Opening Hungary to Global Colonialism: János Xántus and Hungarian Orientalism in East and Southeast Asia

Josef Püttner: SMS Novara in Venice, after 1862. Xántus sailed on this Austrian ship to Asia. Source: Hungarian Museum of Ethnography.

Why is Eastern Europe still on the margins of colonial history? This historical silence is partly due to Western knowledge hegemony, but partly because Eastern Europeans have routinely positioned themselves as “always colonised” but “never having colonies”, thereby victimising themselves and denying their historical participation in global colonialism. Under “colonial rule” since Ottoman occupation (1526), but later as part of the Habsburg Empire, from the mid-19th century on, Hungarians increasingly sought in their contested, in-between semiperipheral position to open up to global colonialism.[1] This process may be demonstrated by the Asian expeditions of János Xántus (1825–1894), one of the most famed Hungarian natural scientists of the 19th century.

Zoologist and ethnographer, Xántus was founding contributor to the Hungarian National Museum, corresponding fellow of the Hungarian Academy of Sciences (1859), founder and first director of the first Hungarian zoo (1866) and the Ethnographic Museum (1872), and founding member of the Hungarian Geographical Society (1872). He became a political refugee due to serving as officer in the failed 1848–49 Hungarian war of independence from the Habsburg Empire, in the 1850s and early 1860s he was drawn into North American expeditions, wrote about the culture and colonial subjugation of Indians, and developed a vast network to transfer specimens regularly back to Hungary. Upon his final return to Hungary, he was given the opportunity after the Austro-Hungarian compromise (1867) to participate in a series of imperial expeditions to East and Southeast Asia during 1868–71, which included Ceylon, Siam, Singapore, Java, China, Japan, Taiwan, The Philippines, and Borneo. Austrians had planned to open up to the East since 1860, but expeditions were delayed due to internal conflicts, the Prussian-Austrian war in 1866, and the execution of Archduke Ferdinand Maximilian in Mexico in 1967. The Austro-Hungarian expedition was to develop foreign trade relations and secure colonial positions in Southeast and East Asia with the opening of the Suez Canal (1869). However, the expedition did not fulfil its promise, and was torn by internal political tensions between Austrian and Hungarian counterparts: as a “1848er” independence fighter, Xántus struggled to have the expedition serve Hungarian national interests against Austrian suppression.

Description: ántus utazásai
Map of the the Austro-Hungarian Monarchy’s East Asian expedition – straight: joint route of the Donau frigate and the Erzherzog Friedrich corvette; dashed: route of the Donau frigate through South America; dotted: route of the Erzherzog Friedrich through Suez. Source: Gyarmati János (2019): Xántus kontra Scherzer – Az osztrák-magyar kelet-ázsiai expedíció és Xántus János. A Földgömb.

This paper gives a postcolonialist, critical geographical, and global historical re-interpretation of this expedition based on the travel writing of Xántus published during 1877–1886.[2] Against the dominantly biographical and documentary accounts on Xántus, which follow institutional or nationalist legitimation logics in presenting his “heroic” figure (focusing on his collections, personality and merits), this study instead engages with his activities in colonial networks, his descriptions of local industry and European export ambitions, and his global comparative ideas about colonialism and race, including comparisons between his local Hungarian, Eastern European, and Asian experiences. Whilst Xántus was known for his humanist critique of colonialism and solidarity with the colonially suppressed (especially in the case of North American Indians), his Asian travelogues shed light on his staunch support for the European colonial system, and how his activities relied on and contributed to national and imperial power networks and interests. In Borneo, he praised British colonialism against the Dutch, who “achieved success by resorting to the iron rod, absolute tyranny, and treaded ruthlessly upon all human rights (…), while England introduced to all its colonies English self-government, and shared its own freedoms with the conquered”.[3] As a prolific writer, he constructed his reporting credibility through various modalities, references, and practices, and contributed to a positive geographical imagination of the “fresh” and “juvenile” tropics ripe for exploration and exposed to masculine colonial practices of overcoming nature.[4] Swaying between imperialist Eurocentrism and anti-Eurocentric criticism, his depictions of the East fitted into the wider colonial discourse of European Orientalism, but through an Eastern European eye. His travelogues detailed the global political economy of the Hungarian diaspora, such as plantation workers, officers, traders, or the global remittance network of Gypsy and Sekler (székely) entertainers from Transylvania.[5]

The Great Channel of Singapore (expedition’s photo).
Source: Hungarian Museum of Ethnography.
Singaporean streets (expedition’s photo)
Source: Hungarian Museum of Ethnography.
Chinese sampans (engraving based on expedition’s photo).
Source: Khinai sámpánok. (Xántus leveléhez) Hazánk s a Külföld, 6(10): 149.

In a wider historical context, the expedition of Xántus not only tells us much about how Hungarian geographical knowledge production was embedded in global colonialism, but also demonstrates the shift from reproducing dominantly Western geographic images of Asia towards developing an expansionist Hungarian Orientalism and Eurasian geopolitical vision between the late 19th and the mid-20th centuries. The newer generation of expeditions, such as by Benedek Baráthosi Balogh, Béla Széchenyi, Lajos Lóczy, Jenő Cholnoky, János Kovrig, or Viktor Keöpe, increasingly imagined Asia within a Turanist vision, an overarching geographical-cultural ideology of Hungarian-Asian racial brotherhood, which served as a semiperipheral imperialist globalisation strategy to counter or bypass Habsburg dependency and Western imperialism.

Xántus, through his popular figure as a prolific field-working scientist and a “national hero” who fought against the Habsburgs in 1848, was among the few “bourgeois” explorers to be early rehabilitated in the Communist era, since Habsburg rule was interpreted as a form of colonialism, and this history facilitated relations with decolonising Afro-Asian countries after WWII. But even today, discussion of Hungarian explorers’ colonialist and racist attitudes are absent from national collective memory, and as recent Chinese expansion with the New Silk Road and One Belt One Road macroprojects has reignited the Hungarian Orientalist heritage in culture and foreign policy, perhaps it is timely to re-evaluate the colonial history of Hungarian relations to Asia.

