Forrás: Délamerikai Magyarság, 1930
Kategória: Magyar blog
A “race” magyar fordítása: faj vagy rassz?
Az utóbbi időszakban egy Homi Bhabha szöveget fordítottam egy magyar kulturális térelméletekkel foglalkozó tanulmánykötetbe. Ez a szöveg az eredetileg 1994-ben megjelent The Location of Culture című kötetének bevezetője, amely a kötettel és a szerzővel együtt a társadalom- és bölcsésztudományok területén “klasszikusnak” számít. A fordítás során sokféle kihívással szembesültem, de ezek közül az egyik legérdekesebb és legalapvetőbb probléma a “race” fordítása volt. A szövegbe egy hosszú lábjegyzetet is írtam erről. Mivel úgy gondolom, ez egy nagyon is visszatérő probléma, és megfelelő alkalom arra, hogy a hazai viszonylatban nézzük a posztkoloniális kutatási irányzat kibontakozásának fő problémáit, ezért itt is közlöm a lábjegyzetet (némileg tagoltabban). Várom a hasonló problémával küszködő kutatók válaszait, javaslatait!
A szövegben előforduló angol race kifejezés magyarra fordítása magyarázatra szorul. Az angol (illetve francia) race az eltérő (társadalom)történelmi kontextusok miatt pontosan nem feleltethető meg magyar változatainak: rassz és faj.
Szigorúan biológiai értelemben mindkettő a taxonómiai rendszer (hierarchia) adott csoportszintjeit jelöli: az angol species megfelelője a faj, míg a race vagy rassz az alacsonyabb rendű alfajt, fajtát jelenti, amit – sokkal bizonytalanabbul és önkényesebben – inkább a földrajzi eloszlás és a testi jegyek alapján definiálnak. Az emberi rasszokat tudományosan a 19. századi fizikai antropológia kategorizálta és rendszerezte elsősorban ún. morfológiai jegyek, a külső testi megjelenés és részben örökléstani vizsgálatok alapján. Azonban ezek a rasszkategóriák mára tudományosan meghaladottá váltak önkényességük, esszencializálásuk, az esztétikai és vallási eszmék kanonizáló hatása, az implicit eurocentrikus és hatalmi hierarchiát kifejező tartalmaik miatt, illetve a modern génprofilokkal csak nehezen összeegyeztethetőek.
Az angol race a 19. század közepétől a darwinizmus származástani-evolúciós irányzatai mentén kulturális, civilizációs, geopolitikai és földrajzi jelentésekkel felruházottan terjedt el; hasonló jelentésű a magyar faj fogalma, ezzel szemben a rassz mindvégig megtartotta szűkebb biológiai értelmét. Míg a globális gyarmatosításban vezető szerepet játszó imperialista briteknél a race sokkal szorosabban kötődött a fajelméleti hierarchiák ideológiáihoz, addig a magyar diskurzusban a faj vagy népfaj ehhez képest a faji hierarchia jelenléte mellett inkább a nemzet(iség), a néplélek és a nemzeti kultúra és táj fogalmaival párosult, és jobban kapcsolódott regionális léptékű etnikai identitásokhoz, mint az inkább globális léptékű brit jelentés vagy kifejezés.
A nemzetközi szakirodalomban a race állandó társadalomkritikai jelentésmódosulásokon esett át (különösen az afro-ázsiai dekolonizáció és a posztkoloniális kritika hatására), de az eltérő társadalomtörténetű magyar kontextusban ilyen kritikai újraértelmezési fordulat nem igazán következett be, így 1945 óta a faj régiesen hat (anakronisztikus) és a fajelméletek átkát viseli magán. Ezért alakult ki az az ellentmondás, hogy habár a race történelmileg hűbb megfelelője a gazdagabb jelentéstaralmú faj lenne, mégis negatív konnotációi miatt mellőzik és csak szűk biológiai jelentését ismerik el, a race-t pedig egyszerűen rassznak fordítják (mindkettő helyes), holott ez utóbbinak a sokkal szűkebb biológiai jelentése nem adja vissza az angol kifejezés jelentéstartalmait – mindeközben a rassz és faj fogalmainak történelmi és földrajzi egyeztetése megvitatlan maradt.
