Gyarmati tudást termelő magyar geográfusok

44203332_2096419793744870_8158127041145733120_n
1935-ben a neves geográfus, Kádár László jelentetett meg egy tudományos ismeretterjesztő magazinban, a Búvárban cikket Afrika gyarmatosításának a történetéről. Néhány évvel később a magyar gyarmati tudástermelés az olasz és német gyarmati érdekek propagálása felé fordult, és élesszavú geopolitikusok (mint a németbarát Kalmár Gusztáv) kezdték mérlegelni, hogy Magyarország hogyan tudna ezen hatalmak afrikai térnyerésének farvizén érvényesülni. Ugyanabban az évben Kádár egy másik cikket is írt az olasz gyarmatosításról és Abesszíniáról, amit nemsokára lerohant az olasz hadsereg. Még Kádár viszonylag leíró és mértéktartó elbeszélését, amelyben olykor-olykor felbukkan az afrikai népek szabadságával szembeni halovány szimpátia is, lényegében nagy eurocentrikus narratívák uralják. Minden történelmi eseményt pusztán az európai hatalmak racionális és felvilágosult “döntéseire” vezet vissza, miközben az afrikai népek érdekeit, cselekedeteit és ellenállását elhallgatja. Afrika gyarmatiság előtti történelmét félreteszi, és az európaiak késői területi gyarmatosítását (a 19. század végétől) mindössze éghajlati és földrajzi tényezőkkel magyarázza, holott a valóságban az európaiak erős ellenállásba ütköztek a felfegyverzett afrikai államok részéről:

“Ennek az oka elsősorban a kontinens felszíne és éghajlata: partjai majdnem kivétel nélkül meredek, magas partok, amelyekre nehéz felkapaszkodni, a folyók is vízesésekkel zuhognak alá közvetlenül a torkolatuk előtt is, és így víziúton sem lehet a szárazföld belsejét megközelíteni. Északon a Szahara széles sivatagja is megközelíthetetlenné teszi az értékes Szudánt. Délen pedig a gyilkos trópusi klíma is erősen hátráltat. Ez magyarázza meg azt, hogy amikor Amerikában és Indiában már virágzó ültetvények voltak, Afrikát csak munkásembert szolgáltató kontinensnek tekintették és tovább nem érdeklődtek iránta.” (681. o.)



– ENGLISH VERSION –


HUNGARIAN GEOGRAPHERS PRODUCING COLONIAL KNOWLEDGE

In 1935, the noted geographer László Kádár published in a popular scientific magazine, Búvár about the history of colonizing Africa. A few years later Hungarian colonial knowledge production turned towards propagating Italian and German colonial interests, with rabid geopoliticians (such as the pro-German Gusztáv Kalmár) calculating how Hungary could follow up on the their promising trajectories in Africa. In the same year, Kádár also wrote another article about Italian colonies and Abyssinia, a country which was soon occupied by the Italian army. Even in Kádár’s rather descriptive and moderately toned account on African colonization, which was sprinkled with traces of distanced sympathy towards African independence, we can see grand Eurocentric narratives unfold. All historical events are simply based on the rational and enlightened “decisions” of European powers, without any account of the interests, actions and resistance of African people. The precolonial African history is sidelined, and the late territorial acquisitions of colonies in the continent (from the late 19th century) is explained by climatic and geographical factors, while Europeans met with the strong resistance of militarized African states:

“The main reason for this is the continent’s relief and climate: its shores are almost exclusively high and steep, which are hard to climb, and rivers plunge down in waterfalls even near the mouth, thus the internal lands cannot be reached through waterways. In the north, the wide desert of the Sahara makes the valuable Sudan inapproachable. In the south, the devastating tropical climate also forms an impediment. This explains that while in America or India there were already blooming plantations, Africa was seen as a continent offering manpower and remained of no further interest.” (p. 681)

Reklámok

„A területi egyenlőtlenségek csupán a társadalmi egyenlőtlenségek térbeli megjelenési formái.”  (Wiener György)

Miről szól a kritikai földrajz?

Miről szól a kritikai földrajz?

“Az alkalmazott geográfiának azon formája ellen, amely magát az eladhatóság érdekében „semlegesnek” kiáltja ki, továbbá olyan technikai tudás fontosságát propagálja, melyet – Kenzer (in Johnston, R. J. et al 2000, 32. o.) szavaival élve – a hallgatók „gombok nyomogatására és számítógépes programok elsajátítására” irányuló képzés révén szereznek meg, a kritikai társadalomföldrajz határozott fellépést tanúsít. A geográfiának ez az új irányzata szorosan összekapcsolódik s részben átfedésben is van a radikális földrajzzal, azonban szerteágazóbb, elméleteit tekintve eklektikusabb, kevésbé intézményesített, beleértve a folyóiratok, nyelv dominanciájában kifejeződő anglo-amerikai egyeduralom elleni fellépést, az internacionalizmusra törekvést is (Katz, C., et al 1998). Kritikai társadalomelméleteket alkot, illetve alkalmaz; elkötelezett a társadalmi igazságosság mellett, támogatva az ezért harcoló politikai küzdelmeket és társadalmi mozgalmakat; szoros kapcsolatra törekszik elmélet és gyakorlat között. Többek között Harvey (1984) felhívja a figyelmet arra, milyen kétértelmű vállalkozás „önmagunk [mint geográfusok, s ezáltal a geográfia] eladása a kormánynak” valamiféle misztikus „közérdek” mögé bújva egy krónikus hatalmi kiegyensúlyozatlanság és egymással versengő követelések világában. Az általa népszerűsített alkalmazott „népföldrajznak” nem szabad elköteleznie magát szűk vagy hatalommal bíró speciális érdekeknek, hanem koncepcióját tekintve demokratikusnak, de korántsem semlegesnek kell lennie. A kritikai földrajzi irányzat képviselői társadalmi interaktivitásra használják a diszciplínát, melyben például olyan kölcsönhatásokról való kritikai gondolkodásra lehet nevelni (magukban az oktatási intézményekben is), mint ember és természet viszonya (Johnston, R.J. et al 2000).”