The shack of János Xántus in Borneo (his own drawing).
Source: Gyarmati, J. (2019): Xántus János, a gyűjtő. Honismeret, 47(6): 8–15.
The East Asian collection at the exhibition of the National Museum. Source: Hazánk s a Külföld, 1871, 225.

[1] Ginelli, Z. (forthcoming): Global Colonialism and Hungarian Semiperipheral Imperialism in the Balkans. Manuscript.

[2] This paper also builds on the Xántus collection organized by the research project of János Gyarmati, “The Austro-Hungarian East Asia Expedition and the Collection of János Xántus”.

[3] Xántus, J. (1880): Borneo szigetén 1870-ben tett utazásomról. Földrajzi Közlemények, 8: 153–219. p. 156.

[4] Xántus, J. (1879): Uti emlékeim Singapoore és vidékéről. Győr: Özv. Bauervein Gézáné. p. 35–36.

[5] Ibid, p. 86–92.

Read a previous description of this project here.

© Copyright – Content is protected by copyright!


Ginelli Z. (2020): Opening Hungary to Global Colonialism: János Xántus and Hungarian Orientalism in East and Southeast Asia. Critical Geographies Blog, 2020.03.07. Link:

Semiperipheral Empire: Hungarian Balkanism in Global Colonialism

Alexander Ritter von Bensa the Younger/Adolf Obermüller: North Camp at Mostar during the Bosnian campaign, 1878
Heeresgeschichtliches MuseumMuseum of Military History

In postcolonial studies, Eastern Europe’s colonial experiences and ambitions have been routinely silenced in the literature’s focus on (post)colonial centres and peripheries. The region remains largely absent from mainstream textbooks, which is indicative not only of Western academics’ ignorance and knowledge imperialism, but also of Eastern European authors’ relative neglect or inability to contribute. In Hungarian history, the country has been routinely positioned as colonized victim without any significant colonizer role in global history. Recently, this argument has been forcefully taken up by the (far) right-wing government’s political discourse, which has mobilized decolonial arguments to critique “Western imperialists”, while nationalism has sparked nostalgia towards Hungarian imperial “high times” and reignited racism towards the global periphery.

In postcolonial literature on Eastern Europe, the relationship between the Austro-Hungarian Monarchy and the Balkans is a relatively well-developed context. Nevertheless, Austria’s participation in global colonialism has been recurrently denied by expanding on the country’s neutral role during and after WWII, which was opportunistically used to develop good relations with the Non-Aligned Movement. In addition, the recent focus on Austrian colonialism has left Hungarian colonial activities and ambitions as part of the Empire unexplored. During the socialist era, the narrative of Habsburg colonialism – following anti-German sentiment – was used to position Hungary as part of the colonized world during Afro-Asian decolonization, but Hungarian historical participation in colonialist and imperialist projects, such as towards the Balkans, have been simultaneously de-emphasized. These silences still produce huge biases in current Hungarian attitudes, politics, and historical memory. In recent years, Hungarian scholars have been producing detailed accounts of the imperialist ambitions of the Hungarian Kingdom towards the Balkans, but only in Hungarian (or perhaps German), and these remained rather descriptive and unreflective of postcolonial epistemology or global structural analysis.

This paper interprets Hungarian Balkanism in a global historical and world-systemic perspective as part of global colonialism. It argues that the literature’s uneasiness of applying postcolonialism to the region relies on a false fixation on the hegemonic Western-Atlantic concept of global colonial history, which may be resolved by acknowledging the transnational nature of colonialism and examining Eastern Europe’s in-between semiperipheral position in the capitalist world-system and in global colonial history. The paper aims to critique the constructivist and relational postcolonial epistemology of Balkanism (varieties of Orientalism), and the various Eastern European typologies (“continental”, “internal”, “semi-“, “small” imperialism/colonialism) and geographical biases in postcolonial studies, to look at how Hungarian colonialism towards the Balkans from the mid-19th century served in world-systemic linking-delinking strategies, and in relieving structural dependencies. Finally, it looks at the discursive continuities of Balkanism as a form of semiperipheral imperialism: how the government’s nationalist identity politics and global maneuvering (“Eastern Opening”) affected Hungarian Balkanists’ public nostalgia for the imperial “boom era” and their contested relations to Islam.

Turkish President Reccep Erdoğan praying at the Tomb of Gül Baba in Budapest during his visit in 2018. Source: Turkish Presidency / Murat Cetin/Anadolu Agency /
Studying the Balkans Globally Workshop 
Department of Politics Faculty of Media and Communications (FMK) Belgrade – Belgrade, 3 April 2020

See a previous version of this project here.

© Copyright – Content is protected by copyright!


Ginelli Z. (2020): Semiperipheral Empire: Hungarian Balkanism in Global Colonialism. Critical Geographies Blog, 2020.02.29. Link:

Posztkoloniális kritika

Társadalomelméleti Kollégium, Corvinus Egyetem, 2019/20, 2. (tavaszi)félév

Melegh Attila, Ginelli Zoltán, Soltész Béla, Mendly Dorottya, Vancsó Anna


A kör során bevezetést adunk a posztkoloniális kritika alapvető irányzataiba, és problémaköreibe. Feltárjuk a globális kapitalizmus történeti folyamatainak és intézményi rendjeinek szerepét a koloniális viszonyokban, és külön hangsúlyt helyezünk a politikai gazdaságtani összefüggésekre a rasszizmus és a koloniális politikai erőszak megjelenésében és megerősödésében. A kör során nagyon fontos szempont, hogy szemben a posztkoloniális kritika sok irányzatával, állandóan törekszünk a konkrét történeti kontextus feltárására, és közel hozzuk a kelet-európai kurzus tagokhoz és történeti tapasztalataikhoz a posztkoloniális kritika legfontosabb tematikáit. A kurzus során a tagok vizuális és textuális elemzést is végeznek, illetve ilyen formában is készítenek beszámolókat.

1. Melegh Attila: Posztkoloniális kritika – Bevezetés: a koloniális kapitalizmus születésének néhány problémája – febr. 17.

