Semiperipheral Postcoloniality: An Eastern and Central European Transnational History of Urban and Regional Development Planning

Képtalálat a következőre: „catference logo”

I submitted a paper for the “CAT-ference 2019: 8th International Urban Geographies of Post-communist States Conference” to be held in Belgrade at the University of Belgrade, Faculty of Geography during September 25–29, 2019. My paper is planned to be part of the panel entitled “The Global East in the global geopolitics of knowledge: Views from between North and South”, organized by Martin Müller (Université de Lausanne, Switzerland) and Elena Trubina (Ural Federal University, Russia).

“We never had colonies” – so goes the commonly held phrase that repetitively delinks Hungary and most of Eastern (and Central) Europe from (post)colonial history. Despite this dismissiveness, the Hungarian government’s political rhetoric of national victimisation excessively exploits colonial discourse based on a reservoir of unprocessed Eastern European colonial experiences, whilst dissecting the region from global colonial history – a history ruled by a hegemonic narrative of East-West or North-South centre-periphery dichotomies, thereby concealing or marginalising the uneasy, unfit and contradictory semiperipheral position and integration of Eastern Europe in global colonialism. This paper explores these issues of exclusive-inclusive epistemic geopolitics and strategic regionalisms in knowledge production by deconstructing inherited hegemonic and self-colonising narratives and by proposing a global historical and world-systemic postcolonial perspective to grasp the dynamics and potential of in-between semiperipheral epistemologies. The paper draws upon a demonstrative set of 20th century historical case studies to overview the various ways we may understand (post)coloniality in the global circulation of urban theory and planning knowledge, and the Eastern European context of the transnational interconnectivity and global circulation of development, urban and regional planning knowledge in post/colonial networks. By looking into these forgotten global interactions in transnational planning history, we may reassess how dependency structures and hegemonic structural shifts reorganised global knowledge networks, how these intertwined with regional development and global urbanism, and how peripheral and semiperipheral contexts were ultimately silenced by the narrative networks of the global centre.

 

© Copyright – Do not cite without author’s permission.

Kirúgtak az MTA kutatóintézetéből egy Facebook-hozzászólás miatt

Tavaly egy meglepően napsütéses őszi napon a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának (BTK) Történettudományi Intézetében (TTI) közölték velem, hogy mégsem kívánnak alkalmazni abban a projektben, aminek a pályázati támogatását az én munkámmal együtt nyerték el. Ez annak ellenére történt így, hogy az általuk aláírt támogatási szerződés egyik feltétele az én alkalmazásom volt, és a projekt már 1 hónapja futott, a szerződésem több mint 1 hónapot késett. Az intézet tehát jogosult volt felvenni támogatási pénzt a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivataltól (összesen 25 millió Ft), ledolgoztatott velem hivatalosan 80 munkaórát, informálisan pedig legalább további 100 munkaórát, és ezután hivatalos indoklás nélkül megvált tőlem és minden kommunikációt megszakított velem. Személyesen viszont – kérdésemre – közölték, hogy

az indok egy Facebook-hozzászólásom volt.

Edvard Munch: A sikoly (1893)

A szürreális ügyet súlyosbítja, hogy “jó tanácsnak” álcázott, édeskés szavakkal meg is zsaroltak: nem érdemes jogi útra terelném az ügyet, mert annak kihatása lehet a tudományos előmenetelemre; ha nem maradok csöndben, akkor beszántják az egész projektet. A 3 éves munkaszerződés és az egyéb pályázati juttatások elmaradása miatt perspektivikusan összesen kb. 4 millió Ft juttatástól estem el, és így állandó jövedelem nélkül maradtam, holott más státusz híján hónapokig jogosan erre az állásra vártam (márpedig a várakozás nem kevés anyagi hátralékot termelt ki). Emellett az erkölcsi és szakmai kár is jelentős: a kutatásvezető és a vezetőség megpróbált a témavezetőm és köztem, a korábbi ELTE-s kollégák és köztem, illetve a kutatótársak és köztem konfliktust szítani, valamint a nyilvánosság előtt lejáratni azzal, hogy az egyébként kitűnő szakmai referenciáim és tudományos teljesítményeim ellenére

nem vagyok alkalmas sem szakmailag, sem erkölcsileg egy tudományos  segédmunkatársi állás betöltésére.

Úgy érzem, ennél a pontnál nyomatékosan hangsúlyoznom kell azt is, hogy egy

nettó 73.000 Ft havi bérnek megfelelő félállásról volt szó, azaz 913 Ft kutatói órabérről.

spitzweg.jpg

Carl Spitzweg: A szegény költő (1839)

Ez volt tehát az a díjazás, az a privilégium, az a gazdasági autonómia, az a tudományos kutatói és “középosztályi” méltóság, amit sem a munkám, sem a személyem nem érdemelt meg. Ennek fényében érdekes kérdéseket vet fel, hogy vajon miért érte meg az MTA BTK számára egy ilyen nehezen indokolható, szinte pitiáner és szerintem vállalhatatlan lépés. De a kérdések felvetését az olvasókra bízom – én ugyanis érdemi válaszokat nem kaptam, így csak a tényeket tudom közleni.