Magyar vs English

eng_hun

Magyarul

A blogot magyar és angol nyelven is vezetem, ami kissé körülményessé teszi a dolgokat. Mindenesetre ez nem azt jelenti, hogy minden tartalom megjelenik magyarul és angolul is, hanem hogy bizonyos tartalmakat vagy magyarul, vagy angolul írok. Azért döntöttem így, mert a blog célja alapvetően kettős. Egyfelől a kritikai geográfiát a magyar közönség számára szeretném közvetíteni, és a magyar földrajzra vonatkozó dolgokat is nyilván magyarul van értelme írni. Másfelől a kutatásaimat leginkább a nemzetközi tudományos közönség számára szeretném ismertté tenni, az olvasmányélményeim pedig elsősorban angol nyelvű szakirodalomból származnak, tehát ezek esetében az angol nyelv gyakran indokoltabb, és egyszerűbb is számomra ezekről az eredeti nyelvükön írni.

In English

The blog runs both in Hungarian and English, which makes things a bit hard for me. However, this does not imply that all content should be in both languages, but that the content is either in Hungarian or English. I’ve made this decision because the aim of my blog is generally twofold. On the one hand, I want to introduce critical geography to a Hungarian audience, and my thoughts on Hungarian geography should also be posted in Hungarian. On the other, I want to make my research more available for an international scholarly audience, and most of my readings in literature are in English, so in these cases English seems to me more appropriate, and it is also much easier for me to write about these in their original language.

Miért érdekel a tudásföldrajz?

Bevezető háttérsztori

Elmesélek egy szálat a történetemből, pontosabban a pozíciómról.

Filozófia-történelem szakon kezdtem. Akkoriban romantikus vonzalom kötött ehhez a két szakhoz.

A filozófia iránt érzett vonzalmam volt erősebb, mert azt éreztem, hogy “a gondolkodás alapelemei” érdekelnek, és ezzel az osztálytársaimat és a barátaimat csak felidegesítem. 17-19 koromban egyre inkább meggyőződtem arról, hogy vannak bizonyos érvelési struktúrák, gondolkodási sémák, logikai és pszichológiai műveletek, eszmék és ideák, amiket az emberek a mindennapi létük kuszaságában alkalmaznak, és le lehet leplezni, hogy hogyan ágyazódnak a megformált gondolatainkba és mondatainkba. Érdekelt az is például, hogy hogy ki hogyan választ – pontosabban rögzít – egy adott gondolatot vagy eszmét pusztán azért, hogy a “meggyőződését megtapasztalhassa”, tehát mi ez a lételméleti momentum. Azt láttam, hogy ha valaki már eldöntötte, hogy milyen ideákhoz vonzódik (ezt kellene leleplezni), akkor csak összegyűjti az ehhez kapcsolódó érvelési elemeket vagy gondolkodási sémákat (azaz innentől kezdve olyan egyszerű az egész; meg azért gondolkodik, hogy létezzen).

A történelem meg azért érdekelt, mert egyrészt “filozófia önmagában nincsen”, mint önálló szakként sincs értelme (és az esztétikával párosítva sokkal légiesebbnek tűnt), és engem a történelmi valóság érdekel. Mindig is tudni akartam a dolgok történetét, mert úgy éreztem, ebben van a válasz a jelen viszonyainak megértésére. Ugyanakkor engem teljesen kiábrándított a középiskolai “politikatörténet” és a sablonos leírás monotonitása. Úgy éreztem, nem értek meg belőle semmit, csak egy fiktív világ “erőinek” a nyomon követését nyújtja: X ekkor fejlődött, Y visszafejlődött, Z csatát nyert és győzött, Q “megjelent” a történelemben, W “eltűnt” a történelemben (rabszolgaság, jobbágyság, földesurak, polgárság, stb.). Engem sokkal inkább az érdekelt, ami egyáltalán nem derült ki ezekből a morális hőstörténetekből és fejlődésnarratívákból, hogy mégis milyen lehetett akkoriban élni, és hogy tulajdonképpen ezeket a “fejlődési átmeneteket” mégis hogyan kellene elképzelni, vagy hogy a gyarmatosítást mégis hogyan tudták fenntartani a nyugat-európaiak.

Az egyetemet el kellett hagynom, mert képtelen voltam tanulni, depressziós voltam és elvesztettem az illúzióimat azzal kapcsolatban (is), amit az egyetemen tanulni lehet. Kicsit úgy képzeltem el, hogy itt aztán majd szabadon lehet gondolkodni hasonlóan bekattant emberek között, mintha csak szívnám a levegőt. (Tulajdonképpen igen, de csak bizonyos erős feltételek mellett, és én még el voltam veszve ezek teljesítésében.) Ehelyett kommentálatlan olvasmánylisták következtek, amelyeket vizsgákra kellett elolvasni, valamint latin táblázatok, és “történelmi tényadatok” meg pozitivista forráselemzés a történelmi kérdések körüljárása helyett. A tetőpont az volt, hogy olvassuk el Søren Kierkegaard “A halálos betegség” című művét mindenféle előképzettség nélkül a hangzatos Propaedeutika (bevezető) órára. De történt még egy érdekes elmozdulás bennem: úgy éreztem már, és erre az ógörög filozófia mellett a filozófia szakosok számomra akkor kiábrándító környezete vezetett rá, hogy az “eszméknek” meg “érveknek” önmagukban semmi értelmük nincsen, sőt egyre inkább a “semmiből érkező” hamisítatlan ideáknak tűntek. Mi értelme van ezekről vitatkozni? Pontosabban, honnan vitatkozunk, milyen pozícióból? És mi lesz az érveinknek az érvényességi köre? Nem csak ez a “lefordítási út” volt még hiányos nekem (mi köze a szókratészi dialógusnak a társadalmi valósághoz), hanem annak a kontextusnak is a hiánya, hogy mégis kik voltak ezek az emberek, vagy eleve milyen kontextusban “találták ki” ezeket a gondolatokat. Azt éreztem, hogy vannak ezek a kiválasztott zsenik vagy “nagy elődök” (az antik környezetben azzal szokás érvelni, hogy “csak ezek maradtak fenn”), akiknek az önmagában érdekes és fontos gondolatait sajátítjuk el annak reményében, hogy ezzel “megfejtsük a világot”. Egy hallgató legalábbis ezzel szembesült.

