Félperifériás gyarmatiság: Magyar rasszpozíciók a globális kolonializmusban

Jelenet a „Django elszabadul” (2012) filmből – Stephen (bal), a fekete rabszolgákat felügyelő fekete komprádor kedélyesen társalog rabszolgatartó fehér ültetvényes gazdájával, Calvin Candie-vel (jobb)

Az előadás egy kutatási programot vázol fel, amely a gyarmatisághoz való magyar(országi) félperifériás viszonyt globális történeti keretben, illetve politikai gazdasági, világrendszer-elemzési és poszt/dekoloniális megközelítésben vizsgálja. Az uralkodó olvasat szerint nekünk magyaroknak sosem voltak gyarmataink, viszont a történelemben gyarmatosítottak minket, ezért nekünk nincs erkölcsi felelősségünk elszámolni a gyarmatosításért. Mivel az apológia szerint Magyarország történelmileg nem részesedett a kapitalista gyarmati felhalmozás előnyeiből, ezért a „fehér bűntudat” kizárólag az imperialista-kolonialista „nyugatot” terheli. Ugyanakkor Magyarország globális kolonializmusba való beágyazottságának elhallgatása lehetővé tette a gyarmati viktimizáció kelet-európai kisajátítását és a rasszizáló identitáspolitikai-morális versenyt az „Európán” kívüli posztgyarmati világgal. Ez a gyarmatisághoz való ellentmondásos viszonyulás a globális centrum és periféria közötti strukturális és identitásbeli pozícióból, a globális kolonializmusba való félperifériás integrációból fakad. A gyarmatosító és gyarmatosított pozíciók közötti félperifériás manőverezés dinamikáját a globális kolonializmusból való komparatív előnyökből részesedés stratégiái határozták meg: felzárkózó lepaktálás a globális gyarmatosító centrummal vagy felforgató szövetségkeresés a globális gyarmati perifériával; lázadó antikoloniális szolidaritás vagy koloniális kisajátítás és öngyarmatosító komprádorság. Az előadás ennek nyomán a magyar félperifériás rasszpozíciók – „frusztrált fehér”, „turáni”, „indián”, „fehér néger” – történelmi-földrajzi mozgatórugóira kérdez rá, hogy a centrumvezérelt narratíváink dekolonizálásával felforgató módon a „nem fehér” (poszt)gyarmati világ felől nézze a magyar történelmünket.

© Zoltán Ginelli

Ginelli Z. (2020): Félperifériás gyarmatiság: Magyar rasszpozíciók a globális kolonializmusban. Kritikai Földrajz Blog, 2020.07.14. Link: /2020/07/14/felperiferias-gyarmatisag-magyar-rasszpoziciok-a-globalis-kolonializmusban/

Hogyan kommunikálnak a földrajzosok? A magyar geográfia tudománykommunikációja és a posztkoloniális kritika

Magyar Atacama-expedíció. Forrás: origo.hu

Mire gondolunk, amikor valaki azt mondja, „geográfus”? Sokak előtt hegyek és völgyek, folyók és tengerek, állatok és növények tanulmányozása, illetve egzotikus tájakat felfedező expedíciók jelennek meg. De vajon milyen értékeket és ideológiákat közvetít a földrajztudománynak ez a társadalmi képe? Míg az egykori gyarmattartó centrumországok szakirodalmában és tankönyveiben egyaránt elemzik a földrajzi ismeretterjesztés posztkoloniális kritikáját, addig a „gyarmati múlttal nem rendelkező” Magyarországon ez a kritika nem létezik. Ám a magyar földrajzban a természettudományos arculat mellett a koloniális, nacionalista és antikommunista ideológiák máig meghatározóak. Az előadás ennek történeti okait tárja fel, és a hazai földrajz különböző médiumainak – pl. a Magyar Földrajzi Múzeum, a Felfedezők Napja fesztivál, a Földgömb magazin, amatőr földrajzos blogok – „gyarmati tekintetét”, „fehér”, maszkulin és eurocentrikus szemléletét vizsgálja a posztkolonialista kritikai földrajz eszközeivel. E kritika szerint a földrajztudomány reprezentációi hatalmi eszközök, amiket bizonyos szakértők posztkoloniális érdek- és tőkeviszonyok alapján monopolizálnak, ezek ideológiáit privilegizálják: a turizmus tőkelogikáit, a kultúrák esszencializálását, a gazdasági viszonyok leplezését, az expedíciók koloniális szubjektumát, a nem fehér „másik” egzotizálását és ágenciájának elhallgatását. Mit jelenthet a „nem gyarmati múltú” Magyarországon a földrajzi oktatás és -ismeretterjesztés „dekolonizálása”?

