Posztkoloniális Magyarország: A magyar „globális nyitás” és illiberális autoriter fordulat újraértelmezése a félperifériás gyarmatiság szempontjából

ORBÁN Viktor; KUTESA, Sam

Orbán Viktor Bécsben tárgyal az EU-Afrika Fórumon – Forrás: lokal.hu

Kutatási koncepció

Jelen kutatás célja globális történeti, posztkoloniális és világrendszer-elemző megközelítésben újraértelmezni az 1989-as magyarországi neoliberális rendszerváltással szemben megfogalmazódó, 2010 utáni „illiberális” autoriter rezsimváltást, elsősorban Magyarország és a globális posztgyarmati periféria kulturális, politikai és gazdasági viszonyainak vizsgálatán keresztül. A jelenlegi magyar politikai rendszer értelmezésében különböző politikai hívószavak (pl. „kereszténydemokrácia”, „illiberális állam”) mellett a „nyugati demokrácia” értékelvei alapján tipizáló (pl. „félautoriter”, „hibrid rezsim”) politikaelméleti és institucionalista, vagy szintén nyugati episztemológián alapuló politikai gazdaságtani megközelítések érvényesültek (pl. „munkaalapú állam”, „neoliberális államközpontú rezsim”), de ritkán helyezték el globális történeti és komparatív keretben, rasszpolitikai aspektusait alig, gyarmati diskurzusát pedig egyáltalán nem kutatták. A rendszerváltó „posztszocialista amnézia” elfedte a félperiféria-periféria kapcsolatokat, míg a 2010 utáni „globális nyitás” ezeket új kontextusban éleszti újra, de a hazai eurocentrikus kelet–nyugat diszkurzív rögzítettség elfedi a globális külpolitikai manőverezés félperifériás mozgatórugóit és politikai diskurzusainak funkcióit.

A kutatás alapkoncepciója, hogy a magyar félperifériás világgazdasági integrációra a dependens strukturális kényszerek (pl. hitelfüggőség, egyenlőtlen csere, technológiafinanszírozási kényszer) közötti fejlődés relatív útfüggősége jellemző a globális kapitalista munkamegosztás hierarchikus rendszerében. E strukturális viszony következményeként Magyarország „közbeeső” pozícióban manőverezve igyekezett komparatív előnyöket szerezni a(z egykori) gyarmattartó centrum és a (poszt)gyarmati periféria között. Ebből adódóan ellentmondásos viszony feszült a centrumhoz való öngyarmatosító felzárkózás (globális civilizációs/faji felsőbbrendűséghez tartozás) és a centrummal szembeni perifériaközi gyarmati szolidaritás vagy ellenállás dinamikái között („mi is gyarmatok voltunk”). A történelmileg egyszerre gyarmatosító (centrum) és gyarmatosított (periféria) pozíciókat megtestesítő Magyarország számára a (poszt)gyarmati globális periféria a nyugati dependencia enyhítését szolgáló potenciális külpolitikai szövetségesként, külgazdasági erőforrásként vagy kompenzációs hegemóniatérként jelent meg. Ez a kettősségen alapuló félperifériás gyarmati ellentmondás figyelhető meg az Osztrák–Magyar Monarchiában, a magyar balkanizmusban, a poszt-trianoni „keleti nyitásban” (turanizmus mint kulturális imperializmus), az afro-ázsiai dekolonizáció alatti anti-imperialista útkeresésben és a mai „keleti” vagy „déli nyitásban” is.

silkAz Új Selyemút és az Egy Öv Egy Út projekt – Forrás: hirado.hu

D_MTI201809030031-1140x760

Orbán Viktor miniszterelnök részvétele a Türk Tanácsban Csolpon-Atában (2018) – Forrás: merce.hu

