Megszakítás és folytonosság: 1956 szerepe a szakértői tudástermelésben

Elkészültünk egy nagyon izgalmas szekciótervvel, amit két Helyzet Műhelyes barátommal raktunk össze az 1956 és a szocializmus: válság és újragondolás című konferenciára Egerben. Az elnök és hozzászóló is a Helyzet Műhely tagja.

Megszakítás és folytonosság: 1956 szerepe a szakértői tudástermelésben

Kelet-Európa kezdeti szocialista átalakulását a szakértői tudás háttérbe szorulása jellemezte. A társadalomtudományokban egyrészt az új politikai és tudományos elit nem bízott meg a régi szakértőkben, az általuk képviselt tudásban a kapitalista restauráció és a polgári társadalom újratermelésének a veszélyét látta, másrészt az új marxista tudás kiépítésére se elegendő időt, se bizalmat nem adott az új kádereknek. Sztálin halálát követően viszont megindult a szakértői tudás felértékelődése. Az eltérő ütemezések miatt Magyarországon az 1956-os forradalom meglehetősen különböző állapotban találta az egyes diszciplínákat, így a konszolidációban érdekelt MSZMP is eltérő módon reagált az egyes tudományterületekre. Jelen szekció célja, hogy megértse az eltérő változások mögött rejlő társadalmi-politikai kontextust (pl. szakpolitika megítélésének a változása, transznacionális kapcsolatok a tudományban), és ezen keretek között értelmezze a diszciplináris eltéréseket (pl. a háború előtti szakértői tudások és a létező marxista tudások és hagyományok elérhetősége, személyes életutak). További fő kérdés, hogy a Nagy Imre első kormánya és a kádári konszolidáció kezdete közötti időszakban megértse, hogyan és milyen irányban alakította át a forradalom és a rá következő évek a magyar társadalomtudományok fejlődését.

Szervező: Kovai Melinda egyetemi adjunktus, KRE BTK Pszichológia Intézet

Elnök: Éber Márk Áron egyetemi adjunktus, ELTE TÁTK Szociológia Intézet

Felkért hozzászóló: Gagyi Ágnes egyetemi adjunktus, EKF Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék

Előadások:

Ginelli Zoltán (doktorjelölt, ELTE Földrajztudományi Doktori Iskola): 1956 és a szocialista területi tervezés

Kovai Melinda (adjunktus, KRE BTK Pszichológia Intézet): A „szocialista felvilágosodás” elbukott programja: 1956 és a pszichológia újraintézményesülésének kezdetei

Pinkasz András (PhD hallgató, BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszék): A politikai gazdaságtan megerősödése és háttérbe-szorulása 1956-ot követően

1956 és a szocialista területi tervezés

Ginelli Zoltán

Vajon 1956 mennyiben jelentett törést vagy folytonosságot a szocialista gazdaságföldrajz és területi tervezés esetében? Míg a szakmai visszaemlékezések alapján az 1949 utáni területrendezés és közigazgatási reform a szocialista új városokat és iparosítást kiszolgáló „voluntarista” tervezésbe fordult át, addig 1956 és 1958 között intézményesült a regionális tervezés.

Markos György és Perczel Károly korai pályafutásának végigkövetésén keresztül bemutatom, hogy hogyan kapcsolódik 1956 a magyar szocialista területi tervezés intézményesedéséhez. Mindkét ember illegális baloldali szervezetekben tevékenykedett a háború előtt, a háború után visszatérve pedig a szocialista területfejlesztés és regionális tervezés iskolaalapítóivá váltak. Perczel 1946-tól az Országos Építésügyi Kormánybizottság és az Építésügyi Minisztérium munkatársa, 1949-től pedig a kezdeményezésére létrehozott Területrendezési Intézet (TERINT) vezetője, míg Markos 1949-től az újjászervezett Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Gazdaságföldrajzi Tanszékének vezetője lett. Perczel az építész-urbanisták, Markos pedig a gazdaságföldrajzosok területfejlesztői csoportjait alapította meg, amelyek az 1960-as évek elején a reformfolyamatok szakértői vitáiban konfliktusba is kerültek egymással. Markos a szovjet rajonírozást támogatta, és részt vett az Erdei Ferenc által koordinált 1956. áprilisi területrendezési reformtervezetben, aminek életbe lépését a belpolitikai válság meghiúsította. 1956 számára törést jelentett, hiszen bár az akadémiában hithű marxista-leninista ideológusként számolt le a fő „burzsoá” geográfusokkal, addig a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának vezetőségi tagságáért és a Petőfi Körben folytatott tevékenységéért fegyelmivel elbocsátották, és 1958-tól áthelyezték a MTA Földrajztudományi Kutatócsoportjába, ahol marginalizálódott. Perczel számára a törés korábban jelentkezett: 1949–1954 között a Rajk per kapcsán életfogytiglani ítélettel bebörtönözték, és az 1949-ben a TERINT-ben általa kidolgozott első országos területfejlesztési koncepciót letartóztatása után megsemmisítették. 1954-es rehabilitása után az Országos Építésügyi Hivatalban helyezték el, míg 1957-től az Építésügyi Minisztérium főosztályvezetőjeként részt vett a regionális tervezést 1958-tól megalapító kormányhatározat előkészítésében. Ez intézményileg lehetővé tette Perczel számára, hogy az 1960-as évek elejétől a VÁTI főosztályvezetőjeként az Új Gazdasági Mechanizmus keretében kidolgozza az 1971-ben életbe lépő Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepciót.

