Címke: Max Weber

A „klasszikus” szociológia dekolonizálása felé: Max Weber eurocentrikus világtörténetének földrajzi kritikája

Megjegyzés hozzáfűzése
Fotó: https://www.thoughtco.com/max-weber-relevance-to-sociology-3026500

Max Weber gazdaságtörténeti és vallásszociológiai elemzéseiben széles körű áttekintést adott arról a nagy kérdésről, hogy miért éppen a „Nyugat” emelkedett ki a világtörténelem során. Híres hipotézise szerint a protestáns aszkézisben fellelhető gazdasági magatartásokra vezethető vissza, hogy végső soron „a Nyugaton, és csakis a Nyugat talaján” jöhetett létre a „racionális” kultúrán alapuló modern kapitalizmus. Ezzel szemben „Keleten” ennek hiánya tapasztalható: egész történelme során irracionalitás, gazdasági stagnálás és ún. orientális despotizmus uralkodott. Habár írt a konfucianizmusról, illetve a hindu és a zsidó vallásról, addig a kereszténységhez hasonlóan monoteista iszlámról tervezett nagy munkája sosem készülhetett el. A hazai társadalomtudományok azonban nem vettek tudomást Weber protestáns etikára visszavezetett, ideáltipikus kapitalista „szellemének” földrajzi alapjairól, holott ezek a weberi életmű fontos „preszociológiai” előfeltételezéseit képezték. Az előadás célja egyrészt bemutatni Weber hipotézisének földrajzi állításait, másrészt kritika alá vetni globális összehasonlító elemzéseinek eurocentrikus földrajzi képzeletét, és végül felfedni a korabeli geopolitikai, gyarmatbirodalmi viszonyokba ágyazódó társadalomtudományi tudástermelés diskurzív alapjait és ellentmondásait. Weber „progresszív Nyugat” és „merev Kelet” orientalista dichotómiájának dekonstruálása végül kiegészül az iszlámról közölt nézeteinek rövid áttekintésével és néhány politikai gazdasági példával is, rámutatva a gyarmatosításnak és az egyes régiók közötti globális kereskedelem történelmi hegemóniaviszonyainak elfedésére, valamint az orientális despotizmus és a keleti „bezárkózó” gazdaságok eurocentrikus mítoszaira. Az előadás célja ezzel a nemzetközi szakirodalomban jól ismert globális történetírás, valamint a posztkoloniális és dekoloniális megközelítések alapján a „klasszikus” szociológia tudáskánonjának dekolonizált olvasatát sürgetni.

Towards decolonizing “classical” sociology: The geographical critique of Max Weber’s eurocentric world history

In his economic history and sociology of religion, Max Weber presented an expansive account on the big question, why was it the “West” that emerged as dominant in world history. According to his famous hypothesis, ascetic Protestantism was the insufficient ingredient to why “in the West and only on Western soil” could the “rational” culture of modern capitalism evolve. In contrast, the “East” was only home to a range of absences: irrationality, economic stagnation and so-called oriental despotism reigned throughout its whole history. Although Weber had written on Confucianism, the Hindu and Jewish religions, his vast study on Islam, also a monotheism as Christianism, was never to be finished in full. However, Hungarian social sciences and the humanities did not pay any attention to the geographical foundations of Weber’s capitalist “spirit” and its supposed origins in the Protestant ethic, despite these being important “presociological” conceptions of his œuvre. The aim of this paper is first to present the geographical statements of Weber’s hypothesis; second, to criticize the Eurocentric geographical imagination behind his global comparative analysis; and finally, to elucidate the discoursive conditions and antagonisms of social scientific knowledge production embedded in its contemporary geopolitical and imperial-colonial context. The deconstruction of Weber’s orientalist dichotomy of a “progressive West” and “static East” is supplemented by a sketchy overview of his thoughts on Islam and some political economic examples, demonstrating the silences of colonialism and the changing hegemonic relations of interregional global trade, and also the myth of oriental despotism and the “closed” economies of Eastern economies. In sum, the aim with this critique is to provide and argue for a global historical, postcolonial and decolonial reading of the scientific canon of “classical” sociology.