Tudománykommunikáció 2.0 konferencia
2020. május 8. – Budapesti Corvinus Egyetem, C épület, X. előadó
1093 Budapest, Közraktár u. 4-6.

https://www.facebook.com/events/1009244616088311

Posztkoloniális Magyarország: A magyar „globális nyitás” és illiberális autoriter fordulat újraértelmezése a félperifériás gyarmatiság szempontjából

ORBÁN Viktor; KUTESA, Sam

Orbán Viktor Bécsben tárgyal az EU-Afrika Fórumon – Forrás: lokal.hu

Kutatási koncepció

Jelen kutatás célja globális történeti, posztkoloniális és világrendszer-elemző megközelítésben újraértelmezni az 1989-as magyarországi neoliberális rendszerváltással szemben megfogalmazódó, 2010 utáni „illiberális” autoriter rezsimváltást, elsősorban Magyarország és a globális posztgyarmati periféria kulturális, politikai és gazdasági viszonyainak vizsgálatán keresztül. A jelenlegi magyar politikai rendszer értelmezésében különböző politikai hívószavak (pl. „kereszténydemokrácia”, „illiberális állam”) mellett a „nyugati demokrácia” értékelvei alapján tipizáló (pl. „félautoriter”, „hibrid rezsim”) politikaelméleti és institucionalista, vagy szintén nyugati episztemológián alapuló politikai gazdaságtani megközelítések érvényesültek (pl. „munkaalapú állam”, „neoliberális államközpontú rezsim”), de ritkán helyezték el globális történeti és komparatív keretben, rasszpolitikai aspektusait alig, gyarmati diskurzusát pedig egyáltalán nem kutatták. A rendszerváltó „posztszocialista amnézia” elfedte a félperiféria-periféria kapcsolatokat, míg a 2010 utáni „globális nyitás” ezeket új kontextusban éleszti újra, de a hazai eurocentrikus kelet–nyugat diszkurzív rögzítettség elfedi a globális külpolitikai manőverezés félperifériás mozgatórugóit és politikai diskurzusainak funkcióit.

A kutatás alapkoncepciója, hogy a magyar félperifériás világgazdasági integrációra a dependens strukturális kényszerek (pl. hitelfüggőség, egyenlőtlen csere, technológiafinanszírozási kényszer) közötti fejlődés relatív útfüggősége jellemző a globális kapitalista munkamegosztás hierarchikus rendszerében. E strukturális viszony következményeként Magyarország „közbeeső” pozícióban manőverezve igyekezett komparatív előnyöket szerezni a(z egykori) gyarmattartó centrum és a (poszt)gyarmati periféria között. Ebből adódóan ellentmondásos viszony feszült a centrumhoz való öngyarmatosító felzárkózás (globális civilizációs/faji felsőbbrendűséghez tartozás) és a centrummal szembeni perifériaközi gyarmati szolidaritás vagy ellenállás dinamikái között („mi is gyarmatok voltunk”). A történelmileg egyszerre gyarmatosító (centrum) és gyarmatosított (periféria) pozíciókat megtestesítő Magyarország számára a (poszt)gyarmati globális periféria a nyugati dependencia enyhítését szolgáló potenciális külpolitikai szövetségesként, külgazdasági erőforrásként vagy kompenzációs hegemóniatérként jelent meg. Ez a kettősségen alapuló félperifériás gyarmati ellentmondás figyelhető meg az Osztrák–Magyar Monarchiában, a magyar balkanizmusban, a poszt-trianoni „keleti nyitásban” (turanizmus mint kulturális imperializmus), az afro-ázsiai dekolonizáció alatti anti-imperialista útkeresésben és a mai „keleti” vagy „déli nyitásban” is.

silkAz Új Selyemút és az Egy Öv Egy Út projekt – Forrás: hirado.hu

D_MTI201809030031-1140x760

Orbán Viktor miniszterelnök részvétele a Türk Tanácsban Csolpon-Atában (2018) – Forrás: merce.hu