A rendszerváltás után a szocialista „Második világ” egykori részeként Magyarország elvesztette globális ideológiai kiváltságait, afro-ázsiai külkapcsolatainak jelentős része felszámolódott, egyszerre „harmadikvilágosodott” és „visszatért Európába”. Azonban a 2008-as válság egyértelművé tette a rendszerváltozás ígéreteként megjelenő neoliberális felzárkózási illúzió ellentmondásait és kudarcait, amelynek hátterében az Európai Unió belső perifériájának függőségi viszonyai (német tőke) és az euroatlanti globális hegemónia strukturális válsága is állt. Ebben a kontextusban a 2010 utáni kormánypolitikai diskurzus erre a globális kapitalizmusban elfoglalt félperifériás strukturális pozícióra adott reintegrációs reakció, amely helyi történelmi hivatkozásokra épít. Egyrészt antikommunista revansizmusban megfogalmazott nacionalista viktimizációval gyarmati viszonyként tematizálja a nyugati (neo)liberalizmus kritikáját („Brüsszel az új Moszkva”); másfelől az imperialista múlt pozitív felértékelése, a „civilizációk harcának” diskurzusa, és az eurocentrikus, fehér, keresztény identitáspolitika affirmálja a centrumhoz tartozást a perifériával szemben („Közép-Európa”, „klasszikus Európa”); harmadrészt félperifériás „köztes” geopolitikai pozícióját félázsiai különutassággal és Eurázsiához tartozással erősítette meg (orosz befolyás, kínai Új Selyemút, török kapcsolatok).

maxresdefault

“Állítsuk meg Brüsszelt”, Nemzeti Konzultáció, 2017.
Migrants stand in front of a barrier at the border with Hungary near the village of HorgosA röszkei határzár – Forrás: JogÁsz

Ugyanakkor a kelet-európai országokban tapasztalható új gyarmati diskurzus kisajátította a gyarmatiságot és kizárta a globális gyarmattörténelmi összehasonlíthatóságot – holott egyébként a posztszocialista rendszerváltással az afro-ázsiai dekolonizációhoz hasonló politikai kihívások jelentkeztek (viktimizáció, nacionalizmus, nativizmus). A demarkáció egyik oka, hogy Kelet-Európa az afro-ázsiai posztgyarmati térség riválisává vált a globális szinten válságot átélő Európai Unióban; ez a centrumországokbeli „posztkoloniális” kiváltságokért, politikai elismerésekért és jóléti víziókért folytatott verseny különösen élesen tetten érhető a migrációs diskurzusban és a (Magyarországon újszerű) iszlámellenes politikában és szelektív xenofóbiában. Mindeközben az „illiberális kereszténydemokrácia” funkciója nemcsak Európai Uniós léptékű politikai stratégia, hanem egy új globális szövetségi, kereskedelmi és beruházási hálózat létrehozása is, főleg a keresztény szubszaharai afrikai és a közel-keleti térségben. A kutatás ezeket a folyamatokat elemzi történeti adatok és a jelenlegi külpolitikai terjeszkedés („déli” és „keleti nyitás”), valamint a 2010 utáni kormánypolitika által szubvencionált és propagált geopolitikai és gyarmati diskurzuson keresztül.

download-7-1024x576Nigériai püspökkel tárgyalt Orbán – Forrás: 24.hu

© Copyright – Szerzői jogok által védett tartalom!

Hivatkozási forma:

Ginelli, Z. (2019): Posztkoloniális Magyarország: A magyar „globális nyitás” és illiberális autoriter fordulat újraértelmezése a félperifériás gyarmatiság szempontjából. Kritikai Földrajzok blog, augusztus 11. Link: https://kritikaifoldrajz.hu/2019/08/11/posztkolonialis-magyarorszag-a-magyar-globalis-nyitas-es-illiberalis-autoriter-fordulat-ujraertelmezese-a-felperiferias-gyarmatisag-szempontjabol

Posztkoloniális Magyarország a rendszerváltás után

66507274_2257845017585375_3875057753743425536_n.jpg

Hétfőn, július 8-án a Politikatörténeti Alapítvány és Intézet nyári egyetemén tartottam egy kb. 25 perces előadást “A közép-kelet-európai rendszerváltások politikai gazdaságtani elemzése” panelben, “A magyar rendszerváltás a globális nyugat, kelet és dél történelmi viszonyában” című workshop keretében. Az én előadásom arról szólt, hogy az 1989-es rendszerváltást, annak következményeit és emlékezetét miért érdemes posztkoloniális szemszögből vizsgálnunk. A fő állításom az volt, hogy a magyarországi gyarmati diskurzus és történelmi gyarmati tapasztalatok megértését a világrendszer-elemzési és posztkoloniális megközelítést összekapcsoló “félperifériás posztkolonialitás” fogalmán keresztül érthetjük meg. Ez a fogalom segít feltárni a globális centrum és periféria közötti, olykor egymásnak látszólag ellentmondó, de funkcionálisan mégis jellegzetesen félperifériás struktúrákat alkotó pozicionálási stratégiákat Magyarországon.