© Zoltán Ginelli

Citation:

Ginelli Z. (2020): A „klasszikus” szociológia dekolonizálása felé: Max Weber eurocentrikus világtörténetének földrajzi kritikája. Kritikai Földrajz Blog, 2019.07.18. Link: /2020/07/18/a-klasszikus-szociologia-dekolonizalasa-fele-max-weber-eurocentrikus-vilagtortenetenek-foldrajzi-kritikaja/

Why is the decolonization of the history of modern science and technology important in Eastern Europe?

Megjegyzés hozzáfűzése

Why is the decolonization of the history of modern science and technology important? So that we can understand why Francis Bacon’s iconic title page image of a European caravella navigating through the pillars of Hercules in his book Instauratio Magna (Great Instauration, 1620) or Novum Organum Scientiarum (“new instrument of science”), which indicated the new program for modern empirical (colonial) scientific development, was actually taken from Andrés García de Céspedes’s book, Regimiento de navegación (Madrid, 1606). This shows the Northwestern European (Dutch, British, German), Protestant hegemonic shift, which stigmatized the downfall of “luxurious”, “inefficient”, “rapacious”, “unindustrialized”, “state-led capitalist” Spain, the Iberian or Southwestern European imperial-colonial project, against the “industrial revolution” and “scientific revolution” of the Northerners, the latter of which the image became a symbol. The deconstruction of this narrative is important in revealing the concealed global histories of colonial scientific and technological development, which was partly a precondition for the development in the new hegemonic centre in Europe. The South American decolonialist approach might be an important influence in decolonizing Eastern European knowledge production, since the Northwestern-Atlantic-Protestant narrative of scientific development, largely present in social scientists’ work such as Max Weber or Karl Marx, was dominantly diffused in Eastern Europe as our Eurocentric understanding of global scientific and economic development. I was educated according to this narrative already in primary school. This story will be included in my chapter on decolonizing Eastern European history of science and technology in the book Technosciences of Post/Socialism planned to be published somewhere in 2018.

Credit goes to Jorge Cañizares-Esguerra‘s work in which I’ve read about parts of the argument I am making. Read a brief overview on William Eamon’s blog.

For those more professionally engaged in the history of science, find a superb overview of annotated literature here.

When did capitalism start?

Megjegyzés hozzáfűzése

13339632_1157142117682206_2617296714185714543_n

Well. Is this a timeline of the rise of capitalism, or a timeline of the rise of Western European hegemony? Even Karl Marx wrote of “capital” (or capitalist mode of production) and not capitalism, so what is “capitalism” in the first place? Wasn’t it a term constructed somewhere in the second half of the nineteenth century in Western Europe, canonized by mostly German authors? (Was this a mere coincidence?) Wasn’t it a term fixed as the successive stage after so-called feudalism (another relatively Eurocentric term), in the transition from feudalism to capitalism debate? Wasn’t it seen as the highest form of modern European development (even if in negative light, such as imperialism) to be overthrown by European modernization ideals, such as communism? Wasn’t it in the same way during the Cold War seen as the essential idea behind liberal democracy, civil society, etc., as the anti-thesis of so-called socialist countries? Wasn’t it seen as neoliberal agendas in the so-called Second and Third Worlds from the 1970s and after 1989/91? So which one was capitalism? Are they the same thing?

Furthermore, what does “capitalism” consist of in the first place? This latter one is an intriguing question, since capital, capitalists and capital development existed since ages. Even Max Weber notes that you could find it in Babylonia, Ancient Greece, Rome, medieval China or Japan. Democracy was “said” to have existed in Ancient Greece. Modernism was “said” to have begun in the Renaissance. Rationalism was “said” to have kicked off with the Enlightenment. And capitalism? 1492? 1571? (see G. O. Flynn and A. Giráldez) The industrial revolution (and which one)? The 19th century? We all know, that these are highly debated. However, the worst you could do is draw a timeline of the spontaneous emergence of “capitalism”, referring to “something” that popped out in universal space and exists until today.

I could equally say, that “capitalism” was a concept deriving from Confucianist ideas in the 18th century by French physiocrats, who translated “wu-wei” into “laissez-faire”. Why not say this?

