Félperifériás gyarmatiság: Magyar rasszpozíciók a globális kolonializmusban

Jelenet a „Django elszabadul” (2012) filmből – Stephen (bal), a fekete rabszolgákat felügyelő fekete komprádor kedélyesen társalog rabszolgatartó fehér ültetvényes gazdájával, Calvin Candie-vel (jobb)

Az előadás egy kutatási programot vázol fel, amely a gyarmatisághoz való magyar(országi) félperifériás viszonyt globális történeti keretben, illetve politikai gazdasági, világrendszer-elemzési és poszt/dekoloniális megközelítésben vizsgálja. Az uralkodó olvasat szerint nekünk magyaroknak sosem voltak gyarmataink, viszont a történelemben gyarmatosítottak minket, ezért nekünk nincs erkölcsi felelősségünk elszámolni a gyarmatosításért. Mivel az apológia szerint Magyarország történelmileg nem részesedett a kapitalista gyarmati felhalmozás előnyeiből, ezért a „fehér bűntudat” kizárólag az imperialista-kolonialista „nyugatot” terheli. Ugyanakkor Magyarország globális kolonializmusba való beágyazottságának elhallgatása lehetővé tette a gyarmati viktimizáció kelet-európai kisajátítását és a rasszizáló identitáspolitikai-morális versenyt az „Európán” kívüli posztgyarmati világgal. Ez a gyarmatisághoz való ellentmondásos viszonyulás a globális centrum és periféria közötti strukturális és identitásbeli pozícióból, a globális kolonializmusba való félperifériás integrációból fakad. A gyarmatosító és gyarmatosított pozíciók közötti félperifériás manőverezés dinamikáját a globális kolonializmusból való komparatív előnyökből részesedés stratégiái határozták meg: felzárkózó lepaktálás a globális gyarmatosító centrummal vagy felforgató szövetségkeresés a globális gyarmati perifériával; lázadó antikoloniális szolidaritás vagy koloniális kisajátítás és öngyarmatosító komprádorság. Az előadás ennek nyomán a magyar félperifériás rasszpozíciók – „frusztrált fehér”, „turáni”, „indián”, „fehér néger” – történelmi-földrajzi mozgatórugóira kérdez rá, hogy a centrumvezérelt narratíváink dekolonizálásával felforgató módon a „nem fehér” (poszt)gyarmati világ felől nézze a magyar történelmünket.

© Zoltán Ginelli

Ginelli Z. (2020): Félperifériás gyarmatiság: Magyar rasszpozíciók a globális kolonializmusban. Kritikai Földrajz Blog, 2020.07.14. Link: /2020/07/14/felperiferias-gyarmatisag-magyar-rasszpoziciok-a-globalis-kolonializmusban/

A székely, az indián és a néger: A magyar gyarmati identitások földrajzi képzelete

Dél keresztje alatt

az indián és a néger
tüzet rakni éppúgy térdel
mint a hargitán a pásztor
számolni ujjain számol
különbség ha van az égen
itt a göncöl jön föl este
fölöttük a dél keresztje

a poncsónak nincsen ujja
ritkán telik mégis újra
rojtosul a rojtja rongya
kigyérül akár a condra
különbség ha van az égen
itt a göncöl jön föl este
fölöttük a dél keresztje
egy útmenti fogadóban
talán még boldog is voltam
rióból murryba tartón
a gitárszót most is hallom
más a dallam egy a nóta
itt a göncöl jön föl este
odalenn a dél keresztje

ó te istenáldott földrész
lenn vagy – a szemem rád fölnéz
érett banán az újholdad
íve akár a sarlónak
nézem hosszan vágyakozva
ha feljön a göncöl este
szívemen a dél keresztje