Ez viszont többféle ellentmondást is teremt: a rasszizmus bevett kifejezés, miközben a fajelmélet vagy fajgyűlölet szintén (ebben az alakban fennmaradt a faj régi jelentése, sőt a rasszelmélethez képest elterjedtebb), holott a tisztán biológiai felfogásban egyetlen emberi faj létezik. A faj és faji származás vagy identitás kifejezések használata tehát nem jelenti a különböző emberi fajok létezését meghatározó fajelméletek elfogadását. Forráskritikailag a race kifejezés fajra fordítása tehát történelmi kontextuális okokból, a rassz pedig tudományos értelemben megalapozott; a szövegben ennek megfelelően mindkettőt használom.
A magyarok külföldön – poszt/gyarmati magyarság (1885)
(SOON IN ENGLISH)
A magyar munkaerő-elvándorlás nemcsak az elmúlt évtizedek sajátja, hanem globális léptékű és hosszú távú történelmi struktúrákba is ágyazódik. A 19. század vége és a 20. század eleje a globális munkaerő-vándorlás tetőpontja volt, amely egészen az első világháborúig meghatározó volt. Európából 1881–1910 között a természetes szaporulat 20%-a elvándorolt, 1846–1890 között 17 millió, 1891–1920 között pedig 27 millió ember. A mobilitás megnövekedésében közrejátszott a népszaporulat ugrásszerű emelkedése, a távolsági közlekedés technikai javulása és társadalmi elérhetősége, valamint a gyarmatok és egykori gyarmatok (Észak-Amerika, Dél-Amerika) benépesítésének spontán folyamata és tervszerű toborzási politikája is. Az európai országok ekkoriban kísérlik meg Afrika koordinált telepes gyarmatosítását (Kongó-konferencia, 1884–1885), amelynek nemzetközi léptéke az európai integráció egyik korai lépéseként is tekinthető. A migráns munkaerő fő célpontja az Amerikai Egyesült Államok volt, ide a tengerentúlra kivándorló európaiaknak 1846–1890 között a 70%-a, 1891–1910 között az 58%-a jutott, de emellett fontos célpontok voltak Kanada, Argentína, Brazília, Ausztrália, Új-Zéland és Dél-Afrika – mind történelmi gyarmatok. Mindeközben felerősödik a munkások kivándorlása Kelet-Ázsiából is, főleg Kínából és Japánból érkeznek telepesek, mérnökök és kereskedők nemcsak az USA nyugati partjára, hanem Dél-Amerikába, Európába és Afrikába is; egyszóval a munkások számára további konkurensek jelentek meg.
Ebben a nagy földrajzi és történelmi léptékű népvándorlásban a kelet-közép-európai régió kibocsátó régióként vett részt. Míg a 19. század közepétől eleinte többségében britek vándoroltak ki, addig később Németország, Dél-Európa és Kelet-Közép-Európa vált a fő kibocsátó régióvá. Ezt a folyamatot főleg az 1873-es gazdasági válság tüzelte fel, amely a Magyar Királyságra is komoly hatással volt. A befogadó – főleg poszt/gyarmati – államokban munkát vállaló kelet-közép-európai nincstelenek, szegény parasztok és munkások viszont lenyomták a helyi béreket, ami kiélezte az etnikai és “faji” konfliktusokat. A német (porosz) állam számára például az egyik legfontosabb gazdasági és etnikai konfliktusokkal járó problémát a bevándorló lengyel (és részben magyar) parasztok és idénymunkások okozták, és az efölötti rendelkezés igénye is tüzelte fel a Mitteleuropa geopolitikai fennhatóság és Kelet-Európa gyarmatosításának vízióit, amit a magyar értelmiség – döntő németbarátsága ellenére – többnyire élesen kritizált. Ami az Amerikai Egyesült Államokat illeti, az ide vándorló magyar munkásokkal kapcsolatos gazdasági és “faji” konfliktusokról tudósított például a Politikai Ujdonságok újság 1885. január 21-én:
“Az amerikai magyar munkások sorsáról pedig a New-Yorkban megjelenő «Amerikai Nemzetőr» egy czikkéből veszszük át a következő komoly, figyelemre méltó sorokat: Vandorbottal kezében és reményteljes szívvel lép a bevándorló magyar a szabad Amerika földére, s azt hiszi, hogy munkásság és kitartó szorgalom árán gondtalan életre tesz szert, azt hiszi, hogy megfeszített erővel dolgozván, szerezhet annyit, melylyel öreg napjaira némi kényelmet biztosíthat magának. Pedig de másként áll a dolgok sora Amerikában! A mily előnyös elismerésben áll a magyar munkás a munkaadó előtt, épen annyira gyűlölt az a munkásnép előtt. Amerikában nagy kelete volt a jó munkásnak s a magyar bevándorló, mint ilyen ismeretes; e tulajdonsága mellett a munkában sem volt válogatós s azon felül sokkal olcsóbban dolgozott, mint más nemzetbeli vagy belföldi munkás. Ez utóbbi sajátsága folytán lenyomta a munka bérét, mely a felvidéki atyafi életmódja és igényeihez arányitva, nagynak tűnt fel. Az amerikai munkások, kik nem csak enni és dolgozni akarnak, de a szó nemesebb értelmében, mint emberek vágynak élni, a lenyomott munkabér folytán, kereseteikből nem fedezhették kiadásaikat s szegénységbe és nyomorba jutottak. Ez állapot főokozójának a Magyarországból beözönlött tót munkásokat tartják, kik Hungarian név alatt szerepelnek s hogy ezek részben okozói is ez állapotoknak, az tagadhatatlan. Ebből következett az a gyűlöletes ellenszenv, melylyel ma a magyarországi munkások fogadtatnak, ez okozója annak, hogy ma a magyarországi munkást élet-halálra üldözik.”
Az első világháború hatására ez a nagyfokú migráció drasztikusan visszaesett. Az Amerikai Egyesült Államok komoly bevándorlási korlátozásokat vezetett be (főleg 1921–24 között), amelynek fő ideológiai alapja az angolszász “fehér” kiválóság politikája (WASP) és a faji megkülönböztetés, a fajnemesítés és fajhigiénia (eugenika), illetve a földrajzi determinizmus képzete volt (pl. eszerint a “déli” európaiak heves vérmérséklete, bűnelkövetési hajlama és civilizációs fejletlensége a szubtrópusi mediterrán klíma hatásából fakad). Ekkoriban vezették be például az IQ-teszteket a bevándorlási hivatalokban, amelynek – az osztálykülönbségek mellett – a kulturális és nyelvi különbségek miatt régióspecifikus hatásai is voltak – a magyarok például gyakran igen rosszul teljesítettek ezeken a vizsgálatokon. A kivándorlás korlátozására a “nagy” gazdasági világválság (1929-től), az erősödő nacionalizmusok, faji elméletek, központosodó államhatalmak és protekcionista politikák is erősen hatottak. Az 1930-as évek politikai menekültjei főleg értelmiségiek voltak (pl. nácizmus elől menekülő zsidók), de a tengerentúli migráció Európában összességében jelentősen visszaesett. A második világháború után – az erőszakos kitelepítéseket kivéve – az afrikai és délkelet-ázsiai gyarmatok függetlenné válása miatt az 1960-as évekre nagy számban érkeztek vissza a gyarmatokról európaiak, de érkezett számos őslakosok is. Magyarország számára az 1956-os forradalom miatti kivándorlási hullám lesz meghatározó, de az 1960-as évektől ismét sokan – többnyire szakemberek és értelmiségiek – vándorolnak majd hosszabb-rövidebb időre az immár politikailag függetlenné váló afro-ázsiai posztgyarmati államokba.
Szerelemre vágyó kannibálok
Szatmármegyei Közlöny, 1912, 38. évfolyam, 40. szám, október 6.