Of course I get the provocative idea of the timeline, but this binary logic of whether or not capitalism existed is dumbly posed in the first place. Or there are like ecological critiques that would suggest that exploitation and developmentalism per se existed since “modern man”, and capitalism is just an acceleration of these processes. 😀 In all, I wonder what that 1600-1700 AD suggests…

Americanized “creative destruction” comes from Indian philosophy

Megjegyzés hozzáfűzése

I’ve just come upon wikipedia’s article on “creative destruction,” to read that this term, popularized by Schumpeter’s (1948) cyclical framework of technological development, was not only taken from Marx (although he did not use the term literally), but was important in the work of the less-known historical economist and sociologist Werner Sombart. Probably the most important here is that he was heavily influenced by Marx and thought of himself as a “convinced Marxian,” and Engels even noted him as the only German who understood Das Kapital. In his Krieg und Kapitalismus (1913), he wrote:

“Again, however, from destruction a new spirit of creation arises; the scarcity of wood and the needs of everyday life… forced the discovery or invention of substitutes for wood, forced the use of coal for heating, forced the invention of coke for the production of iron. That these events, however, made possible the enormous development of capitalism in the 19th Century, is beyond doubt for any well-informed person. Thus even here, in this decisive point, the invisible threads of commercial and military interests appear closely intertwined.” (p. 207)

The Austrian-American Schumpeter became well known from the 1950s due to the rising American capitalist hegemony and his theory of economic innovation and business cycles which became to flourish in the rising field of neoclassical economics (inspite his prognosis of capitalism’s fall). Sombart, however, was more-or-less forgotten in the Americanized mainstream together with German historical economics, also partly due to his increasingly radical German nationalism which led him close to the Nazi party (although he became disillusioned after 1938). Later, the term “creative destruction” achieved ultimate popularity in its narrow and technical application in neoliberal economics.

Although I found this when I was meddling with Max Weber, this story connects to my research in the historical geographies of knowledge, where I look at the construction of the hegemony of American economics, and how they used German knowledge (and scholars) in a reinterpreted form, leading to an often biased selection of ideas and local interpretations. My episode comes in the picture, when Americans mainstreamed German location theories but totally concealed their origins, e.g. Alfred Weber’s ideas on industrial location and agglomeration effects were taken up but his historical context and critical thought were largely dismissed for the sake of his mathematized “model” to be applied in industrial planning. As for Sombart, he was a hugely important figure as the leading economist in the Younger German Historical School of economics, and the author of a highly influential book Der moderne Kapitalismus (1902), which many compared to Das Kapital. Nevertheless, his negligence is indicative in that his main work never got translated into English. Of course his anti-capitalist, anti-Jewish and anti-British sentiment might also have been an important factor, as according to Harris (1942: 813), he accused the British to possess the Jewish spirit of capitalism, which should be eradicated by the German Volk and National Socialism. As Hugo and Eric Reinert (2006) explain:

“However, during the period after World War II, Sombart and all pre-war II German economics went into an eclipse. Part of the explanation for this was the rise of mathematization of the profession, which was very much against the German tradition. Another part of the explanation was that to a surprising degree what was a healthy scientific baby was poured out with what was perceived as the post-nazi bath-water. The German tradition in economics therefore came to be represented solely by Marx and Schumpeter, a feature which made these two economists seem much more unique than they in effect are when seen in their own historical context. As we have already mentioned, Schumpeter himself assisted in this process, also by systematically neglecting the philosophical foundations of German economics in his History of Economic Analysis (Reinert 2002).” (Reinert and Reinert 2006: 72)

In fact, on Schumpeter’s role, they write:

“Schumpeter’s originality in the Anglo-Saxon environment was then to a large extent also a product of the ignorance, outside Germany, of the traditions on which he built. Part of what Schumpeter did was to filter Sombart’s work  and the economic debate in Germany between the world wars to the Anglo-Saxon world.” (Reinert and Reinert 2006: 73)

But what is even more interesting, as the Reinerts unravel, is that the dialectic idea of “creative destruction” must have arrived into German economic discourse from Johann Gottfried Herder’s philosophy, which influenced Arthur Schopenhauer and the orientalist Friedrich Maier via Nietzsche. The orientalist Herder wrote extensively on Hinduism in his Philosophy of Human History (Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit) (Herder 1790–92, volume III, pp. 41–64.) in turbulent times when Western Europe, and especially the Germans, were enthused by ideas from the “East” (Confucianism, Hinduism, etc.), which they interpreted in favor of enhancing their – often radical – political ideas. “Creative destruction” was a concept deriving from the Hindu god Shiiva, who represents the paradox nature of simultaneous destruction and creation. Sombart himself fished this idea second-hand from German orientalist discourse, quoting extensively from Goethe, Fichte, Schopenhauer and Nietzsche:

“Nietzsche’s influence on the work of Werner Sombart is well documented both through Sombart’s many references to Nietzsche and through his biographers. Also the people who most influenced Sombart, some of which were his close friends, were strongly influenced by Nietzsche (Lenger 1994:141). Sombart was himself known to quote frequently from Nietzsche’s Zarathustra (ibid.:247).” (Reinert and Reinert 2006: 73)

It is not that essentialized ideas should always derive from some sort of “authentic origin,” but if scratching the genealogical layers of Western discourse, one can find much more reason in these suppressed discourses and networks of interaction than from “out of nowhere” intellectual developments or historical statemens of founding fathers. This is especially true in cases as such, where the “East in the West” aspect can be highlighted so acutely. Another thing that beautifully surfaces from this is the role of shifting hegemonies in the dissemination of knowledge and interpretation. Truly geographical stuff, indeed.

Harris, Abram L. (1942). “Sombart and German (National) Socialism”. Journal of Political Economy 50 (6): 805–835.
Reinert, Hugo; Reinert, Erik S. (2006). “Creative Destruction in Economics: Nietzsche, Sombart, Schumpeter.” [Word document]
Sombart, Werner (1913). Krieg und Kapitalismus [War and Capitalism]. Leipzig: Duncker & Humblot. p. 207.
Sombart, Werner (1928[1902]): Der moderne Kapitalismus. Historisch-systematische Darstellung des gesamteuropäischen Wirtschaftslebens von seinen Anfängen bis zur Gegenwart. Final edn. 1928, repr. 1969, paperback edn. (3 vols. in 6): 1987 Munich: dtv. (Also in Spanish; no English translation yet.)

Giovanni Arrighi és az orientális despotizmus diskurzusa

Megjegyzés hozzáfűzése

9781844673049-frontcover-0c64a478afcdbce96bcc8c6e8616d791

Arrighi, Giovanni (2010) The Long Twentieth Century: Money, Power and the Origins of our Times. (New and Updated Edition.) Verso Books.

Nos, Giovanni Arrighi (2010) is az orientális despotizmus logikáját folytatja egy “polkorrektebb” formában. Az orientális despotizmus egy olyan eurocentrikus diskurzus, amely szerint a mindenkori “Kelet” azért nem fejlődött úgy, mint a mindenkori “Nyugat”, mert alapvetően zsarnoki, központosított, militarista és tradicionalista uralom jellemezte “birodalmait” a “modern” nyugati államokkal szemben (lásd később). Ez Arrighinél akkor kerül felszínre, amikor mindenféle konkrét bizonyítékok nélkül a “territoriális” (nem európai / keleti / ázsiai) és a “kapitalista” (nyugat-európai) logikákat megkülönbözteti egymástól (???), és ez a dichotomikus metanarratíva magyarázza meg aztán a Nyugat kiemelkedését. A hegemóniaváltások és felhalmozási ciklusok összekapcsolásának gondolatával szemben Arrighi nekem abban nem volt szimpatikus, hogy nem láttam nála megfelelő empirikus bizonyítékokat (pl. André Günder Franknál vagy Robert Brennernél igen). A dichotómiás játék során viszont egy az egyben az eurocentrikus weberi érvelést termeli újra. Max Weber eurocentrizmusáról írtam egyébként most két cikket, de ott nem volt terem kifejteni az Arrighi-kritikát, ezért itt megteszem.

A világrendszer-elmélet megközelítésében a “Nyugat” kiemelkedésének kérdése úgy merül fel, hogy hogyan vált a kapitalista világrendszer a felhalmozás és uralom globális léptékűvé. Követői szerint, így például Giovanni Arrighi álláspontja alapján, ennek feltételei a „modern államközi rendszer” kialakulásában voltak a 17. században, amelynek előzménye az észak-itáliai városállamok alrendszerének kialakulása (Velence, Firenze, Genova, Milánó). Arrighi Ruggie-t idézi, akinek a találó megfogalmazásában az európaiak kétszeresen találták fel a modern államot,

„egyszer az itáliai reneszánsz  vezető városaiban, míg ismételten valamivel később az Alpoktól északra fekvő királyságokban” (1993: 166 in Arrighi 2010: 38).