Az előadásomban arról beszéltem, hogy a rendszerváltással miért és hogyan alakult ki “posztszocialista amnézia” a kelet-európai félperiféria és globális periféria közötti kapcsolatok elfedésével, és mik a kihívásai és politikai tétjei ebből a szempontból annak, ahogyan az Orbán-rezsim mozgósítja a magyar “gyarmati” történelmi tapasztalatokat a rendszerváltás “liberális” szakaszával szemben, méghozzá egy igen összetett “gyarmat diskurzusban”, a nacionalista viktimizáció és a “dekolonizáció” üzenetei mentén, egy “új rendszerváltás” politikai legitimációjának megalapozása érdekében. Márpedig a rendszerváltás utáni neoliberális és EU-párti átállás kritikai megközelítésben nemcsak egy gyarmati viszonyként értelmezhető, aminek hazai kritikája a liberális elit euró/nyugatpárti beállása miatt alig bontakozhatott ki, hanem emögött egy – az ún. konzervatív és liberális pozíciókat egyesítő – máig folytonos “fehér forradalom” is zajlott már az 1980-as évektől a posztkoloniális periféria lecsatolásával és a korábbi “rassztapasztalatok” elfeledtetésével (vö. mai migrációs diskurzus). A gyarmati diskurzussal egyébként a kormány “kulturkampfja” a nyugati posztkoloniális és dekoloniális kritikák üzeneteit sajátítja ki, kihasználva, hogy ezek itthon korábban nem kerültek politikai megvitatásra és mozgósításra a térségben, és úgy mozgósítja a nyugattal szembeni félperifériás gyarmati diskurzus bevett “imperialistaellenes” kritikáját (vö. szocialista időszak), hogy a gyarmatiságot kisajátítja a kelet-európai térség számára, egyúttal leválasztja magát a globális gyarmattörténelemtől, amit teljesen el is hallgattat. Ehhez képest a rendszerváltás gazdasági ígéreteinek kudarcából beérett “gyarmatozó” nacionalista revansizmus megértéséhez sokat tanulhatnánk abból, ha ezt az 1960-as évek eleji afro-ázsiai dekolonizáció nacionalizmusaival vetjük össze, figyelembe véve az államközpontosítási stratégiák hasonlóságait is. Az előadásomban arról is beszéltem, hogy a hazai “migrációs diskurzust” abban a kontextusban is kell értelmeznünk, hogy az EU-ban jelenleg verseny zajlik a korábbi “európai/nyugati posztgyarmati periféria” és a kelet-európai térség között a nyugati erőforrások és mobilitási lehetőségek fölött. Illetve arról is szó esett, hogy a keresztény identitás mozgósításának nemcsak lokális funkciója van az EU-n belüli pozicionálás szempontjából, hanem a Fidesz ezt a “globális nyitás” politikája révén egy újfajta diplomáciai és beruházási-üzleti szövetségi hálózat kialakítására is felhasználja pl. az adományozási rendszeren keresztül, mindkettő esetében reagálva arra a kényszerre/lehetőségre, hogy a világ keresztény lakosságának túlnyomó része már nem Európában van.

Mindezek talán olyan kérdések, amelyekkel a jelenlegi hazai politikai és értelmiségi elit egyáltalán nem vagy csak néhány kivételes kutató foglalkozik, de jellemzően nem válnak a politikai diskurzus részévé.

A magyarok külföldön – poszt/gyarmati magyarság (1885)

(SOON IN ENGLISH)

A magyar munkaerő-elvándorlás nemcsak az elmúlt évtizedek sajátja, hanem globális léptékű és hosszú távú történelmi struktúrákba is ágyazódik. A 19. század vége és a 20. század eleje a globális munkaerő-vándorlás tetőpontja volt, amely egészen az első világháborúig meghatározó volt. Európából 1881–1910 között a természetes szaporulat 20%-a elvándorolt, 1846–1890 között 17 millió, 1891–1920 között pedig 27 millió ember. A mobilitás megnövekedésében közrejátszott a népszaporulat ugrásszerű emelkedése, a távolsági közlekedés technikai javulása és társadalmi elérhetősége, valamint a gyarmatok és egykori gyarmatok (Észak-Amerika, Dél-Amerika) benépesítésének spontán folyamata és tervszerű toborzási politikája is. Az európai országok ekkoriban kísérlik meg Afrika koordinált telepes gyarmatosítását (Kongó-konferencia, 1884–1885), amelynek nemzetközi léptéke az európai integráció egyik korai lépéseként is tekinthető. A migráns munkaerő fő célpontja az Amerikai Egyesült Államok volt, ide a tengerentúlra kivándorló európaiaknak 1846–1890 között a 70%-a, 1891–1910 között az 58%-a jutott, de emellett fontos célpontok voltak Kanada, Argentína, Brazília, Ausztrália, Új-Zéland és Dél-Afrika – mind történelmi gyarmatok. Mindeközben felerősödik a munkások kivándorlása Kelet-Ázsiából is, főleg Kínából és Japánból érkeznek telepesek, mérnökök és kereskedők nemcsak az USA nyugati partjára, hanem Dél-Amerikába, Európába és Afrikába is; egyszóval a munkások számára további konkurensek jelentek meg.

