Amikor Aczél György volt a váci börtön titkos tervezőirodájának raktárosa

Perczel Károly, az 1971-es Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció szellemi atyjának személyes visszaemlékezései alapján raktam össze egy anyagot a 2016-os kutatásaimból. Perczel 1949 és 1954 között volt börtönben, a Rajk-perrel kapcsolatban francia kémkedésért vádolták meg, hivatalosan először életfogytiglanra ítélték bizonyítékok és vallomástétel nélkül, a börtönben a kihallgatása alatt rendszeresen megverték. Személyesen ismerte Rajkot a kommunista mozgalomból, állítása szerint Franciaországban Rajkot “ő szabadította ki” a koncentrációs táborból.

Hosszan ír arról, hogy hogyan dolgoztattak tervezőként különböző szakembereket a váci fegyházban – afféle saraska teamekben – az újjáépítés és a Rákosi alatti fejlesztések érdekében. Szerény körülmények között, de saját tervezőirodát alakíthattak ki, ami egyre gyarapodott. Olyan szakemberek dolgoztak együtt, akik különböző okokból, de döntően a Magyar Közösség-per és a Rajk-per kapcsán kerültek sittre, és később a Kádár éra alatt fontos pozíciókat töltöttek be igazgatói és professzori rangban. Köztük volt Mistéth Ferenc, aki neves hídtervezőként az átmeneti Kossuth-hídat tervezte még 1946-ban (1956-ig bent tartották); Jándy Géza, aki korábban a hadügyminisztériumban dolgozott, a szállításprogramozás és operációkutatás professzora lett (a lineáris és nem-lineáris programozás úttörője); Somlyó György, aki később a VEGYTERV igazgatója lett; Hajdú György, aki később a Fővárosi Vízművek igazgatója lett; Váradi Sándor, aki később az Energiafelügyelet főnöke lett; de ott volt Pichler Ferenc, Földi Iván, Demeter György, Simon Dénes is – Pichler névlegesen a statikai részleg vezetője, Simon az egész iroda adminisztratív vezetője lett. A Magyar Közösség-per kapcsán ott volt Arany Bálint és Kiss Károly (Kiss Ferenc öccse), utóbbi a Gázművek főmérnöke volt az 1940-es években. A fordítóirodában írók is dolgoztak, mint Szász Béla, Ignotus Pál, de ott volt Ádám György is, és olyan szépirodalmi és műszaki szövegeket fordítottak, amiket ők előbb olvastak, mint bárki (pl. Széchenyi önéletrajzát is lefordították), vagy amelyek teljesen titkosak voltak, és azért kerültek hozzájuk, hogy titkosak is maradjanak, pl. a Vár alatti pincék katonai parancsnoksággá alakítását, amit külső irodának nem adtak volna ki.

Az ÁVH szakembereinek felügyelete alatt először a váci börtön felújítását terveztették meg velük, tehát a terveik révén a saját celláik körülményeiért, a saját alávetésük és “biztonságuk” megalapozásáért feleltek volna – és valóban, saját celláikat is ők tervezték meg, a munkatermekben pedig szabadon mozoghattak és beszélgethettek. Mindig “kijárhattak terepre” “felmérés” ürügyén, és valójában nem szükséges anyagokat rendeltettek az ÁVH-sokkal – poénból. Az első nagy munkájuk az volt, hogy a budapesti hidak újjáépítését és korszerűsítését terveztették meg velük (Árpád-híd és Petőfi-híd), de Perczel például tervezett csirkekeltetőt, raktárépületet, bányászati vasútállomást, lakóházakat is. Az Árpád-híddal annyira meg voltak elégedve az ÁVH-sok, hogy friss paprikát és paradicsomot is kaptak, aminek az árát természetesen levonták a “fizetésükből”. A terveiket egy alibi figura írta alá, és hivatalosan különböző állami tervezőirodák bocsátották ki a teveket. Mint később kiderült, ez a figura egy olyan fiatal diák volt, akit akkor építésznek állítottak be, pedig nem volt az, sőt aztán később – kiszabadulása után – Perczel államvizsgáztatott le. A tervező- és fordítóirodának különböző részlegei, vezetői lettek, és a munkát úgy kezdték el végezni, hogy olyan feladatokan dolgoztak, amikhez nem is feltétlenül értettek, tehát kellő kreativitás és csapatmunka kellett a munkák elvégzéséhez. Perczel állítása szerint sokat tanultak egymástól, sőt Hajdú György például “ott nagyon sokat tanult … ott tanulta meg a műszaki tervezést az ottani gépészmérnököktől”, de Váradi Sándor is “előtanulmányokat végzett” itt, öszességében Perczel szerint egy “műszakilag és kulturálisan igen jó társaság jött ott össze.” Ehhez a csapathoz került később Aczél György is.

