Az egész talán ott kezdődik, hogy az amcsik legyőzik a nácikat, bizonyos területek szövetséges fennhatóság alá kerülnek. Ezek után felmérik a károkat (egyetemek, intézetek), és szisztematikusan elkezdik begyűjteni a térképi anyagokat, tanulmányokat (kb. 3000 térképet és több száz regionális tanulmányt készítettek 1941-5 között), technikát – és persze a kutatókat. Létrehoznak egy kutatóintézetet valami utolsó, isten háta mögötti, eldugott kisvárosban (Scheinfeld), ahol folytatják a munkát. Volt, aki – mivel főgeográfusként benne volt nyakig a Lebensraum tervekben, kb. a nürnbergi perről hoztak el. Ez a tisztára mosós gyakorlat amúgy más tudományoknál is kb. ugyanígy zajlott (gondoljunk csak a haditechnikára, amit nyilván szalagon vittek haza, vezérlő mérnökkel/tudóssal együtt).

Az amcsikat értelemszerűen a területi felosztásra vonatkozó tervezés érdekelte. Mondjuk anyagok csinálására már nem volt szükség, mert a nácik már mindent megcsináltak a háború alatt (ugyebár ekkor volt pénz tervezgetni). Amikor a britek megtudták ezt a húzást, teljesen kiakadtak. Elmentek és letartóztatták, kihallgatták őket (Operation Dustbin). Írattak velük egy 300-oldalas jelentést a náci időszakban végzett munkájukról, ami persze – állítólag – egy tündérmesévé sikeredett. Aztán ebből 1946-7 között két jelentés készül egy neves amcsi földrajzos folyóiratban (Geographical Review), ahol a dolgokat irányító amcsi geográfus tisztek, akik létrehozták a kutatóintézetet, beszámoltak a munkáról. Konkrétan leírták, milyen anyagokat szereztek meg, és kiemelték, hogy bár szomorú, de persze nyilvánvaló, hogy a civileket a náci hatalom szolgálatába állították, de most már szigorú munkát végeznek, és majd ők átnevelik (!) őket. Persze a nácik aktív és passzív támogatása azért még továbbra is bűnnek számít, legalábbis papíron.

Még azt is leírják amúgy, hogy semmilyen bizonyítékot nem találtak arra, hogy a hírhedt Haushofer – a “náci geopolitika atyja” – bármilyen intézetben nyomult volna a nácik alatt, és hogy mindez csak az amcsik perverz fantáziájának eredménye. Ez mondjuk nem gátolja meg a teljes amcsi intellektuális elitet – beleértve a geográfusokat is persze – hogy Haushofert, Ratzelt, meg úgy általában minden “kapcsolódó valakit” a szokásos mesével kárhoztassanak el, mit sem tudván amúgy a korabeli német geográfiáról és tudományos életről. Ez a tagadás meg a háború utáni paralízis vezetett a politikai földrajz elhalásához is. Csak a 80-as években (!) jelennek meg angolszász tanulmányok a geopolitika múltjának feltárásáról, és később 1-2 történész bemutatja, hogy hogyan hurcolták meg a nácik a Haushofer-féle geopolitika iskolát, meg hogy amúgy általában véve miről is volt szó.

Na és akkor ott van Walter Christaller, aki a központi helyek elméletével a későbbi amcsi “kvantitatív forradalom” kedvence lesz, és az amcsik ez alapján építik fel a piacgazdaságot meg persze a “harmadik világot”. Az amcsik amúgy ekkor gyakorlatilag 100% német tudósok elméleteiből csinálnak forradalmat (von Thünen, Weber, Lösch stb.), ezeket dolgozzák ki. Christaller eredetileg egy lúzer volt (közgázból elutasították, később nem volt állása sem), aki végül némi hátszéllel 1933-ban megvédi híres disszertációját, és később belép a náci pártba. Merthogy kockaagyú hősünk rohadt nagy terveket kap, gyakorlatilag a legtutibb Lebensraum cuccokban és a lengyeleket kolonizáló orbitális keleti tervben (Generalplan Ost) ő lesz a főtervező csávó. Amúgy ezeket az anyagokat a nácik természetesen igyekeznek megsemmisíteni a bukás előtt, szal minden nem maradt meg – állítólag Christaller bácsiék az egész világra elkezdték ráhúzni a hexagonális mintájukat.

