A „Nyugat” felemelkedésének „keleti” gyökerei

„A társadalomtudomány általánosításai túlságosan is gyakran azon a meggyőződésen alapulnak – és ez nemcsak Ázsiára, hanem a Nyugatra is igaz –, hogy a Nyugat az általános tudás létrehozásának normatív középpontja. Szinte minden fogalmunk – politika és gazdaság, állam és társadalom, feudalizmus és kapitalizmus – alapvetően a nyugati történelmi tapasztalat alapján született meg.” (Blue és Brook 1999)

Az olyan fogalmaink, mint a modernitás, a kapitalizmus, a demokrácia stb., de ugyanígy még a kontinensek fogalma is európai konstrukciók. John M. Hobson (2004) érvelése szerint i.e. 1500-ig (az európai „középkor” végéig) periférikus „befogadás” jellemző, ám az adott eszmék és technológiák meglehetősen pragmatikus adaptálása és felhasználása 1800-ig meghatározó volt. Hobson érvelése szerint az európai középkor feudalizmusának talán legfontosabb technikái, például a kengyel, a szügyhám, a víz- és szélmalom, a vaspatkó, és valószínűleg a középkori eke is, eredetileg keletről származtak, és különböző áramlások folytán kerültek az európaiakhoz. A szügyhám például, amely megnövelte az igavonó állat húzóerejét, lehetővé tette a korábban művelhetetlennek számító földek feltörését, hiszen lehetővé tette a nehézeke használatát. Érdemes megjegyezni, hogy a „sötét középkor” is egy olyan narratíva, amely elfedi például a korabeli szerzetesrendekben zajló munkát és technikai fejlődést. Az európai mezőgazdasági fejlődés (i.u. 1000) mögött is rendre keleti találmányok adaptálási folyamata állt, így például a forgatóeke esetében.

Talán az egyik legjelentősebb találmány, amelyhez – számtalan gyakorlati és szimbolikus okból – a legnagyobb európai mítoszépítés is kapcsolódik, a Gutenberg-féle könyvnyomtatási technika. Soha korábban nem látott módon megkönnyítette az információ terjedését, a nemzeti nyomtatás pedig megerősítette a nacionalizmust. Johann Gutenberg Mainzban, Laurens Coster pedig Haarlemban találta fel a cserélhető betűs nyomtatást 1453-ban. A nyomtatás azonban az i.u. 6. századi Kínába vezethető vissza, ahol először fatáblákkal nyomtattak, a legkorábbi fennmaradt nyomtatott könyv 868-ból származik, és a 10. század során igazi könyvnyomtatási hullám indult el, így 978-ra egyes könyvtárakban már több mint 80.000 kötet lapult. A táblanyomtatást csak a 13. századtól használták a németek, és a jelenlegi bizonyítékok szerint a mongol hódítás révén jutott el keletről nyugat felé (Tsuen-Hsuin 1985: 132-72, 303-23). Ezzel szemben ki szokták emelni, hogy Gutenberg mozgatható nyomóelemes nyomtatási technikája ennél fejlettebb és hatékonyabb volt. Azonban ezt a technikát Pi Sheng kovácsmester találta fel Kínában 1040 körül, de ő még törékeny, viszont könnyen pótolható agyagbetűkkel, ugyanakkor a fém változatot 1403-tól használták Koreában. Arra vonatkozóan konkrét bizonyíték nincsen, hogy ez a technika hogyan jutott volna el a németekhez, azonban – a viszonylag szoros időbeli egybeesés mellett – közvetett bizonyítékokból több is akad. Először is a könyvnyomtatáshoz szükséges papír, az arabok közvetítésével, másodszor, számtalan nyomtatott termék, kártyajátékok, papírpénz, kínai könyvek. A kétféle nyomtatás közötti hatékonyságbeli különbség kultúraspecifikus volt, hiszen a táblanyomtatás sokkal gyorsabbnak számított a kínai képírás számára. Ahogyan Hobson (2004) írja, az a hangzatos érv, miszerint a nyomtatásnak csak Európában volt „forradalma” (vö. Landes 1998), annak kontextusában kell értékelnünk, hogy Kínában a 15. század végére több könyvet nyomtattak, mint az összes országban együttvéve, arról nem is beszélve, hogy a 10. században a kínai állományokat is jóval meghaladták a legfontosabb iszlám könyvtáraké. Annak ellenére történik mindez, hogy Kínában találták fel a papírt és a nyomtatást is, többek között a papírpénzt is. Míg a 9. századból származik az első nyomtatott, hitelezésre szánt papírpénz (Tang-dinasztia), addig a 10. század elejére ezek már általános fizetőeszközökként terjedtek el (évi tíz milliót nyomtattak belőlük), a Szung-dinasztia idején már erre épült az adórendszer is: míg i.u. 749-ben az állami adóbevételek 4%-át, addig a 11. század közepére már 52%-át tették ki. Ezt a rendszert az európaiak csak a 14. században kezdték használni (Észak-Itáliában), míg a britek csak 1797-től.