“K.: Kik voltak a szobatársai a hálóteremben?
V.: Demeter György, Pichler Ferenc, és Földi Iván. Négyen voltunk. Egyébként ott volt Aczél György is. Ő meglehetősen nagy hírnévnek örvendett közöttünk, mert úgy került be a Rajk-ügybe, amihez semmi köze nem volt, hogy a Demeter György a barátja volt. Amikor a Demeter Györgyöt lecsukták, mert … együttműködött a háború idején, akkor Aczél György bement Rákosihoz és azt mondta, hogy ő személyében garantálja azt, hogy Demeter György becsületes ember és nem lehet áruló. Erre föl másnap őt is lecsukták. Ez volt a részvétele a Rajk-perben, s mi ezt eléggé becsültük nála, hogy így viselkedett. Ő volt a tervezőiroda raktárosa. nagyon tisztességes raktáros volt. Mindig megkaptuk a szükséges anyagokat.”

2016-ban szerepelt a sztori az egyik előadásomban: https://kritikaifoldrajz.hu/2016/09/12/1956-es-a-szocialista-teruleti-tervezes.

Posztkoloniális Magyarország a rendszerváltás után

66507274_2257845017585375_3875057753743425536_n.jpg

Hétfőn, július 8-án a Politikatörténeti Alapítvány és Intézet nyári egyetemén tartottam egy kb. 25 perces előadást “A közép-kelet-európai rendszerváltások politikai gazdaságtani elemzése” panelben, “A magyar rendszerváltás a globális nyugat, kelet és dél történelmi viszonyában” című workshop keretében. Az én előadásom arról szólt, hogy az 1989-es rendszerváltást, annak következményeit és emlékezetét miért érdemes posztkoloniális szemszögből vizsgálnunk. A fő állításom az volt, hogy a magyarországi gyarmati diskurzus és történelmi gyarmati tapasztalatok megértését a világrendszer-elemzési és posztkoloniális megközelítést összekapcsoló “félperifériás posztkolonialitás” fogalmán keresztül érthetjük meg. Ez a fogalom segít feltárni a globális centrum és periféria közötti, olykor egymásnak látszólag ellentmondó, de funkcionálisan mégis jellegzetesen félperifériás struktúrákat alkotó pozicionálási stratégiákat Magyarországon.

Az előadásomban arról beszéltem, hogy a rendszerváltással miért és hogyan alakult ki “posztszocialista amnézia” a kelet-európai félperiféria és globális periféria közötti kapcsolatok elfedésével, és mik a kihívásai és politikai tétjei ebből a szempontból annak, ahogyan az Orbán-rezsim mozgósítja a magyar “gyarmati” történelmi tapasztalatokat a rendszerváltás “liberális” szakaszával szemben, méghozzá egy igen összetett “gyarmat diskurzusban”, a nacionalista viktimizáció és a “dekolonizáció” üzenetei mentén, egy “új rendszerváltás” politikai legitimációjának megalapozása érdekében. Márpedig a rendszerváltás utáni neoliberális és EU-párti átállás kritikai megközelítésben nemcsak egy gyarmati viszonyként értelmezhető, aminek hazai kritikája a liberális elit euró/nyugatpárti beállása miatt alig bontakozhatott ki, hanem emögött egy – az ún. konzervatív és liberális pozíciókat egyesítő – máig folytonos “fehér forradalom” is zajlott már az 1980-as évektől a posztkoloniális periféria lecsatolásával és a korábbi “rassztapasztalatok” elfeledtetésével (vö. mai migrációs diskurzus). A gyarmati diskurzussal egyébként a kormány “kulturkampfja” a nyugati posztkoloniális és dekoloniális kritikák üzeneteit sajátítja ki, kihasználva, hogy ezek itthon korábban nem kerültek politikai megvitatásra és mozgósításra a térségben, és úgy mozgósítja a nyugattal szembeni félperifériás gyarmati diskurzus bevett “imperialistaellenes” kritikáját (vö. szocialista időszak), hogy a gyarmatiságot kisajátítja a kelet-európai térség számára, egyúttal leválasztja magát a globális gyarmattörténelemtől, amit teljesen el is hallgattat. Ehhez képest a rendszerváltás gazdasági ígéreteinek kudarcából beérett “gyarmatozó” nacionalista revansizmus megértéséhez sokat tanulhatnánk abból, ha ezt az 1960-as évek eleji afro-ázsiai dekolonizáció nacionalizmusaival vetjük össze, figyelembe véve az államközpontosítási stratégiák hasonlóságait is. Az előadásomban arról is beszéltem, hogy a hazai “migrációs diskurzust” abban a kontextusban is kell értelmeznünk, hogy az EU-ban jelenleg verseny zajlik a korábbi “európai/nyugati posztgyarmati periféria” és a kelet-európai térség között a nyugati erőforrások és mobilitási lehetőségek fölött. Illetve arról is szó esett, hogy a keresztény identitás mozgósításának nemcsak lokális funkciója van az EU-n belüli pozicionálás szempontjából, hanem a Fidesz ezt a “globális nyitás” politikája révén egy újfajta diplomáciai és beruházási-üzleti szövetségi hálózat kialakítására is felhasználja pl. az adományozási rendszeren keresztül, mindkettő esetében reagálva arra a kényszerre/lehetőségre, hogy a világ keresztény lakosságának túlnyomó része már nem Európában van.