– Kányádi Sándor, 1983

“A Múlik a jövőnk (1989) korszakától Nagy Gáspár kulturális antropológiai jeltárában egy Európán kívülre, illetve a harmadik világra tekintő perspektíva, a magyar viszonyokat ehhez mérő összefüggésrendszer is kibontakozik. Az Ültem egy indián kövön és az Ideiglenes és örökkévaló című versek ennek az új panorámát nyitó szemléleti tágulásnak a bizonyítékai. A kortárs Kányádi Sándor egy teljes ciklust alakított ki latin-amerikai élményeiből, amelyben a 20. századi székely életváltozás és a bennszülött indián sors egyes párhuzamait is középpontba helyezte (Dél keresztje alatt). Szőcs Géza „indián”-versei (Csingacsguk látogatása a világosi villamossági üzletben; Indián szavak a rádióban; érintőlegesen Az elveszett törzs) szintén az erdélyi magyar lét és a rezervátumba vonult indián törzsek sorsanalógiáit erősítik fel. A kelet-európai ember és az „indiánság” fogalmát közelíti egymáshoz a diktatúra idején Szentmihályi Szabó Péter is (Kelet-európai indián). A Nagy Gáspár észak-amerikai látogatását őrző Ültem egy indián kövön című vers a sorsanalógia hasonló horizontját kínálja fel az olvasatban. Az „indián kőről” a létezést bemérő szerző egykori „fizikai” helye az idegennek minősített, hazájában a létperemre szorított ember közérzetének lélektani, társadalmi pozíciója is. A nomád, a kirekesztett, a nem kívánt, az ellenzéki, a kellemetlen ember figuráját összegzi a mű (más, dokumentatív szerepű vonásai mellett) az „indián kő” centruma köré. „A Nagy Medve Tó fölött / azaz a Big Bear Lake fölött / ültem egy indián kövön / – s tán még most is ott ülök – / azon az indián kövön.” A harmadik világ léthelyzeteivel megvont párhuzam – ahogyan Kányádi Sándornál – a Kárpát-medence történelméből és jelenéből, benne a magyar falu életköreiből felszökve vetül rá Nagy Gáspárnál is az egyetemesebb történelmi sorsra. A kultúrheroikus ihletettségű afrikai asszonylátomás az édesanya figurája mögött az Ideiglenes és örökkévaló című versben az anyára vetített sorspárhuzamban nemcsak a fiziológiai hasonlóságokat tárja fel, hanem a kiszolgáltatottságnak – a nemzeti történelem nagyobb távlataiból megítélt – analóg arányait is. „Édesanyám / afrikai törzsek vízhordóleánya / itt a szaharai délben vesszőkosárnyi / étel a fején / esti harmatban fényes csillagok / alatt botladozva / hol meg harangszó légifolyosóján úszva / haza hazafelé / kontya fölött / tonnányi répalevél – – – És átjön a szavannáson /szálig kiirtott réti tölgyek / temetőin / átjön egy fél országon / úton maradtak csontvázát / megnevezi eltemeti / minden bűnt magára vesz / és elátkozza az utakat / el valahányszor/ – innen és túl – / túl életen halálon álmon.””

Jánosi Zoltán: “Kőbe csiszolt villám”. Kortárs, 2012. 9. sz. p. 76-83
http://www.nagygaspar.hu/honl…/index.php/irasok/kritikak/424

A “race” magyar fordítása: faj vagy rassz?

Az utóbbi időszakban egy Homi Bhabha szöveget fordítottam egy magyar kulturális térelméletekkel foglalkozó tanulmánykötetbe. Ez a szöveg az eredetileg 1994-ben megjelent The Location of Culture című kötetének bevezetője, amely a kötettel és a szerzővel együtt a társadalom- és bölcsésztudományok területén “klasszikusnak” számít. A fordítás során sokféle kihívással szembesültem, de ezek közül az egyik legérdekesebb és legalapvetőbb probléma a “race” fordítása volt. A szövegbe egy hosszú lábjegyzetet is írtam erről. Mivel úgy gondolom, ez egy nagyon is visszatérő probléma, és megfelelő alkalom arra, hogy a hazai viszonylatban nézzük a posztkoloniális kutatási irányzat kibontakozásának fő problémáit, ezért itt is közlöm a lábjegyzetet (némileg tagoltabban). Várom a hasonló problémával küszködő kutatók válaszait, javaslatait!