Melegh, Attila (2006): On the East/West Slope. Globalization, nationalism, racism and discourses on Eastern and Central Europe. CEU Press Chapter 1.

Böröcz, József (2009): The European Union and Global Social Change: A Critical Geopolitical Economic Analysis. Routledge, London. Magyar változat: Böröcz József (2018): Az EU és a világ: Kritikai elemzés. Budapest: Kalligram. 2. fejezet

Melegh, Attila (2003): Kelet-Nyugat lejtő (East/West Slope). Élet és Irodalom. April 28. on the internet:

2. Melegh Attila: Koloniális politikai erőszak és ellenállás: Kenya példája – febr. 24.

Melegh Attila: Globális ötvenes évek. Eszmélet, 2015. Tavasz

Melegh Attila (2016): Gyarmatiság, rasszizmus és erőszak az 1950-es években Megjegyzések és dokumentumok 1956 globális összefüggéseiről. Eszmélet 111. Eszmélet folyóirat, 2016. október 17.

3. Melegh Attila: Az algíri csata – film és beszélgetés – márc. 2.

4. Soltész Béla: Történeti áttekintés: Kolonizáció, dekolonizáció és a posztkoloniális

Elméletek – márc. 9.

McLeod, John (2010): Beginning Postcolonialism. Manchester: Manchester University Press, pp. 12–36.

5. Soltész Béla: Orientalizmus, bináris oppozíciók, posztkoloniális kultúra- és nemzetfogalmak – márc. 16.

McLeod, John (2010): Beginning postcolonialism. Manchester: Manchester University Press, pp. 37–55.

Fanon, Frantz (1952): The Fact of Blackness (excerpt). In: Ashcroft, Bill – Griffiths, Gareth – Tiffin, Helen (eds.) (2003): The Post-Colonial Studies Reader. London: Routledge, pp. 323–326.

Fanon, Frantz (1961): National Culture (excerpt). In: Ashcroft, Bill – Griffiths, Gareth – Tiffin, Helen (eds.) (2003): The Post-Colonial Studies Reader. London: Routledge, pp. 153–157.

6. Mendly Dorottya: Biopolitika – márc. 23.

Black Venus Film és beszélgetés

Stoler, Ann Laura (2000): Sexual Affronts and Racial Frontiers. European Identities and the Cultural Politics of Exclusion in Colonial Southeast Asia. Comparative Studies in Society and History, 34 (3): 514–551.

7. Ginelli Zoltán: Nem leszünk gyarmat? Neokolonializmus a magyar politikában – márc. 30.

A feladat válaszolni a kérdésekre a kiadott szövegek alapján.

8. Ginelli Zoltán: Sose voltak gyarmataink: Kelet-Európa a globális gyarmattörténelemben – ápr. 6.

Mark, J., Slobodian, Q. (2018): Eastern Europe. In: Martin, T., Thompson, A. (eds.): The Oxford Handbook of the Ends of Empire. Oxford University Press.


Ginelli, Z. (forthcoming): Global Colonialism and Hungarian Semiperipheral Imperialism in the Balkans. In: Boatca, M. (ed.): De-Linking: Critical Thought and Radical Politics. (Political Economy of the World-System Annuals.) London: Routledge.

Grzechnik, M. (2019): The Missing Second World: On Poland and Postcolonial Studies. Interventions: International Journal of Postcolonial Studies, 21(7): 998–1014.

Sauer, W. (2012): Habsburg Colonial: Austria-Hungary’s Role in European Overseas Expansion Reconsidered. Austrian Studies, 20: 5–23. 


9. Ginelli Zoltán: Posztszocializmus és posztkolonializmus – ápr. 20.

Moore, D. C. (2008): Vajon a poszt- a posztkoloniálisban ugyanaz, mint a posztszovjetben?: egy egész világra kiterjedő posztkoloniális kritika felé. 2000: irodalmi és társadalmi havilap, 9: 3–22. [Moore, David C. “Is the Post- in Postcolonial the Post- in Post-Soviet? Toward a Global Postcolonial Critique.” PMLA, 116(1): 111–128.]

Scheibner, T. (2008): Posztkoloniális korszak vagy posztkoloniális Kelet- és Közép-Európa? 2000: irodalmi és társadalmi havilap, 9: 23–28.

10. Ginelli Zoltán: Kelet-Európa dekolonizálása – ápr. 27.

Manolova, P., Kusic, K., Lottholz, P. (2019): Introduction: From Dialogue to Practice: Pathways towards Decoloniality in Southeast Europe. d’Versia Special Issue: Decolonial Theory and Practice in Southeast Europe, (March): 7–30.

11. Vancsó Anna: Vallás és posztkolonializmus – máj. 4.

Goulet, N. (2011). Postcolonialism and the Study of Religion: Dissecting Orientalism, Nationalism, and Gender Using Postcolonial Theory. Religion Compass, 5(10), 631–637.

12. Ginelli Zoltán, Szakács Eszter: Transzperiféria Mozgalom: Globális Kelet-Európa és Globális Dél – máj. 11.

Ajánlott irodalom

Ashcroft, Bill – Griffiths, Gareth – Tiffin, Helen (eds.) (2003): The Post-Colonial Studies Reader. London: Routledge.

Boatca, M. (2008): Define and Rule: The Role of Orientalism in Recolonizing Eastern Europe. In: Samman, K., Mazhar, A-Z. (eds.): Islam and the Modern Orientalist World-System. Boulder, London: Paradigm. 187–201.

Farkas, A. M. (2011): Szittya nacionalizmus vs. birodalmi progresszivizmus: Az öngyarmatosítás két formája Magyarországon. Replika, 75(2): 169–199. []

Kjosszev, A. (2000): Megjegyzések az önmagunkat kolonizáló kultúrákról. Magyar Lettre Internationale, 37. []

Mayblin, L., Piekut, A., Valentine, G. (2016): ’Other’ Posts in ’Other’ Places: Poland through a Postcolonial Lens? Sociology, 50(1): 60–76.

Pomeranz, Ken (2000): The Great Divergence. China, Europe and the Making of the Modern World Economy. Princeton, Princeton University Press. Chapter 1.

