(SOON IN ENGLISH)
A magyar munkaerő-elvándorlás nemcsak az elmúlt évtizedek sajátja, hanem globális léptékű és hosszú távú történelmi struktúrákba is ágyazódik. A 19. század vége és a 20. század eleje a globális munkaerő-vándorlás tetőpontja volt, amely egészen az első világháborúig meghatározó volt. Európából 1881–1910 között a természetes szaporulat 20%-a elvándorolt, 1846–1890 között 17 millió, 1891–1920 között pedig 27 millió ember. A mobilitás megnövekedésében közrejátszott a népszaporulat ugrásszerű emelkedése, a távolsági közlekedés technikai javulása és társadalmi elérhetősége, valamint a gyarmatok és egykori gyarmatok (Észak-Amerika, Dél-Amerika) benépesítésének spontán folyamata és tervszerű toborzási politikája is. Az európai országok ekkoriban kísérlik meg Afrika koordinált telepes gyarmatosítását (Kongó-konferencia, 1884–1885), amelynek nemzetközi léptéke az európai integráció egyik korai lépéseként is tekinthető. A migráns munkaerő fő célpontja az Amerikai Egyesült Államok volt, ide a tengerentúlra kivándorló európaiaknak 1846–1890 között a 70%-a, 1891–1910 között az 58%-a jutott, de emellett fontos célpontok voltak Kanada, Argentína, Brazília, Ausztrália, Új-Zéland és Dél-Afrika – mind történelmi gyarmatok. Mindeközben felerősödik a munkások kivándorlása Kelet-Ázsiából is, főleg Kínából és Japánból érkeznek telepesek, mérnökök és kereskedők nemcsak az USA nyugati partjára, hanem Dél-Amerikába, Európába és Afrikába is; egyszóval a munkások számára további konkurensek jelentek meg.
Ebben a nagy földrajzi és történelmi léptékű népvándorlásban a kelet-közép-európai régió kibocsátó régióként vett részt. Míg a 19. század közepétől eleinte többségében britek vándoroltak ki, addig később Németország, Dél-Európa és Kelet-Közép-Európa vált a fő kibocsátó régióvá. Ezt a folyamatot főleg az 1873-es gazdasági válság tüzelte fel, amely a Magyar Királyságra is komoly hatással volt. A befogadó – főleg poszt/gyarmati – államokban munkát vállaló kelet-közép-európai nincstelenek, szegény parasztok és munkások viszont lenyomták a helyi béreket, ami kiélezte az etnikai és “faji” konfliktusokat. A német (porosz) állam számára például az egyik legfontosabb gazdasági és etnikai konfliktusokkal járó problémát a bevándorló lengyel (és részben magyar) parasztok és idénymunkások okozták, és az efölötti rendelkezés igénye is tüzelte fel a Mitteleuropa geopolitikai fennhatóság és Kelet-Európa gyarmatosításának vízióit, amit a magyar értelmiség – döntő németbarátsága ellenére – többnyire élesen kritizált. Ami az Amerikai Egyesült Államokat illeti, az ide vándorló magyar munkásokkal kapcsolatos gazdasági és “faji” konfliktusokról tudósított például a Politikai Ujdonságok újság 1885. január 21-én:
“Az amerikai magyar munkások sorsáról pedig a New-Yorkban megjelenő «Amerikai Nemzetőr» egy czikkéből veszszük át a következő komoly, figyelemre méltó sorokat: Vandorbottal kezében és reményteljes szívvel lép a bevándorló magyar a szabad Amerika földére, s azt hiszi, hogy munkásság és kitartó szorgalom árán gondtalan életre tesz szert, azt hiszi, hogy megfeszített erővel dolgozván, szerezhet annyit, melylyel öreg napjaira némi kényelmet biztosíthat magának. Pedig de másként áll a dolgok sora Amerikában! A mily előnyös elismerésben áll a magyar munkás a munkaadó előtt, épen annyira gyűlölt az a munkásnép előtt. Amerikában nagy kelete volt a jó munkásnak s a magyar bevándorló, mint ilyen ismeretes; e tulajdonsága mellett a munkában sem volt válogatós s azon felül sokkal olcsóbban dolgozott, mint más nemzetbeli vagy belföldi munkás. Ez utóbbi sajátsága folytán lenyomta a munka bérét, mely a felvidéki atyafi életmódja és igényeihez arányitva, nagynak tűnt fel. Az amerikai munkások, kik nem csak enni és dolgozni akarnak, de a szó nemesebb értelmében, mint emberek vágynak élni, a lenyomott munkabér folytán, kereseteikből nem fedezhették kiadásaikat s szegénységbe és nyomorba jutottak. Ez állapot főokozójának a Magyarországból beözönlött tót munkásokat tartják, kik Hungarian név alatt szerepelnek s hogy ezek részben okozói is ez állapotoknak, az tagadhatatlan. Ebből következett az a gyűlöletes ellenszenv, melylyel ma a magyarországi munkások fogadtatnak, ez okozója annak, hogy ma a magyarországi munkást élet-halálra üldözik.”
Az első világháború hatására ez a nagyfokú migráció drasztikusan visszaesett. Az Amerikai Egyesült Államok komoly bevándorlási korlátozásokat vezetett be (főleg 1921–24 között), amelynek fő ideológiai alapja az angolszász “fehér” kiválóság politikája (WASP) és a faji megkülönböztetés, a fajnemesítés és fajhigiénia (eugenika), illetve a földrajzi determinizmus képzete volt (pl. eszerint a “déli” európaiak heves vérmérséklete, bűnelkövetési hajlama és civilizációs fejletlensége a szubtrópusi mediterrán klíma hatásából fakad). Ekkoriban vezették be például az IQ-teszteket a bevándorlási hivatalokban, amelynek – az osztálykülönbségek mellett – a kulturális és nyelvi különbségek miatt régióspecifikus hatásai is voltak – a magyarok például gyakran igen rosszul teljesítettek ezeken a vizsgálatokon. A kivándorlás korlátozására a “nagy” gazdasági világválság (1929-től), az erősödő nacionalizmusok, faji elméletek, központosodó államhatalmak és protekcionista politikák is erősen hatottak. Az 1930-as évek politikai menekültjei főleg értelmiségiek voltak (pl. nácizmus elől menekülő zsidók), de a tengerentúli migráció Európában összességében jelentősen visszaesett. A második világháború után – az erőszakos kitelepítéseket kivéve – az afrikai és délkelet-ázsiai gyarmatok függetlenné válása miatt az 1960-as évekre nagy számban érkeztek vissza a gyarmatokról európaiak, de érkezett számos őslakosok is. Magyarország számára az 1956-os forradalom miatti kivándorlási hullám lesz meghatározó, de az 1960-as évektől ismét sokan – többnyire szakemberek és értelmiségiek – vándorolnak majd hosszabb-rövidebb időre az immár politikailag függetlenné váló afro-ázsiai posztgyarmati államokba.