Arrighi hosszú világtörténeti elemzésében pedig azt vizsgálja, hogy hogyan folytatódhatott a nyugat-európai területszerzés és globális hegemónia kibontakozása az egyes nyugat-európai államok hegemóniájának váltakozása ellenére. Arrighi emögött az általános tendencia mögött a kapitalista és territorialista hatalomlogikák működésének különbségét látja. A még territorialista feudalizmus erodálódásával, először annak testén belül jöttek létre független politikai önrendelkezéssel bíró városállamok, amelyek már a kapitalista állami rendszer alapjait képviselték (Arrighi 2010: 28).

DSC01995

A kapitalista rendszerben, és ebben kiemeli az észak-itáliai városok közül prototípusnak tekintett Velence esetét, az állam a területszerzés és uralom törekvéseit kifejezetten kiadás/bevétel számítások alapján, elsősorban a profit növelésének, a tőkefelhalmozásnak alárendelten tervezi. A hatalomszerzés territorialista logikája ezzel éppen ellenkezőleg, a hadi és államfenntartási kiadásokat a birodalom területi és kereskedelmi terjeszkedésével kívánja biztosítani, míg a tőkefelhalmozás másodlagos marad. Ez utóbbi logikának az ideáltipikus példája a birodalmi Kína, és ennek alátámasztására Schumpetert idéz, miszerint Kína esetében nem állja meg a helyét állítása, ugyanis a prekapitalista állami formációk jellemzője az

„erőltetett terjeszkedés, mindenféle meghatározott, haszonelvű határral – vagyis, nem racionális és irracionális, tisztán ösztönös törekvések a háború és a hódítás iránt” (Schumpeter 1955: 64–65)

– Kína viszont a stratégiailag meghatározó pillanatban „bezárkózott.” Ezt Arrighi egy meglehetősen homályos és ellentmondásos érveléssel akarja feloldani, mondván, hogy

„az állami cselekvés logikai struktúrája a területszerzés és a tőkefelhalmozás tekintetében nem keverendő össze a valós végkimenetelekkel.” (Arrighi 2010: 35)

Azt magyarázandó, hogy a Ming kori „territorialista” Kína miért nem folytatta a Cheng ho admirális által vezetett tengeri expedíciókat a 15. század második felétől, kiemeli, hogy az európainál fejlettebb és jóval hatalmasabb kínai gazdaságnak nem fűződött komolyabb érdeke a nyugati terjeszkedéshez, ellenben az európaiak keleti terjeszkedését és hódítási szándékát (amely végül a nyugati felfedezésekhez is vezetett) elsősorban a kereskedelmük strukturális egyenlőtlenségei ösztönözték (Abu-Lughod 1989: 321–322). Arrighi magyarázata szerint tehát habár ebben az időszakban a kínaiakkal szemben az európaiak kezdtek el terjeszkedni, ez a területszerzés mégis inkább kapitalista logikákat tükrözött, hiszen alapvetően az ázsiai kereskedelmi pozíciók biztosítása volt a célja, nem pedig a hódítás (Wolf 1982: 125).

A tőkefelhalmozás logikája mellett a másik feltétel a hatalom megosztása a feudális hatalom legfőbb vezetői között (pápa és császár), valamint a megerősödő nyugat-európai dinasztikus államok közötti relatív hatalmi egyensúly képezte az előfeltételét a kapitalizmus kibontakozásának, azaz visszafogta a „territoriális logika” érvényesülését a „kapitalista logikával” szemben. Arrighi szerint tehát az észak-itáliai városállamok kis méretükhez viszonyított óriási hatalmuk mögött elsősorban a tőkefelhalmozás előnyben részesítése állt a „területek és alattvalók” megszerzésének territorialista céljával szemben. Másrészt, a kapitalizmus kialakulásának inherens feltétele a hatalom megosztása, hiszen ennek során a kapitalista államok csökkenthetik a védelmi költségeiket riválisaikhoz képest. Harmadrészt, a bérmunkaviszony kialakításával a háborús és államfenntartási költségeiket képesek voltak legalább részben bevételekké alakítani, afféle kisléptékű „háborús Keynesianizmus” formájában, hiszen a háborús kiadások megnövelték az állampolgárok jövedelmét, így az állam adóbevételeit, amelyekből ezek a kiadások újra finanszírozhatóvá válhattak:

„megfelelő mennyiségű pénz áramlott a gazdagabb itáliai városokba ahhoz, hogy lehetővé tegye az állampolgároknak önmaguk adóztatását, és hogy ezt a bevételt fizetett zsoldosokra költhessék. Ekképen, egyszerűen a fizetségük elköltésével ezek a felbérelt katonák visszaáramoltatták a kapott pénzt. Így pedig felelevenítették a piaci kereskedelmet, amely a városok számára ismét lehetővé tette, hogy eladhatóvá tegyék a fegyveres erőszakot. Ez a kialakuló rendszer tehát lényegében önfenntartóvá vált.” (McNeill 1984: 74 in Arrighi 2010: 39)

Mindezekhez szervesen kapcsolódik egy kiegészítő negyedik feltétel, a kiterjedt és rendkívül hatékony diplomáciai rendszer, amely „kvázi-monopolisztikus” pozíciót jelentett számukra a környező („territorialista”) államok információs hálózataiban.

Habár Arrighi több szempontból is igyekszik elhelyezni az európai fejlődést a világrendszer egészének kapcsolati hálójában, mégis világosan látszik a beszámolójából, hogy egy alapvetően eurocentrikus és orientalista világtörténeti érvelést követ, amely nagyban a Weber által is lefektetett előfeltételezéseken nyugszik. Igaz, az európai hegemónia kialakulását, a centrum alapján meghatározott értékek globális kivetítésének hatalmi logikáit és a gyarmati vagy imperialista kizsákmányolás működésének mozgatórugóit élesen bemutatja, ezeket azonban az előfeltételezésként kritikátlanul elfogadott nyugat-európai kapitalizmus kritikájának rendeli alá. Azt feltételezi, hogy a „territoriális logikának” lényegében minden nem kapitalista állam megfelel, és mivel a kapitalizmus kizárólag Európában jött létre, így minden nem európai államra vonatkozik. Kína esetében, és ennek nyomán a Közel-Kelet (Nyugat-Ázsia), India, Japán vagy a dél-kelet-ázsiai államok fejlődését az európai hegemónia térnyeréséig az európaitól lényegében különbözőnek, és alapvetően nem kapitalistának értékeli. Tulajdonképpen az orientális despotizmus elméletét követi, miszerint a „Kelet” sajátossága a birodalmiság, a nagy kiterjedésű, központosított, tekintélyuralmi rendszeren alapuló államok – a „birodalom” jelző funkciója, hogy hangsúlyozza, ezek nem az európai modern államok sajátosságaival bírnak, ami a későbbi ún. vesztfáliai rendszerben testesült meg. Az európai hegemónia kialakulásának egyfajta esszencialista eredettörténetét adja, amelyben az európai fejlődés különlegessége és megismételhetetlensége a kulcs a globális viszonyok elodázhatatlan, egyvonalú kialakulásában (a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet). Mindezt úgy teszi, hogy semmilyen történelmi bizonyítékot nem hoz fel arra, hogy ez mégis miért és mennyiben lett volna ezeken a területeken másképpen, ráadásul már az is önellentmondásos, hogy az európainál jóval nagyobb és fejlettebb kínai vagy kelet-ázsiai gazdaságok és kereskedelem hogyan működhetett volna az európainál felsorolt legfontosabb funkciók nélkül (tőkefelhalmozás, politikai hatalom megosztása, bérmunkaviszony, diplomáciai hálózat). A történetét tehát eleve az európai hatalom kibontakozásának szemszögéből és belső tulajdonságaiból fakadó fejlődési pályája alapján vezeti végig. A Nyugat dinamikáját magyarázza, de a Keletet évszázadokon keresztül változatlannak tekinti, és nem a Nyugattal való kölcsönkapcsolati viszonyban határozza meg, hanem annak homogenizált ellentéteként.