Hogyan kommunikálnak a földrajzosok? A magyar geográfia tudománykommunikációja és a posztkoloniális kritika

Magyar Atacama-expedíció. Forrás: origo.hu

Mire gondolunk, amikor valaki azt mondja, „geográfus”? Sokak előtt hegyek és völgyek, folyók és tengerek, állatok és növények tanulmányozása, illetve egzotikus tájakat felfedező expedíciók jelennek meg. De vajon milyen értékeket és ideológiákat közvetít a földrajztudománynak ez a társadalmi képe? Míg az egykori gyarmattartó centrumországok szakirodalmában és tankönyveiben egyaránt elemzik a földrajzi ismeretterjesztés posztkoloniális kritikáját, addig a „gyarmati múlttal nem rendelkező” Magyarországon ez a kritika nem létezik. Ám a magyar földrajzban a természettudományos arculat mellett a koloniális, nacionalista és antikommunista ideológiák máig meghatározóak. Az előadás ennek történeti okait tárja fel, és a hazai földrajz különböző médiumainak – pl. a Magyar Földrajzi Múzeum, a Felfedezők Napja fesztivál, a Földgömb magazin, amatőr földrajzos blogok – „gyarmati tekintetét”, „fehér”, maszkulin és eurocentrikus szemléletét vizsgálja a posztkolonialista kritikai földrajz eszközeivel. E kritika szerint a földrajztudomány reprezentációi hatalmi eszközök, amiket bizonyos szakértők posztkoloniális érdek- és tőkeviszonyok alapján monopolizálnak, ezek ideológiáit privilegizálják: a turizmus tőkelogikáit, a kultúrák esszencializálását, a gazdasági viszonyok leplezését, az expedíciók koloniális szubjektumát, a nem fehér „másik” egzotizálását és ágenciájának elhallgatását. Mit jelenthet a „nem gyarmati múltú” Magyarországon a földrajzi oktatás és -ismeretterjesztés „dekolonizálása”?

Tudománykommunikáció 2.0 konferencia
2020. május 8. – Budapesti Corvinus Egyetem, C épület, X. előadó
1093 Budapest, Közraktár u. 4-6.

https://www.facebook.com/events/1009244616088311

Tudománykommunikáció konferencia

Május 11-én pénteken előadtam a Tudománykommunikáció Kutatócsoport (Tud.Com) által a Budapesti Corvinus Egyetemen szervezett Tudománykommunikáció konferencián. Magyarországon ez volt az első ilyen témájú konferencia, és Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke és a NKFIH jelenlegi elnöke nyitotta meg. Az előadásom címe “A tudományos tudás földrajza és tudományunk eurocentrikussága” volt.

 

 

Az előadás az NKFIH K 115870 számú, Kortárs térelméletek közép-kelet-európai kontextusban című projektjének keretében, a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal (NKFIH) támogatásával készült.

Az előadásom elérhető itt:tudkomm_cover-(OTKA)

A 2018. május 11-i tanácskozás képei. A képek készítői: Kristóf Anikó, Szabó Krisztina, Veszelszki Ágnes.

Posted by Tud.Com kutatócsoport on Sunday, May 13, 2018

A térelméletek tudásföldrajza: A társadalomföldrajzi irányzatok elhelyezése Magyarországon

A tanulmány célja tudásföldrajzi szemléletben áttekinteni, hogy Magyarországon milyen helyi viszonyok között fogalmazódtak meg a társadalmi térrel kapcsolatos irányzatok a társadalomföldrajzban és a tértudományokban. Ennek nyomán a tanulmány először bemutatja a tudásföldrajz kutatási irányzatait és módszereit, és hogy milyen tudományszociológiai és tudománytörténeti szempontok alapján érdemes a kelet-közép-európai pozíciókból termelt tértudományi tudást kritikailag újraértelmeznünk. A tanulmány a tudás térbeli áramlását és adaptációs módjait a tudástermelés centrum-periféria viszonyaival és hegemóniaváltásaival összefüggésben értékeli, és ennek során a jelenlegi hazai, félperifériás tudásátvételi folyamatokra mutat rá. Rövid történeti vázlatban bemutatja, hogy a második világháború óta hogyan alakultak elsősorban a társadalomföldrajz és tágabban a térrel foglalkozó társadalomtudományok térfelfogásai, hogyan öröklődtek át a szocialista időszakból a hazai térelméleti diskurzust meghatározó koncepciók, és ezek hogyan változtak meg a rendszerváltás és az euroatlanti hegemóniaváltás új mintakövetési viszonyai között. Nemzetközi, összehasonlító perspektívában elemzi a „nyugati” térfelfogásokról és térelemzési módszerekről alkotott hazai narratívákat, rámutatva a szelektív átvétel és interpretáció folyamataira, illetve a „hermeneutikai kapuőrök” kontextuális szerepére, a helyi tudásstruktúrákba ágyazott tudás tudományszociológiai, társadalmi-gazdasági és politikai-ideológiai funkcióira. Arra kíván válaszolni, hogy miért éppen bizonyos térelméleti felfogások terjedtek el, ezeket hogyan értelmezték másként a posztszocialista térben, és ez hogyan határozta meg a helyi térelméleti koncepciókat és vitákat. A „nyugathoz” való felzárkózás jegyében az egyes térelméleti irányzatokat jellemzően a helyi kontextusuktól elválasztva mutatták be, így a térelméletek puszta leírásával sok esetben a centrumból átvett tudáskánont termelték újra. Jellemző posztszocialista anakronizmusként a legtöbb esetben az „új” irányzatok és térfelfogások akár évtizedekkel ezelőtti „nyugati” szakirodalomból származtak, és bemutatásukat a „megkésettség” narratívájában helyezték el, elfedve ezzel a kelet-közép-európai térelméleti irányzatok eltérő fejlődési útjait és társadalomtörténeti kontextusait. Mindeközben az egyre szélesedő repertoárt képező „új” térelméleti irányzatok álláspontjainak leírása a rendszerváltás utáni tudományos mezőben helyi legitimációs eszközökké is váltak, és a hazai „tesztelésük” hátterében a kelet-európai viszonyokra adaptált sajátos térelméleti keretrendszerek még többnyire kidolgozásra várnak. A tanulmány szerint tehát a hazai diskurzusban elterjedő térelméletek „absztrakt” értelmezése helyett reflektálnunk kell a tudományos tudástermelés egyenlőtlen és függő hatalmi viszonyaira, és a hazai térelméleti tudás nemzetközi elhelyezése érdekében rá kell mutatnunk a mögöttük álló „megismerési térpolitikák”, társadalmi reprezentációk, politikai-ideológiai programok és szakpolitikai törekvések sajátosan kelet-európai kontextusaira.

