Szombat 11 és 13 óra között megtartottam előadásomat az 1956-ról szóló, Egerben tartott konferencián, amelynek témája “1956 és a szocializmus: válság és újragondolás“. Az előadás egy már korábban beharangozott szekció része volt, amit a Helyzet Műhellyel szerveztünk “Megszakítás és folytonosság: 1956 szerepe a szakértői tudástermelésben” címmel.
Bal: Markos György; jobb: Perczel Károly feleségével
Két életrajzot elemeztem az 1950-es évek területfejlesztési szakértőcsoportjainak kialakulása és azok intézményesedése folyamatában. Markos György és Perczel Károly, sok szempontból nagyon eltérő egyéniségek voltak, habár hasonlóan kalandos utakat éltek meg. Mindketten hittek a kommunizmusban, fiatalon emigrációban éltek, és végül a második világháború során maradtak Magyarországon (Markos 1939-től, Perczel 1945-től). Mindkettőjüket a hazai területfejlesztés “iskolaalapítóinak” tartják, és egyiküknek sem volt köze eredetileg a földrajzhoz. Ugyanakkor két egészen eltérő “iskolát” és “életművet” hoztak létre: Markos az újjászervezett (Marx Károly) Közgazdaságtudományi Egyetemen mint tanszékvezető és későbbi dékán a gazdaságföldrajzi irányvonalat, Perczel pedig építészmérnökként a területi tervezés szakintézményeiben végzett (TERINT, ÉVM, VÁTI), vezető tervezői munkája révén egy urbanista irányvonalat alapozott meg. A kutatásaim során részben ennek a két embernek az életrajzát rakom össze, hiszen rajtuk keresztül jól megragadható a korabeli magyar “szocialista” gazdaságföldrajz és területi tervezés kibontakozása.
Vajon 1956 mennyiben jelentett törést vagy folytonosságot a szocialista gazdaságföldrajz és területi tervezés esetében? Míg a szakmai visszaemlékezések alapján az 1949 utáni területrendezés és közigazgatási reform a szocialista új városokat és iparosítást kiszolgáló „voluntarista” tervezésbe fordult át, addig 1956 és 1958 között intézményesült a regionális tervezés.
Markos György és Perczel Károly korai pályafutásának végigkövetésén keresztül bemutatom, hogy hogyan kapcsolódik 1956 a magyar szocialista területi tervezés intézményesedéséhez. Mindkét ember illegális baloldali szervezetekben tevékenykedett a háború előtt, a háború után visszatérve pedig a szocialista területfejlesztés és regionális tervezés iskolaalapítóivá váltak. Perczel 1946-tól az Országos Építésügyi Kormánybizottság és az Építésügyi Minisztérium munkatársa, 1949-től pedig a kezdeményezésére létrehozott Területrendezési Intézet (TERINT) vezetője, míg Markos 1949-től az újjászervezett Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Gazdaságföldrajzi Tanszékének vezetője lett. Perczel az építész-urbanisták, Markos pedig a gazdaságföldrajzosok területfejlesztői csoportjait alapította meg, amelyek az 1960-as évek elején a reformfolyamatok szakértői vitáiban konfliktusba is kerültek egymással. Markos a szovjet rajonírozást támogatta, és részt vett az Erdei Ferenc által koordinált 1956. áprilisi területrendezési reformtervezetben, aminek életbe lépését a belpolitikai válság meghiúsította. 1956 számára törést jelentett, hiszen bár az akadémiában hithű marxista-leninista ideológusként számolt le a fő „burzsoá” geográfusokkal, addig a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának vezetőségi tagságáért és a Petőfi Körben folytatott tevékenységéért fegyelmivel elbocsátották, és 1958-tól áthelyezték a MTA Földrajztudományi Kutatócsoportjába, ahol marginalizálódott. Perczel számára a törés korábban jelentkezett: 1949–1954 között a Rajk per kapcsán életfogytiglani ítélettel bebörtönözték, és az 1949-ben a TERINT-ben általa kidolgozott első országos területfejlesztési koncepciót letartóztatása után megsemmisítették. 1954-es rehabilitása után az Országos Építésügyi Hivatalban helyezték el, míg 1957-től az Építésügyi Minisztérium főosztályvezetőjeként részt vett a regionális tervezést 1958-tól megalapító kormányhatározat előkészítésében. Ez intézményileg lehetővé tette Perczel számára, hogy az 1960-as évek elejétől a VÁTI főosztályvezetőjeként az Új Gazdasági Mechanizmus keretében kidolgozza az 1971-ben életbe lépő Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepciót.
Az előadásomban a két szakmai életrajzon keresztül mutatok rá, hogy egyrészt a területi tervezés hogyan szolgálta a politikai konszolidációt egy egyetemi és egy kutatóintézeti környezetben, miközben az 1950-es években egy új, a későbbi területpolitikában meghatározó szakértői generáció sajátos tervezési hagyománya és reformtudása alakult ki. Másrészt bemutatom, hogyan ágyazódott ez az intézményesedés a poszt-sztálini szovjet tudománypolitikának és Magyarország nemzetközi gazdasági pozíciójának megváltozásába. Az időszak egyik töréspontja, amely hidegháborús trendekbe is ágyazódik, hogy a főként jogászok szakértői elitje által irányított közigazgatási reformokat 1945 után egy elsősorban építészekből és közgazdászokból álló szakértői elit veszi át, amely politikai és intézményi legitimitását az 1956 utáni időszakban nyeri el. Szintén tágabb nemzetközi folyamatokba ágyazódik, hogy az 1950-es évek közepétől a tudományos diskurzus fokozatosan a technokrata és szakértői irányokba mozdult el, és a Párt és a területfejlesztői szakértők közötti relatív kompromisszum a „burzsoá” regionális tervezési elméletek elterjedését eredményezi az 1960-as évekre.
