Április 25-én az ELTE TáTK Tudománykutató Központjának előadássorozatában adok elő a szűkebb szakterületemről, amelyből a disszertációmat is írom. Az időpont várhatóan 14:00 (egyeztetés alatt), helyszín a Tanári Klub lesz. Az alábbiakban olvasható az előadás összefoglalója:

Hol képződik a tudományos tudás? Miért éppen ezeken a helyeken? Hogyan terjed, kik és miért mozgósítják? Kikhez jut el a termelt tudás? Miként változik a tartalma vagy jelentése útközben és más-más átvételi helyeken? Egy tudományos elmélet vagy eredmény megítélésekor gyakran szoktak annak nemzetköziségére vagy éppen hazai relevanciájára utalni. De hogyan és miért váltak nemzetközivé vagy hazaivá bizonyos helyekről származó elméletek, eszmék, módszerek vagy kutatási irányzatok, míg mások miért nem? Mi áll az átvétel vagy elvetés, a fordítás és értelmezés motivációi és politikái mögött, miért olvassák vagy terjesztik másképpen a műveket, használják másképpen az eszközöket, módszereket? Melyek a tudományos provincializmus vagy kozmopolitizmus mozgatórugói, és kik a helyi tudás ún. „hermeneutikai kapuőrei”? Az előadásom célja ilyen és ehhez hasonló, a tudás térbeliségét feszegető kérdések mentén áttekintést adni a magyar tudományban még szinte ismeretlen kutatási terület, a tudásföldrajz, ezen belül a tudományos tudás történeti földrajzának fő problémaköreiről.

Habár a tudománytörténet-írásban és a tudományszociológiában korábban is szerepeltek a fenti szempontok, mégis csak az 1990-es évek második felétől figyelhető meg a kifejezetten tudásföldrajzi szemléletű kutatások megjelenésének hulláma, a tudománytörténet-írás „térbeli fordulatát” jelezve. Előadásomban, a tudásföldrajz irányzatának hazai megjelenésére adott önreflexiómat követően, a földrajz fogalomkészletén keresztül igyekszem körüljárni, hogy mennyiben módosítják vagy destabilizálják az „egyetemes” tudományról alkotott felfogásainkat a hely, a tér, a táj, az áramlás, illetve a globális, a regionális, az állami, a helyi és a testi léptékek és léptékviszonyok. Ide tartoznak a különböző episztemikus (megismerési) terek eltérő gyakorlatai, a tudás térbeli reprezentációinak politikái (pl. modellek, térképek, kiállítások), illetve hogy a tudás jellege hogyan hat a tudástermelő hely morfológiájára, és ez hogyan hat vissza a tudás tartalmára. A „távvezérelt” tudomány és terepmunka konfliktusai mellett szót érdemel a nemzeti vagy helyi tudományos hagyományok rivalizálása, és a transznacionális vagy globális tudáshálózatok történeti kialakulásának politikái is. Tudománytörténeti példáim bemutatása során igyekszem rámutatni, hogy a különböző irányzatok, mint a kritikai földrajz, a posztkoloniális kritika, a világrendszer-elemzés és a cselekvő-hálózat elmélet megközelítései hogyan járultak hozzá a fenti kérdések megválaszolásához.

Előadásomban végül amellett fogok érvelni, hogy miért szükséges a tudomány térbeli-társadalmi szerepére kritikai megközelítésben reflektálnunk. Ugyanis az, amit a tudományban vagy a tudományról mondhatunk eleve attól függ, hogy milyen térbeli pozíciókból és milyen társadalmi terekben szólalunk meg, míg az adott tudásforma megjelenésének és elfogadtatásának folyamata is már meglévő térbeli hálózatokba és lehetőségfeltételekbe ágyazódik. Fontos tehát megismernünk, hogy hogyan követhetjük nyomon a különböző emberi és nem-emberi szereplők (tudósok, szakpolitikusok, gépek, eszközök, módszerek, elméletek, modellek, stb.) térbeli életrajzait vagy térpályáit, és ezek milyen kapcsolatban állnak a tudományos tudás egyenlőtlen eloszlásával, illetve térbeli határainak és hozzáférésének felügyeletével és meghatározásával, beleértve a „tudós” és a „tudomány” helyi legitimálásának kérdéseit. Kritikailag kell reflektálnunk továbbá azokra a tudásföldrajzi hatalmi mechanizmusokra is, amelyek meghatározzák, hogy mely cselekvőket említjük meg vagy hallgatjuk el a tudománytörténet kanonizált helyi narratíváiban, vagy hogy az egyes tudományfelfogások és irányzatok mögött milyen „megismerési térpolitikák” állnak, és hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz a tudástermelés és -fogyasztás helyei. A tudománytörténet olyan megközelítése mellett fogok érvelni, amely a tudás térbeli áramlását és hálózatait a tudástermelés centrum-periféria viszonyaival és hegemóniaváltásaival összefüggésben értékeli. Az orientalizmus, az eurocentrizmus és a kelet-európaiságunk konstruálásának immár széles kritikai szakirodalma rámutatott, hogy az olykor egyetemesnek vagy globálisnak tűnő tudományos tudásformák helyi hatalmi törekvésekhez kötődtek, és tágabb politikai gazdasági folyamatokba ágyazódva gyakran más helyi tudásformák vagy hagyományok elnyomásán, kizsákmányolásán, elfeledtetésén vagy háttérbe szorításán is alapultak.  Így tehát felvetődnek azok a kritikai kérdések, hogy milyen térbeli egyenlőtlenségeket termelnek (újra) az adott tudásmobilizáló csoportok, milyen tétjei vannak a különböző léptékekhez kötődő tudáspolitikáknak (pl. globális tudomány- és társadalomtörténet magyarországi oktatásának kérdése), és végül mi, tudósok a saját térbeli szerepeinkre reflektálva hogyan tudnánk társadalmilag igazságosabb és az adott léptékviszonyokat jobban figyelembe vevő tudást létrehozni?