége nélkül. Ahogyan a bevezetőben igyekeztem rámutatni, ennek a gyakorlatnak a sikeressége, illetve végső soron a náci párt politikai győzelme elképelhetetlen lett volna az ideológia által felhasznált gondolatkör már megelőző, mély és megalapozott németországi tradíciója nélkül (Fahlbusch – Rössler – Siegrist 1989).
Rendkívül érdekes téma szerintem a megvalósított létesítmények további sorsa, pontosabban a mai környezetben betöltött szerepük, hiszen legtöbbször olyan grandiózus formákról van szó, amelyek a jelenlegi tér jelentős részét foglalják el, miközben funkcionálásuk morálisan és emlékezeti szempontból súlyosan terheltek. Az építmények részben eredeti rendeltetéseiknek következtében kirobbantott háború martalékává váltak, így például Rothenburg történelmi központjának legalább 40%-át amerikai bombázók semmisítették meg (Hagen 2004: 222), a koncentrációs táborok nagy részét pedig a front előretörésével a nácik elbontották. Mivel a legtöbb új propaganda célú épület nagy méretű volt és kőből készült el, lebontásuk nehéz feladat lenne. Habár némely épületkomplexum, így például a náci turizmus és strandfürdőzés központja, Prora egy vállalkozó kezébe került, az efféle monstrumok rendeltetése a kapacitás töredékét képező múzeumi funkción túl jellemzően továbbra is bizonytalan.
Jegyzetek
[1] Mindezt a korabeli intellektuális élet súlyos sokként élte meg (Bassin 1987, Harvey – Wardenga 2006)
[2] A Länderkunde és a Landschaftskunde közötti különbség alapvetően a Hettner és Schlüter közötti retorikai viszályból született, miközben a két kifejezés jelentése lényegében nem különbözött egymástól, szinonimaként használták őket (Elkins 1989).
[3] Mindezekért szerintem nagyon problematikus Probáld bemutatása, amelyben normatív értékelést tesz Hettner bírálatáról Spethmann javára, sőt: Spethmann „dinamikus regionális földrajza” (Dynamische Länderkunde) maga válik a jelenlegi regionális földrajz mintaképévé! Probáld kritikája tehát eredetileg Spethmann kritikai álláspontját követi, de tulajdonképpen nem teszi világossá, mik a kritika tényleges szemléletbeli problémái. Mindössze ennyit ír: „A tradicionális leíró földrajz meghaladására Spethmann, H. (1927) tette az első kísérletet, amikor a sematikus tárgyalásmóddal való szakítást, a tájra jellemző sajátos vonások, karakterisztikus problémák középpontba állítását sürgette, és az idő dimenziójával is számot vetve egy új, dinamikus regionális földrajz mellett tört lándzsát. Spethmann gondolatai alig keltettek visszhangot, Hettner, A. (1929) részéről pedig merev elutasításban részesültek közel fél évszázadnak kellett eltelnie, míg a régóta esedékes áttörés végre bekövetkezett.” (Probáld 1995)
[4] Mindezekről az összetett, és nehezen rekonstruálható folyamatokról a legátfogóbb, egyben legtömörebb összefoglalót Fahlbusch, Rössler és Siegrist tanulmánya adja (1989).
[5] Ugyanennek a szervezetnek az egyik legfőbb sikere volt Prora jelentéktelen halászfalujának kora legnagyobb üdülőközpontjává való átalakítása. A cél a KdF szempontjából elsősorban a munkásosztály meggyőzése volt, és a turisztikai program szervesen illeszkedett a náci szociális ellátásban való egyéb politikáihoz, hiszen a KdF olcsó viszonylag nyaralási lehetőségeket biztosított (Hagen 2004).
[6] Ezért különösen érdekes a náci párt és a kereszténység ellentmondásos kapcsolata (Steigmann-Gall 2007).
[7] Hasonló problematikát határolnak körül a modernségre épülő kritikai irányzatok, nevesen a posztmodern is.