Az MTA iránti mély tiszteletemből fakadóan, illetve különösen az elmúlt időszakban az MTA létezését fenyegetés alatt tartó kormányintézkedések és a rendkívül feszült politikai légkör miatt megadtam a lehetőséget az MTA BTK és aztán az MTA elnöksége számára is, hogy időben, diszkréten, belülről járjanak el az ügyemben, a lehető legkevesebb nyilvános visszhangot okozva, a személyes sértettségemet visszafogva, az érintett feleket meghallgatva és a kompromisszumot keresve – de válaszra nem méltattak. Megadtam a TTI munkatársainak is a lehetőséget, hogy az ügy tudatában kifejtsék véleményüket, méghozzá az intézetük érdekeit, értékeit és munkahelyi biztonságát képviselve és szem előtt tartva – de senki nem lépett az ügyben. A projektben dolgozó kutatótársaim többszöri kérésem ellenére sem tettek panaszt vagy indítottak tudományetikai eljárást, de még közös megbeszélést sem tartottak a jelenlétem mellett. Végül a tudományetikai eljárással kapcsolatban kért segítségemre az MTA elnöksége nem válaszolt.

Így sajnos, mivel egyrészt jelentős anyagi sérelem ért, másrészt szerintem törvénytelenség történt és a tudományetikai normákat súlyosan megsértették, harmadrészt pedig semmilyen lépés nem született az érdekemben, ezért – mély szomorúsággal eltelve – kénytelen voltam határozott lépésekről dönteni:

  1. A Helsinki Bizottság képviseletében munkaügyi pert indítottam az MTA BTK ellen.
  2. Kezdeményeztem a tudományetikai eljárás elindítását.
  3. Ezúton a nyilvánossághoz fordulok.

Rendkívül fontosnak tartom kiemelni, hogy nekem semmi kedvem konfliktust szítani, végképp nem az MTA-t vagy valamely kutatóintézetét támadni. Álláspontom szerint a botrányt nem én, hanem az MTA BTK vezetősége és a kutatásvezető okozta az elfogadhatatlan eljárással. Az állandó túlterheltségemből és anyagi gondjaimból fakadóan nekem egyébként sincs sem időm, sem energiám ilyen méltatlan ügyekkel foglalkozni, hiszen már így is elképesztő mértékben gátolták a szakmai munkámat: tanulmányokat nem tudtam határidőre leadni és pályázatoktól estem el az üggyel való foglalkozás révén kieső munkaórák miatt. A nyilvánossághoz elsősorban nem a saját ügyem igazságtalansága miatt fordulok, hanem azért, mert

nem járulok hozzá, hogy a tudományban egy ilyen ügy precedenst teremtsen arra, hogy ezt bármelyik kutatóval meg lehessen tenni.

Én a szakmai teljesítmény alapján értékelt és megbecsült munkában hiszek. Nem fogok szolgalelkűen hallgatni, nem fogom a MTA BTK vezetőségének “jó tanácsait” megfogadni, nem fogom a hierarchiával való erkölcstelen visszaéléseket elfogadni, nem fogok a “felülről leszóltak” hatalmi mechanizmusokhoz asszisztálni, sem pedig a személyi lojalitásokon alapuló hatalmi függést és a pitiáner módszerekkel próbálkozó gazdasági elnyomást legitimálni. Ez az ügy szerintem a törtető spiclik, túlbuzgó öncenzorok és önjelölt erkölcsrendészek lakta Bosch-féle pokol erkölcsi skizofréniával küszködő, groteszk disztópiáját idézi, de semmiképpen sem méltó a MTA szellemiségéhez. Egyenes beszédre, kölcsönös tiszteletre, nyitott párbeszédre és a munka védelmére lenne szükség. Pontosabban: lett volna.

Hieronymus Bosch: Gyönyörök kertje – Pokol (részlet, 1490)

De hogyan is történt mindez?

A szerződés aláírásának megtagadása

Az egyik kutató barátom meghívásából 2018. januárjában csatlakoztam egy pályázat megírásához, amit február 12-i határidőn belül közös munkával be is adtunk Demeter Gábor vezetésével és az MTA BTK TTI mint befogadó intézet nevében a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatalhoz (NKFIH). Az augusztus 8-i döntés alapján vált hivatalossá, hogy a pályázatunk nyert. Ennek megfelelően október 1-jén az MTA BTK Történettudományi Intézetben elindult a “Tudás, tájkép, nemzet és birodalom: A tájkép megismerésének és átalakításának gyakorlatai Magyarországon és a Balkánon 1850–1945” című kutatási projekt a NKFIH-tól elnyert 25.024.000 Forint pályázati támogatás keretében (azonosító szám: FK 128978), amelynek tervezett futamideje 36 hónap, tehát 2021. szeptember 30-ig tart. A kutatócsoport augusztus 24-én megtartott első megbeszélése után, tehát még a projektidőszak előtt elkezdtük a megtervezett munkát (ezt egyébként tudtommal a támogatási szerződés tiltja), közös munkával beadtunk egy konferenciajelentkezést és elkezdtünk a tervezett szöveggyűjteményen dolgozni, november eleji első határidővel. Egyszóval a kutatásvezető megbízott határidős feladatokkal, amiket a projekt kutatójaként, a támogatási szerződésben foglalt feltételeknek megfelelően elkezdtem végezni – tehát mindenféle munkaszerződés nélkül (tudtommal a támogatási szerződés ezt is tiltja), tehát a kutatásvezető és a kutatóintézet maximális bizalmamat élvezte. Egy szeptember 21-én kelt feljegyzésben a támogatási szerződésben vállalt tudományos segédmunkatársi felterjesztésemet a kutatásvezető, a Gazdasági Hivatal és a főigazgató hivatalosan is jóváhagyták, ennek megfelelően pedig október 8-án állományba léptettek, október 26-án pedig tájékoztattak a munkaszerződésem elkészültéről – tehát már jelentős késéssel, a munkaviszony megkezdése után. A késés önmagában elfogadhatatlan, de az egyik oka az volt, hogy a kutatásvezető által felelősséggel vállalt költségvetési terv hibás volt, így a kutatóknak először nem tudták garantálni a támogatási szerződésben ígért nettó bért, tehát a költségvetési terv módosítására volt szükség – többek között ezen kellett nekem is dolgoznom.

