Tegnap végre begyűjtöttem egy adag alapirodalmat, hogy összerakjam a magyar területfejlesztési narratívákat. Kóródi József és Kőszegfalvi György 1971-es kiadású, a Városfejlesztés Magyarországon című kötetüket olvasom. Még nem tudom, de valószínűleg az 1971-ben elfogadott Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepcióval párhuzamosan, arra időzítve készült el.

Engem olyan szempontból érdekel, hogy hogyan intézményesült a szocialista területi tervezés Magyarországon, illetve mi volt ennek a nemzetközi kontextusa: hogyan igyekeztek a szakértői csoportok nemzetközi (nyugati) tudáson alapuló terveket és tervezési elméleteket kidolgozni az államszocialista rezsim alatt. Ebből a szempontból különösen érdekes, hogy azt írják:

“Az ötvenes évek második felében a népgazdasági tervező szervek és az építésügy legfelsőbb szintű képviselete részéről egyszerre fogalmazódott meg az ország településstruktúrájának módszeres, szervezett vizsgálatának és elemzésének az igénye. … E hosszú lejáratú munka eredményeként 1963-ra készült el az ország első, átfogó jellegű településhálózat-fejlesztési koncepciója. … Elvi jelentősége, hogy nemzetközi szinten is először vizsgálták és elemezték egy ország teljes településhálózat-fejlesztési problematikáját.” (87)

Később kiemelik, hogy ennek nyomán az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium irányításával 1970-re készült el az új településhálózat-fejlesztési koncepció (1971-es OTK). Szóval érdekes, hogy arra hivatkoznak, ők voltak az első tervezési szakértők, akik nemzetközi szinten is először vizsgálták a településhálózatot “teljességében”. Azért érdekes, mert egyrészt ez így nyilvánvalóan erős túlzás, hiszen már maga Christaller is vizsgálta ezt egy egész országra vonatkozóan, tehát lehetséges, hogy a lengyelországi náci tervekről nem tudtak (1941-45), ahogyan az izraeli állam létrehozásában fontos szerepet alakító Sharon-tervről sem (1948-53). Másrészt viszont nyilvánvalóan érezhető belőle a szakmai verseny, hogy ők ezt nemzetközi eredménynek kívánják elismertetni, ami azért is érdekes, hiszen:

1. tapasztalataim szerint a nyugaton továbbfejlesztett elméletek szakirodalmát nem szerették hivatalosan lehivatkozni;
2. a szocialista blokk viszonylag kis államaiban volt lehetőség a felülről, központilag végrehajtott, országos szintű tervek létrehozásához (szemben az USA-val, vagy a Szovjetunióval); ugyanakkor ezen államok közül a Magyarországban kibontakozó, piacosítás irányába is mutató reformfolyamatok lehetővé tették végül a közgazdasági és területfejlesztési szakértelem alkalmazottságát, ami már a poszt-sztálini időszak elején megkezdődött (hasonlóan a nagyobb területű Lengyelországhoz);
3. mintha a második világháború előtti, nagyszabású közigazgatási reformokat nem vették volna figyelembe (pl. Magyary Zoltán “racionális” tervei), ami egybevág azzal, hogy a szocialista területi tervezés egyrészt nem tartotta legitimnek erre hivatkozni, másrészt az új szakértői lobbi a saját (Christaller elméletén alapuló) eszköztárát tartotta elég “racionálisnak”, azt kívánta legitimálni az urbanista és közgazdász lobbi, a korábbi, jogászok által uralt szakértői lobbi helyett.

Mindez nagyon jól mutatja tehát azt a két problematikát, amit a dissertációmban is tárgyalni fogok:

1. A Christaller-féle elmélet(ek) érdekessége a “kapitalista” és “szocialista” országok közötti különbségek átjárhatósága a “racionális” tervezés mentén. Mindkét oldalon a “racionális egyensúly” kialakítása volt a cél, függetlenül attól, hogy milyen politikai gazdasági berendezkedésről volt szó. Ez azért is érdekes, mert az elmélet(ek) alapvetően piaci viszonyok alapján lettek kialakítva, miközben egy központi erős állam végrehajtó hatalmát feltételezték, tehát mindkét kontextusban “le kellett fordítani”. Míg a “nyugati” szakértők a központi szervezetek hiányára panaszkodtak, addig a (félperifériás) államszocialista rezsimek alatt dolgozó szakértők az erőforrások és a tudás hiányára. Mindketten a politika részrehajlásait kritizálták, csak az egyik oldalon ez inkább a piaci monopóliumokat, a másik oldalon a párthatalmat jelentette.
2. A Christaller-féle elmélet(ek) többféle szakértői hálózatban keringtek, amelyek egymástól gyakran teljesen elkülönültek, ugyanakkor bizonyos időkben és helyzetekben (ami az akadémiai-szakmai erőforrásoktól és a szakmai hálózatok fejlettségétől is függött) ezek erősen konvergáltak egymáshoz. Ennek oka, hogy mindenki a már meglévő alkalmazási példák alapján, és a nemzetközi szakmát erősítendő akarta saját területfejlesztési törekvéseit javítani és legitimálni, tehát volt egy nemzetközi, szakmai érdekszövetség is, amely átjárhatóvá tette a politikai határokat, és ez különösen az 1960-as évek globális fellendülésével kínált jó lehetőségeket, a szakmai hálózatok ekkor futnak fel.