Az előadásomban a két szakmai életrajzon keresztül mutatok rá, hogy egyrészt a területi tervezés hogyan szolgálta a politikai konszolidációt egy egyetemi és egy kutatóintézeti környezetben, miközben az 1950-es években egy új, a későbbi területpolitikában meghatározó szakértői generáció sajátos tervezési hagyománya és reformtudása alakult ki. Másrészt bemutatom, hogyan ágyazódott ez az intézményesedés a poszt-sztálini szovjet tudománypolitikának és Magyarország nemzetközi gazdasági pozíciójának megváltozásába. Az időszak egyik töréspontja, amely hidegháborús trendekbe is ágyazódik, hogy a főként jogászok szakértői elitje által irányított közigazgatási reformokat 1945 után egy elsősorban építészekből és közgazdászokból álló szakértői elit veszi át, amely politikai és intézményi legitimitását az 1956 utáni időszakban nyeri el. Szintén tágabb nemzetközi folyamatokba ágyazódik, hogy az 1950-es évek közepétől a tudományos diskurzus fokozatosan a technokrata és szakértői irányokba mozdult el, és a Párt és a területfejlesztői szakértők közötti relatív kompromisszum a „burzsoá” regionális tervezési elméletek elterjedését eredményezi az 1960-as évekre.

A „szocialista felvilágosodás” elbukott programja: 1956 és a pszichológia újraintézményesülésének kezdetei

Kovai Melinda

A pszichológia 1945 utáni magyarországi története elválaszthatatlan a hidegháborútól és az ország külső gazdasági-politikai integrációjától. A második világháború után, a koalíciós időszakban a pszichológia egyszerre kötődik saját hazai hagyományaikhoz, a háború alatt nagyon megerősödött és integrálódott nyugati, angolszász pszichoterápiás diskurzushoz, a magyar állam egyre kiterjedtebb közpolitikai beavatkozásaihoz, és a kommunista párt szakpolitikai koncepcióihoz. Ez a konstelláció három-négy évig bizonyult szerencsésnek, és ez alatt a rövid időszak alatt Magyarországon is a pszichológia addig nem tapasztalt terjedéséhez és intézményesüléséhez vezetett. A szovjet érdekszférához való csatlakozást követően Magyarországon is adaptálták a sztálinista politikai és bürokratikus struktúrát, ami természetesen itt is a pszichológia Szovjetunióban már rég felszámolt területeinek felszámolásával, és a „pavlovista” neurológiai diskurzus bevezetésével járt. A szovjet kommunista párt XX. kongresszusát követően a pszichológia magyarországi rehabilitációja és újraindítása ugyancsak pontosan a szovjet forgatókönyvet követte.

Bizonyos értelemben az 1956-os év a magyar pszichológia egy sajátos időszaka. A közpolitikai döntéshozatalból (elsősorban az oktatáspolitikából) és a pártból is száműzött vezető szakembereket Sztálin halálát követően rehabilitálták. A XX. kongresszus után pedig hivatalosan is megindult a magyar pszichológia újraintézményesülése. A korszak szakmai fórumain (a Petőfi-kör pedagógusvitáin és a balatonfüredi pedagóguskonferencián) megfogalmazott program a pszichológiát a koalíciós időszak szellemében egy olyan morálisan elkötelezett, alapvetően a társadalmi problémák kezelésére hivatott szaktudományként értelmezi, amely egyértelműen a közszolgáltatások és a szakpolitikai döntéshozatal terepén fog újraintézményesülni. Nem így történt.

A Kádár-korszakban a pszichológia nem kerül vissza az állami szakpolitikai döntéshozatalba, az újraintézményesülés terepei fél-informális, „második nyilvánosságnak” nevezhető kis szakmai közösségek lesznek. Az előadás bemutatja, milyen tényezők vezettek a „szocialista felvilágosodás” 1956-os programjának bukásához, miért következett be és milyen következménnyel járt a diszciplína ilyen értelemben vett „informalizálódása”.