A fenti előremenetelhez képest tehát igencsak váratlan fordulatot jelentett, amikor Demeter Gábor kutatásvezető október 29-én e-mailben mégis arról tájékoztatott, hogy

Fodor Pál főigazgató megtagadta a tudományos segédmunkatársi szerződésem aláírását.

A “letelefonálás” hatására a kutatásvezető szintén nem írta alá a szerződésemet, illetve tájékoztatott álláspontjáról, miszerint a főigazgató indoklásával egyetértett. Mivel a válaszlevelemben megfogalmazott kérésem ellenére semmilyen indoklást nem kaptam a döntésről, ezért október 30-án személyesen kértem tájékoztatást. Ekkor a kutatásvezető elém tárta, hogy

az MTA BTK titkárságára beérkezett egy külső “panaszos bejelentés” a személyemet illetően: egy Szathmári Milán nevű Facebook-felhasználó beküldte egyik hozzászólásomat, amelynek tartalmát a vezetőség és a kutatásvezető is kifogásolta.

Én tájékoztattam a kutatásvezetőt arról, hogy sem a hozzászólás stílusa, sem a tartalma nem indokolhat ilyen döntést, ráadásul a hozzászólás korlátozott nyilvánossági köre sem teszi lehetővé, hogy az MTA BTK mint munkáltató ezt a hozzászólást (fel)használja, továbbá – legjobb tudomásom szerint – az MTA BTK-n belül sincsen olyan érvényes, rám vonatkozó etikai szabályozás, amit megsértettem volna. A kutatásvezető ezeket az állításaimat nem tudta megcáfolni, ennek ellenére saját álláspontját nem változtatta meg, és az MTA BTK jogi előadójához és a főigazgatóhoz irányított. Azonban a jogi előadó is csak a vezetőség meglévő álláspontját ismételte meg, miszerint a döntés végleges, indoklást nem kötelesek adni, a döntés felülbírálására pedig nincs mód. A főigazgató éppen bent tartózkodott, ezért személyesen kértem tőle időpontot, de nem szándékozott velem foglalkozni. A vezetőségtől és a kutatásvezetőtől is kértem, hogy a személyiségi jogaimra való tekintettel, hiszen nem járultam hozzá a védett tartalom megosztásához, mihamarabb küldjék el nekem a bejelentés tartalmát. Ezt azóta sem tették meg.

De mi is volt a Facebook-hozzászólásban?

A közalkalmazotti jogviszonyommal állítólag összeegyeztethetetlen Facebook-hozzászólásomat egy barátom korlátozott nyilvánosságú, csak ismerősök előtt megosztott bejegyzése alatti vitához írtam (lásd jelölve). Egy általam személyesen nem ismert illetővel, Szathmári Milánnal folytattam vitát, aki az utolsó hozzászólásában

leírta, hogy a vele szemben kritikus hozzászólásomat sérelmezve bejelentést tett az MTA BTK-nál, remélve, hogy ennek rám nézve szankcionálható következményei lesznek.

Emellett azt is leírta, hogy felkeres az otthonomban, és kaptam tőle egy sms-t is (!), amiben megerősítette ezt a szándékát. Mivel hivatalos és nyilvános bírósági tárgyalást kezdeményeztem, ahol egyrészt ez a kommentfolyam bizonyítékként szerepel, másrészt Szathmári Milán hivatalos állami szervnek küldte el (!), harmadrészt az MTA BTK mint köztestületi szerv felhasználta velem mint – jogi álláspontom szerint – közalkalmazotti munkaviszonyban lévő munkatárssal szemben, végül pedig a poszt tulajdonosa hozzájárult az anonimizált megosztáshoz, ezért lássuk, miről is szólt az ominózus hozzászólás!

