Bevezető háttérsztori

Elmesélek egy szálat a történetemből, pontosabban a pozíciómról.

Filozófia-történelem szakon kezdtem. Akkoriban romantikus vonzalom kötött ehhez a két szakhoz.

A filozófia iránt érzett vonzalmam volt erősebb, mert azt éreztem, hogy “a gondolkodás alapelemei” érdekelnek, és ezzel az osztálytársaimat és a barátaimat csak felidegesítem. 17-19 koromban egyre inkább meggyőződtem arról, hogy vannak bizonyos érvelési struktúrák, gondolkodási sémák, logikai és pszichológiai műveletek, eszmék és ideák, amiket az emberek a mindennapi létük kuszaságában alkalmaznak, és le lehet leplezni, hogy hogyan ágyazódnak a megformált gondolatainkba és mondatainkba. Érdekelt az is például, hogy hogy ki hogyan választ – pontosabban rögzít – egy adott gondolatot vagy eszmét pusztán azért, hogy a “meggyőződését megtapasztalhassa”, tehát mi ez a lételméleti momentum. Azt láttam, hogy ha valaki már eldöntötte, hogy milyen ideákhoz vonzódik (ezt kellene leleplezni), akkor csak összegyűjti az ehhez kapcsolódó érvelési elemeket vagy gondolkodási sémákat (azaz innentől kezdve olyan egyszerű az egész; meg azért gondolkodik, hogy létezzen).

A történelem meg azért érdekelt, mert egyrészt “filozófia önmagában nincsen”, mint önálló szakként sincs értelme (és az esztétikával párosítva sokkal légiesebbnek tűnt), és engem a történelmi valóság érdekel. Mindig is tudni akartam a dolgok történetét, mert úgy éreztem, ebben van a válasz a jelen viszonyainak megértésére. Ugyanakkor engem teljesen kiábrándított a középiskolai “politikatörténet” és a sablonos leírás monotonitása. Úgy éreztem, nem értek meg belőle semmit, csak egy fiktív világ “erőinek” a nyomon követését nyújtja: X ekkor fejlődött, Y visszafejlődött, Z csatát nyert és győzött, Q “megjelent” a történelemben, W “eltűnt” a történelemben (rabszolgaság, jobbágyság, földesurak, polgárság, stb.). Engem sokkal inkább az érdekelt, ami egyáltalán nem derült ki ezekből a morális hőstörténetekből és fejlődésnarratívákból, hogy mégis milyen lehetett akkoriban élni, és hogy tulajdonképpen ezeket a “fejlődési átmeneteket” mégis hogyan kellene elképzelni, vagy hogy a gyarmatosítást mégis hogyan tudták fenntartani a nyugat-európaiak.

Az egyetemet el kellett hagynom, mert képtelen voltam tanulni, depressziós voltam és elvesztettem az illúzióimat azzal kapcsolatban (is), amit az egyetemen tanulni lehet. Kicsit úgy képzeltem el, hogy itt aztán majd szabadon lehet gondolkodni hasonlóan bekattant emberek között, mintha csak szívnám a levegőt. (Tulajdonképpen igen, de csak bizonyos erős feltételek mellett, és én még el voltam veszve ezek teljesítésében.) Ehelyett kommentálatlan olvasmánylisták következtek, amelyeket vizsgákra kellett elolvasni, valamint latin táblázatok, és “történelmi tényadatok” meg pozitivista forráselemzés a történelmi kérdések körüljárása helyett. A tetőpont az volt, hogy olvassuk el Søren Kierkegaard “A halálos betegség” című művét mindenféle előképzettség nélkül a hangzatos Propaedeutika (bevezető) órára. De történt még egy érdekes elmozdulás bennem: úgy éreztem már, és erre az ógörög filozófia mellett a filozófia szakosok számomra akkor kiábrándító környezete vezetett rá, hogy az “eszméknek” meg “érveknek” önmagukban semmi értelmük nincsen, sőt egyre inkább a “semmiből érkező” hamisítatlan ideáknak tűntek. Mi értelme van ezekről vitatkozni? Pontosabban, honnan vitatkozunk, milyen pozícióból? És mi lesz az érveinknek az érvényességi köre? Nem csak ez a “lefordítási út” volt még hiányos nekem (mi köze a szókratészi dialógusnak a társadalmi valósághoz), hanem annak a kontextusnak is a hiánya, hogy mégis kik voltak ezek az emberek, vagy eleve milyen kontextusban “találták ki” ezeket a gondolatokat. Azt éreztem, hogy vannak ezek a kiválasztott zsenik vagy “nagy elődök” (az antik környezetben azzal szokás érvelni, hogy “csak ezek maradtak fenn”), akiknek az önmagában érdekes és fontos gondolatait sajátítjuk el annak reményében, hogy ezzel “megfejtsük a világot”. Egy hallgató legalábbis ezzel szembesült.