Magyar úti leírások és regényirodalom a gyarmati világról
Összegyűjtöttem egy kb. 800 könyvnyi adatbázist a (poszt)koloniális világról szóló, magyar szerzőktől származó vagy magyar nyelvre lefordított úti leírásokból és regényirodalomból – kiadási adatokkal (szerző, fordító, évszám, kiadó, oldalszám, sorozat, link) és borítóképekkel. Köztük vannak ponyvák és tudományos munkák is, 19. század közepi írások és egészen a rendszerváltásig (1989) megjelenő szövegek, illetve másodlagos irodalom is erről a témáról. A legtöbbet ebben az antikvarium.hu adatbázisa segített! Ezekből is fogok mazsolázni a Magyar Kritikai Geográfusok Fóruman indított blogsorozatomhoz, amely Magyarország és a gyarmati világ viszonyával foglalkozik!
– ENGLISH VERSION –
HUNGARIAN TRAVEL AND NOVEL WRITING ABOUT THE COLONIAL WORLD
I compiled a database with around 800 books about the (post)colonial world, mostly travelogues and novels written or translated by Hungarians – with book covers and pubication details (author, translator, date, publisher, length, series, link). These books range from pulp fiction and scientific studies, mid-19th century writings up until the system change (1989), and include secondary literature on the topic. My greatest help in this work was the database of antikvarium.hu! I will present some of these books in my blog series shared on the Forum for Hungarian Critical Geographers, which is about how Hungary related to the colonial world!
Gyarmati tudást termelő magyar geográfusok
1935-ben a neves geográfus, Kádár László jelentetett meg egy tudományos ismeretterjesztő magazinban, a Búvárban cikket Afrika gyarmatosításának a történetéről. Néhány évvel később a magyar gyarmati tudástermelés az olasz és német gyarmati érdekek propagálása felé fordult, és élesszavú geopolitikusok (mint a németbarát Kalmár Gusztáv) kezdték mérlegelni, hogy Magyarország hogyan tudna ezen hatalmak afrikai térnyerésének farvizén érvényesülni. Ugyanabban az évben Kádár egy másik cikket is írt az olasz gyarmatosításról és Abesszíniáról, amit nemsokára lerohant az olasz hadsereg. Még Kádár viszonylag leíró és mértéktartó elbeszélését, amelyben olykor-olykor felbukkan az afrikai népek szabadságával szembeni halovány szimpátia is, lényegében nagy eurocentrikus narratívák uralják. Minden történelmi eseményt pusztán az európai hatalmak racionális és felvilágosult “döntéseire” vezet vissza, miközben az afrikai népek érdekeit, cselekedeteit és ellenállását elhallgatja. Afrika gyarmatiság előtti történelmét félreteszi, és az európaiak késői területi gyarmatosítását (a 19. század végétől) mindössze éghajlati és földrajzi tényezőkkel magyarázza, holott a valóságban az európaiak erős ellenállásba ütköztek a felfegyverzett afrikai államok részéről:
“Ennek az oka elsősorban a kontinens felszíne és éghajlata: partjai majdnem kivétel nélkül meredek, magas partok, amelyekre nehéz felkapaszkodni, a folyók is vízesésekkel zuhognak alá közvetlenül a torkolatuk előtt is, és így víziúton sem lehet a szárazföld belsejét megközelíteni. Északon a Szahara széles sivatagja is megközelíthetetlenné teszi az értékes Szudánt. Délen pedig a gyilkos trópusi klíma is erősen hátráltat. Ez magyarázza meg azt, hogy amikor Amerikában és Indiában már virágzó ültetvények voltak, Afrikát csak munkásembert szolgáltató kontinensnek tekintették és tovább nem érdeklődtek iránta.” (681. o.)