Legnagyobb bánatomra csak Demeter Gábor kutatásvezetővel volt szerencsém rögtönzött elemzést lefolytatni a 21. századi magyar nyelvünk korpuszának méltó közkincseként elismert “felbasz” tranzitív ige és “faszság” főnévképzős névszó pontos terminológiai definícióiról és etimológiái hátteréről; a tőszavaknak a kortárs nyelvünk mellett a klasszikus nemzeti műveltségünkben is betöltött, már-már kötőszöveti jelentőségű szerepéről; a rész és az egész, a szöveg és a kontextus, illetve a forma és a tartalom közötti hermeneutikai dialektikáról (amelyben én egyébként Hans-Georg Gadamer álláspontját képviseltem), a freudi fallikus szakasz zsigeri jelenlétéről az ember pszichéjében; a kifejezések web 2.0 világában kialakult gazdag szövegformációiról és genealógiai térképéről; illetve a hegemón logocentrikus gondolkodásunkat és értelmiségi pozícióinkat provokatívan kibillentő dekonstrukciós erejéről és performatív osztálypolitikai funkcióiról, amely aspektusokról Jacques Derrida is ékes franciasággal írt. Mindezek ugyanis önmagukban is érdemes kutatási területek lennének, de nagy bánatomra Fodor Pál főigazgató úrral ez a kreatív, már-már revelatív és igen tanulságos intellektuális eszmecsere sajnos elmaradt. Pedig a lovagkeresztes bayerzsoltizmus posztmodern ingerküszöbű világában talán már nem lenne annyira zavarba ejtő befogadni, hogy 1903. augusztus 11-én Réthy László  (1851–1914) etnográfus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja a tekintélyeket próbára tevő, őt méltatlan helyzetbe hozó körülményekre reagálva írta meg a Tekintetes kultúrmérnöki hivatalnak, hogy “basszák meg az urak a sarkantyújukat, mert 35 Reaumur hőségben ilyen szarságokkal nem foglalkozhatunk.” Így 100 év távlatában én valahol most szimpatizálni tudok az öreg Réthyvel, ami a tekintetes kultúrmérnöki hivatal urainak sarkantyúját illeti.

Szerintem az értelmiségi hivatástudatnak nem az a lényege, hogy a privilegizált pozíciókat stratégiai konformizmussal védő “jómodor” osztálydistinkcióinak rituális szajkózásával termelje újra önmagát, hanem egészen más ügyeknek, kötelességeknek és felelősségeknek tartozik. Talán erre valaki önmagától is ráérez, és nem kell feltétlenül mondjuk Max Webert vagy Pierre Bourdieu-t olvasnia hozzá. Talán az ilyen embereknek már nem kellene külön hangsúlyoznom, hogy a tudományosan megalapozott szakmunka becsmérlése (a laposföldesektől az ufókutatókon át a szociológiaellenes üzletemberekig és társadalomtudomány-ellenes politikusokig terjedő intervallumban) és pláne a lakásszegénységben élő hajléktalan emberek en bloc stigmatizálása ellen minden, magát társadalomtudományilag képzett értelmiségi hivatástudatából fakadó kötelessége lenne a lehető legnagyobb erőbedobással küzdeni, ahogyan ezt a hajléktalanságot társadalmi és strukturális problémaként leleplező MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont kutatóinak nyilatkozata is jól példázza. Ennek fényében talán nem teljesen meglepő indulatokat vált ki belőlem, ha egy önjelölt szakzseni “PhD candidate” térítőmunkája során a faji ideológiák esszencializmusához hasonlítható modalitásokból és a MLM-es üzleti propaganda motivációs mémeinek individualizáló neoliberalizmusából ördögi koktélt keverve ventilál arról, hogy a lakásszegénységben élők helyzete #RichDadPoorDad alapon a “pénzszerzési ösztönök hiányára” és a káros ideológiákkal indoktrinált szociológusokra és szociális munkásokra (!) vezethető vissza. Talán ezt pláne nem a 73.000 Forintos nettó állami bérért félállásban dolgozó MTA-s kutatóknak kellene magyarázni, akik nyilván nem akarnak többet keresni. Én a magam részéről nem vagyok hajlandó az efféle káros és társadalomellenes kijelentéseket a posztigazság világának divatos elvárásai szerint erkölcsileg relativizálni. De a saját elvárásaim szerint az efféle pitiáner kis közösségi vitáknak semmi keresnivalójuk nincs az ember munkahelyén, és főleg nem exponálhatóak a tudományos pozíciók és a szakmai egzisztenciák megítélése szempontjából – kivéve persze az álszent prüdéria és a jómodorra intő, urambátyámozó, basáskodó paternalizmus világában. Mert amúgy ki nem szarja le, nem?

Talán sokkal fontosabb aspektus, hogy – mint olvasható – a hozzászólásaimban én semmilyen intézményes pozíciómra nem hivatkoztam, a fentieket magánemberként fogalmaztam meg egy zárt körű vitában. Ellenben Szathmári Milán szociológus doktorjelölti pozíciójára hivatkozott, amelynek valósságát később a Budapesti Corvinus Egyetem Szociológia Doktori Iskolájának vezetője cáfolta. Azonban az efféle részletektől eltekintve az ügy szempontjából a poszt alatti vita legnagyobb jelentősége szerintem inkább abban áll, hogy

a hajléktalanság kriminalizálásának intézkedéseit bíráltam, tehát kormánykritikát fogalmaztam meg, így álláspontom szerint az MTA BTK vezetőségének döntése engem – közvetve vagy közvetlenül – a politikai szólásszabadságomban korlátozott, sőt szankcionálta, büntette a kormánykritikus véleménynyilvánításomat.