Aztán később egyetemi hallgatóként földrajz BSc és MSc szakokra jártam, ezeket végeztem el. A kezdeti romantikából való kiábrándulás után pragmatikus céljaim voltak: “skilleket” kell tanulni, amiket alkalmazni tudok, amik hasznos eszközök, azonnal lefordíthatók a gyakorlatra és kreatív célokra használhatók fel (statisztika, programozás). Egyáltalán: legyen diplomám, ne kallódjak el. Bár eleve szerettem a földrajzot (térképek rajzolgatásán és a NatGeo-n nőttem fel), de nekem ez már egy második próbálkozás volt, és egyértelműen az a kötelességtudó cél vezérelt, hogy akármit is kapok, ezt a képzést el kell végeznem.

2 év eltelte után eleinte csak az elképesztően iskolás és tekintélyelvű rendszeren akadtam ki, de éveztem az ásvány-kőzettant és a földtant is, el tudtam fogadni ezt a diverz világot, és élveztem, hogy nem érzek mesterséges határokat a “természettudomány” és a “bölcsészettudomány” német hagyományból táplálkozó különbségtételeivel szemben. Persze kiborított a teljesen reflektálatlan, színvonaltalan és pedagógiailag elfogadhatatlan “névanyag-magoltatás”, meg a magyar regionális földrajz “juh- és kecsketenyésztésen” és “vas- és acélgyártáson” alapuló hidegháborús-militarista-sztálinista hagyománya, de meghaladandó akadályként tekintettem erre a diszkurzív rendre. Aztán a 3. évre elkezdtem nemzetközi szakirodalmat olvasni (társadalom)földrajzból is, és innentől kezdve jött a dekonstrukció.

Kérdések…

A nagyon erős angol nyelvtudásom ellenére csak azért kezdtem el nemzetközi szakirodalmat olvasni, mert későbbi témavezetőm és barátom, Győri Róbert óráján egyáltalán lehetőség nyílt ilyen anyagból referálni. Úgy éreztem ez baromi érdekes, én tudok angolul, végre hasznosítva van ez a tudásom. És itt jött az első felismerés: az egész képzés egy olyan, teljesen provinciális rendszerre épült, amely az idegen nyelven való tájékozódást sem mint önmagában vett értéket, sem mint piacképes “skillt”, sem mint a tudományosan igényes megismerés alapfeltételét nem tartalmazta. Amint elkezdtem angolul szakirodalmat olvasni (igen hamar gyakorlatilag már csak angolul olvastam társadalomföldrajzról), tájékozottabbá váltam ezen a téren, mint maguk az egyetemi oktatók, akikről kiderült, hogy jelentős részük egyáltalán nem olvassa ezeket. És jött a második felismerés: a magyar földrajzoktatás nem a nemzetközi szakirodalmon alapul, és ez egészen egyértelművé vált, és válik (vagy legalábbis válhatna) azok számára is, akik külföldi ösztöndíjjal vannak/voltak a nemzetközi főáramba ágyazódó társadalom-földrajzi egyetemeken vagy kutatóintézeteken.