Egy másik fontos pont az európai középkori navigációs „forradalom”: iránytű, térképezés, többárbócos hajók, kormánylapát, latin vitorla, (arab) csillagászat és matematika, asztrolábium. Ibériai zsidó tudósok közvetítő szerepe. Továbbá a „protokapitalista forradalmak”: kereskedelem, pénzügy – szerződések, bankok, kamatozó kölcsön stb. Katonai „forradalom” (1550–1660): puskapor, puska, ágyú, „görögtűz” (Kína: 850–1290). Textilgyártás, vasöntés (kokszolás), cukorfinomítás, könyvnyomtatás stb. (Kína), az itáliai szövőgépek brit másolatai (kínai selyemszövés). Gőzgép, bányászat (Pomeranz 1997): kínai mélyművelés már i.e. 5. századtól létezett.

A brit agrár- és ipari forradalom „keleti” gyökerei

A brit ipari forradalom története a forradalmibbnál forradalmibb európai találmányok megszületéséről szól, amelyek jelentősen javították a gépek termelékenységét (elsősorban a bányászatban, a textiliparban, a kohászatban és vasiparban) és a szállítást. Ezzel az „ipari forradalom” a világtörténelemben egyedülálló folyamatként, az emberiség modernizálódásának legkiemeltebb eseményeként jelenik meg. Ahogyan Hobson (2004) írja, ennek két fontos következménye is van: egyrészt rávilágít azokra a stratégiákra, amelyek szerint a britek lemásolták és adaptálták a fejlettebb technológiákat, másrészt ez a folyamat rávilágít az ezeket az áramlásokat lehetővé tevő globális viszonyrendszerek működésére. Hobson egyrészt az európai felvilágosodás során kínai eszmékre, másrészt a brit agrárforradalom, végül pedig a brit ipari forradalom mögötti kínai hozzájárulásokat vizsgálja.

A 18. század számtalan olyan mezőgazdasági találmány látott napvilágot, amelyek… Sok történész, így például Michael Mann (1986) szerint Európa már i.u. 1000 után kezdte lehagyni Kínát az „intenzív” fejlődésben, leginkább pedig az ennek feltételeit megteremtő mezőgazdaságban. Ahogyan azonban látni fogjuk, a kínai mezőgazdaság évezredeken keresztül technikailag messze fejlettebb volt az európainál, jóval nagyobb hozamokat produkált, és értelemszerűen több kulcsfontosságú technikát éppen a kínaiaktól másoltak le az európaiak, ráadásul egészen későn, leginkább a 18. század során.