A szövegben előforduló angol race kifejezés magyarra fordítása magyarázatra szorul. Az angol (illetve francia) race az eltérő (társadalom)történelmi kontextusok miatt pontosan nem feleltethető meg magyar változatainak: rassz és faj.

Szigorúan biológiai értelemben mindkettő a taxonómiai rendszer (hierarchia) adott csoportszintjeit jelöli: az angol species megfelelője a faj, míg a race vagy rassz az alacsonyabb rendű alfajt, fajtát jelenti, amit – sokkal bizonytalanabbul és önkényesebben – inkább a földrajzi eloszlás és a testi jegyek alapján definiálnak. Az emberi rasszokat tudományosan a 19. századi fizikai antropológia kategorizálta és rendszerezte elsősorban ún. morfológiai jegyek, a külső testi megjelenés és részben örökléstani vizsgálatok alapján. Azonban ezek a rasszkategóriák mára tudományosan meghaladottá váltak önkényességük, esszencializálásuk, az esztétikai és vallási eszmék kanonizáló hatása, az implicit eurocentrikus és hatalmi hierarchiát kifejező tartalmaik miatt, illetve a modern génprofilokkal csak nehezen összeegyeztethetőek.

Az angol race a 19. század közepétől a darwinizmus származástani-evolúciós irányzatai mentén kulturális, civilizációs, geopolitikai és földrajzi jelentésekkel felruházottan terjedt el; hasonló jelentésű a magyar faj fogalma, ezzel szemben a rassz mindvégig megtartotta szűkebb biológiai értelmét. Míg a globális gyarmatosításban vezető szerepet játszó imperialista briteknél a race sokkal szorosabban kötődött a fajelméleti hierarchiák ideológiáihoz, addig a magyar diskurzusban a faj vagy népfaj ehhez képest a faji hierarchia jelenléte mellett inkább a nemzet(iség), a néplélek és a nemzeti kultúra és táj fogalmaival párosult, és jobban kapcsolódott regionális léptékű etnikai identitásokhoz, mint az inkább globális léptékű brit jelentés vagy kifejezés.

A nemzetközi szakirodalomban a race állandó társadalomkritikai jelentésmódosulásokon esett át (különösen az afro-ázsiai dekolonizáció és a posztkoloniális kritika hatására), de az eltérő társadalomtörténetű magyar kontextusban ilyen kritikai újraértelmezési fordulat nem igazán következett be, így 1945 óta a faj régiesen hat (anakronisztikus) és a fajelméletek átkát viseli magán. Ezért alakult ki az az ellentmondás, hogy habár a race történelmileg hűbb megfelelője a gazdagabb jelentéstaralmú faj lenne, mégis negatív konnotációi miatt mellőzik és csak szűk biológiai jelentését ismerik el, a race-t pedig egyszerűen rassznak fordítják (mindkettő helyes), holott ez utóbbinak a sokkal szűkebb biológiai jelentése nem adja vissza az angol kifejezés jelentéstartalmait – mindeközben a rassz és faj fogalmainak történelmi és földrajzi egyeztetése megvitatlan maradt.

Ez viszont többféle ellentmondást is teremt: a rasszizmus bevett kifejezés, miközben a fajelmélet vagy fajgyűlölet szintén (ebben az alakban fennmaradt a faj régi jelentése, sőt a rasszelmélethez képest elterjedtebb), holott a tisztán biológiai felfogásban egyetlen emberi faj létezik. A faj és faji származás vagy identitás kifejezések használata tehát nem jelenti a különböző emberi fajok létezését meghatározó fajelméletek elfogadását. Forráskritikailag a race kifejezés fajra fordítása tehát történelmi kontextuális okokból, a rassz pedig tudományos értelemben megalapozott; a szövegben ennek megfelelően mindkettőt használom.