Aztán később egyetemi hallgatóként földrajz BSc és MSc szakokra jártam, ezeket végeztem el. A kezdeti romantikából való kiábrándulás után pragmatikus céljaim voltak: “skilleket” kell tanulni, amiket alkalmazni tudok, amik hasznos eszközök, azonnal lefordíthatók a gyakorlatra és kreatív célokra használhatók fel (statisztika, programozás). Egyáltalán: legyen diplomám, ne kallódjak el. Bár eleve szerettem a földrajzot (térképek rajzolgatásán és a NatGeo-n nőttem fel), de nekem ez már egy második próbálkozás volt, és egyértelműen az a kötelességtudó cél vezérelt, hogy akármit is kapok, ezt a képzést el kell végeznem.

2 év eltelte után eleinte csak az elképesztően iskolás és tekintélyelvű rendszeren akadtam ki, de éveztem az ásvány-kőzettant és a földtant is, el tudtam fogadni ezt a diverz világot, és élveztem, hogy nem érzek mesterséges határokat a “természettudomány” és a “bölcsészettudomány” német hagyományból táplálkozó különbségtételeivel szemben. Persze kiborított a teljesen reflektálatlan, színvonaltalan és pedagógiailag elfogadhatatlan “névanyag-magoltatás”, meg a magyar regionális földrajz “juh- és kecsketenyésztésen” és “vas- és acélgyártáson” alapuló hidegháborús-militarista-sztálinista hagyománya, de meghaladandó akadályként tekintettem erre a diszkurzív rendre. Aztán a 3. évre elkezdtem nemzetközi szakirodalmat olvasni (társadalom)földrajzból is, és innentől kezdve jött a dekonstrukció.

Kérdések…

A nagyon erős angol nyelvtudásom ellenére csak azért kezdtem el nemzetközi szakirodalmat olvasni, mert későbbi témavezetőm és barátom, Győri Róbert óráján egyáltalán lehetőség nyílt ilyen anyagból referálni. Úgy éreztem ez baromi érdekes, én tudok angolul, végre hasznosítva van ez a tudásom. És itt jött az első felismerés: az egész képzés egy olyan, teljesen provinciális rendszerre épült, amely az idegen nyelven való tájékozódást sem mint önmagában vett értéket, sem mint piacképes “skillt”, sem mint a tudományosan igényes megismerés alapfeltételét nem tartalmazta. Amint elkezdtem angolul szakirodalmat olvasni (igen hamar gyakorlatilag már csak angolul olvastam társadalomföldrajzról), tájékozottabbá váltam ezen a téren, mint maguk az egyetemi oktatók, akikről kiderült, hogy jelentős részük egyáltalán nem olvassa ezeket. És jött a második felismerés: a magyar földrajzoktatás nem a nemzetközi szakirodalmon alapul, és ez egészen egyértelművé vált, és válik (vagy legalábbis válhatna) azok számára is, akik külföldi ösztöndíjjal vannak/voltak a nemzetközi főáramba ágyazódó társadalom-földrajzi egyetemeken vagy kutatóintézeteken.

Felmerült bennem a kérdés: akkor mégis min alapul az itthoni tudás, amit a egyetemi hallgatók százainak csatornáznak át az intézményesített egyetemi tekntélypozícióból “egyetemesen elfogadott tudásként”? Tulajdonképpen az egész képzést azért csináltam finoman szólva “félgőzzel” (a vizsgáktól egyrészt továbbra is féltem, másrészt a tananyaggal szemben teljesen indifferens voltam, és egy évet halasztanom is kellett), mert a felmerült gyanúm miatt mindvégig erre a szempontra figyeltem. A tanár XY-ra hivatkozik, de miért, és ki ő valójában? Mit akar nekem “beadni”? Ez a módszeres szkepszis, bár borzasztóan megkövetelő volt, ugyanakkor rendkívül feltáró is, hiszen lényegében bármiről is esett szó az órákon, úgy éreztem, “aknára léptem”. Már nem a tudás maga érdekelt, hanem az, hogy hogyan jött létre az a tudás.

Anekdoták

Néhány fontos anekdotával tudom ezt az egészet jól érzékeltetni.

Első anekdota

Az “Új földrajzi kutatási irányzatok és módszerek” című, előadással és gyakorlattal ellátott kurzuson az órát “tartó” tanár, aki egyébként akadémikus, és a szakmájának legprominensebb képviselőjeként tartják számon (egyesek), lényegében a következőkkel töltötte ki az órát:

  1. süketeléssel, tehát sztorizgatással a (személyes) múltból;
  2. személyeskedéssel, tehát ha nincsen mondanivalónk, akkor pécézzünk ki embereket a közönségből, fordítsuk őket egymás ellen vagy piszkáljuk őket, hogy azt a látszatot keltsük, hogy valójában ők viszik el az óra idejét, vagy játsszuk ki a “közvetlenség” és a “jó fej vagyok” kártyát, esetleg vicceskedjünk vagy a poén kedvéért gyakoroljuk tanári tekintélyünket;
  3. hívjuk meg a tanszék egyik munkatársát, akivel interjút készítünk az úgynevezett szakmai pályájáról, lehet tőle kérdezni – felmerülhet a kérdés, hogy miért pont őt, de erre sem volt magyarázat a hallgatók felé (egy “gyakorlati oktatóról” és még csak nem is akadémiai státusszal rendelkező emberről van szó);
  4. 1970-es évekbeli tervhivatalos közleményeket osztogatunk szét az órán, hogy azok mekkora innovációk voltak, vagy legalábbis ez a “magyar út” sztorija (az oktató a Tervhivatal Tervgazdasági Intézetében dolgozott hosszabb időn keresztül).