A John Small úttörő fejlesztésének eredményeként elkönyvelt Rotherham-féle kormánylemezes vaseke sokkal hatékonyabb volt a középkori nehéz forgatóekével szemben, mert – a kerekek eltűntetése mellett – csökkentette a súrlódást. Ezt a fajta szerkezetet eredetileg a hollandok kezdték alkalmazni, akik a kelet-angliai mocsarak (fen) lecsapolásánál hozták be Angliába, és aztán a britek fejlesztették tovább. Ez az eketípus azonban annyira radikálisan eltért a korabeli európai ekéktől, hogy eleve valószínűtlen, hogy a hollandok vagy a britek hirtelen kifejlesztették volna. Ahogyan azonban még 1931-ben Paul Leser megírta, ez a fajta technika gyakorlatilag már két évezreddel ezelőtt megtalálható volt Kínában, és későbbi történészek szerint a Kelet-Ázsiában gyakran megforduló hollandok hozták át a 17. század során.

Hasonlóan fontos találmány volt a forgódobos rostálógép, amely a gabonaszemeket tisztította meg a korpától, és már i.e. 2. században használatos volt Kínában. Ezt aztán először az 1720-as években hoztak Franciaországba a jezsuita szerzetesek, de később Svédországban is megjelent (ahol a svéd tudós, Jonas Norberg elismerte, hogy ötletét kínai modellektől nyerte), illetve szintén holland tengerészek importálták Európába 1700-20 között Batáviából (Hobson 2004: 203).

A rendkívül munka- és időigényes kézi ültetést felváltó vetőgép csökkentette a vetőmag-veszteséget és arányos, rendezett ültetést biztosított, többszörösére növelve a betakarítást. Európában ez a találmány Jethro Tull nevéhez kötődött, habár csak évtizedekkel ezután terjedt el. Ennek a találmánynak, mert Észak-Kínában alkalmazták (délen a monszun éghajlathoz kötött teraszos rizstermesztés terjedt el), míg az európaiak elsősorban a dél-kínai partokon voltak csak jelen. Ezért volt különböző leírások és szakkönyvek formájában jutott el a minta, ahogyan Bray írja, Tull szinte szó szerint az i.e. 3. századi kínai agrár-kézikönyveket adja vissza.

Ami tényleg igazán alapvető innováció volt, az a 17. századi új vetésforgó-rendszer, amelyeknek számtalan változatát használták széles körben már az i.u. 6. századi Kínában is, és az ehhez szükséges vetőmagok (bab, édesburgonya, köles, búza, árpa, karalábé), de egyébként a brit agrárforradalom legalapvetőbb növényei Amerikából származtak (karalábé, burgonya, kukorica, répa, káposzta, hajdina, komló, repce), amelyek közül a burgonya széles tömegek kalóriabevitelét növelte, a karalábé és lóhere pedig a vetésforgó alapját képezte. Ehhez kapcsolódik továbbá, hogy az új lótenyésztési technikák nagyobb és erősebb lovakat eredményeztek, amelyek viszont a 18. század elején behozott „keleti” fajták, leginkább az ottománoktól beszerzett török kancák jelentették.

A kőszén és a kokszolás használata a faszén helyett, amelyet ekkoriban már a tarthatatlan állapotokat elérő erdőirtás mellett kell elképzelnünk. A kínaiak i.u. 11. századtól használják, az i.u. 5. századtó kovácsolt és öntöttvas ötvözésével acélt állítottak elő, amely a Martin-Siemens eljárás (1863) alapját képezi. Angliában a termelést csak a Bessemer-eljárással (1852) tudták kifizetődővé tenni, Henry Bessemer előtt azonban a kevésbé elismert William Kelly dolgozta ki az eljárást, aki 1845-ben négy kínai acélszakértőt hívott Kentucky-ba, hogy elsajátítsa tőlük a minőségi acéltermelés titkait (Temple 1999: 49). A brit vas- és acéltermelés volumene még 1788-ban sem érte el az 1078-as kínai szintet (Európával együtt 1700 körül), és árban is csak a 19. század elejére érte el a 11. századi Szung-kori Kínát. Szecsuánban 177:100, Szensiben 135:100 volt a nyersvas rizshez mért árindexe, és míg északkeleten ez még alacsonyabb volt, addig 1700-ban a briteknél 160:100 volt. Robert Hartwell (1990) becslései szerint i.u. 806 és 1078 között az egy főre jutó vastermelés mintegy meghatszorozódott (Hobson 2004: 51). Az öntöttvas sokkal olcsóbb és jóval erősebb volt, az ezekhez szükséges találmányokat, a kohót és a dugattyús fújtatót (amelyekkel 975 °C-ot lehetett elérni), már i.e. 4. században használtak, és i.e. 31-től vízenergiával működtettek. Az orientális despotizmus diskurzusához kapcsolódva, eurocentrikus szerzők gyakran amellett érvelnek, hogy a vas felhasználása kizárólag fegyverekre és a díszítőelemekre korlátozódott, holott a kínaiak rendkívül széles körben használták mindennapi eszközök előállítására is – ahogyan ezt a termelési adatokból feltételezhetnénk is. De nemcsak a kínai acéltermelés volt jelentős, hiszen az indiai wootz acél (amelyet Perzsiában damaszkuszi acélként ismertek) számított a világ legjobb minőségű árujának egészen a 19. századig, sőt az indiai acél még olcsóbb is volt a britnél egészen 1842-ig. Sheffieldben 1740-től igyekeztek – évtizedeken keresztül sikertelenül – lemásolni ezt a technológiát, és a 18. század végétől több tudós, köztük Michael Faraday is, az indiai eredetű acél kifejlesztésén fáradozott, amely egyben a brit metallográfia megszületését is eredményezte.