– ENGLISH VERSION –
HUNGARIAN GEOGRAPHERS PRODUCING COLONIAL KNOWLEDGE
In 1935, the noted geographer László Kádár published in a popular scientific magazine, Búvár about the history of colonizing Africa. A few years later Hungarian colonial knowledge production turned towards propagating Italian and German colonial interests, with rabid geopoliticians (such as the pro-German Gusztáv Kalmár) calculating how Hungary could follow up on the their promising trajectories in Africa. In the same year, Kádár also wrote another article about Italian colonies and Abyssinia, a country which was soon occupied by the Italian army. Even in Kádár’s rather descriptive and moderately toned account on African colonization, which was sprinkled with traces of distanced sympathy towards African independence, we can see grand Eurocentric narratives unfold. All historical events are simply based on the rational and enlightened “decisions” of European powers, without any account of the interests, actions and resistance of African people. The precolonial African history is sidelined, and the late territorial acquisitions of colonies in the continent (from the late 19th century) is explained by climatic and geographical factors, while Europeans met with the strong resistance of militarized African states:
“The main reason for this is the continent’s relief and climate: its shores are almost exclusively high and steep, which are hard to climb, and rivers plunge down in waterfalls even near the mouth, thus the internal lands cannot be reached through waterways. In the north, the wide desert of the Sahara makes the valuable Sudan inapproachable. In the south, the devastating tropical climate also forms an impediment. This explains that while in America or India there were already blooming plantations, Africa was seen as a continent offering manpower and remained of no further interest.” (p. 681)
Új blogsorozat: Magyarország és a gyarmati világ / New blog series: Hungary and the colonial world
A bevett olvasat szerint nekünk soha nem voltak gyarmataink, sosem vettünk részt a gyarmatosításban, ezért semmi közünk nincsen a (poszt)gyarmati világhoz. De valóban így lenne? Új blogsorozatom ezt a témát igyekszik körüljárni! Hogyan kapcsolódott Magyarország a gyarmatosításhoz, a gyarmatbirodalmi rendszerhez és a gyarmati diskurzushoz? Milyen módokon fogalmazták meg a gyarmatiság kérdését és problémáját magyar tudósok, írók és politikusok? Hogyan termelték, mutatták be és hogyan fogyasztotta a magyar közönség a kolonializmusról és a gyarmati világról szóló földrajzi tudást? Hányféleképpen értelmezhetjük a gyarmat és a gyarmatosítás fogalmait magyar és kelet(közép-)európai szempontból? Vajon hogyan tekinthetünk a magyar történelemre és társadalomra másképpen a gyarmati viszonyok vizsgálata szempontjából? A bejegyzések a magyar földrajzi tudástermelés (poszt)koloniális viszonyait feltáró kutatásaimat követik kritikai geográfus szemmel, várhatóan magyar és angol nyelvű olvasók számára is!
Kövessed és oszd meg a bejegyzéseket Facebookon a Magyar Kritikai Geográfusok Fórumán!
– ENGLISH VERSION –
According to the dominant narrative, we Hungarians never had colonies, we never participated in colonization, and so we have nothing to do with the (post)colonial world. But is this so? My new blog series aims to cover this topic! How did Hungary relate to colonization, the imperial colonialist system, and colonial discourse? In what ways was the colonial question problematized and discussed by Hungarian scholars, writers and politicians? How was geographical knowledge about colonialism and the colonial world produced, presented and consumed by the Hungarian public? How can we conceptualize the terms colony and colonialism from a Hungarian and Eastern (Central) European perspective? In what multiple ways can we understand Hungarian history and society differently in light of colonial relations? The blog posts will follow my research on the (post)colonial relations of Hungarian geographical knowledge production from a critical geographical view, hopefully coming to both Hungarian and English readers!
Check out and share the posts on Facebook on the Forum for Hungarian Critical Geographers!
Tudománykommunikáció konferencia
Május 11-én pénteken előadtam a Tudománykommunikáció Kutatócsoport (Tud.Com) által a Budapesti Corvinus Egyetemen szervezett Tudománykommunikáció konferencián. Magyarországon ez volt az első ilyen témájú konferencia, és Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke és a NKFIH jelenlegi elnöke nyitotta meg. Az előadásom címe “A tudományos tudás földrajza és tudományunk eurocentrikussága” volt.
Az előadás az NKFIH K 115870 számú, Kortárs térelméletek közép-kelet-európai kontextusban című projektjének keretében, a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal (NKFIH) támogatásával készült.