Azóta nekem volt szerencsém oktatni ezt a kurzust, ahol igyekeztem a nemzetközi szakirodalom alapján felépíteni egy órát, ami nagyon megkövetelő volt, hiszen a magyar társadalomföldrajzban szinte egyáltalán nem ismert világot kellett valahogyan elmagyarázni doktori hallgatóként (tehát nem PhD-s, főállású oktatóként). Egy kellemetlen beszélgetésben az említett oktató nem csak azt fejezte ki nekem, hogy ő ezzel az egésszel, amit képviselek, szakmailag egyáltalán nem ért egyet, hanem azt is, hogy nézzük csak meg, milyen órákat tartok, hát ezek nem is olyan fontos órák, hiszen nem a törzsanyagot képviselik (doktori hallgatónak magyarázta egy akadémikus). Mellesleg abban a félévben legalább 6 kurzust vittem doktori hallgatóként.

Második anekdota

Településszociológia nevezetű kurzuson az oktató kiemelte a bevezető órán, hogy ebből a tárgyból nem áll rendelkezésre tankönyv vagy ehhez hasonló összefoglaló szakirodalmi bázis. Amikor kiemeltem, hogy én legalább egy, ha nem több ilyen magyar nyelvű könyvet tudok, a nemzetközi szakirodalomról nem is beszélve (ekkoriban szerkesztettük a Kritikai városkutatás kötetet, tehát valamelyest jártas volta ebben), akkor az oktató értetlenkedve és megsértődve kérdezett vissza: “Zoltán, miért teszi ezt velem?”

Harmadik anekdota

Az első OTDK-n, amin szerepeltem, egy olyan elméleti témával indultam, aminek célja a magyar történeti földrajz világába bevezetni a “tudományos tudás történeti földrajza” (historical geographies of scientific knowledge) területét, ami a későbbi szakmai tevékenységem egyik alapkövévé vált. Ez a még kissé bátortalan, de nagyon sok munkával összerakott munka kb. 80 oldalas lett, és volt benne vagy 150 hivatkozás, a fő érvelésemet pedig a Royal Geographical Society aranyérmesének, David N. Livingstone-nak a munkásságára építettem. Az előadásom még inkább bátortalan lett, de nem is ez a lényeges (5. helyezést kaptam), hanem a bírálók reakciója. Az egyik bíráló egy idős térképész volt, mondhatnám, hogy semmi köze a társadalomföldrajzhoz, és a történeti munkássága is az anekdotikus hagyományt követi. A másik egy egészségföldrajzos. A harmadik pedig a magyar történeti földrajz egyik fontos, tankönyvíró alakja, aki végül a következőket mondta (egyetértésben a többi bírálóval): nem igazán érti, vagy látja, hogy ennek az egésznek mi köze a történeti földrajzhoz, legalábbis abban a formában, ahogyan ő ismeri. Első helyezést egyébként egy “történeti földrajzos” munka ért el.

Negyedik anekdota

Egészségföldrajz kurzuson lényegében nem volt rendszeresen óra, legalábbis ezt nem az oktató tartotta, lefoglaltságára hivatkozva. A teljesítéshez egy rövid beadandót kellett írni, amit nagy nehezen összehoztam egy cikk kéziratának a formájában. Ez a magyar egészségföldrajz által felépített lokális értelmezésekről szólt, a nemzetközi egészségföldrajzhoz hasonlítva. Javítás nélkül kaptam rá egy jegyet, mindenféle reakció nélkül. Elküldtem később a kritizált szerzőnek is, tőle sem kaptam reakciót. Biztos elfoglalt volt, pedig szerintem érdekes párbeszéd alakulhatott volna ki ebből, nagyon kíváncsi voltam, mi történik ilyenkor.

Mi a fontos ebben?

Még hosszan sorolhatnék ilyeneket. Mindenesetre fontosnak tartom kiemelni azzal szemben, ami a hazai provinciális struktúrákat újratermelni kívánó energiákból fakadó, csendőri reakcióként ilyenkor azonnal meg szokott jelenni (“ne szóljál be”, “mit kritizálsz”, “tegyél le valamit az asztalra előbb”, “nekünk is nehéz”, “jó, persze minden szar”, “csináld jobban akkor, csak pofázol”), hogy nem személyeskedés vagy valamilyen személyes sérelemből fakadó kritika miatt fogalmazom meg ezeket. Azért fogalmazom meg ezeket, mert az egyes embereken és tapasztalatokon túlmenően nagyon jól látni benne a tudásföldrajz jelentőségét, és a háttérben lapuló tudáselosztási struktúrákat.

  • Honnan származik ez a tudás, amit intézményesítve el kell sajátítani, és miért onnan?
  • Ki milyen pozícióból csatornázza ezt a tudást, hogyan értelmeződik át a “hermeneutikai kapuőrökön” keresztül? (A kifejezés jelentése: az értelmezési lehetőségeket megadó és szabályozó, kitüntetett pozícióban lévő tudásterjesztő.)
  • Ki miért reflektál vagy (jellemzően) miért nem reflektál ezekre a fenti kérdésekre?