A 18. század a közlekedés és szállítás forradalma is volt. A Európában Sir Samuel Bentham, a brit tengerészet főmérnöke vezette be 1795-ben a hajótesten belüli vízzáró válaszfalakat, amelyek nehezítették a hajók elsüllyeszthetőségét, de mivel stabilabb hajótestet is biztosított, ezért lehetővé tette a sok árbócos hajók építését is. Annak ellenére, hogy már Marco Polo 1295-ben lejegyezte a kínai hajók olykor 13-rekeszes hajótestét, ez a találmány nem terjedt el Európában egészen a 19. századig – Bentham pedig már kínai mintára tervezte meg (Needham 1971: 420–2). A csatornaépítés időszaka volt, amely nemcsak a földek megművelése miatt, hanem a szállítás szempontjából is. Az első vashíd Angliában 1779-ben épült Coalbrookdale-ben, amely az ambíciózus mérnök, John Wilkinson nevéhez fűződik. Kínában viszont már egy évezreddel korábban ezrével épültek vashidak, sőt az első vasszerkezetű függőhidat i.u. 65-ben építették, és a jezsuiták erről szóló feljegyzései a későbbi brit építészek, például Sir William Chambers vagy Thomas Telford figyelmét sem kerülték el (Pacey: 1974: 190, Hobson 2004: 214–15). Szintén a brit fejlődésnek szokták tulajdonítani az utcai gázlámpák elterjedését 1798-tól, holott Kínában már azelőtt két évezreddel is használtak földgázt világítási célokra.

Brook, Timothy and Gregory Blue (1999): China and Historical Capitalism: Genealogies of Sinological Knowledge. Cambridge: Cambridge University Press.
Hartwell, Robert M. (1990): Was there an Industrial Revolution? Social Science History, 14(4): 567-576.
Hobson, John M. (2004): The Eastern Origins of Western Civilization. Cambridge: Cambridge University Press.
Landes, David S. (1998): The Wealth and Poverty of Nations: Why Some are So Rich and Some So Poor. London: W. W. Norton & Company.
Michael Mann (1986): The Sources of Social Power, I. Cambridge: Cambridge University Press.
Needham, Joseph, Wang Ling and Lu Gwei-Djen (1971): Science and Civilisation in China, IV (3). Cambridge: Cambridge University Press.
Pacey, Arnold (1974): The Maze of Ingenuity. London: Allen Lane.
Pomeranz, Kenneth (1997): The Great Divergence: China, Europe, and the Making of the Modern World Economy. Princeton (NJ): Princeton Unviersity Press.
Temple, Robert (1999): The Genius of China. London: Prion Books.
Tsien Tsuen-Hsuin (1985): Science and Civilisation in China, V(1). Cambridge: Cambridge University Press.
Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s