Mindezek talán olyan kérdések, amelyekkel a jelenlegi hazai politikai és értelmiségi elit egyáltalán nem vagy csak néhány kivételes kutató foglalkozik, de jellemzően nem válnak a politikai diskurzus részévé.

A magyarok külföldön – poszt/gyarmati magyarság (1885)

(SOON IN ENGLISH)

A magyar munkaerő-elvándorlás nemcsak az elmúlt évtizedek sajátja, hanem globális léptékű és hosszú távú történelmi struktúrákba is ágyazódik. A 19. század vége és a 20. század eleje a globális munkaerő-vándorlás tetőpontja volt, amely egészen az első világháborúig meghatározó volt. Európából 1881–1910 között a természetes szaporulat 20%-a elvándorolt, 1846–1890 között 17 millió, 1891–1920 között pedig 27 millió ember. A mobilitás megnövekedésében közrejátszott a népszaporulat ugrásszerű emelkedése, a távolsági közlekedés technikai javulása és társadalmi elérhetősége, valamint a gyarmatok és egykori gyarmatok (Észak-Amerika, Dél-Amerika) benépesítésének spontán folyamata és tervszerű toborzási politikája is. Az európai országok ekkoriban kísérlik meg Afrika koordinált telepes gyarmatosítását (Kongó-konferencia, 1884–1885), amelynek nemzetközi léptéke az európai integráció egyik korai lépéseként is tekinthető. A migráns munkaerő fő célpontja az Amerikai Egyesült Államok volt, ide a tengerentúlra kivándorló európaiaknak 1846–1890 között a 70%-a, 1891–1910 között az 58%-a jutott, de emellett fontos célpontok voltak Kanada, Argentína, Brazília, Ausztrália, Új-Zéland és Dél-Afrika – mind történelmi gyarmatok. Mindeközben felerősödik a munkások kivándorlása Kelet-Ázsiából is, főleg Kínából és Japánból érkeznek telepesek, mérnökök és kereskedők nemcsak az USA nyugati partjára, hanem Dél-Amerikába, Európába és Afrikába is; egyszóval a munkások számára további konkurensek jelentek meg.

Ebben a nagy földrajzi és történelmi léptékű népvándorlásban a kelet-közép-európai régió kibocsátó régióként vett részt. Míg a 19. század közepétől eleinte többségében britek vándoroltak ki, addig később Németország, Dél-Európa és Kelet-Közép-Európa vált a fő kibocsátó régióvá. Ezt a folyamatot főleg az 1873-es gazdasági válság tüzelte fel, amely a Magyar Királyságra is komoly hatással volt. A befogadó – főleg poszt/gyarmati – államokban munkát vállaló kelet-közép-európai nincstelenek, szegény parasztok és munkások viszont lenyomták a helyi béreket, ami kiélezte az etnikai és “faji” konfliktusokat. A német (porosz) állam számára például az egyik legfontosabb gazdasági és etnikai konfliktusokkal járó problémát a bevándorló lengyel (és részben magyar) parasztok és idénymunkások okozták, és az efölötti rendelkezés igénye is tüzelte fel a Mitteleuropa geopolitikai fennhatóság és Kelet-Európa gyarmatosításának vízióit, amit a magyar értelmiség – döntő németbarátsága ellenére – többnyire élesen kritizált. Ami az Amerikai Egyesült Államokat illeti, az ide vándorló magyar munkásokkal kapcsolatos gazdasági és “faji” konfliktusokról tudósított például a Politikai Ujdonságok újság 1885. január 21-én:

“Az amerikai magyar munkások sorsáról pedig a New-Yorkban megjelenő «Amerikai Nemzetőr» egy czikkéből veszszük át a következő komoly, figyelemre méltó sorokat: Vandorbottal kezében és reményteljes szívvel lép a bevándorló magyar a szabad Amerika földére, s azt hiszi, hogy munkásság és kitartó szorgalom árán gondtalan életre tesz szert, azt hiszi, hogy megfeszített erővel dolgozván, szerezhet annyit, melylyel öreg napjaira némi kényelmet biztosíthat magának. Pedig de másként áll a dolgok sora Amerikában! A mily előnyös elismerésben áll a magyar munkás a munkaadó előtt, épen annyira gyűlölt az a munkásnép előtt. Amerikában nagy kelete volt a jó munkásnak s a magyar bevándorló, mint ilyen ismeretes; e tulajdonsága mellett a munkában sem volt válogatós s azon felül sokkal olcsóbban dolgozott, mint más nemzetbeli vagy belföldi munkás. Ez utóbbi sajátsága folytán lenyomta a munka bérét, mely a felvidéki atyafi életmódja és igényeihez arányitva, nagynak tűnt fel. Az amerikai munkások, kik nem csak enni és dolgozni akarnak, de a szó nemesebb értelmében, mint emberek vágynak élni, a lenyomott munkabér folytán, kereseteikből nem fedezhették kiadásaikat s szegénységbe és nyomorba jutottak. Ez állapot főokozójának a Magyarországból beözönlött tót munkásokat tartják, kik Hungarian név alatt szerepelnek s hogy ezek részben okozói is ez állapotoknak, az tagadhatatlan. Ebből következett az a gyűlöletes ellenszenv, melylyel ma a magyarországi munkások fogadtatnak, ez okozója annak, hogy ma a magyarországi munkást élet-halálra üldözik.”

A magyarok külföldön (1885) 1A magyarok külföldön (1885) 2

Az első világháború hatására ez a nagyfokú migráció drasztikusan visszaesett. Az Amerikai Egyesült Államok komoly bevándorlási korlátozásokat vezetett be (főleg 1921–24 között), amelynek fő ideológiai alapja az angolszász “fehér” kiválóság politikája (WASP) és a faji megkülönböztetés, a fajnemesítés és fajhigiénia (eugenika), illetve a földrajzi determinizmus képzete volt (pl. eszerint a “déli” európaiak heves vérmérséklete, bűnelkövetési hajlama és civilizációs fejletlensége a szubtrópusi mediterrán klíma hatásából fakad). Ekkoriban vezették be például az IQ-teszteket a bevándorlási hivatalokban, amelynek – az osztálykülönbségek mellett – a kulturális és nyelvi különbségek miatt régióspecifikus hatásai is voltak – a magyarok például gyakran igen rosszul teljesítettek ezeken a vizsgálatokon. A kivándorlás korlátozására a “nagy” gazdasági világválság (1929-től), az erősödő nacionalizmusok, faji elméletek, központosodó államhatalmak és protekcionista politikák is erősen hatottak. Az 1930-as évek politikai menekültjei főleg értelmiségiek voltak (pl. nácizmus elől menekülő zsidók), de a tengerentúli migráció Európában összességében jelentősen visszaesett. A második világháború után – az erőszakos kitelepítéseket kivéve – az afrikai és délkelet-ázsiai gyarmatok függetlenné válása miatt az 1960-as évekre nagy számban érkeztek vissza a gyarmatokról európaiak, de érkezett számos őslakosok is. Magyarország számára az 1956-os forradalom miatti kivándorlási hullám lesz meghatározó, de az 1960-as évektől ismét sokan – többnyire szakemberek és értelmiségiek – vándorolnak majd hosszabb-rövidebb időre az immár politikailag függetlenné váló afro-ázsiai posztgyarmati államokba.

Az 1950-es évek globális nézőpontból: Magyarország és a dekolonizáció

u77nugd

A Szabad Október Fesztiválon adok elő a Gólyában október 28-án (vasárnap) a 16:00-kor kezdődő, Helyzet Műhely által összeállított blokkban. Az előadás a következőkről fog szólni:

Az 1956-os forradalom traumatizált olvasatában a diktatúrával szembeni ellenállás és a demokratizálódás visszavetítése uralkodik. Ezzel a szűk értelmezéssel szemben érdemes 1956-ot globális történeti perspektívából megközelíteni. Az 1950-es évek a második világháború utáni globális hatalmi átrendeződés erőszakhullámainak, a délkelet-ázsiai és afrikai gyarmati függetlenségi harcoknak a csúcspontja is volt. 1956 egyben a hruscsovi külpolitikai nyitás éve is, amely nyomán Magyarország fokozatosan az export-orientált fejlődési stratégia lehetőségeit kereste a “harmadik világban”. Az 1957-re felszabaduló Ghána esete jól megvilágítja Magyarország és a felszabaduló gyarmatok között kialakuló kapcsolatok körülményeit. Vajon a rendszerváltás óta miért fordultunk el a világgazdaságba ágyazott történetünktől és a globális perifériával való párhuzamok vagy szolidaritás gondolatától?