A rendszerváltás után a szocialista „Második világ” egykori részeként Magyarország elvesztette globális ideológiai kiváltságait, afro-ázsiai külkapcsolatainak jelentős része felszámolódott, egyszerre „harmadikvilágosodott” és „visszatért Európába”. Azonban a 2008-as válság egyértelművé tette a rendszerváltozás ígéreteként megjelenő neoliberális felzárkózási illúzió ellentmondásait és kudarcait, amelynek hátterében az Európai Unió belső perifériájának függőségi viszonyai (német tőke) és az euroatlanti globális hegemónia strukturális válsága is állt. Ebben a kontextusban a 2010 utáni kormánypolitikai diskurzus erre a globális kapitalizmusban elfoglalt félperifériás strukturális pozícióra adott reintegrációs reakció, amely helyi történelmi hivatkozásokra épít. Egyrészt antikommunista revansizmusban megfogalmazott nacionalista viktimizációval gyarmati viszonyként tematizálja a nyugati (neo)liberalizmus kritikáját („Brüsszel az új Moszkva”); másfelől az imperialista múlt pozitív felértékelése, a „civilizációk harcának” diskurzusa, és az eurocentrikus, fehér, keresztény identitáspolitika affirmálja a centrumhoz tartozást a perifériával szemben („Közép-Európa”, „klasszikus Európa”); harmadrészt félperifériás „köztes” geopolitikai pozícióját félázsiai különutassággal és Eurázsiához tartozással erősítette meg (orosz befolyás, kínai Új Selyemút, török kapcsolatok).

maxresdefault

“Állítsuk meg Brüsszelt”, Nemzeti Konzultáció, 2017.
Migrants stand in front of a barrier at the border with Hungary near the village of HorgosA röszkei határzár – Forrás: JogÁsz

Ugyanakkor a kelet-európai országokban tapasztalható új gyarmati diskurzus kisajátította a gyarmatiságot és kizárta a globális gyarmattörténelmi összehasonlíthatóságot – holott egyébként a posztszocialista rendszerváltással az afro-ázsiai dekolonizációhoz hasonló politikai kihívások jelentkeztek (viktimizáció, nacionalizmus, nativizmus). A demarkáció egyik oka, hogy Kelet-Európa az afro-ázsiai posztgyarmati térség riválisává vált a globális szinten válságot átélő Európai Unióban; ez a centrumországokbeli „posztkoloniális” kiváltságokért, politikai elismerésekért és jóléti víziókért folytatott verseny különösen élesen tetten érhető a migrációs diskurzusban és a (Magyarországon újszerű) iszlámellenes politikában és szelektív xenofóbiában. Mindeközben az „illiberális kereszténydemokrácia” funkciója nemcsak Európai Uniós léptékű politikai stratégia, hanem egy új globális szövetségi, kereskedelmi és beruházási hálózat létrehozása is, főleg a keresztény szubszaharai afrikai és a közel-keleti térségben. A kutatás ezeket a folyamatokat elemzi történeti adatok és a jelenlegi külpolitikai terjeszkedés („déli” és „keleti nyitás”), valamint a 2010 utáni kormánypolitika által szubvencionált és propagált geopolitikai és gyarmati diskurzuson keresztül.

download-7-1024x576Nigériai püspökkel tárgyalt Orbán – Forrás: 24.hu

© Copyright – Szerzői jogok által védett tartalom!

Hivatkozási forma:

Ginelli, Z. (2019): Posztkoloniális Magyarország: A magyar „globális nyitás” és illiberális autoriter fordulat újraértelmezése a félperifériás gyarmatiság szempontjából. Kritikai Földrajzok blog, augusztus 11. Link: /2019/08/11/posztkolonialis-magyarorszag-a-magyar-globalis-nyitas-es-illiberalis-autoriter-fordulat-ujraertelmezese-a-felperiferias-gyarmatisag-szempontjabol

Posztkoloniális Magyarország a rendszerváltás után

66507274_2257845017585375_3875057753743425536_n.jpg

Hétfőn, július 8-án a Politikatörténeti Alapítvány és Intézet nyári egyetemén tartottam egy kb. 25 perces előadást “A közép-kelet-európai rendszerváltások politikai gazdaságtani elemzése” panelben, “A magyar rendszerváltás a globális nyugat, kelet és dél történelmi viszonyában” című workshop keretében. Az én előadásom arról szólt, hogy az 1989-es rendszerváltást, annak következményeit és emlékezetét miért érdemes posztkoloniális szemszögből vizsgálnunk. A fő állításom az volt, hogy a magyarországi gyarmati diskurzus és történelmi gyarmati tapasztalatok megértését a világrendszer-elemzési és posztkoloniális megközelítést összekapcsoló “félperifériás posztkolonialitás” fogalmán keresztül érthetjük meg. Ez a fogalom segít feltárni a globális centrum és periféria közötti, olykor egymásnak látszólag ellentmondó, de funkcionálisan mégis jellegzetesen félperifériás struktúrákat alkotó pozicionálási stratégiákat Magyarországon.