Hogyan kommunikálnak a földrajzosok? A magyar geográfia tudománykommunikációja és a posztkoloniális kritika

Magyar Atacama-expedíció. Forrás:

Mire gondolunk, amikor valaki azt mondja, „geográfus”? Sokak előtt hegyek és völgyek, folyók és tengerek, állatok és növények tanulmányozása, illetve egzotikus tájakat felfedező expedíciók jelennek meg. De vajon milyen értékeket és ideológiákat közvetít a földrajztudománynak ez a társadalmi képe? Míg az egykori gyarmattartó centrumországok szakirodalmában és tankönyveiben egyaránt elemzik a földrajzi ismeretterjesztés posztkoloniális kritikáját, addig a „gyarmati múlttal nem rendelkező” Magyarországon ez a kritika nem létezik. Ám a magyar földrajzban a természettudományos arculat mellett a koloniális, nacionalista és antikommunista ideológiák máig meghatározóak. Az előadás ennek történeti okait tárja fel, és a hazai földrajz különböző médiumainak – pl. a Magyar Földrajzi Múzeum, a Felfedezők Napja fesztivál, a Földgömb magazin, amatőr földrajzos blogok – „gyarmati tekintetét”, „fehér”, maszkulin és eurocentrikus szemléletét vizsgálja a posztkolonialista kritikai földrajz eszközeivel. E kritika szerint a földrajztudomány reprezentációi hatalmi eszközök, amiket bizonyos szakértők posztkoloniális érdek- és tőkeviszonyok alapján monopolizálnak, ezek ideológiáit privilegizálják: a turizmus tőkelogikáit, a kultúrák esszencializálását, a gazdasági viszonyok leplezését, az expedíciók koloniális szubjektumát, a nem fehér „másik” egzotizálását és ágenciájának elhallgatását. Mit jelenthet a „nem gyarmati múltú” Magyarországon a földrajzi oktatás és -ismeretterjesztés „dekolonizálása”?

Tudománykommunikáció 2.0 konferencia
2020. május 8. – Budapesti Corvinus Egyetem, C épület, X. előadó
1093 Budapest, Közraktár u. 4-6.

The forgotten Polish link in the global history of the “quantitative revolution”

In textbook chronicles, the “quantitative revolution” marked a historical moment when geography became a true Cold War science. As a result of the Second World War, a new generation of geographers left their parochial disciplinary chambers and idiographic methods to turn towards an interdisciplinary approach by adopting the universal “scientific method”, and pursue rigorous, testable mathematical methods in spatial analysis and a positivistic urge to apply deductive theories in spatial planning, modernization and development. An inevitable element of this change was the (re)discovery of German location theories (von Thünen 1826, Weber 1909), including the central place theory of Walter Christaller (1933) and August Lösch (1940), which revolutionized the field of urban geography and regional planning.

The hexagonic model of central places (settlements) by Walter Christaller, 1933

However, anti-positivist critique in the West since the late 1960s has greatly simplified these historical contexts, and the knowledge geographies, wider geographical conditions and knowledge networks of the “quantitative revolution” have remained unexplored. The “revolution” was actually an emerging hegemonic narrative of academics in the global center of North America and Britain, who appropriated interwar era German location theories for their own local pursuits with the help of their postwar academic alliance with Swedish geographers.

Polish regional plans of central places by the National Office of Spatial Planning (Główny Urząd Planowania Przestrzennego) in Warsaw, 1948

But missing from this transnational history is the early postwar school of Polish geography and spatial planning, which became an important precursor in the wider history of the centralized state being involved in the regional planning of settlements. This article shows how the various contexts of European state-led applications of central place theory – disregarded by liberal capitalists in the West – connected across statist regimes, by focusing on how Walter Christaller’s central place theory was applied in the German colonization of Poland by the Nazis during the Generalplan Ost (1940–43) and then in postwar Polish spatial planning under the nation-wide reconstruction orchestrated by the National Office of Spatial Planning (1946–48), which relied on this same German planning knowledge. The remarkable continuity between the Nazi German and postwar Polish contexts gave Polish geographers an advantage to be later included in the American-led Western knowledge networks of the “quantitative revolution” from the late 1950s on, despite the Iron Curtain.

The Nazi settlement system plan of the Eastern annexed territories, including Poland, for the Generalplan Ost by Walter Christaller, 1941

© Copyright – Content is protected by copyright!


Ginelli Z. (2020): The forgotten Polish link in the global history of the “quantitative revolution”. Critical Geographies Blog, 2020.01.01. Link:

The Clash of Colonialisms: Hungarian Communist and Anti-Communist Anti-Colonialism in the Third World

This research explores how Hungarians on both sides of the Iron Curtain opened up to Afro-Asian decolonisation through competing constructions of Eastern European semiperipheral postcoloniality. Eastern Europe has been excluded from global colonial history, which only accounts for the relationship between the global center and periphery, the colonisers and colonised. But the remarkable neglect of the region’s colonial history stems from its semiperipheral position. For Eastern Europe, the contradictory position of being part of the global center but also contesting it by allying with the periphery, being a colonial collaborant of White Empire but also critiquing or fearing Western colonialism resulted in an contradictory, in-between semiperipheral manoeuvring within the global world system. While recent studies in global history have dealt more and more with the relationship between the Second and Third Worlds during the Cold War, none of these analyses looked at the parallels and interactions between communist and anti-communist trajectories of colonial discourse and anti-colonialism in light of this Eastern European semiperipheral dynamic.