A politikai gazdaságtan megerősödése és háttérbe szorulása 1956-ot követően

Pinkasz András

A marxi tudományelmélet nem tartja lehetségesnek az értékmentes tudományt, mégis az új gazdasági mechanizmust előkészítő közgazdászok többsége a társadalmi-politikai kérdéseket a gazdasági racionalitás és hatékonyság rövid távú elérése mögé sorolta. A politikai gazdaságtan, amely a szocializmus egyik hivatalos ideológiája volt, elméletileg teret adott ennek kritikai elemzésére, azonban a politikai következmények és érdekellentétek felhangosítására az ötvenes-hatvanas években kevés lehetőség volt. Így a nem a rendszer legitimálására szolgáló írások elsősorban a marxi elmélet elemzésére szorították a munkájukat. Ez különösen az 1956-os események után fokozódott, amikor számos közgazdász a politikai következményektől tartva apolitikussá vált. Innentől kezdve a politikai gazdaságtan kiszorult a tudományos főáramból. A kiszorulást az is erősítette, hogy a kritika baloldali irányból jött, miközben a reformkommunisták elkötelezett piacpártiakká váltak. Előadásomban a két terület súlypont-eltolódásait nézem meg az 1956-os forradalmat követő időszaktól az új gazdasági mechanizmusról döntő 1964-es Központi Bizottsági ülésig.

 

Reklámok

A lengyel társadalomföldrajz történetéről

Éppen két anyagot olvasok egy Rykiel nevű lengyel geográfustól (1988, 1999). Valószínűleg ő volt a lengyel földrajz történetírásának egyik “fehér hollója,” aki elkezdi a revizionizmust és megtöri a jeget a mindent elfedő alkalmazottság és pozivitizmus mezőjében. (Ez az, ami a magyar geográfiában még szinte el sem kezdődött.) Ezt azért is gondolom, mert az 1988-as írása meglepő módon a Progress in Human Geography-ban jelent meg, és azzal nyit, hogy a folyóirat (meg úgy általában a már főáramúvá vált, angolszász földrajz) nem foglalkozik az egyes nemzeti geográfiák elbeszélésével, kifejezetten pedig a kelet-európaival. Az összefoglaló munkákban rendre hiányoznak ezek. Érdekes, hogy ezt úgy mondja (maga is rámutat), hogy a lengyel földrajz már igen korán, az 1950-es évek végétől – különösen az 1960-as években – a “félperifériából” talán a legszorosabb kapcsolatban volt a “nyugattal”, és így leginkább a lengyelek írtak ilyen beszámolókat, illetve hozzájuk fordultak kapcsolatokért és irodalomért a “szocialista blokk” országaiból.

Mindenesetre a kelet-európai revizionizmus “betámadása” az angolszász kánon megkapargatásával is izgalmas momentum, bár beépülni látszik abba a folyamatba, hogy az 1980-as évek vége felé fokozódik a Kelet-Európa iránti angolszász érdeklődés. A magyaroknál legfeljebb csak Enyedi György számolt be ilyen szinten egészen az 1990-es évek végéig a magyar geográfiáról a nemzetközi szakirodalomban. Ez egyébként különösen érdekes kérdés, amit kutatok is, hogy a főáramú geográfia számára kik és miért lesznek a helyi “kapuőrök.” Rykiel 1999-es írása is a “kapuőrökről” szól, habár kicsit más szempontból, de erről majd később írok, mert most az intézetben hagytam az anyagot.

Az 1980-as években még menő volt a főáramú földrajzban “paradigmákról” beszélni, persze Kuhn gondolatainak intellektuális megerőszakolásával. Éppen 1983-ban jelent meg Andrew Mairtől egy cikk, ahol végre valaki a geográfiából leleplezte ezeket az önlegitimáló trükköket, bár ennek a cikknek értelemszerűen nem lett nagy visszhangja. Erről írtam egyébként az egyik korai cikkemben (2011), és később a “kvantitatív forradalmárok” Kuhnhoz kapcsolódó narratív stratégiáit is elemeztem. Visszatérve, Rykiel – ekkoriban még talán még példamutató módon – lép be ebbe a műfajba, amikor “paradigmák” lehatárolásával kívánja Kuklinski (1984) kánonba beépülő, szintén a paradigmafogalomra épülő történeti elbeszélését kritizálni, de mindketten a konszenzus alatti “kumulatív”, előrehaladásokból álló, egyirányú tudásnövekedés mítoszával szemben szállnak síkra. Kuklinskit azzal kritizálja, hogy nem igazán mutatja be Kuhnt, nem ír a róla szóló kritikákról sem, hogy valójában nem mutat fel semmilyen módszert a történeti megismerésre, hogy maga is a “kumulativitás” áldozatává esik, és – ez a fontos – lebecsüli a második világháború utáni Lengyelországban munkálkodó ideológiai és strukturális erőket a tudományos életben, míg felülértékeli a korabeli tudomány autonómiáját.