Tudás/hatalom

A tudás és a hatalom egy. De nem a Bacon-féle értelemben, hogy milyen hatalmat kölcsönöz (Bacon: világuralom, gyarmatosítás), hanem a Foucault-féle értelemben, hogy a tudás már eleve rögzíti a jelentést valamilyen érdek szerint. De Foucault számára nem valamilyen egészen konkrét, strukturálisan leleplezhető hatalmi érdek szövi át mindig a tudást (meghatározhatóan gonosz csoportok, gonosz logikák), hanem eleve a tudásnak az a sajátossága, hogy meghatároz dolgokat, kijelöli azok értelmezési mezőjét valaki(k) által, és ez az értelmezés bizonyos gyakorlatokon keresztül rögzül. A tudás hatalom, mert az iskolapadban, egy vizsgán, egy szakdolgozati védésen, vagy egészen informális szituációkban (a felsőoktatásban) elsajátítódik, hogy ez a normalitás, és ez a normalitás rögzíti és újratermeli az adott intézményrendszert. Erre nagyszerű az iskolai értékelési rendszer, ahogyan erről Bourdieu is írt egy kiváló elemzést. A tudás tehát hatalom, mert bizonyos érdekek szerint csoportosul, bizonyos szereplők bizonyos tudásformákat fognak bizonyos értelmezésekben terjeszteni. Hatalom, mert a hallgatónak alapból fogalma sincsen, mit vagy miért sajátít el, legalábbis egy olyan pozícióban van, ahonnan ez csak nagyon ritka esetben derül ki számára, vagy csak jóval később, már az elsajátítási folyamat végén vagy után, amikor rálát a rendszerre.

Tudásföldrajzi viszonyok

Ennek mentén kezdtem el elemezni, borzasztóan leegyszerűsített és nulladik lépésként, hogy a magyar társadalomföldrajzosok egyáltalán hogyan hivatkozzák és értelmezik a nemzetközi szakirodalmat.

  • Miért éppen az adott tudást engedik be, miért éppen abban a formában, és miért nem mást?
  • Ami itt van, az miért van, és miért abban a formában létezik itthon?
  • Illetve ezek milyen narratívákba, tehát elbeszélési formákba ágyazódnak, tehát milyen sztorit mesélnek el és tartanak fenn a magyar képviselők a “nagybani helyzetről”?

A hallgatók között egyszer sem merült fel például informális beszélgetésekben, hogy a magyar regionális elemzői vagy területfejlesztési tudás a szocialista időszak tervhivatalos hagyományán és tudásbázisán alapul, ami eleve azért alakulhatott így, mert az oktatók jelentős része ott dolgozott. A hallgatók nem tudják datálni vagy elhelyezni az egyes elméleteket, így minden komolyabb fennakadás nélkül lehet nekik egészen elavult dolgokat is tanítani, vagy más dolgokat elhallgatni. Eleve ezért történhetett, hogy Peter Haggett Globális szintézis című könyvét, vagy Georges Benko (magyar származású) Regionális tudomány című művét fordították le magyarra, és nem mondjuk Ron J. Johnston (és később James Sidaway) által írt Geography and Geographers-t. A magyar változatokról szóló recenziók egyike sem pedzegette a fordításnak ezt a nemzetközi kontextusát, és hogy valójában milyen szempontok indokolták már eleve a választást. A magyar földrajztudományt nemzetközi kontextusban is elhelyező tankönyv egyszerűen nem létezik, ellenben a régi magyar geográfusok feldíszítése és a sírjaikon való pózolás bevett gyakorlat. Így születhetett meg például Mendöl Tibor A földrajztudomány az ókortól napjainkig című könyvnek az eredeti, 1950-es évekbeli kéziratok alapján átszerkesztett, és szövegben meghamisított változata is, mert nem volt miből tanítani. Miközben ezekre a hiátusokra soha nem derült fény az iskolapadban, addig az ilyen kifejezések, hogy “posztmodern”, meg “kritikai földrajz” a hivatalos konferenciákon és az informális tanszéki folyosói érintkezéseken egyaránt szitokszóvá és valamiféle címkéző eljárás eszközévé váltak, anélkül, hogy a bárki számára rendelkezésre álló szakirodalom alapján bármilyen érdemi értelmezésre sor került volna.

Én éppen ezzel, tehát a háttértörténetemből és az emiatt kialakult pozíciómból fakadóan kezdtem el érdeklődni aziránt, hogy a hazai “regionális elemzői” és “területfejlesztői” kánon valójában honnan származik, miért és hogyan válhatott elfogadottá? Miért és hogyan teremt intellektuális kapcsolatokat bizonyos irányzatokkal, például miért született meg a magyar regionális tudomány? (A regionális tudomány eredetileg az 1950-es években kibontakozó, kifejezetten amerikai irányzatként született.)

A „Nyugat” felemelkedésének „keleti” gyökerei

„A társadalomtudomány általánosításai túlságosan is gyakran azon a meggyőződésen alapulnak – és ez nemcsak Ázsiára, hanem a Nyugatra is igaz –, hogy a Nyugat az általános tudás létrehozásának normatív középpontja. Szinte minden fogalmunk – politika és gazdaság, állam és társadalom, feudalizmus és kapitalizmus – alapvetően a nyugati történelmi tapasztalat alapján született meg.” (Blue és Brook 1999)

Az olyan fogalmaink, mint a modernitás, a kapitalizmus, a demokrácia stb., de ugyanígy még a kontinensek fogalma is európai konstrukciók. John M. Hobson (2004) érvelése szerint i.e. 1500-ig (az európai „középkor” végéig) periférikus „befogadás” jellemző, ám az adott eszmék és technológiák meglehetősen pragmatikus adaptálása és felhasználása 1800-ig meghatározó volt. Hobson érvelése szerint az európai középkor feudalizmusának talán legfontosabb technikái, például a kengyel, a szügyhám, a víz- és szélmalom, a vaspatkó, és valószínűleg a középkori eke is, eredetileg keletről származtak, és különböző áramlások folytán kerültek az európaiakhoz. A szügyhám például, amely megnövelte az igavonó állat húzóerejét, lehetővé tette a korábban művelhetetlennek számító földek feltörését, hiszen lehetővé tette a nehézeke használatát. Érdemes megjegyezni, hogy a „sötét középkor” is egy olyan narratíva, amely elfedi például a korabeli szerzetesrendekben zajló munkát és technikai fejlődést. Az európai mezőgazdasági fejlődés (i.u. 1000) mögött is rendre keleti találmányok adaptálási folyamata állt, így például a forgatóeke esetében.