Kérelmezés, zsarolás és kizárás

A fentiek hatására az alábbi lépéseket tettem:

  1. Kezdeményeztem az MTA BTK titkárságán keresztül levélben is főigazgatói meghallgatásomat, egyúttal a főigazgatót – rendkívül tisztelettudóan – írásban is tájékoztattam a körülményekről.
  2. Az MTA BTK vezetősége számára elküldettem néhány szakmai referenciámat a nemzetközi és hazai tudományos intézményekben vezető pozíciókat betöltő kutatóktól, ezzel hivatalosan cáfolva a szakmai teljesítményemet utólag, a felterjesztésem után és a szerződésem aláírása előtt egy nappal kifogásoló kijelentéseket. A referenciáim között szerepelt többek közt: Magyar Nemzeti Levéltár, University College London, University of Exeter, Rutgers University.
  3. Tájékoztatási kérelmet nyújtottam be a munkaviszonyom megszüntetésének tisztázásáról, megszüntetése esetén annak indoklásáról, valamint a munkaviszony megtartása esetében az NKFIH támogatási szerződésben a fogadó intézmény által vállalt munkavégzés biztosításának további feltételeiről. (Ezt a levelet az ügyvédem szövegezte meg.)
  4. Kezdeményeztem az október havi munkabérem kifizetését a támogatási szerződésben feltüntetett bérezés alapján, a munkavégzés bizonyítékainak felmutatásával. (Ezt a levelet az ügyvédem szövegezte meg.)
  5. Kértem a kutatásvezetőt, hogy a helyzetet mihamarabb tisztázza a kutatóprojekt további munkájának zavartalan biztosítása érdekében.
  6. Kértem a kutatótársakat, hogy az ügyben kezdeményezzék a főigazgatói meghallgatásomat akár informálisan, akár formális etikai eljárás kezdeményezésével, hogy tisztázódhasson az ügy és a kutatóprojektet a vállalt felállásban folytatni tudhassuk.

A meghallgatás kérelmezésének indoklás nélküli visszautasításán túl az MTA BTK titkársága egyetlen levelemre sem válaszolt. Hozzáteszem, hogy szívességből eszem ágában sem volt dolgozni, próbaidőről pedig szó sem volt (a közös pályázás ezt eleve felülírja), mindemellett a pályázati összeget az én munkámmal együtt nyertük meg és az elvégzett munkám kifizetését utólag megtagadták.

Végül a tájékoztatási kérelmek hatására (amiket, hangsúlyozom, az ügyvédem javasolt) az MTA BTK vezetősége egyik kutatótársam szóbeli tájékoztatása szerint a jogi előadó képviseletében valótlanságokkal félrevezetve vette rá egy másik kutatótársamat, hogy a kutatásvezetőt megkerülve egy nekem írt levélben közvetítse a vezetőség akaratát, amelynek ő azonnal eleget is tett.

A levél szerint amennyiben a tájékoztatási kérelmezést nem szüntetem be az MTA BTK felé, úgy a vezetőség visszavonja a befogadott kutatási projektet. Egyszóval megzsaroltak.

Mivel az illető kutató az MTA kutatója, és mivel ebben a minőségében mint hivatalos személy hivatalos ügyben határozottan az MTA BTK mint állami köztestület követelését közvetítette, ezért lássuk a levelet:

zsarolás2

Értelmezésem szerint ezzel a vezetőség a többi kutató helyzetét és egzisztenciáját is tétkérdéssé tette, és a beosztott kutatók függő helyzetét kihasználva próbálta meg saját akaratát érvényesíteni és engem zsarolni. Persze fontos hozzátennem, hogy sem Demeter Gábor, sem a kutatótárs nem méltóztatott az MTA-s levelezőrendszert hivatalos levelezésekre használni a hivatalos intézményi ügyek közvetítéséhez, ahogyan közös megbeszélésekre sem került sor az én részvételemmel, és az “egyéb kifogásokra” sem derült soha fény. De a selyemhangvételű, mégis ólomsúlyú üzenetek nem értek véget.

Később a kutatásvezető arról tájékoztatott, hogy a munkaviszonyom megtagadása mellett kizár a kutatóprojektből, de a hivatalos indoklás ezúttal is elmaradt.