Aztán kiábrándító módon még odaveti, hogy mellesleg a lengyel geográfiában azonosítható paradigmák és tudományos forradalmak számával sem ért egyet. 🙂 Persze Rykiel meglehetősen önkényes és izzadtságszagú paradigmavadászata inkább a lengyel sztori bemutatása szempontjából érdekes, mintsem a vizsgálati keret “megvilágító ereje” miatt. Kuklinski szerint 1918 és 1948 között volt az első, 1949 és 1980 között a második, és 1980 után a harmadik “paradigma”, miközben csak egy “tudományos forradalmat” azonosít, méghozzá a 1948 utáni időszakban, az első paradigmával szemben. Rykiel ezzel szemben 1919-1948 közé teszi a “földrajzi determinista” paradigmát, 1949-1960 közé a “dogmatikus” paradigmát, 1961-1980 közé a “kvantitatív” paradigmát, míg 1981 után a “dialektikus” paradigmát, és ezek között “tudományos forradalmak” voltak. Ebben az az érdekes, hogy ezzel Rykiel – talán a felzárkózás jegyében –  csatlakozik a “kvantitatív forradalom” főáramú paradigmaváltási narratívjához, sőt általában véve az angolszász kronológiához. Ugye a lengyeleknek is kell ilyen. Ezt elég jól mutatja, hogy az egyes időszakok “paradigmatikusságát” a korabeli főáram kanonikus munkáinak domesztikációjával azonosítja: először a német és francia munkák, aztán a sztálinizmus és a szovjet hatalom, aztán a nyugati neopozitivizmus, végül a nyugati “radikális” geográfia pluralizmusa (bár ez utóbbi már nem annyira evidens kapcsolat). A korai 1980-as évek történéseiről egyébként máshol is ír (Rykiel 2012).

Emellett pedig Rykiel látszólag igen élvezetesen alkalmazza a “forradalom” és “ellenforradalom” kifejezéseket, és szembetűnően kapcsolódnak nála az intellektuális váltások politikai váltásokhoz. A kelet-európai kontextusok szempontjából érdekes egyrészt, hogy a lengyelek álltak be legjobban az 1960-as évek nyitásához és csatornázták át legerőteljesebben az angolszász kvantitatív-modellező tudást (az ebből fakadó “piaci szocializmus” reformmozgalmának 1968 vetett véget), másrészt hogy később a magyar állóvízzel szemben a lengyeleknék “Working Group of Radical Geographers” jött létre 1981 novemberében, szorosan kapcsolódva a Szolidaritás mozgalomhoz.

Ami viszont szintén izgi, hogy Kuklinskit az általa javasolt “objektív történetírás” miatt kritizálja, amit – jogosan – a valóságtól teljesen elrugaszkodottnak tart. Még a Progress cikk elején kiemeli, hogy a hagyományos lengyel elbeszélések kétféle műfajban utaznak, vagy az évfordulós/hagiográfiai, vagy pedig a méltató/megemlékező keretezés létezik. Az előbbi a földrajz “szentjeinek” életrajzaival dolgozik (habár a “kanonizálás” teljesen kaotikus), míg az utóbbiban az elbeszélő kénye-kedve szerint kerülnek elő vagy fedődnek el a “lényeges” történeti momentumok. Sajnos ezt nem bontja ki megfelelően, csak lengyelül írt munkáira hivatkozik (olyanra is, ami nincsen benne a jegyzékben 😛 ). Ezek az elbeszélési stratégiák valószínűleg az egész kelet-európai posztszocialista térségre igazak, a magyarra legalábbis különösen. Mindenki a saját kis kakasdombját igyekszik pozícionálni legitimációs szándékkal, tudatosan vagy tudattalanul elkaszálva a történeti megismerés felé irányuló törekvéseket.

Rykiel, Zbigniew (1988): The functioning and development of Polish human geography. Progress in Human Geography, 12(3): 391-408.
Rykiel, Zbigniew (2012): Rydzyna: The anatomy and symbolism of a scientific counter-revolution. Social Space Journal (Przestrzeń Społeczna), 4(2): 135-156.