State-socialist Hungary struggled to open up via socialist globalisation against Western protectionism, and developed anti-colonialism against Western Empire and solidarity towards emerging postcolonies. The stakes were high, because Hungarian anti-communist political refugees in the West were already racing to first develop anti-colonial solidarity towards postcolonial countries and persuade them against “Soviet colonialism”. Backed by the USA, Hungarian ex-premier and Smallholders’ Party leader Ferenc Nagy successfully popularised this line of critique in the International Peasant Union and the Assembly of Captive European Nations. Between 1954 and 1955, Nagy toured parts of Asia, including India, Japan, Pakistan, the Philippines, Hong Kong, Bangkok, Thailand, Burma, and Ceylon, and spoke with the ambassadors of various other non-European countries, in order to manipulate the outcome of the first conference of postcolonial countries in Bandung (1955). Eventually, he was successful. During his Asian trip, he emphasised the need for enlightening propaganda on Soviet communism and gave various speeches on “Russian colonialism in Europe”, which was met positively by local politicians and was extensively covered by local newspapers. Many Asian postcolonial countries – with a majority of religious, mainly Muslim populations – feared Soviet and Chinese communist expansion, and the Hungarian intervention convinced them to put forward the critique against “Soviet colonialism” – causing great surprise and panic in the socialist bloc. As Nagy argued,

“I used the anti-colonialist sentiment to present the Soviet Union as the most brutal colonial power, which colonised ten countries at a time when the Western powers freed more than ten countries from colonialism. In all meetings and press conferences I claimed that India should also include the liberation of Eastern European countries in the fight against colonialism. (…)

The people’s right to sovereignty means the disintegration of colonialism and imperialism. The Asian and African nations would make a serious mistake, if they only demanded the liberation of the old colonies, but not the new communist colonialism. The old colonialism is currently being disposed. After the war, decolonisation liberated 600 million people.

But why did decolonisation stop? Because on the other hand the Soviet colonized 100 million European people. The most important requirement of the annihilation of old colonies is the disintegration of Soviet colonies. This view must clearly come out from the Bandung resolution, because otherwise the resolution against colonialism would become unreal.”

American newspaper propaganda on the Bandung conference.

In the race for postcolonial recognition, the communist leadership in Hungary was losing initiative. The country could not pursue effective foreign policy due to internal crisis: war reparations, Stalinist takeover, Rákosi’s dictatorship, strained industrialisation, and finally pressures from state bankruptcy in 1952 and political chaos after Stalin’s death led to the Imre Nagy reform government (1953–55) and ultimately ignited the 1956 uprising. After the 1956 revolution, Hungarian communists struggled to persuade Third World countries to vote against the “Hungarian question” in the United Nations due to the Western condemnation of the Soviet invasion. The Khrushchevian opening up policy finally allowed Hungary to seek both international recognition and internal political legitimation by exporting its own model of development to the Third World, and relieve dependency from both Western economic and Soviet political influence.

Under similar pressures, Ghanaian president Kwame Nkrumah looked to the socialist world to relieve Western dependency and indebtedness. After his Eastern European trip (1961), he requested the Hungarian economist József Bognár to develop the newly decolonised African country’s First Seven-Year Plan in 1962. Although having known little about African contexts, Hungarian planners could obtain a good position in offering their development and planning expertise, since they had important precedents of interwar era state-directed planning. As a result of the Ghana job, Bognár advised various other postcolonial governments in Africa and Asia, and founded the Centre for Afro-Asian Research (1963) in Budapest, which promoted export-oriented growth in order to reposition and integrate state-socialist Hungary in the global economy. Bognár introduced the concept of “poorly developed countries” to gain middle ground for experimenting with “third way” alternative development concepts between Cold War “capitalist” and “socialist” worlds, which offered the globally comparative reconceptualization of Hungarian development history and opened vistas for Hungarian development planning in the “Third World”. Bognár became a leading figure in foreign policy and the semi-capitalist reformist movement of the New Economic Mechanism (1968), into which he channeled his planning experiences from the “development laboratory” of postcolonial countries to support a mix of neoclassical economics and state-directed export-oriented growth.

Kwame Nkrumah meets Hungarian premier János Kádár at his summer resort in Balatonaliga in 1961.
Hungarian development economists arriving in Ghana in 1962. From left to right: Tamás Bácskai (Bognár’s assistant, associate professor), Péter Kós (first ambassador), Kwame Nkrumah (President of the Republic of Ghana), József Bognár (chief advisor), Gábor Székely (Bognár’s assistant, economic engineer).

Meanwhile, Hungarian refugee experts also worked as reform advisors in Latin America, Asia and Africa in order to counter global communism with the support of the U.S. government. Nagy continued with fellow Hungarians to lobby in the International Peasant Union and use his authenticity as a symbolic leader of the Hungarian peasant movement to advise non-European postcolonial governments and share the Hungarian experience of both colonial subjugation and agrarian reform. The famous folk writer and peasant movement politician Imre Kovács was also driven by similar motives in taking an Asian trip to Jakarta, Singapore, Colombo, India, Bali, Hong Kong, Bangkok, Beirut, and then to South America, the personal and professional experiences of which he summarised in his “village research” travel diary. Kovács then used his position to covince U.S. officials to establish the International Center for Social Research in 1962, which focused on Latin American agrarian and land reform with the plan to prevent the Cuban example to spread. As he recalled,

“I argued that the perspective of Eastern European experts works better in the peculiar relations of Latin America, compared to the North Americans, and their employment would also cost less. Let us recruit refugee Hungarian, Polish, Czech, Bulgarian agronomists, economists, cultural engineers, who could after short training program acclimatize to the local context and with cooperative governments and begin agrarian reforms.”

In his diaries he drew parallels between the South American and Hungarian agrarian landscapes, rural society and interwar era socio-economic problems:

“I travelled around the continent, and everywhere I saw thirties Hungary: half-feudal society, half-dictatorial governments, large estate system, weak intelligentsia (…). The double-sidedness of politics was also the same: do reforms in a way that the old guard can stay intact.”

The colonial discourse and anti-colonial trajectories of Hungarian refugees were also taken up by the Hungarian anti-communist diaspora in Latin American, which was to strengthen after the new wave of refugees fleeing there as a result of the 1956 revolution.

Imre Kovács and László Varga in Latin America representing the Hungarian Committee and arguing for “Soviet colonialism”.