Ebben a nagy földrajzi és történelmi léptékű népvándorlásban a kelet-közép-európai régió kibocsátó régióként vett részt. Míg a 19. század közepétől eleinte többségében britek vándoroltak ki, addig később Németország, Dél-Európa és Kelet-Közép-Európa vált a fő kibocsátó régióvá. Ezt a folyamatot főleg az 1873-es gazdasági válság tüzelte fel, amely a Magyar Királyságra is komoly hatással volt. A befogadó – főleg poszt/gyarmati – államokban munkát vállaló kelet-közép-európai nincstelenek, szegény parasztok és munkások viszont lenyomták a helyi béreket, ami kiélezte az etnikai és “faji” konfliktusokat. A német (porosz) állam számára például az egyik legfontosabb gazdasági és etnikai konfliktusokkal járó problémát a bevándorló lengyel (és részben magyar) parasztok és idénymunkások okozták, és az efölötti rendelkezés igénye is tüzelte fel a Mitteleuropa geopolitikai fennhatóság és Kelet-Európa gyarmatosításának vízióit, amit a magyar értelmiség – döntő németbarátsága ellenére – többnyire élesen kritizált. Ami az Amerikai Egyesült Államokat illeti, az ide vándorló magyar munkásokkal kapcsolatos gazdasági és “faji” konfliktusokról tudósított például a Politikai Ujdonságok újság 1885. január 21-én:

“Az amerikai magyar munkások sorsáról pedig a New-Yorkban megjelenő «Amerikai Nemzetőr» egy czikkéből veszszük át a következő komoly, figyelemre méltó sorokat: Vandorbottal kezében és reményteljes szívvel lép a bevándorló magyar a szabad Amerika földére, s azt hiszi, hogy munkásság és kitartó szorgalom árán gondtalan életre tesz szert, azt hiszi, hogy megfeszített erővel dolgozván, szerezhet annyit, melylyel öreg napjaira némi kényelmet biztosíthat magának. Pedig de másként áll a dolgok sora Amerikában! A mily előnyös elismerésben áll a magyar munkás a munkaadó előtt, épen annyira gyűlölt az a munkásnép előtt. Amerikában nagy kelete volt a jó munkásnak s a magyar bevándorló, mint ilyen ismeretes; e tulajdonsága mellett a munkában sem volt válogatós s azon felül sokkal olcsóbban dolgozott, mint más nemzetbeli vagy belföldi munkás. Ez utóbbi sajátsága folytán lenyomta a munka bérét, mely a felvidéki atyafi életmódja és igényeihez arányitva, nagynak tűnt fel. Az amerikai munkások, kik nem csak enni és dolgozni akarnak, de a szó nemesebb értelmében, mint emberek vágynak élni, a lenyomott munkabér folytán, kereseteikből nem fedezhették kiadásaikat s szegénységbe és nyomorba jutottak. Ez állapot főokozójának a Magyarországból beözönlött tót munkásokat tartják, kik Hungarian név alatt szerepelnek s hogy ezek részben okozói is ez állapotoknak, az tagadhatatlan. Ebből következett az a gyűlöletes ellenszenv, melylyel ma a magyarországi munkások fogadtatnak, ez okozója annak, hogy ma a magyarországi munkást élet-halálra üldözik.”