Felmerült bennem a kérdés: akkor mégis min alapul az itthoni tudás, amit a egyetemi hallgatók százainak csatornáznak át az intézményesített egyetemi tekntélypozícióból “egyetemesen elfogadott tudásként”? Tulajdonképpen az egész képzést azért csináltam finoman szólva “félgőzzel” (a vizsgáktól egyrészt továbbra is féltem, másrészt a tananyaggal szemben teljesen indifferens voltam, és egy évet halasztanom is kellett), mert a felmerült gyanúm miatt mindvégig erre a szempontra figyeltem. A tanár XY-ra hivatkozik, de miért, és ki ő valójában? Mit akar nekem “beadni”? Ez a módszeres szkepszis, bár borzasztóan megkövetelő volt, ugyanakkor rendkívül feltáró is, hiszen lényegében bármiről is esett szó az órákon, úgy éreztem, “aknára léptem”. Már nem a tudás maga érdekelt, hanem az, hogy hogyan jött létre az a tudás.

Anekdoták

Néhány fontos anekdotával tudom ezt az egészet jól érzékeltetni.

Első anekdota

Az “Új földrajzi kutatási irányzatok és módszerek” című, előadással és gyakorlattal ellátott kurzuson az órát “tartó” tanár, aki egyébként akadémikus, és a szakmájának legprominensebb képviselőjeként tartják számon (egyesek), lényegében a következőkkel töltötte ki az órát:

1. süketeléssel, tehát sztorizgatással a (személyes) múltból;
2. személyeskedéssel, tehát ha nincsen mondanivalónk, akkor pécézzünk ki embereket a közönségből, fordítsuk őket egymás ellen vagy piszkáljuk őket, hogy azt a látszatot keltsük, hogy valójában ők viszik el az óra idejét, vagy játsszuk ki a “közvetlenség” és a “jó fej vagyok” kártyát, esetleg vicceskedjünk vagy a poén kedvéért gyakoroljuk tanári tekintélyünket;
3. hívjuk meg a tanszék egyik munkatársát, akivel interjút készítünk az úgynevezett szakmai pályájáról, lehet tőle kérdezni – felmerülhet a kérdés, hogy miért pont őt, de erre sem volt magyarázat a hallgatók felé (egy “gyakorlati oktatóról” és még csak nem is akadémiai státusszal rendelkező emberről van szó);
4. 1970-es évekbeli tervhivatalos közleményeket osztogatunk szét az órán, hogy azok mekkora innovációk voltak, vagy legalábbis ez a “magyar út” sztorija (az oktató a Tervhivatal Tervgazdasági Intézetében dolgozott hosszabb időn keresztül).

Azóta nekem volt szerencsém oktatni ezt a kurzust, ahol igyekeztem a nemzetközi szakirodalom alapján felépíteni egy órát, ami nagyon megkövetelő volt, hiszen a magyar társadalomföldrajzban szinte egyáltalán nem ismert világot kellett valahogyan elmagyarázni doktori hallgatóként (tehát nem PhD-s, főállású oktatóként). Egy kellemetlen beszélgetésben az említett oktató nem csak azt fejezte ki nekem, hogy ő ezzel az egésszel, amit képviselek, szakmailag egyáltalán nem ért egyet, hanem azt is, hogy nézzük csak meg, milyen órákat tartok, hát ezek nem is olyan fontos órák, hiszen nem a törzsanyagot képviselik (doktori hallgatónak magyarázta egy akadémikus). Mellesleg abban a félévben legalább 6 kurzust vittem doktori hallgatóként.

Második anekdota

Településszociológia nevezetű kurzuson az oktató kiemelte a bevezető órán, hogy ebből a tárgyból nem áll rendelkezésre tankönyv vagy ehhez hasonló összefoglaló szakirodalmi bázis. Amikor kiemeltem, hogy én legalább egy, ha nem több ilyen magyar nyelvű könyvet tudok, a nemzetközi szakirodalomról nem is beszélve (ekkoriban szerkesztettük a Kritikai városkutatás kötetet, tehát valamelyest jártas volta ebben), akkor az oktató értetlenkedve és megsértődve kérdezett vissza: “Zoltán, miért teszi ezt velem?”