The context of post-WWII global rearrangement, the crumbling of Western empires and ongoing Afro-Asian decolonisation resulted in new forms of globalising Eastern Europe. Eastern Europeans from both side of the Iron Curtain were pressured by Cold War superpowers to use their peripheral positions to gain new allies among emerging non-European postcolonies. This led to competing constructions of Hungarian postcolonial identities and positions that may be shared with the Third World. Although in ultimate conflict, both communist and anti-communist projects shared the trajectory of gathering Eastern European colonial experiences to establish common ground with the non-European postcolonial periphery, thereby trying to include Eastern Europe into the global history of colonialism. Hungarian historical experiences of peripherality and colonial subjugation, such as during the Ottomans, the Habsburgs, or the Nazis – and for anti-communists, the Soviets or Russians – were taken as exemplary cases in the global colonial ecumene, and Hungarian communists demonstrated remarkable continuities in their anti-Western rhetoric reaching back to pre-1945 era critiques regarding these matters.

The process of Afro-Asian decolonisation and the simultaneous colonisation of Eastern Europe by the Soviet Union (as proposed by many) also allowed for the globalisation of Hungarian knowledge and expertise. Hungarian refugees were forced to globalise their formerly nationalist frameworks of agricultural reforms, peasant communities and rural-garden social utopias on countering the urban/rural divide, and put these ideas into the service of solving the “peasant question” in the Third World. On the other side, communists promoted the Hungarian model of industrialisation, while experiences of interwar era agrarian underdevelopment and expertise in state-directed planning became important arguments to demonstrate that they were facing familiar problems in postcolonial countries. Both communists and anti-communists mobilised Hungary’s semiperipheral position in the global world system as a resource to gain currency in the global market of state-directed development planning. By drawing parallels between development histories of Hungary and other non-European contexts, including issues of relieving dependency and peripherality, communists and anti-communists both argued for their authentic position and unique competence in having an “Eastern European eye” to solving the great problems of the postcolonial Third World.


This research is part of my project entitled “Postcolonial Hungary” and was funded by the Socialism Goes Global project at the University of Exeter (2015–19). See: My project is based on empirical research in the archives of Ferenc Nagy and Imre Kovács held at Columbia University’s Rare Book & Manuscript Library. Special thanks goes to Professor James Mark for his outstanding help and support.

© Copyright – Content is protected by copyright!


Ginelli Z. (2019): The Clash of Colonialisms: Hungarian Communist and Anti-Communist Decolonialism in the Third World. Critical Geographies Blog, 2019.12.23. Link:

Posztkoloniális Magyarország: A magyar „globális nyitás” és illiberális autoriter fordulat újraértelmezése a félperifériás gyarmatiság szempontjából


Orbán Viktor Bécsben tárgyal az EU-Afrika Fórumon – Forrás:

Kutatási koncepció

Jelen kutatás célja globális történeti, posztkoloniális és világrendszer-elemző megközelítésben újraértelmezni az 1989-as magyarországi neoliberális rendszerváltással szemben megfogalmazódó, 2010 utáni „illiberális” autoriter rezsimváltást, elsősorban Magyarország és a globális posztgyarmati periféria kulturális, politikai és gazdasági viszonyainak vizsgálatán keresztül. A jelenlegi magyar politikai rendszer értelmezésében különböző politikai hívószavak (pl. „kereszténydemokrácia”, „illiberális állam”) mellett a „nyugati demokrácia” értékelvei alapján tipizáló (pl. „félautoriter”, „hibrid rezsim”) politikaelméleti és institucionalista, vagy szintén nyugati episztemológián alapuló politikai gazdaságtani megközelítések érvényesültek (pl. „munkaalapú állam”, „neoliberális államközpontú rezsim”), de ritkán helyezték el globális történeti és komparatív keretben, rasszpolitikai aspektusait alig, gyarmati diskurzusát pedig egyáltalán nem kutatták. A rendszerváltó „posztszocialista amnézia” elfedte a félperiféria-periféria kapcsolatokat, míg a 2010 utáni „globális nyitás” ezeket új kontextusban éleszti újra, de a hazai eurocentrikus kelet–nyugat diszkurzív rögzítettség elfedi a globális külpolitikai manőverezés félperifériás mozgatórugóit és politikai diskurzusainak funkcióit.

A kutatás alapkoncepciója, hogy a magyar félperifériás világgazdasági integrációra a dependens strukturális kényszerek (pl. hitelfüggőség, egyenlőtlen csere, technológiafinanszírozási kényszer) közötti fejlődés relatív útfüggősége jellemző a globális kapitalista munkamegosztás hierarchikus rendszerében. E strukturális viszony következményeként Magyarország „közbeeső” pozícióban manőverezve igyekezett komparatív előnyöket szerezni a(z egykori) gyarmattartó centrum és a (poszt)gyarmati periféria között. Ebből adódóan ellentmondásos viszony feszült a centrumhoz való öngyarmatosító felzárkózás (globális civilizációs/faji felsőbbrendűséghez tartozás) és a centrummal szembeni perifériaközi gyarmati szolidaritás vagy ellenállás dinamikái között („mi is gyarmatok voltunk”). A történelmileg egyszerre gyarmatosító (centrum) és gyarmatosított (periféria) pozíciókat megtestesítő Magyarország számára a (poszt)gyarmati globális periféria a nyugati dependencia enyhítését szolgáló potenciális külpolitikai szövetségesként, külgazdasági erőforrásként vagy kompenzációs hegemóniatérként jelent meg. Ez a kettősségen alapuló félperifériás gyarmati ellentmondás figyelhető meg az Osztrák–Magyar Monarchiában, a magyar balkanizmusban, a poszt-trianoni „keleti nyitásban” (turanizmus mint kulturális imperializmus), az afro-ázsiai dekolonizáció alatti anti-imperialista útkeresésben és a mai „keleti” vagy „déli nyitásban” is.

silkAz Új Selyemút és az Egy Öv Egy Út projekt – Forrás:


Orbán Viktor miniszterelnök részvétele a Türk Tanácsban Csolpon-Atában (2018) – Forrás:

A rendszerváltás után a szocialista „Második világ” egykori részeként Magyarország elvesztette globális ideológiai kiváltságait, afro-ázsiai külkapcsolatainak jelentős része felszámolódott, egyszerre „harmadikvilágosodott” és „visszatért Európába”. Azonban a 2008-as válság egyértelművé tette a rendszerváltozás ígéreteként megjelenő neoliberális felzárkózási illúzió ellentmondásait és kudarcait, amelynek hátterében az Európai Unió belső perifériájának függőségi viszonyai (német tőke) és az euroatlanti globális hegemónia strukturális válsága is állt. Ebben a kontextusban a 2010 utáni kormánypolitikai diskurzus erre a globális kapitalizmusban elfoglalt félperifériás strukturális pozícióra adott reintegrációs reakció, amely helyi történelmi hivatkozásokra épít. Egyrészt antikommunista revansizmusban megfogalmazott nacionalista viktimizációval gyarmati viszonyként tematizálja a nyugati (neo)liberalizmus kritikáját („Brüsszel az új Moszkva”); másfelől az imperialista múlt pozitív felértékelése, a „civilizációk harcának” diskurzusa, és az eurocentrikus, fehér, keresztény identitáspolitika affirmálja a centrumhoz tartozást a perifériával szemben („Közép-Európa”, „klasszikus Európa”); harmadrészt félperifériás „köztes” geopolitikai pozícióját félázsiai különutassággal és Eurázsiához tartozással erősítette meg (orosz befolyás, kínai Új Selyemút, török kapcsolatok).


“Állítsuk meg Brüsszelt”, Nemzeti Konzultáció, 2017.
Migrants stand in front of a barrier at the border with Hungary near the village of HorgosA röszkei határzár – Forrás: JogÁsz

Ugyanakkor a kelet-európai országokban tapasztalható új gyarmati diskurzus kisajátította a gyarmatiságot és kizárta a globális gyarmattörténelmi összehasonlíthatóságot – holott egyébként a posztszocialista rendszerváltással az afro-ázsiai dekolonizációhoz hasonló politikai kihívások jelentkeztek (viktimizáció, nacionalizmus, nativizmus). A demarkáció egyik oka, hogy Kelet-Európa az afro-ázsiai posztgyarmati térség riválisává vált a globális szinten válságot átélő Európai Unióban; ez a centrumországokbeli „posztkoloniális” kiváltságokért, politikai elismerésekért és jóléti víziókért folytatott verseny különösen élesen tetten érhető a migrációs diskurzusban és a (Magyarországon újszerű) iszlámellenes politikában és szelektív xenofóbiában. Mindeközben az „illiberális kereszténydemokrácia” funkciója nemcsak Európai Uniós léptékű politikai stratégia, hanem egy új globális szövetségi, kereskedelmi és beruházási hálózat létrehozása is, főleg a keresztény szubszaharai afrikai és a közel-keleti térségben. A kutatás ezeket a folyamatokat elemzi történeti adatok és a jelenlegi külpolitikai terjeszkedés („déli” és „keleti nyitás”), valamint a 2010 utáni kormánypolitika által szubvencionált és propagált geopolitikai és gyarmati diskurzuson keresztül.

download-7-1024x576Nigériai püspökkel tárgyalt Orbán – Forrás:

© Copyright – Szerzői jogok által védett tartalom!

Hivatkozási forma:

Ginelli, Z. (2019): Posztkoloniális Magyarország: A magyar „globális nyitás” és illiberális autoriter fordulat újraértelmezése a félperifériás gyarmatiság szempontjából. Kritikai Földrajzok blog, augusztus 11. Link:

Critical Human Geography in Hungary? Structural Dependencies and Knowledge Circulation in a Semiperipheral Context

Képtalálat a következőre: „fence hungary”

Knowledge filtration under structural constraints

Book chapter proposal for Political Ecology in Eastern Europe, edited by Eszter Krasznai Kovács

This chapter provides a critical overview of how Hungarian human geography developed since 1989, by showing the long-term continuities and structural shifts in local intellectual positions and knowledge epistemologies from a world-systemic perspective, reflecting on how structural dependencies have shaped local knowledge production strategies and disciplinary identity politics in a semiperipheral context. This account offers a perspective on how institutional settings and narrative networks developed according to the various rounds of Hungarian geographers’ semiperipheral integration and re-integration into hegemonic knowledge structures from the late socialist era to neoliberal “return to Europe” and European Union accession, until today’s post-2010 authoritarianism and “global opening”.

In this context, this chapter focuses on how “critical geography” in Hungary was defined and why has its formulation ultimately failed? Can we identify “critical geography” at all compared to its original Western conception? What might be the challenges for any “critical geography” after the 2008 crisis and the authoritarian “illiberal” turn since 2010? These questions are explored through insights from the history and sociology of scientific knowledge, including epistemic strategies of academic provincialism, connectivity, entitlement and gatekeeping. The literature on the geographies of knowledge elucidates the selective circulation, inclusion/exclusion dynamics and local interpretation of Western approaches to human geography, in order to understand how they got positioned and translated into local knowledge interests with very different social and political functions in a semiperipheral structural context. The chapter points out that Hungarian authors either completely dismissed or unreflectively reproduced the Anglo-American postpositivist canon through narrative and epistemological dependency, evading critical self-reflection, historically contextualized and comparative engagement with Anglo-American and Hungarian geography in the “knowledge transfer” of “catching up” to the West.

Meanwhile, amidst the global rise of conservative nationalist authoritarianism, recent Hungarian government attacks against leftism, liberalism, Marxism, feminism and gender studies, race studies, the “1968 generation” and the 1989–2010 liberal period have complicated the interpretive context of West-imported “critical geographies”. The “illiberal” Christian-nationalist Kulturkampf revived geopolitics and global historical approaches (e.g. turn to Asia), while mischievously appropriated postpositivist criticism, postmodernist representational and identity politics, and postcolonial or decolonial ideas as molded into nationalist victimization, anti-Western or anti-EU rhetoric, civilizational exceptionalism and color-blind racism. This chapter aims to critically reflect on how East-West knowledge dependencies in geography constrain meaningful criticism of these processes, and argue for re-evaluating Hungarian “critical geography” based on a historically and geographically self-reflexive world-systemic engagement with the (de)colonization and self-colonization of geographical knowledge.

© Copyright – Content is protected by copyright!


