Hétfőn, július 8-án a Politikatörténeti Alapítvány és Intézet nyári egyetemén tartottam egy kb. 25 perces előadást “A közép-kelet-európai rendszerváltások politikai gazdaságtani elemzése” panelben, “A magyar rendszerváltás a globális nyugat, kelet és dél történelmi viszonyában” című workshop keretében. Az én előadásom arról szólt, hogy az 1989-es rendszerváltást, annak következményeit és emlékezetét miért érdemes posztkoloniális szemszögből vizsgálnunk. A fő állításom az volt, hogy a magyarországi gyarmati diskurzus és történelmi gyarmati tapasztalatok megértését a világrendszer-elemzési és posztkoloniális megközelítést összekapcsoló “félperifériás posztkolonialitás” fogalmán keresztül érthetjük meg. Ez a fogalom segít feltárni a globális centrum és periféria közötti, olykor egymásnak látszólag ellentmondó, de funkcionálisan mégis jellegzetesen félperifériás struktúrákat alkotó pozicionálási stratégiákat Magyarországon.

Az előadásomban arról beszéltem, hogy a rendszerváltással miért és hogyan alakult ki “posztszocialista amnézia” a kelet-európai félperiféria és globális periféria közötti kapcsolatok elfedésével, és mik a kihívásai és politikai tétjei ebből a szempontból annak, ahogyan az Orbán-rezsim mozgósítja a magyar “gyarmati” történelmi tapasztalatokat a rendszerváltás “liberális” szakaszával szemben, méghozzá egy igen összetett “gyarmat diskurzusban”, a nacionalista viktimizáció és a “dekolonizáció” üzenetei mentén, egy “új rendszerváltás” politikai legitimációjának megalapozása érdekében. Márpedig a rendszerváltás utáni neoliberális és EU-párti átállás kritikai megközelítésben nemcsak egy gyarmati viszonyként értelmezhető, aminek hazai kritikája a liberális elit euró/nyugatpárti beállása miatt alig bontakozhatott ki, hanem emögött egy – az ún. konzervatív és liberális pozíciókat egyesítő – máig folytonos “fehér forradalom” is zajlott már az 1980-as évektől a posztkoloniális periféria lecsatolásával és a korábbi “rassztapasztalatok” elfeledtetésével (vö. mai migrációs diskurzus). A gyarmati diskurzussal egyébként a kormány “kulturkampfja” a nyugati posztkoloniális és dekoloniális kritikák üzeneteit sajátítja ki, kihasználva, hogy ezek itthon korábban nem kerültek politikai megvitatásra és mozgósításra a térségben, és úgy mozgósítja a nyugattal szembeni félperifériás gyarmati diskurzus bevett “imperialistaellenes” kritikáját (vö. szocialista időszak), hogy a gyarmatiságot kisajátítja a kelet-európai térség számára, egyúttal leválasztja magát a globális gyarmattörténelemtől, amit teljesen el is hallgattat. Ehhez képest a rendszerváltás gazdasági ígéreteinek kudarcából beérett “gyarmatozó” nacionalista revansizmus megértéséhez sokat tanulhatnánk abból, ha ezt az 1960-as évek eleji afro-ázsiai dekolonizáció nacionalizmusaival vetjük össze, figyelembe véve az államközpontosítási stratégiák hasonlóságait is. Az előadásomban arról is beszéltem, hogy a hazai “migrációs diskurzust” abban a kontextusban is kell értelmeznünk, hogy az EU-ban jelenleg verseny zajlik a korábbi “európai/nyugati posztgyarmati periféria” és a kelet-európai térség között a nyugati erőforrások és mobilitási lehetőségek fölött. Illetve arról is szó esett, hogy a keresztény identitás mozgósításának nemcsak lokális funkciója van az EU-n belüli pozicionálás szempontjából, hanem a Fidesz ezt a “globális nyitás” politikája révén egy újfajta diplomáciai és beruházási-üzleti szövetségi hálózat kialakítására is felhasználja pl. az adományozási rendszeren keresztül, mindkettő esetében reagálva arra a kényszerre/lehetőségre, hogy a világ keresztény lakosságának túlnyomó része már nem Európában van.

Mindezek talán olyan kérdések, amelyekkel a jelenlegi hazai politikai és értelmiségi elit egyáltalán nem vagy csak néhány kivételes kutató foglalkozik, de jellemzően nem válnak a politikai diskurzus részévé.