Harmadik anekdota

Az első OTDK-n, amin szerepeltem, egy olyan elméleti témával indultam, aminek célja a magyar történeti földrajz világába bevezetni a “tudományos tudás történeti földrajza” (historical geographies of scientific knowledge) területét, ami a későbbi szakmai tevékenységem egyik alapkövévé vált. Ez a még kissé bátortalan, de nagyon sok munkával összerakott munka kb. 80 oldalas lett, és volt benne vagy 150 hivatkozás, a fő érvelésemet pedig a Royal Geographical Society aranyérmesének, David N. Livingstone-nak a munkásságára építettem. Az előadásom még inkább bátortalan lett, de nem is ez a lényeges (5. helyezést kaptam), hanem a bírálók reakciója. Az egyik bíráló egy idős térképész volt, mondhatnám, hogy semmi köze a társadalomföldrajzhoz, és a történeti munkássága is az anekdotikus hagyományt követi. A másik egy egészségföldrajzos. A harmadik pedig a magyar történeti földrajz egyik fontos, tankönyvíró alakja, aki végül a következőket mondta (egyetértésben a többi bírálóval): nem igazán érti, vagy látja, hogy ennek az egésznek mi köze a történeti földrajzhoz, legalábbis abban a formában, ahogyan ő ismeri. Első helyezést egyébként egy “történeti földrajzos” munka ért el.

Negyedik anekdota

Egészségföldrajz kurzuson lényegében nem volt rendszeresen óra, legalábbis ezt nem az oktató tartotta, lefoglaltságára hivatkozva. A teljesítéshez egy rövid beadandót kellett írni, amit nagy nehezen összehoztam egy cikk kéziratának a formájában. Ez a magyar egészségföldrajz által felépített lokális értelmezésekről szólt, a nemzetközi egészségföldrajzhoz hasonlítva. Javítás nélkül kaptam rá egy jegyet, mindenféle reakció nélkül. Elküldtem később a kritizált szerzőnek is, tőle sem kaptam reakciót. Biztos elfoglalt volt, pedig szerintem érdekes párbeszéd alakulhatott volna ki ebből, nagyon kíváncsi voltam, mi történik ilyenkor.

Mi a fontos ebben?

Még hosszan sorolhatnék ilyeneket. Mindenesetre fontosnak tartom kiemelni azzal szemben, ami a hazai provinciális struktúrákat újratermelni kívánó energiákból fakadó, csendőri reakcióként ilyenkor azonnal meg szokott jelenni (“ne szóljál be”, “mit kritizálsz”, “tegyél le valamit az asztalra előbb”, “nekünk is nehéz”, “jó, persze minden szar”, “csináld jobban akkor, csak pofázol”), hogy nem személyeskedés vagy valamilyen személyes sérelemből fakadó kritika miatt fogalmazom meg ezeket. Azért fogalmazom meg ezeket, mert az egyes embereken és tapasztalatokon túlmenően nagyon jól látni benne a tudásföldrajz jelentőségét, és a háttérben lapuló tudáselosztási struktúrákat.

• Honnan származik ez a tudás, amit intézményesítve el kell sajátítani, és miért onnan?
• Ki milyen pozícióból csatornázza ezt a tudást, hogyan értelmeződik át a “hermeneutikai kapuőrökön” keresztül? (A kifejezés jelentése: az értelmezési lehetőségeket megadó és szabályozó, kitüntetett pozícióban lévő tudásterjesztő.)
• Ki miért reflektál vagy (jellemzően) miért nem reflektál ezekre a fenti kérdésekre?