Az előadásomban arról beszéltem, hogy a rendszerváltással miért és hogyan alakult ki “posztszocialista amnézia” a kelet-európai félperiféria és globális periféria közötti kapcsolatok elfedésével, és mik a kihívásai és politikai tétjei ebből a szempontból annak, ahogyan az Orbán-rezsim mozgósítja a magyar “gyarmati” történelmi tapasztalatokat a rendszerváltás “liberális” szakaszával szemben, méghozzá egy igen összetett “gyarmat diskurzusban”, a nacionalista viktimizáció és a “dekolonizáció” üzenetei mentén, egy “új rendszerváltás” politikai legitimációjának megalapozása érdekében. Márpedig a rendszerváltás utáni neoliberális és EU-párti átállás kritikai megközelítésben nemcsak egy gyarmati viszonyként értelmezhető, aminek hazai kritikája a liberális elit euró/nyugatpárti beállása miatt alig bontakozhatott ki, hanem emögött egy – az ún. konzervatív és liberális pozíciókat egyesítő – máig folytonos “fehér forradalom” is zajlott már az 1980-as évektől a posztkoloniális periféria lecsatolásával és a korábbi “rassztapasztalatok” elfeledtetésével (vö. mai migrációs diskurzus). A gyarmati diskurzussal egyébként a kormány “kulturkampfja” a nyugati posztkoloniális és dekoloniális kritikák üzeneteit sajátítja ki, kihasználva, hogy ezek itthon korábban nem kerültek politikai megvitatásra és mozgósításra a térségben, és úgy mozgósítja a nyugattal szembeni félperifériás gyarmati diskurzus bevett “imperialistaellenes” kritikáját (vö. szocialista időszak), hogy a gyarmatiságot kisajátítja a kelet-európai térség számára, egyúttal leválasztja magát a globális gyarmattörténelemtől, amit teljesen el is hallgattat. Ehhez képest a rendszerváltás gazdasági ígéreteinek kudarcából beérett “gyarmatozó” nacionalista revansizmus megértéséhez sokat tanulhatnánk abból, ha ezt az 1960-as évek eleji afro-ázsiai dekolonizáció nacionalizmusaival vetjük össze, figyelembe véve az államközpontosítási stratégiák hasonlóságait is. Az előadásomban arról is beszéltem, hogy a hazai “migrációs diskurzust” abban a kontextusban is kell értelmeznünk, hogy az EU-ban jelenleg verseny zajlik a korábbi “európai/nyugati posztgyarmati periféria” és a kelet-európai térség között a nyugati erőforrások és mobilitási lehetőségek fölött. Illetve arról is szó esett, hogy a keresztény identitás mozgósításának nemcsak lokális funkciója van az EU-n belüli pozicionálás szempontjából, hanem a Fidesz ezt a “globális nyitás” politikája révén egy újfajta diplomáciai és beruházási-üzleti szövetségi hálózat kialakítására is felhasználja pl. az adományozási rendszeren keresztül, mindkettő esetében reagálva arra a kényszerre/lehetőségre, hogy a világ keresztény lakosságának túlnyomó része már nem Európában van.

Mindezek talán olyan kérdések, amelyekkel a jelenlegi hazai politikai és értelmiségi elit egyáltalán nem vagy csak néhány kivételes kutató foglalkozik, de jellemzően nem válnak a politikai diskurzus részévé.

A “race” magyar fordítása: faj vagy rassz?