Talán az egyik legjelentősebb találmány, amelyhez – számtalan gyakorlati és szimbolikus okból – a legnagyobb európai mítoszépítés is kapcsolódik, a Gutenberg-féle könyvnyomtatási technika. Soha korábban nem látott módon megkönnyítette az információ terjedését, a nemzeti nyomtatás pedig megerősítette a nacionalizmust. Johann Gutenberg Mainzban, Laurens Coster pedig Haarlemban találta fel a cserélhető betűs nyomtatást 1453-ban. A nyomtatás azonban az i.u. 6. századi Kínába vezethető vissza, ahol először fatáblákkal nyomtattak, a legkorábbi fennmaradt nyomtatott könyv 868-ból származik, és a 10. század során igazi könyvnyomtatási hullám indult el, így 978-ra egyes könyvtárakban már több mint 80.000 kötet lapult. A táblanyomtatást csak a 13. századtól használták a németek, és a jelenlegi bizonyítékok szerint a mongol hódítás révén jutott el keletről nyugat felé (Tsuen-Hsuin 1985: 132-72, 303-23). Ezzel szemben ki szokták emelni, hogy Gutenberg mozgatható nyomóelemes nyomtatási technikája ennél fejlettebb és hatékonyabb volt. Azonban ezt a technikát Pi Sheng kovácsmester találta fel Kínában 1040 körül, de ő még törékeny, viszont könnyen pótolható agyagbetűkkel, ugyanakkor a fém változatot 1403-tól használták Koreában. Arra vonatkozóan konkrét bizonyíték nincsen, hogy ez a technika hogyan jutott volna el a németekhez, azonban – a viszonylag szoros időbeli egybeesés mellett – közvetett bizonyítékokból több is akad. Először is a könyvnyomtatáshoz szükséges papír, az arabok közvetítésével, másodszor, számtalan nyomtatott termék, kártyajátékok, papírpénz, kínai könyvek. A kétféle nyomtatás közötti hatékonyságbeli különbség kultúraspecifikus volt, hiszen a táblanyomtatás sokkal gyorsabbnak számított a kínai képírás számára. Ahogyan Hobson (2004) írja, az a hangzatos érv, miszerint a nyomtatásnak csak Európában volt „forradalma” (vö. Landes 1998), annak kontextusában kell értékelnünk, hogy Kínában a 15. század végére több könyvet nyomtattak, mint az összes országban együttvéve, arról nem is beszélve, hogy a 10. században a kínai állományokat is jóval meghaladták a legfontosabb iszlám könyvtáraké. Annak ellenére történik mindez, hogy Kínában találták fel a papírt és a nyomtatást is, többek között a papírpénzt is. Míg a 9. századból származik az első nyomtatott, hitelezésre szánt papírpénz (Tang-dinasztia), addig a 10. század elejére ezek már általános fizetőeszközökként terjedtek el (évi tíz milliót nyomtattak belőlük), a Szung-dinasztia idején már erre épült az adórendszer is: míg i.u. 749-ben az állami adóbevételek 4%-át, addig a 11. század közepére már 52%-át tették ki. Ezt a rendszert az európaiak csak a 14. században kezdték használni (Észak-Itáliában), míg a britek csak 1797-től.

Egy másik fontos pont az európai középkori navigációs „forradalom”: iránytű, térképezés, többárbócos hajók, kormánylapát, latin vitorla, (arab) csillagászat és matematika, asztrolábium. Ibériai zsidó tudósok közvetítő szerepe. Továbbá a „protokapitalista forradalmak”: kereskedelem, pénzügy – szerződések, bankok, kamatozó kölcsön stb. Katonai „forradalom” (1550–1660): puskapor, puska, ágyú, „görögtűz” (Kína: 850–1290). Textilgyártás, vasöntés (kokszolás), cukorfinomítás, könyvnyomtatás stb. (Kína), az itáliai szövőgépek brit másolatai (kínai selyemszövés). Gőzgép, bányászat (Pomeranz 1997): kínai mélyművelés már i.e. 5. századtól létezett.

A brit agrár- és ipari forradalom „keleti” gyökerei

A brit ipari forradalom története a forradalmibbnál forradalmibb európai találmányok megszületéséről szól, amelyek jelentősen javították a gépek termelékenységét (elsősorban a bányászatban, a textiliparban, a kohászatban és vasiparban) és a szállítást. Ezzel az „ipari forradalom” a világtörténelemben egyedülálló folyamatként, az emberiség modernizálódásának legkiemeltebb eseményeként jelenik meg. Ahogyan Hobson (2004) írja, ennek két fontos következménye is van: egyrészt rávilágít azokra a stratégiákra, amelyek szerint a britek lemásolták és adaptálták a fejlettebb technológiákat, másrészt ez a folyamat rávilágít az ezeket az áramlásokat lehetővé tevő globális viszonyrendszerek működésére. Hobson egyrészt az európai felvilágosodás során kínai eszmékre, másrészt a brit agrárforradalom, végül pedig a brit ipari forradalom mögötti kínai hozzájárulásokat vizsgálja.

A 18. század számtalan olyan mezőgazdasági találmány látott napvilágot, amelyek… Sok történész, így például Michael Mann (1986) szerint Európa már i.u. 1000 után kezdte lehagyni Kínát az „intenzív” fejlődésben, leginkább pedig az ennek feltételeit megteremtő mezőgazdaságban. Ahogyan azonban látni fogjuk, a kínai mezőgazdaság évezredeken keresztül technikailag messze fejlettebb volt az európainál, jóval nagyobb hozamokat produkált, és értelemszerűen több kulcsfontosságú technikát éppen a kínaiaktól másoltak le az európaiak, ráadásul egészen későn, leginkább a 18. század során.