Tudás/hatalom

A tudás és a hatalom egy. De nem a Bacon-féle értelemben, hogy milyen hatalmat kölcsönöz (Bacon: világuralom, gyarmatosítás), hanem a Foucault-féle értelemben, hogy a tudás már eleve rögzíti a jelentést valamilyen érdek szerint. De Foucault számára nem valamilyen egészen konkrét, strukturálisan leleplezhető hatalmi érdek szövi át mindig a tudást (meghatározhatóan gonosz csoportok, gonosz logikák), hanem eleve a tudásnak az a sajátossága, hogy meghatároz dolgokat, kijelöli azok értelmezési mezőjét valaki(k) által, és ez az értelmezés bizonyos gyakorlatokon keresztül rögzül. A tudás hatalom, mert az iskolapadban, egy vizsgán, egy szakdolgozati védésen, vagy egészen informális szituációkban (a felsőoktatásban) elsajátítódik, hogy ez a normalitás, és ez a normalitás rögzíti és újratermeli az adott intézményrendszert. Erre nagyszerű az iskolai értékelési rendszer, ahogyan erről Bourdieu is írt egy kiváló elemzést. A tudás tehát hatalom, mert bizonyos érdekek szerint csoportosul, bizonyos szereplők bizonyos tudásformákat fognak bizonyos értelmezésekben terjeszteni. Hatalom, mert a hallgatónak alapból fogalma sincsen, mit vagy miért sajátít el, legalábbis egy olyan pozícióban van, ahonnan ez csak nagyon ritka esetben derül ki számára, vagy csak jóval később, már az elsajátítási folyamat végén vagy után, amikor rálát a rendszerre.

Tudásföldrajzi viszonyok

Ennek mentén kezdtem el elemezni, borzasztóan leegyszerűsített és nulladik lépésként, hogy a magyar társadalomföldrajzosok egyáltalán hogyan hivatkozzák és értelmezik a nemzetközi szakirodalmat.

• Miért éppen az adott tudást engedik be, miért éppen abban a formában, és miért nem mást?
• Ami itt van, az miért van, és miért abban a formában létezik itthon?
• Illetve ezek milyen narratívákba, tehát elbeszélési formákba ágyazódnak, tehát milyen sztorit mesélnek el és tartanak fenn a magyar képviselők a “nagybani helyzetről”?

A hallgatók között egyszer sem merült fel például informális beszélgetésekben, hogy a magyar regionális elemzői vagy területfejlesztési tudás a szocialista időszak tervhivatalos hagyományán és tudásbázisán alapul, ami eleve azért alakulhatott így, mert az oktatók jelentős része ott dolgozott. A hallgatók nem tudják datálni vagy elhelyezni az egyes elméleteket, így minden komolyabb fennakadás nélkül lehet nekik egészen elavult dolgokat is tanítani, vagy más dolgokat elhallgatni. Eleve ezért történhetett, hogy Peter Haggett Globális szintézis című könyvét, vagy Georges Benko (magyar származású) Regionális tudomány című művét fordították le magyarra, és nem mondjuk Ron J. Johnston (és később James Sidaway) által írt Geography and Geographers-t. A magyar változatokról szóló recenziók egyike sem pedzegette a fordításnak ezt a nemzetközi kontextusát, és hogy valójában milyen szempontok indokolták már eleve a választást. A magyar földrajztudományt nemzetközi kontextusban is elhelyező tankönyv egyszerűen nem létezik, ellenben a régi magyar geográfusok feldíszítése és a sírjaikon való pózolás bevett gyakorlat. Így születhetett meg például Mendöl Tibor A földrajztudomány az ókortól napjainkig című könyvnek az eredeti, 1950-es évekbeli kéziratok alapján átszerkesztett, és szövegben meghamisított változata is, mert nem volt miből tanítani. Miközben ezekre a hiátusokra soha nem derült fény az iskolapadban, addig az ilyen kifejezések, hogy “posztmodern”, meg “kritikai földrajz” a hivatalos konferenciákon és az informális tanszéki folyosói érintkezéseken egyaránt szitokszóvá és valamiféle címkéző eljárás eszközévé váltak, anélkül, hogy a bárki számára rendelkezésre álló szakirodalom alapján bármilyen érdemi értelmezésre sor került volna.

Én éppen ezzel, tehát a háttértörténetemből és az emiatt kialakult pozíciómból fakadóan kezdtem el érdeklődni aziránt, hogy a hazai “regionális elemzői” és “területfejlesztői” kánon valójában honnan származik, miért és hogyan válhatott elfogadottá? Miért és hogyan teremt intellektuális kapcsolatokat bizonyos irányzatokkal, például miért született meg a magyar regionális tudomány? (A regionális tudomány eredetileg az 1950-es években kibontakozó, kifejezetten amerikai irányzatként született.)