Persze az már csak érdekesség, hogy a “vezetőség döntése” természetesen nem érintette eredetileg a kutatóprojektből való kizárásomat, csak a közalkalmazotti szerződésemet. Az viszont húsba vágó, hogy mivel a pályázatban foglaltak a szellemi tulajdonomat képezik, ráadásul a pályázatot az egyik kutatótárs állította össze az egyes kutatók hozzájárulásaiból (erről sűrű levelezések tanúskodnak), ezért a kutatásvezető kérése a szellemi tulajdonom “hozzáférhetetlenné tételéről” enyhén szólva is ironikus és mulatságos lenne, ha nem tennénk hozzá még a beígért munkaszerződés és a 4 millió Ft juttatás komolyságát. Ráadásul 2018 során az MTA BTK egyetlen másik kutatóval sem kötött munkaszerződést, tehát míg a projekt már október 1-jén hivatalosan elindult, a kutatótársakat az intézet hónapokig ingyen dolgoztatta, miközben zsebre tett 5 millió Ft “fenntartási költséget” (a pályázat teljes költségvetésének 20%-át automatikusan lenyeli a befogadó intézet). Kutatótársaimnak hiába javasoltam többször, hogy a saját munkajogi biztonságuk érdekében azonnal kérjék a szerződésüket, ezt mégsem tették meg, és ezzel megágyaztak a fenti zsarolásos helyzetnek. Végül fontos megjegyeznem, hogy én semmilyen hivatalos értesítést nem kaptam a NKFIH-tól arra vonatkozóan, hogy a kutatóprojekttel való viszonyom megszűnt volna, a pályázati rendszerben (NKFI-EPR) azóta is változatlan a státuszom, sőt a MTA BTK honlapján a mai napig kint van a nevem a projektben (frissítés: a napokban leszedték). Egyszóval jó indokom van azt feltételezni, hogy nemcsak a szellemi tulajdonommal és munkámmal, hanem a pozíciómmal is visszaéltek.

Következmények és következtetések

Az ügyet először informálisan a kutatói közösséggel vitattam meg. Magas pozícióban dolgozó kollégákat, professzorokat is megkérdeztem: mit tanácsolnak? A TTI-ben is több kollégával is beszéltem az ügyről, és a segítségüket kértem, hogy tegyenek valamilyen lépést, beszéljenek a kutatásvezetővel és a főigazgatóval, a vezetőséggel. Stefano Bottoni kivételével – aki egyébként az utóbbi időben az MTA érdekvédelmének képviseletében nagyszerű és lelkiismeretes munkát végez – egyetlen kolléga sem tett érdemi lépéseket: tulajdonképpen mindenki arra hivatkozott, hogy bár nagyon sajnálatos, példátlan és valóban felháborító az ügy, de “nincs mit tenni”, mert úgysem foglalkoznak majd vele, a hatalmi méltóságok cselekedeteit megkérdőjelezni nem lehet. Több TTI-s kolléga javasolta viszont a munkaügyi per és a tudományetikai eljárás elindítását, valamint a NKFIH felé való jelentést is. De volt olyan professzor is (méghozzá akadémikus!), aki a “minek ment oda” típusú érvelést közvetítette: talán nem kellene nekem ilyeneket írogatnom Facebookon!

Szomorú és kiábrándult lennék, ha mindez a hatalmi hierarchiának, illetve a tudományos ágazat erkölcsi kiüresedettségének és passzivitásának szomorú valóságát mutatná, hiszen ez korántsem a tudomány demokratikusságának, a szólásszabadságnak vagy a tudományos normáknak az érvényesülésére utalna. Az ügy kapcsán felmerült bennem az a gyanú is, hogy Fodor Pál az MTA BTK főigazgatójaként mintha nem valós szakmai kompetenciák és teljesítmények, hanem a hatalmi önkény szava alapján hozna egyoldalú döntéseket a felelőssége alá tartozó kutatógárda és intézet(ek) sorsáról, talán nem kellőképpen tiszteletben tartva a személyes egzisztenciák méltóságát és a szellemi termékek védelmét, valamint az intézeti partnerek érdekeit. Szomorú vagyok, mert úgy tűnik, mintha egy ilyen erkölcsi beállítódást az intézményi környezet is hajlandó lenne legitimálni. Remélem, a kutatói közösség utólag rácáfol borúlátó feltételezéseimre.

moricz-zsigmond-rokonok-i-ii-31740077-eredeti

Móricz Zsigmond: Rokonok (könyvborító)

A fokozott diszkrécióm ellenére az ügy már így is felháborodást keltett a nemzetközi tudományos világban, hiszen több száz partnerrel, intézménnyel működöm együtt, rendszeresen járok tudományos konferenciákra is. 2015 óta az Exeteri Egyetemen futó “1989 After 1989” c. nemzetközi kutatóprojekt, újabban pedig az ugyanott futó “Socialism Goes Global” c. nemzetközi kutatóprojekt kutatási asszisztenseként dolgoztam/om, ami az adott szakterületen – a szocialista keleti blokk és a “Harmadik Világ” közötti kapcsolatok vizsgálata – a világ egyik legkeresettebb és legismertebb tudományos kutatóprojektje. Ennek a projektnek a keretében dolgozom a “Posztkoloniális Magyarország” című saját projektemen, amely a magyar gyarmati történelem és tapasztalat feltárására irányul. Az ügy szempontjából ennek az a jelentősége, hogy a University of Exeter partnerintézménye a Belgrádi Egyetem, a Columbia University, a University of Oxford, a University College London és az Universität Leipzig mellett az MTA BTK TTI is, ezért

az ügy kapcsán a brit partnerintézményben a kutatásvezetőm, James Mark professzor levélben fordult az érintettekhez, magyarázatot kérve a kiváló kutatóját érintő esetről, hiszen mindez gátolja az érdemi kutatómunkát. De válaszra még őt sem méltatták.