Ginelli Z. (2019): Critical Human Geography in Hungary? Structural Dependencies and Knowledge Circulation in a Semiperipheral Context. Critical Geographies Blog. Link:

The Semiperipheral Positioning Politics of the Hungarian Authoritarian Turn


Hungarian Prime Minister Viktor Orbán at the 2018 Turkic Council in Cholpon Ata (Source:

“We will not become colonies” – so goes the official statement of Hungarian Prime Minister Viktor Orbán, who has since 2010 been labeling his government an “illiberal democracy” or recently “Christian democracy”, whilst revitalizing anti-Western nationalist victimization against both postsocialist neoliberalization and the European Union, and drawing up civilizational-racial demarcation against the global periphery. The political analyses of Orbán’s authoritarian turn have dominantly focused on identifying this “new type” of authoritarianism: whether and to what extent it is democratic, what political typology it fits into (e.g. “hybrid regimes” or “semi-authoritarian regimes”), or how is it embedded in a global rightwing turn or a new neoliberal or neoconservative authoritarianism. However, these institutionalist approaches are geographically unreflective and inherently conceptualize from the lack of democracy and Western values, thereby reproducing East-West dichotomies and local self-colonization, failing to understand the local historical epistemologies and experiences Orbán’s political regionalism (“classical” Europe, Central Europe, Eurasia) and colonial discourse is based upon. The seemingly “irreconcilable” and “antagonistic” positions of this political discourse have specific functions connected to the new geographical alliances and scalar politics of Hungarian semiperipheral world-systemic integration. This paper analyses Hungarian political discourse from a postcolonial and world-systemic perspective to understand the semiperipheral geographical positioning of the country in-between the global center and periphery.

Posztkoloniális Magyarország a rendszerváltás után


Hétfőn, július 8-án a Politikatörténeti Alapítvány és Intézet nyári egyetemén tartottam egy kb. 25 perces előadást “A közép-kelet-európai rendszerváltások politikai gazdaságtani elemzése” panelben, “A magyar rendszerváltás a globális nyugat, kelet és dél történelmi viszonyában” című workshop keretében. Az én előadásom arról szólt, hogy az 1989-es rendszerváltást, annak következményeit és emlékezetét miért érdemes posztkoloniális szemszögből vizsgálnunk. A fő állításom az volt, hogy a magyarországi gyarmati diskurzus és történelmi gyarmati tapasztalatok megértését a világrendszer-elemzési és posztkoloniális megközelítést összekapcsoló “félperifériás posztkolonialitás” fogalmán keresztül érthetjük meg. Ez a fogalom segít feltárni a globális centrum és periféria közötti, olykor egymásnak látszólag ellentmondó, de funkcionálisan mégis jellegzetesen félperifériás struktúrákat alkotó pozicionálási stratégiákat Magyarországon.

Az előadásomban arról beszéltem, hogy a rendszerváltással miért és hogyan alakult ki “posztszocialista amnézia” a kelet-európai félperiféria és globális periféria közötti kapcsolatok elfedésével, és mik a kihívásai és politikai tétjei ebből a szempontból annak, ahogyan az Orbán-rezsim mozgósítja a magyar “gyarmati” történelmi tapasztalatokat a rendszerváltás “liberális” szakaszával szemben, méghozzá egy igen összetett “gyarmat diskurzusban”, a nacionalista viktimizáció és a “dekolonizáció” üzenetei mentén, egy “új rendszerváltás” politikai legitimációjának megalapozása érdekében. Márpedig a rendszerváltás utáni neoliberális és EU-párti átállás kritikai megközelítésben nemcsak egy gyarmati viszonyként értelmezhető, aminek hazai kritikája a liberális elit euró/nyugatpárti beállása miatt alig bontakozhatott ki, hanem emögött egy – az ún. konzervatív és liberális pozíciókat egyesítő – máig folytonos “fehér forradalom” is zajlott már az 1980-as évektől a posztkoloniális periféria lecsatolásával és a korábbi “rassztapasztalatok” elfeledtetésével (vö. mai migrációs diskurzus). A gyarmati diskurzussal egyébként a kormány “kulturkampfja” a nyugati posztkoloniális és dekoloniális kritikák üzeneteit sajátítja ki, kihasználva, hogy ezek itthon korábban nem kerültek politikai megvitatásra és mozgósításra a térségben, és úgy mozgósítja a nyugattal szembeni félperifériás gyarmati diskurzus bevett “imperialistaellenes” kritikáját (vö. szocialista időszak), hogy a gyarmatiságot kisajátítja a kelet-európai térség számára, egyúttal leválasztja magát a globális gyarmattörténelemtől, amit teljesen el is hallgattat. Ehhez képest a rendszerváltás gazdasági ígéreteinek kudarcából beérett “gyarmatozó” nacionalista revansizmus megértéséhez sokat tanulhatnánk abból, ha ezt az 1960-as évek eleji afro-ázsiai dekolonizáció nacionalizmusaival vetjük össze, figyelembe véve az államközpontosítási stratégiák hasonlóságait is. Az előadásomban arról is beszéltem, hogy a hazai “migrációs diskurzust” abban a kontextusban is kell értelmeznünk, hogy az EU-ban jelenleg verseny zajlik a korábbi “európai/nyugati posztgyarmati periféria” és a kelet-európai térség között a nyugati erőforrások és mobilitási lehetőségek fölött. Illetve arról is szó esett, hogy a keresztény identitás mozgósításának nemcsak lokális funkciója van az EU-n belüli pozicionálás szempontjából, hanem a Fidesz ezt a “globális nyitás” politikája révén egy újfajta diplomáciai és beruházási-üzleti szövetségi hálózat kialakítására is felhasználja pl. az adományozási rendszeren keresztül, mindkettő esetében reagálva arra a kényszerre/lehetőségre, hogy a világ keresztény lakosságának túlnyomó része már nem Európában van.

Mindezek talán olyan kérdések, amelyekkel a jelenlegi hazai politikai és értelmiségi elit egyáltalán nem vagy csak néhány kivételes kutató foglalkozik, de jellemzően nem válnak a politikai diskurzus részévé.