Aztán a háború után persze Christaller pacifista lesz, és belép a kommunista pártba. Na most az amcsik ettől az egésztől teljesen függetlenül a háborús tapasztalatok, konjunktúra és új tudománypolitika révén, amikor is az állam és óriásvállalatok elképesztő pénzeket nyomnak a tudományba, elkezdenek tervezni, matematikai modelleket alkalmazni. Az olyan menő és úttörő városkutatók, mint a híres-neves Harris és Ullmann Christallerben kezdenek el utazni. Gond csak az, hogy eleve csak August Lösch bácsin keresztül ismerik meg Christallert, és később sem tudják elhívni, mert ugyebár a McCarthy-féle kommunistaüldözetés és hidegháborús paragépezés eredményeképpen Christallert rohadtul kitiltották a szabadok országából, illetve Christaller ellen még az 1950-es években koholt vádakkal nyomozást indítanak az NDK-ban, hogy a nyugati kapcsolatai révén kémkedik, és ennek eredményeképpen megtiltják neki, hogy nyugatra utazzon. Szóval vegyük át újra: nem a náci tevékenységei miatt, hanem mert ekkor már komcsi párttag volt!

Edward Ullman és Walter Christaller először találkoznak Lundban a Nemzetközi Földrajzi Unió városföldrajzi szimpóziumán 1960-ban

Az amcsi geográfusoknak végül mégis sikerül fotózkodniuk vele, amikor Chistaller már iszonyat öreg és beteg, persze Svédországban (Lund) egy konferencián, ahol a “kvantitatív geográfusok” nagy szövetségese, Hägerstrand hozza őket össze szívességből. Csak a 70-es években jelenik meg olyan tanulmány az USA-ban, ami megemlíti, hogy amúgy Christaller bácsi rohadtul a náciknak dolgozott. Ezt persze van, aki el sem hiszi, a többség meg eleve tesz az egészre, ők a tervezői és anti-náci lelkületükben Christallerről egy “visszafogott zseni” imázsát alakítanak ki. De ekkora már úgyis mindegy, mert a pozitivista menőzőket már gyomrozzák a marxisták, strukturalisták, humanisztikusok, meg mindenki más – egyszóval tényleg senkit nem érdekel, amúgy is válság van, 1970-es évek. Kb. az 1990-es évek során megjelentetett külföldi szakirodalomból és a 2000-es évek második felétől készített tanulmányokból kezdik el egyáltalán feldolgozni és közszemlére tenni Christaller “pályája csúcsán” végzett szakmai tevékenységét.