A John Small úttörő fejlesztésének eredményeként elkönyvelt Rotherham-féle kormánylemezes vaseke sokkal hatékonyabb volt a középkori nehéz forgatóekével szemben, mert – a kerekek eltűntetése mellett – csökkentette a súrlódást. Ezt a fajta szerkezetet eredetileg a hollandok kezdték alkalmazni, akik a kelet-angliai mocsarak (fen) lecsapolásánál hozták be Angliába, és aztán a britek fejlesztették tovább. Ez az eketípus azonban annyira radikálisan eltért a korabeli európai ekéktől, hogy eleve valószínűtlen, hogy a hollandok vagy a britek hirtelen kifejlesztették volna. Ahogyan azonban még 1931-ben Paul Leser megírta, ez a fajta technika gyakorlatilag már két évezreddel ezelőtt megtalálható volt Kínában, és későbbi történészek szerint a Kelet-Ázsiában gyakran megforduló hollandok hozták át a 17. század során.

Hasonlóan fontos találmány volt a forgódobos rostálógép, amely a gabonaszemeket tisztította meg a korpától, és már i.e. 2. században használatos volt Kínában. Ezt aztán először az 1720-as években hoztak Franciaországba a jezsuita szerzetesek, de később Svédországban is megjelent (ahol a svéd tudós, Jonas Norberg elismerte, hogy ötletét kínai modellektől nyerte), illetve szintén holland tengerészek importálták Európába 1700-20 között Batáviából (Hobson 2004: 203).

A rendkívül munka- és időigényes kézi ültetést felváltó vetőgép csökkentette a vetőmag-veszteséget és arányos, rendezett ültetést biztosított, többszörösére növelve a betakarítást. Európában ez a találmány Jethro Tull nevéhez kötődött, habár csak évtizedekkel ezután terjedt el. Ennek a találmánynak, mert Észak-Kínában alkalmazták (délen a monszun éghajlathoz kötött teraszos rizstermesztés terjedt el), míg az európaiak elsősorban a dél-kínai partokon voltak csak jelen. Ezért volt különböző leírások és szakkönyvek formájában jutott el a minta, ahogyan Bray írja, Tull szinte szó szerint az i.e. 3. századi kínai agrár-kézikönyveket adja vissza.

Ami tényleg igazán alapvető innováció volt, az a 17. századi új vetésforgó-rendszer, amelyeknek számtalan változatát használták széles körben már az i.u. 6. századi Kínában is, és az ehhez szükséges vetőmagok (bab, édesburgonya, köles, búza, árpa, karalábé), de egyébként a brit agrárforradalom legalapvetőbb növényei Amerikából származtak (karalábé, burgonya, kukorica, répa, káposzta, hajdina, komló, repce), amelyek közül a burgonya széles tömegek kalóriabevitelét növelte, a karalábé és lóhere pedig a vetésforgó alapját képezte. Ehhez kapcsolódik továbbá, hogy az új lótenyésztési technikák nagyobb és erősebb lovakat eredményeztek, amelyek viszont a 18. század elején behozott „keleti” fajták, leginkább az ottománoktól beszerzett török kancák jelentették.

A kőszén és a kokszolás használata a faszén helyett, amelyet ekkoriban már a tarthatatlan állapotokat elérő erdőirtás mellett kell elképzelnünk. A kínaiak i.u. 11. századtól használják, az i.u. 5. századtó kovácsolt és öntöttvas ötvözésével acélt állítottak elő, amely a Martin-Siemens eljárás (1863) alapját képezi. Angliában a termelést csak a Bessemer-eljárással (1852) tudták kifizetődővé tenni, Henry Bessemer előtt azonban a kevésbé elismert William Kelly dolgozta ki az eljárást, aki 1845-ben négy kínai acélszakértőt hívott Kentucky-ba, hogy elsajátítsa tőlük a minőségi acéltermelés titkait (Temple 1999: 49). A brit vas- és acéltermelés volumene még 1788-ban sem érte el az 1078-as kínai szintet (Európával együtt 1700 körül), és árban is csak a 19. század elejére érte el a 11. századi Szung-kori Kínát. Szecsuánban 177:100, Szensiben 135:100 volt a nyersvas rizshez mért árindexe, és míg északkeleten ez még alacsonyabb volt, addig 1700-ban a briteknél 160:100 volt. Robert Hartwell (1990) becslései szerint i.u. 806 és 1078 között az egy főre jutó vastermelés mintegy meghatszorozódott (Hobson 2004: 51). Az öntöttvas sokkal olcsóbb és jóval erősebb volt, az ezekhez szükséges találmányokat, a kohót és a dugattyús fújtatót (amelyekkel 975 °C-ot lehetett elérni), már i.e. 4. században használtak, és i.e. 31-től vízenergiával működtettek. Az orientális despotizmus diskurzusához kapcsolódva, eurocentrikus szerzők gyakran amellett érvelnek, hogy a vas felhasználása kizárólag fegyverekre és a díszítőelemekre korlátozódott, holott a kínaiak rendkívül széles körben használták mindennapi eszközök előállítására is – ahogyan ezt a termelési adatokból feltételezhetnénk is. De nemcsak a kínai acéltermelés volt jelentős, hiszen az indiai wootz acél (amelyet Perzsiában damaszkuszi acélként ismertek) számított a világ legjobb minőségű árujának egészen a 19. századig, sőt az indiai acél még olcsóbb is volt a britnél egészen 1842-ig. Sheffieldben 1740-től igyekeztek – évtizedeken keresztül sikertelenül – lemásolni ezt a technológiát, és a 18. század végétől több tudós, köztük Michael Faraday is, az indiai eredetű acél kifejlesztésén fáradozott, amely egyben a brit metallográfia megszületését is eredményezte.