Az előadásom elérhető itt:
Fortepan
Térbeli forradalmak: A „kvantitatív forradalom” kelet-európai kontextusban
A MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpontjában tudományos segédmunkatársként elkezdtem írni a “Kortárs térelméletek közép-kelet-európai kontextusban” című, NKFI-115870. számú OTKA kutatás keretében készülő kötetbe szánt harmadik fejezetemet (az első megtekinthető itt, a második pedig itt). Íme a szinopszis:
A „kvantitatív forradalom” a földrajzban, a regionális tudományban és a térgazdaságtanban (és valamelyest a városkutatásban) kanonizált tankönyvi fejezet, illetve gyakori, már-már közhelyszerű, ám igencsak homályos utalások tárgya a térelméleti irányzatokat bemutató és pozicionáló hazai tanulmányokban is. A fogalom az utóbbi évek nemzetközi szakirodalmában is az új térelméleti viták homlokterébe került, például a Big Data elemzési módszerekhez kapcsolódóan. Ennek ellenére a hazai szakirodalomban egyetlen érdemi munka sem jelent meg róla. Jelen fejezet éppen ezért kritikus szemmel tekinti át a „kvantitatív forradalom” eredeti megjelenését, térelméleti jelentőségét, konstruált narratíváit és későbbi interpretációit. A tanulmány érvelése szerint a „forradalom” egy tudományszociológiai és narratív konstrukció, amely elsősorban az amerikai kontextusból fakadt, ahol a hidegháborús tudománypolitika és az amerikai hegemónia terjedésének termékeként született meg. Emellett a „kvantitatív forradalom” kizárólag a földrajz, a regionális tudomány és a térgazdaságtan területén, és nem tágabban a társadalmi tértudományokban fogalmazódott meg a kvantitatív eszközökkel dolgozó, pozitivista térelemzés megjelenésének hívószavaként, amikor egyúttal előtérbe került a „tér” fogalma a „régióval” és a „tájjal” szemben. Kérdés, hogy ezek alapján milyen szempontból beszélhetünk a magyar és kelet-közép-európai kontextusban „kvantitatív forradalomról”, vagy mivel állítható párhuzamba? A nemzetközi szakirodalomban ugyanis a globális centrum (angolszász) narratívája érvényesült, elfedve a „forradalom” tágabb földrajzi feltételeit és kontextusait, így az ún. „fejlődő országok” vagy a szocialista tömb szerepét.
A történeti gyökerek után a tanulmány bemutatja a pozitivista, empirikus és kvantitatív térelemzési módszerek körüli főbb elméleti vitapontokat és episztemológiai kérdéseket a térről, összehasonlítva a „nyugati” és „keleti” megközelítéseket és örökölt tudáshagyományokat. Ennek során reflektál a nyugati szakirodalomban az 1960-as évek végétől a kvantitatív geográfiával szemben megjelenő kritikákra, valamint a nevesebb képviselők közötti vitákra és idővel változó álláspontjaikra is (pl. Hartshorne-Schaefer vita, Harvey/Smith és Berry vita, Morrill és Bunge radikális fordulata). Kiemeli, hogy a hazai posztszocialista térelméleti diskurzusban a „pozitivizmus” jobbára megfogalmazatlan maradt és retorikai eszközként működött. A nemzetközi szakirodalmi viták tétjeinek és a magyar történeti kontextusnak a fényében értékeli és pozicionálja a hazai szakirodalomban a rendszerváltás környékén kibontakozó „empirikus vitát” és az újabban kibontakozó „térvitát”, valamint rámutat annak ellentmondásaira is. Például kritizálja az ún. „abszolút” és „relatív” vagy „relacionális” térfelfogás közötti dichotómia narratíváját. Hasonlóképpen, problematikusnak tartja a „behaviorista forradalomnak” vagy „fordulatnak” a „kvantitatív forradalommal” szembeni bemutatását (pl. Cséfalvay, Faragó, Berki) a kontextusok és a „forradalmak” közötti térelméleti folytonosságok elfedése miatt. A fejezet végül bemutatja a pozitivista episztemológia fő szempontjait, a térstatisztikai adatpolitikák reprezentációs problémáit, a „térfétisnek” és a tér objektivizálásának a veszélyeit, valamint a kvantitatív és kvalitatív térelemzési eszközök közötti – gyakran retorikailag konstruált – ellentéteket és áthidalási kísérleteket. Rámutat, hogy a tér fogalmának előtérbe kerülése – és annak pozitivista értelmezése – sok szempontból más fogalmakkal (hely, táj, lépték) szemben és nem velük párbeszédben, valamint a társadalomelméleti interpretációk hiánya mellett érvényesült a hazai kontextusban.