Földrajzi determinizmus Fodor Ferenc gazdasági földrajzában

A Teleki-tanítvány Fodor Ferenc az egyik legjelentősebb magyar geográfus volt a két világháború közötti időszakban. Az 1930-as évekre Teleki nyomán megerősödő új területet, a gazdasági földrajzot tőle tanulta sok-sok diák. A gazdasági és a politikai földrajz intézményesedése többek között Trianonnak is volt “köszönhető”: geográfusaink a történelmi Magyar Királyság egységét nemcsak természetföldrajzi, hanem – ezzel összefüggően – gazdaságföldrajzi érvekkel is alá kívánták támasztani. Gondolataik szerint a nemzeté a nemzet által művelt táj, amit saját kultúrájának képére formál, márpedig a Kárpát-medence koszorúja az ideális államtér. Fodor 1933-ban kiadott “Bevezetés a gazdasági földrajzba” című egyetemi tankönyve ezeknek a “természeti törvényeknek” a bemutatásával foglalkozott: az emberi civilizáció fejlődését a természetföldrajzi viszonyok alapvetően meghatározzák. Ezt nevezi a szakirodalom – némileg leegyszerűsítve – “földrajzi determinizmusnak”.

fodor gazdasági földrajz

Fodor F. (1933): Bevezetés a gazdasági földrajzba. Budapest: Szent István Társulat.

A “földrajzi determinizmus” a 18. századtól kezdve fokozatosan egy rasszista és egyre inkább tudományos elképzeléssé vált, párhuzamosan az európai gyarmati rendszer terjeszkedésével, amely ebben látta a saját hegemóniájának, fehér felsőbbrendűségnek a természeti igazolását. A tudományosság ebben a tekintetben az európai hegemónia biztosítását is szolgálta: a tudományos érvényesség hatalmi eszköz is volt a globális gyarmati rend legitimálására. Az európai “földrajzi determinizmus” egyik fő gondolata az volt, hogy a “mérsékelt övezet” klímája teremtette meg az emberi fejlődés számára ideális körülményeket, ami pedig igazolta az “északi”, európai (és később amerikai) fehér civilizáció felsőbbrendű fejlődését a világ többi népével szemben. Ez a 19. században kanonizálódó elképzelés bibliai gondolatokra is visszavezetődött (a “mérsékelt” Kánaánról, a zsidó-keresztény eredetről), a “klasszikus” műveltségből is eredeztette magát (Arisztotelész “mértékeltesség” elvének összekapcsolása a “mérsékelt” övezettel az ókori görög gondolkodásban), amely a reneszánsz és a felvilágosodás során fokozatosan összekapcsolódott a “fehér ember” (“klasszikus ókori”) esztétikájával, és így lett – Blumenbach esztétikája nyomán – a “kaukázusi” “fehér” rassz fogalma. A rassz (faj) alapvetően tehát egy földrajzi fogalomként alakult ki, a földrajztól elválaszthatatlan. A fehéreknek kedvező, optimális mérsékelt klíma elképzeléséről tanított Fodor Ferenc is, aki ezeket a magyar viszonyokra adaptálva mutatta be, és a brit, francia, német, de elsősorban az amerikai Ellsworth Huntington által vallott földrajztudományi nézetek nyomán írt a “hőmérsékleti optimumról” és “egészséges” és “egészségtelen” klímájú területek különbségéről.

Ahogyan Fodor megfogalmazta:

“Az ember számára éppen úgy, mint a növényzet és az állatvilág számára, szintén van egy hőmérsékleti optimum. Ez a fehér emberre nézve kb. a 15 fokos napi közép hőmérséklet. A levegő nedvességében az optimum 80% körül van. Az évszakok sem egyenlő értékűek az ember fizikai és szellemi teljesítményére. Általában úgy tartják, hogy az európai embernek az őszi és tavaszi hónapok legkedvezőbbek úgy szellemi, mint fizikai munkára.