Áprilisban megyek Freiburgba és Cambridge-be előadni, később a nyár folyamán Zürichbe, Zágrábba, Bucharestbe és Varsóba is megyek, illetve Oxfordba és Exeterbe is hívtak előadni, emellett más brit kutatóhelyeken való szereplésem is egyeztetés alatt áll. Freiburgban például éppen az MTA BTK-n futó kutatóprojekt pályázatába épített kutatásaimról fogok előadni, és a projekt keretében írt kéziratom – a brit kutatásvezetőm ajánlására – impakt faktoros folyóiratba kerül (sajnos már nem a TTI tudományos pontszámait erősítve). A freiburgi konferencián arról adok elő, hogy a magyar balkanizmus kolonialista földrajzi képzelete mennyire a globális kolonializmus felfogásaiba ágyazódott, hogyan kell a magyar nemzeti táj és a balkáni táj közötti kölcsönkapcsolati viszonyt gyarmati megközelítésben újraértelmeznünk – az absztraktomat a konferenciát szervező Manuela Boatca professzor nagy elismeréssel fogadta be. Mivel több mint 10 tudományos társaság tagja vagyok, és számtalan tudományos és művészeti műhellyel dolgozom együtt, amelyek a szakmai együttműködés és a közös pályázás reményében jogosan várták az MTA-affiliációmat, ezért nyilván az esetről kénytelen voltam ezt a nemzetközi tudományos közeget is tájékoztatni. November elején nyilvános fellépésem is volt a CEU-n a kutatóprojekt tagjaként: Diana Mishkova “Beyond Balkanism” (2018) című új könyve kapcsán rendezett “Rethinking Balkanism” kerekasztal-beszélgetésen szerepeltem, amit a Polányi Károly Kutatóközponttal együtt szerveztünk meg. Emellett konferenciajelentkezést is beadtam és pályázatra is jelentkeztem úgy, hogy a CV-mben szerepelt a kutatóprojektben való részvételem. Ez a botrányos eset viszont kellemetlen magyarázkodásokra kényszerített nagynevű tudományos intézetek és társaságok, szakmai szervezetek és professzorok előtt.

Szerintem nem nekem kellett volna magyarázkodnom nekik.

Az MTA elnöke, Lovász László és az MTA Titkárság számára 2018. december 14-én és 2019. január 8-án elküldött leveleimben részletesen feltártam az ügyet, és az etikai eljárás kezdeményezésében is segítségüket kértem. Sajnos azonban a leveleimre válasz azóta sem érkezett. Csak mindezek után indítottam el a munkaügyi pert az MTA BTK ellen, és kezdeményeztem a tudományetikai eljárás elindítását a Magyar Tudományos Akadémia Közgyűlésének 25/2010. (V. 4.) számú határozatával elfogadott MTA Tudományetikai Kódexének súlyos megsértése és jogsértő cselekedet elkövetése miatt. Álláspontom szerint a történtek konkrétan kimerítik az MTA Tudományetikai Kódexének „a kutatásetikai normák megsértésének súlyos formáiról” szóló 5.1.4. pontját:

“5.1.4. A személyes befolyásolás a személyek méltóságát sértő széles körű befolyásolási kísérlet, amely könnyen átmehet jogsértésbe. Irányulhat a befolyásoló érdekében történő előnyös állásfoglalás kikényszerítésére, de harmadik személyre vonatkozó előnytelen döntés meghozatalára is. Felmerülhet ellenszolgáltatás kérése vagy bármilyen alku esete is. Ide sorolható a kutatóval függelmi viszonyban lévők megfélemlítése, a kutatás szabadságának indokolatlan korlátozása, a hátrányos megkülönböztetés valamilyen formája. A személyes befolyásolás etikai vétsége – a körülményektől függően – átcsaphat bűncselekménynek minősülő cselekményekbe, így zsarolásba vagy rágalmazásba.” (27. o.)

Sérelmeztem továbbá, hogy a kutatótársak az események részleteinek többnyire teljes tudatában, de valószínűleg külső kényszer hatására asszisztáltak a cselekményekhez, egyesek többek közt zsarolásos helyzethez is, azaz az 5.1.4. pont szerint:

„Személyes befolyásolásnak minősül továbbá az előzőekben említett etikai szabályok megszegésének valamely külső kényszer hatására történő eltűrése vagy elhallgatása is, továbbá a panaszos elleni megtorlás.” (27. o.)

Nyomatékosan kértem továbbá, hogy a Szathmári Milán által az MTA BTK titkársága számára megküldött bejelentésre vonatkozó minden bizonyítékot küldjék meg nekem, hogy a jogi képviseletemet megfelelően elláthassam. Ez azóta sem történt meg.