A 18. század a közlekedés és szállítás forradalma is volt. A Európában Sir Samuel Bentham, a brit tengerészet főmérnöke vezette be 1795-ben a hajótesten belüli vízzáró válaszfalakat, amelyek nehezítették a hajók elsüllyeszthetőségét, de mivel stabilabb hajótestet is biztosított, ezért lehetővé tette a sok árbócos hajók építését is. Annak ellenére, hogy már Marco Polo 1295-ben lejegyezte a kínai hajók olykor 13-rekeszes hajótestét, ez a találmány nem terjedt el Európában egészen a 19. századig – Bentham pedig már kínai mintára tervezte meg (Needham 1971: 420–2). A csatornaépítés időszaka volt, amely nemcsak a földek megművelése miatt, hanem a szállítás szempontjából is. Az első vashíd Angliában 1779-ben épült Coalbrookdale-ben, amely az ambíciózus mérnök, John Wilkinson nevéhez fűződik. Kínában viszont már egy évezreddel korábban ezrével épültek vashidak, sőt az első vasszerkezetű függőhidat i.u. 65-ben építették, és a jezsuiták erről szóló feljegyzései a későbbi brit építészek, például Sir William Chambers vagy Thomas Telford figyelmét sem kerülték el (Pacey: 1974: 190, Hobson 2004: 214–15). Szintén a brit fejlődésnek szokták tulajdonítani az utcai gázlámpák elterjedését 1798-tól, holott Kínában már azelőtt két évezreddel is használtak földgázt világítási célokra.

Brook, Timothy and Gregory Blue (1999): China and Historical Capitalism: Genealogies of Sinological Knowledge. Cambridge: Cambridge University Press.
Hartwell, Robert M. (1990): Was there an Industrial Revolution? Social Science History, 14(4): 567-576.
Hobson, John M. (2004): The Eastern Origins of Western Civilization. Cambridge: Cambridge University Press.
Landes, David S. (1998): The Wealth and Poverty of Nations: Why Some are So Rich and Some So Poor. London: W. W. Norton & Company.
Michael Mann (1986): The Sources of Social Power, I. Cambridge: Cambridge University Press.
Needham, Joseph, Wang Ling and Lu Gwei-Djen (1971): Science and Civilisation in China, IV (3). Cambridge: Cambridge University Press.
Pacey, Arnold (1974): The Maze of Ingenuity. London: Allen Lane.
Pomeranz, Kenneth (1997): The Great Divergence: China, Europe, and the Making of the Modern World Economy. Princeton (NJ): Princeton Unviersity Press.
Temple, Robert (1999): The Genius of China. London: Prion Books.
Tsien Tsuen-Hsuin (1985): Science and Civilisation in China, V(1). Cambridge: Cambridge University Press.

A kritikai földrajzról

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit. Curabitur non felis vel metus lobortis elementum. Proin volutpat vulputate quam, ut eleifend purus pulvinar ac. Sed tempor odio et purus varius fringilla. Nullam ac dui id nibh efficitur porta. Vivamus semper justo sit amet augue mollis posuere. Mauris nec risus suscipit, varius ligula id, vestibulum erat. Pellentesque vitae vulputate augue. Sed sodales ante et gravida dapibus. Praesent vitae lorem pellentesque, sollicitudin augue commodo, hendrerit arcu. Vestibulum rhoncus accumsan neque a pretium. Nulla maximus facilisis commodo. Aliquam nec mollis ex. Mauris est urna, cursus sit amet pharetra scelerisque, luctus eu nisl. Nulla dolor mauris, tristique vitae semper in, cursus eget tortor.

Morbi tristique laoreet sapien non aliquet. Nunc sit amet erat a nibh rutrum pretium. Ut vel eleifend ligula. Donec faucibus mi quis risus dapibus aliquet. Donec faucibus euismod tortor, ac rhoncus lectus dignissim eget. Donec non faucibus quam. Pellentesque ac bibendum mauris, a hendrerit enim.

Etiam interdum ultricies tortor. Etiam sed mollis odio, quis luctus odio. Donec pretium gravida rutrum. Nulla facilisi. Integer eu nisl sit amet enim varius fringilla. Nam fermentum nisi vitae metus egestas, eu aliquet ipsum luctus. Morbi dui quam, pharetra ac tortor sit amet, fringilla fermentum nisi. In sed nunc convallis, pretium leo at, mattis augue. Etiam in urna sed mauris eleifend luctus in tristique mi. Sed auctor feugiat libero, eget tempor quam dapibus quis. Fusce tristique tortor purus, ut hendrerit ante tincidunt id. Proin consectetur massa turpis. Etiam purus odio, sollicitudin nec velit at, facilisis convallis leo. Cras venenatis nisl ut magna viverra varius.

Ut euismod porttitor sapien et scelerisque. Nunc in mattis dui. Quisque mollis mi vel tincidunt scelerisque. Duis libero velit, eleifend quis scelerisque aliquet, vehicula ac est. Mauris auctor consectetur nisi, rutrum dictum lacus feugiat non. In cursus rhoncus auctor. Aliquam erat volutpat.

Aenean vestibulum, tellus eget interdum varius, mi odio gravida quam, quis consectetur ante nibh sit amet enim. Nunc sodales tincidunt congue. Nam in mauris finibus, interdum nulla at, tincidunt erat. Praesent sed varius magna. Nunc rutrum mauris in dolor pretium lacinia. Etiam nunc mauris, fringilla blandit auctor condimentum, sodales eu sem. Sed sed purus velit. Aenean a libero a leo molestie pretium ac a ante. Nulla massa nibh, blandit a sem sed, sagittis consequat orci. Mauris magna orci, tempor ac varius ut, auctor at urna. Aenean eu felis congue, consectetur tellus vel, facilisis lorem. Nam placerat tincidunt dui, vitae ultrices purus hendrerit vitae.