Az utóbbi időszakban egy Homi Bhabha szöveget fordítottam egy magyar kulturális térelméletekkel foglalkozó tanulmánykötetbe. Ez a szöveg az eredetileg 1994-ben megjelent The Location of Culture című kötetének bevezetője, amely a kötettel és a szerzővel együtt a társadalom- és bölcsésztudományok területén “klasszikusnak” számít. A fordítás során sokféle kihívással szembesültem, de ezek közül az egyik legérdekesebb és legalapvetőbb probléma a “race” fordítása volt. A szövegbe egy hosszú lábjegyzetet is írtam erről. Mivel úgy gondolom, ez egy nagyon is visszatérő probléma, és megfelelő alkalom arra, hogy a hazai viszonylatban nézzük a posztkoloniális kutatási irányzat kibontakozásának fő problémáit, ezért itt is közlöm a lábjegyzetet (némileg tagoltabban). Várom a hasonló problémával küszködő kutatók válaszait, javaslatait!

A szövegben előforduló angol race kifejezés magyarra fordítása magyarázatra szorul. Az angol (illetve francia) race az eltérő (társadalom)történelmi kontextusok miatt pontosan nem feleltethető meg magyar változatainak: rassz és faj.

Szigorúan biológiai értelemben mindkettő a taxonómiai rendszer (hierarchia) adott csoportszintjeit jelöli: az angol species megfelelője a faj, míg a race vagy rassz az alacsonyabb rendű alfajt, fajtát jelenti, amit – sokkal bizonytalanabbul és önkényesebben – inkább a földrajzi eloszlás és a testi jegyek alapján definiálnak. Az emberi rasszokat tudományosan a 19. századi fizikai antropológia kategorizálta és rendszerezte elsősorban ún. morfológiai jegyek, a külső testi megjelenés és részben örökléstani vizsgálatok alapján. Azonban ezek a rasszkategóriák mára tudományosan meghaladottá váltak önkényességük, esszencializálásuk, az esztétikai és vallási eszmék kanonizáló hatása, az implicit eurocentrikus és hatalmi hierarchiát kifejező tartalmaik miatt, illetve a modern génprofilokkal csak nehezen összeegyeztethetőek.

Az angol race a 19. század közepétől a darwinizmus származástani-evolúciós irányzatai mentén kulturális, civilizációs, geopolitikai és földrajzi jelentésekkel felruházottan terjedt el; hasonló jelentésű a magyar faj fogalma, ezzel szemben a rassz mindvégig megtartotta szűkebb biológiai értelmét. Míg a globális gyarmatosításban vezető szerepet játszó imperialista briteknél a race sokkal szorosabban kötődött a fajelméleti hierarchiák ideológiáihoz, addig a magyar diskurzusban a faj vagy népfaj ehhez képest a faji hierarchia jelenléte mellett inkább a nemzet(iség), a néplélek és a nemzeti kultúra és táj fogalmaival párosult, és jobban kapcsolódott regionális léptékű etnikai identitásokhoz, mint az inkább globális léptékű brit jelentés vagy kifejezés.

A nemzetközi szakirodalomban a race állandó társadalomkritikai jelentésmódosulásokon esett át (különösen az afro-ázsiai dekolonizáció és a posztkoloniális kritika hatására), de az eltérő társadalomtörténetű magyar kontextusban ilyen kritikai újraértelmezési fordulat nem igazán következett be, így 1945 óta a faj régiesen hat (anakronisztikus) és a fajelméletek átkát viseli magán. Ezért alakult ki az az ellentmondás, hogy habár a race történelmileg hűbb megfelelője a gazdagabb jelentéstaralmú faj lenne, mégis negatív konnotációi miatt mellőzik és csak szűk biológiai jelentését ismerik el, a race-t pedig egyszerűen rassznak fordítják (mindkettő helyes), holott ez utóbbinak a sokkal szűkebb biológiai jelentése nem adja vissza az angol kifejezés jelentéstartalmait – mindeközben a rassz és faj fogalmainak történelmi és földrajzi egyeztetése megvitatlan maradt.

Ez viszont többféle ellentmondást is teremt: a rasszizmus bevett kifejezés, miközben a fajelmélet vagy fajgyűlölet szintén (ebben az alakban fennmaradt a faj régi jelentése, sőt a rasszelmélethez képest elterjedtebb), holott a tisztán biológiai felfogásban egyetlen emberi faj létezik. A faj és faji származás vagy identitás kifejezések használata tehát nem jelenti a különböző emberi fajok létezését meghatározó fajelméletek elfogadását. Forráskritikailag a race kifejezés fajra fordítása tehát történelmi kontextuális okokból, a rassz pedig tudományos értelemben megalapozott; a szövegben ennek megfelelően mindkettőt használom.