Bíztam benne, hogy az MTA Tudományetikai Bizottsága a kérésemnek mihamarabb eleget tesz, és a Magyar Tudományos Akadémiáról szóló 1994. évi XL. törvény (MTAtv) 3. § (1) bek. g) pontja („őrködik a tudományos közélet tisztaságán, a tudományos kutatás és a tudományos véleménynyilvánítás szabadságán”) alapján a tudományos kutatás szabadságának, a tudományos közélet tisztaságának védelmében határozott állást foglal az ügyben. Bíztam továbbá abban is, hogy a bíróság igazságot szolgáltat az ügy munkajogi vitájában, hiszen álláspontom szerint a munkaviszonyomat törvénytelenül, érdemi és hivatalos indoklás nélkül szüntették meg. De a tudományetikai eljárást elutasították, arra hivatkozva, hogy már folyik az ügyben bírósági eljárás. A bíráskodási kompetenciákat tehát nem választják szét: a munkaügyi per ugyanis nem foglalkozik intézeten belüli tudományetikai kérdésekkel, a tudományetikai eljárás pedig nem foglalhat álláspontot munkajogi vitákban, viszont tudományetikai eljárás nélkül intézeten belüli vizsgálatot nem folytatnak le, és az ügynek következményei sem lesznek, az MTA nem köteles állást foglalni.

Mindezek miatt most már csak abban bízhatok, hogy a nyilvánosság előtt sikerül végre tisztázni az esetet és ez talán hozzájárulhat ahhoz, hogy hasonló esetek ne fordulhassanak többet elő. Objektív vizsgálat nélkül viszont félő, hogy ez az ügy rontaná az MTA tudományos hitelét és helyrehozhatatlan sebeket ejtene a magyar tudományba vetett bizalmamon és a magyar tudományos élet tisztaságába és szabadságába vetett hitemen. Azt hiszem, hogy a mostani politikai helyzetben – ami az MTA-t érő támadásokat illeti – az ügy különösen kényes kérdéseket vethet fel. Vajon ez az eset milyen üzenet azoknak a fiatal kutatóknak, akik a külföldi lehetőségek, a szakmai és anyagi megbecsültség csábítása ellenére mégis ilyen bérszínvonal és munkabiztonság mellett Magyarországon szeretnének dolgozni, a magyar tudományban innovatív módszerekkel, új távlatokat nyitva, magyar anyagokat feltárva és a hazai nemzetközi kapcsolatokat építve kutatni?

Mondandóm zárásaként szeretném Lovász Lászlónak küldött – sajnos megválaszolatlanul maradt – levelem utolsó sorait idézni:

Kedves Lovász úr!

Azért írtam ezt a levelet, mert félek. Félek attól, hogy a tudomány alapvető normái sérülnek meg, hogy emiatt az MTA hírnevének csorbulásával méltatlan helyzetbe kerülhet, illetve a NKFIH-val szembeni kötelezettségek megszegése esetén az MTA BTK komoly szankciókra számíthat. Félek, mert én nem szeretnék semmilyen konfliktust vállalni sem a kutatótársaimmal, sem a kutatásvezetővel, sem a kutatóközponttal. Félek, hogy a hierarchikus viszonyokkal visszaélve próbálnak engem szakmailag és egzisztenciálisan ellehetetleníteni. Félek, hogy a hivatásom iránti szeretet miatt el kell majd hagynom a hazámat, a tudomány szeretete szembekerül hazám szeretetével. Félek attól, hogy a kölcsönös tiszteleten alapuló párbeszéd és az érdekvédelmi eszközök hiányában arra kell kényszerülnöm, hogy jogi úton rendezzem az ügyet az MTA BTK-val. Leginkább talán attól félek, hogy az ügy nyilvánosságra kerülése esetén politikai támadások és a propagandasajtó áldozatává válnék, az ezzel járó érzelmi és anyagi terhek pedig jelentősen veszélyeztetnék a fokozatszerzésemet és az így is törékeny lábakon fenntartott tudományos munkámat. Végül pedig félek, hogy ez az ügy precedenst teremthet arra, hogy egy ilyen méltatlan eljárást bármelyik kutatóval következmények nélkül lefolytassanak Magyarországon.

Én nem szeretnék félni. Szeretnék biztonságban dolgozni és kutatni, a tudománynak élni. De úgy érzem, ennek biztosításáért jelen körülmények között nem tudok kihez fordulni.

Csak remélni tudom, de bízom benne, hogy félelmeimet megértéssel fogadja. Amennyiben így van, szeretném megkérni, hogy az MTA elnökeként lépjen közbe és tisztázza ügyemet Fodor Pállal és Demeter Gáborral, mindenekelőtt kérjen az ügyemben hivatalos tájékoztatást, mert velem szemben ezt megtagadták. Kérem, segítsen rendezni ezt az ügyet, mielőtt nyilvánossá válna, és olyan helyrehozhatatlan károk keletkeznének, amelyek méltatlanul nyomnák rá bélyegüket az MTA hazai és nemzetközi megítélésére, egyúttal árnyékot vetnének az MTA intézményébe és szellemiségébe vetett személyes bizalmamra is.

Tisztelettel és segítségében bízva,

Ginelli Zoltán

Assistant Researcher
University of Exeter
Socialism Goes Global
http://socialismgoesglobal.exeter.ac.uk
https://kritikaifoldrajz.hu
https://elte.academia.edu/ZoltanGinelli