Az emberre nézve vannak egészséges és egészségtelen klímájú területek. Az időjárás változatossága vagy egyhangúsága, a levegőben lévő mikroorganizmusok és por mennyisége szerint egyes tájak jobban kedveznek az emberi életnek, mások kevésbé. Egyes betegségek bizonyos klímaövekhez vannak kötve, így pl. a trópusi betegségek, álomkór, malária stb. Sőt vannak egyes évszakok, amelyekben bizonyos betegségek gyakoribbak.

Mindezek alapján a klímamiliő a gazdasági tájak kultúrájára is rányomja a maga bélyegét. Így beszélhetünk a nomád állattenyésztés, az európai mezőgazdasági művelés, az öntöző kultúra, ültetvényes gazdálkodás, stb. tájairól. Még az ipari kultúrának is vannak bizonyos klimatikus előfeltételei. A trópusokban az ember kitartó testi munkára nem lévén képes, ezek a területek nehezen iparosodhatnak. A trópusokban a nedves levegő a gépek vasanyagát is hamar rozsdásítja. A gyáripar klimatikus feltételei kétségtelenül legkedvezőbbek a mérsékelt övben.” (71. o.)

Bár a földrajzi determinizmust mint “burzsoá felfogást” az államszocialista időszakban formálisan “betiltották”, és a második világháború után a fajelméletekkel együtt máshol is – elvileg – diszkreditálták, de mivel az európai gondolkodás alapjainak szerves részét képezte (összekapcsolódva a filozófiával, jogtudománnyal, történetírással, társadalomtudománnyal stb.), ezért sokféle formában mégis fennmaradt, így ezek az elvileg “meghaladott” nézetek a mai napig meghatározzák gondolkodásunkat a világról. A “fejlett északon” mai napig elterjedt pl. az a nézet, hogy az afrikai feketék gazdaságai azért “nem fejlődtek”, mert a klíma és a mezőgazdasági lehetőségek ezt nem tették lehetővé; sokan azt is gondolják, hogy a trópusi éghajlat a feketék enerváltsághoz, lustaságához vezetett; vagy hogy az afrikai feketéket erősebb fizikumuk miatt dolgoztatták rabszolgaként az amerikai kontinenseken. De elterjedtebb, tudományos nézetek maradtak, hogy az európai értelemben vett szabadság, a polisz, a városállam, az egymással versengő nemzetállamok, a kapitalizmus mind-mind többek között a mérsékelt klímára is visszavezethetők. Az fejlődés szempontjából “ideális” mérsékelt klíma mítosza közgazdasági elméletekben, gazdaságtörténeti, világtörténeti és szociológiai írásokban is megjelenik egészen a mai napig (Max Webertől Marxon át) – annak ellenére, hogy a szakirodalomban már széles, történelmileg megalapozott kritika övezi.

Magyarországon csak nagyon kevés érdemi kritikája született a “földrajzi determinizmusnak” az elmúlt 80 évben, és érdekes kérdés, hogy vajon miért? A kommunisták által meghurcolt Fodor Ferenc koloniális nézeteinek kritikáját egyetlen magyar oktatási intézményben sem tanítják, mivel a rendszerváltás utáni rehabilitáció számára fontosabb volt a kommunista diktatúra előtti, neves magyar geográfusok tekintélyének megőrzése. Márpedig ez a magyar tudományos tudástermelés gyarmati örökségével való szembesülés elkerülését jelenti, és az eurofehér gyarmati tudás kritikátlan újratermeléséhez járul hozzá Magyarországon. Talán ideje lenne komolyan szembenéznünk a magyar geográfusaink által termelt tudás beágyazottságával a gyarmati világba.

Ellsworth Huntington térképe – fent: az emberi klimatikus energiák megoszlása; lent: az emberi civilizáció fejlettségének megoszlása (Huntington 1915: 200).

huntington-map

Huntington E. (1915): Civilization and Climate. New Haven: Yale University Press.