A magyarok külföldön (1885) 1A magyarok külföldön (1885) 2

Az első világháború hatására ez a nagyfokú migráció drasztikusan visszaesett. Az Amerikai Egyesült Államok komoly bevándorlási korlátozásokat vezetett be (főleg 1921–24 között), amelynek fő ideológiai alapja az angolszász “fehér” kiválóság politikája (WASP) és a faji megkülönböztetés, a fajnemesítés és fajhigiénia (eugenika), illetve a földrajzi determinizmus képzete volt (pl. eszerint a “déli” európaiak heves vérmérséklete, bűnelkövetési hajlama és civilizációs fejletlensége a szubtrópusi mediterrán klíma hatásából fakad). Ekkoriban vezették be például az IQ-teszteket a bevándorlási hivatalokban, amelynek – az osztálykülönbségek mellett – a kulturális és nyelvi különbségek miatt régióspecifikus hatásai is voltak – a magyarok például gyakran igen rosszul teljesítettek ezeken a vizsgálatokon. A kivándorlás korlátozására a “nagy” gazdasági világválság (1929-től), az erősödő nacionalizmusok, faji elméletek, központosodó államhatalmak és protekcionista politikák is erősen hatottak. Az 1930-as évek politikai menekültjei főleg értelmiségiek voltak (pl. nácizmus elől menekülő zsidók), de a tengerentúli migráció Európában összességében jelentősen visszaesett. A második világháború után – az erőszakos kitelepítéseket kivéve – az afrikai és délkelet-ázsiai gyarmatok függetlenné válása miatt az 1960-as évekre nagy számban érkeztek vissza a gyarmatokról európaiak, de érkezett számos őslakosok is. Magyarország számára az 1956-os forradalom miatti kivándorlási hullám lesz meghatározó, de az 1960-as évektől ismét sokan – többnyire szakemberek és értelmiségiek – vándorolnak majd hosszabb-rövidebb időre az immár politikailag függetlenné váló afro-ázsiai posztgyarmati államokba.

Magyar úti leírások és regényirodalom a gyarmati világról

43629055_1877914702245077_1877258303034097664_n

Összegyűjtöttem egy kb. 800 könyvnyi adatbázist a (poszt)koloniális világról szóló, magyar szerzőktől származó vagy magyar nyelvre lefordított úti leírásokból és regényirodalomból – kiadási adatokkal (szerző, fordító, évszám, kiadó, oldalszám, sorozat, link) és borítóképekkel. Köztük vannak ponyvák és tudományos munkák is, 19. század közepi írások és egészen a rendszerváltásig (1989) megjelenő szövegek, illetve másodlagos irodalom is erről a témáról. A legtöbbet ebben az antikvarium.hu adatbázisa segített! Ezekből is fogok mazsolázni a Magyar Kritikai Geográfusok Fóruman indított blogsorozatomhoz, amely Magyarország és a gyarmati világ viszonyával foglalkozik!


– ENGLISH VERSION –

HUNGARIAN TRAVEL AND NOVEL WRITING ABOUT THE COLONIAL WORLD

I compiled a database with around 800 books about the (post)colonial world, mostly travelogues and novels written or translated by Hungarians – with book covers and pubication details (author, translator, date, publisher, length, series, link). These books range from pulp fiction and scientific studies, mid-19th century writings up until the system change (1989), and include secondary literature on the topic. My greatest help in this work was the database of antikvarium.hu! I will present some of these books in my blog series shared on the Forum for Hungarian Critical Geographers, which is about how Hungary related to the colonial world!

Gyarmati tudást termelő magyar geográfusok

44203332_2096419793744870_8158127041145733120_n
1935-ben a neves geográfus, Kádár László jelentetett meg egy tudományos ismeretterjesztő magazinban, a Búvárban cikket Afrika gyarmatosításának a történetéről. Néhány évvel később a magyar gyarmati tudástermelés az olasz és német gyarmati érdekek propagálása felé fordult, és élesszavú geopolitikusok (mint a németbarát Kalmár Gusztáv) kezdték mérlegelni, hogy Magyarország hogyan tudna ezen hatalmak afrikai térnyerésének farvizén érvényesülni. Ugyanabban az évben Kádár egy másik cikket is írt az olasz gyarmatosításról és Abesszíniáról, amit nemsokára lerohant az olasz hadsereg. Még Kádár viszonylag leíró és mértéktartó elbeszélését, amelyben olykor-olykor felbukkan az afrikai népek szabadságával szembeni halovány szimpátia is, lényegében nagy eurocentrikus narratívák uralják. Minden történelmi eseményt pusztán az európai hatalmak racionális és felvilágosult “döntéseire” vezet vissza, miközben az afrikai népek érdekeit, cselekedeteit és ellenállását elhallgatja. Afrika gyarmatiság előtti történelmét félreteszi, és az európaiak késői területi gyarmatosítását (a 19. század végétől) mindössze éghajlati és földrajzi tényezőkkel magyarázza, holott a valóságban az európaiak erős ellenállásba ütköztek a felfegyverzett afrikai államok részéről:

“Ennek az oka elsősorban a kontinens felszíne és éghajlata: partjai majdnem kivétel nélkül meredek, magas partok, amelyekre nehéz felkapaszkodni, a folyók is vízesésekkel zuhognak alá közvetlenül a torkolatuk előtt is, és így víziúton sem lehet a szárazföld belsejét megközelíteni. Északon a Szahara széles sivatagja is megközelíthetetlenné teszi az értékes Szudánt. Délen pedig a gyilkos trópusi klíma is erősen hátráltat. Ez magyarázza meg azt, hogy amikor Amerikában és Indiában már virágzó ültetvények voltak, Afrikát csak munkásembert szolgáltató kontinensnek tekintették és tovább nem érdeklődtek iránta.” (681. o.)



– ENGLISH VERSION –


HUNGARIAN GEOGRAPHERS PRODUCING COLONIAL KNOWLEDGE

In 1935, the noted geographer László Kádár published in a popular scientific magazine, Búvár about the history of colonizing Africa. A few years later Hungarian colonial knowledge production turned towards propagating Italian and German colonial interests, with rabid geopoliticians (such as the pro-German Gusztáv Kalmár) calculating how Hungary could follow up on the their promising trajectories in Africa. In the same year, Kádár also wrote another article about Italian colonies and Abyssinia, a country which was soon occupied by the Italian army. Even in Kádár’s rather descriptive and moderately toned account on African colonization, which was sprinkled with traces of distanced sympathy towards African independence, we can see grand Eurocentric narratives unfold. All historical events are simply based on the rational and enlightened “decisions” of European powers, without any account of the interests, actions and resistance of African people. The precolonial African history is sidelined, and the late territorial acquisitions of colonies in the continent (from the late 19th century) is explained by climatic and geographical factors, while Europeans met with the strong resistance of militarized African states:

“The main reason for this is the continent’s relief and climate: its shores are almost exclusively high and steep, which are hard to climb, and rivers plunge down in waterfalls even near the mouth, thus the internal lands cannot be reached through waterways. In the north, the wide desert of the Sahara makes the valuable Sudan inapproachable. In the south, the devastating tropical climate also forms an impediment. This explains that while in America or India there were already blooming plantations, Africa was seen as a continent offering manpower and remained of no further interest.” (p. 681)

Éghajlati determinizmus Fodor Ferenc gazdasági földrajzában

Részletek Fodor Ferenc 1933-ban kiadott Bevezetés a gazdasági földrajzba tankönyvéből:

“Az ember számára éppen úgy, mint a növényzet és az állatvilág számára, szintén van egy hőmérsékleti optimum. Ez a fehér emberre nézve kb. a 15 fokos napi közép hőmérséklet. A levegő nedvességében az optimum 80% körül van. Az évszakok sem egyenlő értékűek az ember fizikai és szellemi teljesítményére. Általában úgy tartják, hogy az európai embernek az őszi és tavaszi hónapok legkedvezőbbek úgy szellemi, mint fizikai munkára.

Az emberre nézve vannak egészséges és egészségtelen klímájú területek. Az időjárás változatossága vagy egyhangúsága, a levegőben lévő mikroorganizmusok és por mennyisége szerint egyes tájak jobban kedveznek az emberi életnek, mások kevésbé. Egyes betegségek bizonyos klímaövekhez vannak kötve, így pl. a trópusi betegségek, álomkór, malária stb. Sőt vannak egyes évszakok, amelyekben bizonyos betegségek gyakoribbak.

Mindezek alapján a klímamiliő a gazdasági tájak kultúrájára is rányomja a maga bélyegét. Így beszélhetünk a nomád állattenyésztés, az európai mezőgazdasági művelés, az öntöző kultúra, ültetvényes gazdálkodás, stb. tájairól. Még az ipari kultúrának is vannak bizonyos klimatikus előfeltételei. A trópusokban az ember kitartó testi munkára nem lévén képes, ezek a területek nehezen iparosodhatnak. A trópusokban a nedves levegő a gépek vasanyagát is hamar rozsdásítja. A gyáripar klimatikus feltételei kétségtelenül legkedvezőbbek a mérsékelt övben.” (71)