És mi még a slusszpoén? A “kvantitatív forradalom” hősének tartott Fred K. Schaefer, aki egy híres polémiát vállalt fel az amcsi földrajz korabeli főhelytartójával, Richard Hartshorne-nal szemben, egy munkáscsaládból származó, német szocialista menekült volt, aki konkrétan egy koncentrációs táborból szökött meg (!) a nácik elől. Itt álljunk meg egy picit, hisz ez nem is volt olyan különleges: gyakorlatilag az egész Bécsi Kör logikai pozitivista iskolája, akik mellesleg részben zsidók is voltak, és elég radikális szoci nézeteket is vallottak (fizikalizmus, tudomány egysége, társadalom tervszerű megváltoztatása), és így szembekerültek a keresztény-konzervatív hermeneutikai-fenomenológiai-szellemtörténeti status quoval (lásd Heidegger-Carnap vita, ugyanis a metafizikai állítások szerintük nem logikusak és “nem bizonyítanak semmit”), menekülni kényszerültek a nácik elől (ja: Heidegger a náci párt tagja volt). Némelyiküket még a menekvés előtt megöltek (Schlicket egy diák lőtte le “veszélyes nézetei miatt”), a többiek még 1933-38 között húzták el a belüket (Neurath már egy csónakon vágott neki Angliának, de egy hajó szerencsére felvette), és többnyire Amerikában kötöttek ki, mert ott tárt karokkal fogadták őket, és amúgy is volt zsé meg egyetemi pozíció. Ez nemcsak azért kurva érdekes, mert innentől beszélhetünk kontinentális és analitikus filozófiai irányzatok elkülönüléséről, és mert ezek az arcok teremtették meg a pragmatista hagyományokat felváltó, az amcsik révén főárammá váló analitikus-neopozivista filozófiát (amelyből a “tudományfilozófia” is lett), hanem mert a Kör egyik tagja, Gustav Bergmann adta át díszpárnán a neopozitivista eszméket Schaefernek “személyi edzőjeként” a “piros sarokban”, a nagy meccs idején. Alig merem csak megemlíteni ennyi fordulat után, hogy Richard Hartshorne tesója, Charles Hartshorne vallásfilozófus volt, aki a “kék sarok” edzőjeként bár ki nem állhatta a kortárs Bécsi Kört, mégis ő szerzett aztán egyetemi pozíciót Carnapnak 1936-ban a Chicagói Egyetemen. Schaefer amúgy stílusosan azt vetette az amcsi geográfusok orra elé (pl. 1947-ben), hogy nem a fejlett szovjet tervezést nyomatják.

Az egyik “kvantitatív” főkolompos, William “Wild Bill” Bunge, aki a hatalmilag egyoldalúan lebonyolított “vita” miatt Schaeferből is mártírt csinált. Ugyanis annyira volt csak “vita”, hogy Schaefer még pont a nagy vita előtt szívrohamban meghalt, tehát valakinek vitáznia is kellett. Bunge komcsinak vallotta magát és emelkedettebb pillanataiban a Szovjetuniót meg a kínai “kulturális forradalmat” méltatta, szóval elvek terén megvolt köztük az összhang. OK, mondjuk eleve rohadtul pikkelt Hartshorne-ra, mert nem vette fel PhD-zni, és így legszívesebben az egész establishmentet szétverte volna, hosszú éveken át veszekedett is vele (levelekben). Eleve 1968-ban egy harvardi folyóiratban (!) azzal vádolta Hartshorne-t, hogy tulajdonképp ő tette el Schaefert láb alól az FBI segítségével (!), mert amúgy Hartshorne a háború alatt a katonai hírszerzésnél menőzött tiszti rangban.

A kép közepén William Bunge, az általa vezetett akciókutatás résztvevőivel Fitzgerald negyedben, Detroitban

Ja amúgy Bunge egy őrült hippi is volt (indián vér is csordogált az ereiben!), aki sokat füvezett és savazott, meg persze mindenkivel rohadtul összeveszett (persze politikáról). Annak ellenére tehát, hogy megírta az első nagy “kvantitatív-modellező” művet 1962-ben (amit amúgy 1967-ben fordítottak a szovjetek oroszra, így ebből okosodhatott aztán a magyar tervgazdasági értelmiség is), ki is rúgták az egyetemről, ezért Torontóba ment taxizni. Végül Detroit feketék lakta szegénynegyedében (Fitzgerald) kötött ki, ahol 1970-1 között összehozott egy radikális akciókutatást a feketék szisztematikus elnyomásából. Ezt amúgy azóta példamutató “klasszikus műnek” tekinti a revizionista társadalomföcis közösség, újra ki is adták. Nem véletlenül volt tehát “Wild Bill”, hiszen még a könyvet is Hartshorne-nak ajánlotta, stílusosan. Bunge volt az, aki 1978-ben írt egy rendhagyó kis életrajzot “Walter Christaller was not a Fascist” címmel, mivel képtelen volt feldolgozni, hogy kedvenc főhőse életének legtermékenyebb éveit a náciknak áldozta.