Miről szól a kritikai földrajz?

Miről szól a kritikai földrajz?

“Az alkalmazott geográfiának azon formája ellen, amely magát az eladhatóság érdekében „semlegesnek” kiáltja ki, továbbá olyan technikai tudás fontosságát propagálja, melyet – Kenzer (in Johnston, R. J. et al 2000, 32. o.) szavaival élve – a hallgatók „gombok nyomogatására és számítógépes programok elsajátítására” irányuló képzés révén szereznek meg, a kritikai társadalomföldrajz határozott fellépést tanúsít. A geográfiának ez az új irányzata szorosan összekapcsolódik s részben átfedésben is van a radikális földrajzzal, azonban szerteágazóbb, elméleteit tekintve eklektikusabb, kevésbé intézményesített, beleértve a folyóiratok, nyelv dominanciájában kifejeződő anglo-amerikai egyeduralom elleni fellépést, az internacionalizmusra törekvést is (Katz, C., et al 1998). Kritikai társadalomelméleteket alkot, illetve alkalmaz; elkötelezett a társadalmi igazságosság mellett, támogatva az ezért harcoló politikai küzdelmeket és társadalmi mozgalmakat; szoros kapcsolatra törekszik elmélet és gyakorlat között. Többek között Harvey (1984) felhívja a figyelmet arra, milyen kétértelmű vállalkozás „önmagunk [mint geográfusok, s ezáltal a geográfia] eladása a kormánynak” valamiféle misztikus „közérdek” mögé bújva egy krónikus hatalmi kiegyensúlyozatlanság és egymással versengő követelések világában. Az általa népszerűsített alkalmazott „népföldrajznak” nem szabad elköteleznie magát szűk vagy hatalommal bíró speciális érdekeknek, hanem koncepcióját tekintve demokratikusnak, de korántsem semlegesnek kell lennie. A kritikai földrajzi irányzat képviselői társadalmi interaktivitásra használják a diszciplínát, melyben például olyan kölcsönhatásokról való kritikai gondolkodásra lehet nevelni (magukban az oktatási intézményekben is), mint ember és természet viszonya (Johnston, R.J. et al 2000).”

Három megközelítés a világról: naturalizáció, szociologizálás, dekonstrukció

latour

“A kritikusok a világról való beszéd három különféle megközelítését dolgozták ki: naturalizáció, szociologizálás, dekonstrukció. Használjuk ezen három csapásirány emblematikus figuráiként E. O. Wilsont, Bourdieu-t és Derridát. Amikor az első naturalizált jelenségekről beszél, akkor a társadalmak, a szubjektumok és a diskurzus minden formája elenyészik. Amikor a második hatalmi mezőkről beszél, akkor a tudomány, a technika, a szövegek és a tevékenységek tartalma tűnik el. Amikor a harmadik igazságeffektusokról beszél, akkor az agyi neuronok vagy a hatalmi játékok valós létezésében hinni szörnyű naivitásról árulkodik. Önmagában a kritika ezen formáinak mindegyike hatásos, de nem egyeztethető össze a másik kettővel. El tudna bárki is képzelni egy olyan tanulmányt, amelyik egyszerre naturalizáltként, szociologizáltként és dekonstruáltként kezelné az ózonlyukat? Amelyikben a jelenségek természete szilárd alapokon áll és a hatalmi stratégiák előre jelezhetők, de amelyikben semmi más nem forogna kockán, mint a természet és a beszélő szánalmas illúzióját kivetítő jelentéseffektusok. Egy effajta fércmű groteszk volna. Szellemi életünk addig marad felismerhető, ameddig az episztemológusok, a szociológusok és a dekonstrukcionisták tisztes távolban maradnak egymástól, és mindegyik csoport a másik kettő gyengeségeire támaszkodik. Dicsőíthetjük a tudományokat, játszhatjuk a hatalmi játékokat vagy viccet csinálhatunk a valóságba vetett hitből, de nem szabad összekevernünk e három maró savat.” (Latour, Bruno (1999). A kritikai álláspont válsága In: Sohasem voltunk modernek. Osiris, 18-19.o.)

Egyetérthetünk-e Latour álláspontjával? Vajon mennyiben és hogyan válik szét a három kritikai álláspont?